Negyedik rész

A Három Lúd Filemon emlékei szerint mindig is csendes hely volt, most azonban egyenesen némaság borult az alacsony mennyezetű ivóteremre. Egy lélek sem iddogált vagy épp evett a kecskelábú asztalok mellett, és ez az elhagyatottság nyomasztóan hatott.

- Miben lehetek a senor szolgálatára?

Összerezzent a váratlan hangra; beletellett pár pillanatba, hogy lecsillapítsa szívdobogását. Azonban felesleges volt aggódnia, csak a fogadós volt az. Gyors léptekkel átszelte a termet és megállt a söntés előtt.

- Mindig ilyen kevesen vannak ilyentájt?

A válasz mellé kapott pillantás sötét volt, mint az éjféli vihar.

- Nem, senor. Csak most mindenki a máglyánál van. Magam is ott voltam, de a feleségem rosszul lett, hát megengedték, hogy hazakísérjem.

Más se hiányzik, gondolta Filemon keserűen; a vidám ás jószívű Ana asszony kedélyes színfoltja volt a városkának. Ha az ő baját is a csuhás kutyák okozták…

- Hogy van?

A fogadós egy darabig nyugtalanul méregette az arcát, mintha csak mérlegelné: bízhat-e benne igazán… azután bólintott.

- Jól, amióta kellő messzi értünk attól a…

- Az istentelenségtől, mondd ki nyugodtan. Én is gyűlölöm az inkvizíciót. Épp ezért tedd meg, amit mondok.

- Igenis, senor. Miről van szó?

- Egy levélről.

A kocsmáros ajka olyan megvetéssel rándult meg, hogy Filemon, ha nem keserítette volna annyi gond, elnevette volna magát. Persze, érthető, hogy az amúgy is írástudatlan ember az utóbbi időben nem néz túl jó szemmel az írott üzenetekre, amelyeket vele küldözgetnek, holott a világon semmi köze nincs hozzájuk.

- Arról a levélről, amelyet Mathias hozott ide nemrég. Mi lett vele? Megkapta, akinek szólt?

- Meg. De ha van senorban irgalom…

- Segíteni akarok. Carloson, Sofíán, magamon… rajtatok. Mindannyiunkon, de egyedül nem megy. Tehát?

- Sofía megkapta, elolvasta, boldognak tűnt és aztán összetépte.

Filemon elfojtott egy elégedett mosolyt. Helyén van a lány esze.

- Jól van. Akkor felejtsd is el mindezt.

A fogadós hűségesen bólintott.

- Sosem kaptam semmiféle levelet, Isten engem úgy segéljen.

- Nem. Az úgy nem lesz jó. Talán valaki látott vagy hallott valamit. Igenis kaptál és Mathias hozta, az udvarházból. Azonban az írója nem Carlos volt, hanem én. És az egyik itteni cselédednek szólt, akit történetesen Sofíának hívnak.

- De nekem nincs…

- Egy embernek lehet több neve is, bár a köznép körében valóban nem szokás… de attól még lehetséges. Beszélj valamelyik lánnyal, aki elég merész és eszes hozzá, hogy vállalja a szerepet, ha idedugná az orrát Don Ignatio.

- Bajba kerülhet?

- Nem fog. Találkát kértem tőle korábban, de ő szűziesen elutasított; erre írásban is próbálkoztam – nyújtotta át Filemon a nemrég megírt tekercset – Van ebben minden, ígéret és csalás, amitől én bűnösebbnek látszom, mint a Zsuzsannát megrontani kívánó bibliai vének, de az életemet elvenni azért nem fogják miatta. Végtére is nem házasságtörésről van szó. A múltamat ismerve annál könnyebben elhiszik majd. A te cselédlányod meg csak annál inkább felmagasztosul, hogy megőrizte az erényét. Olyannyira megőrizte, hogy még csak át sem vette a levelemet.

Lassan világosság gyúlt a fogadós fejében.

- Tehát ha idejönnek szaglászni, senor, akkor adjam át nekik ezt?

- Úgy van. De vonakodj előtte… annyira ne, hogy bajod legyen belőle… de higgyék azt, hogy megrémisztettek. Ha kérdik, miért vetted át tőlem egyáltalán, mondd, hogy féltél megtagadni.

- Igenis, senor. De… de akad itt még valami.

Filemonnak már ugyancsak mehetnékje volt, de azért, ha kelletlenül is, visszafordult a fogadós felé.

- Nos?

- Egyik cselédlányom sem tud olvasni. Természetesen. Akkor miért írt volna nekik bárki is?

- Mert így hatásosabb: hátha elszédíti őt az írott szó. Egyébként akad írnok a városban, akivel felolvastathatná. És mondd meg Sofíának, az igazinak, hogy…

- Hogy?

Lemondóan megrázta a fejét. Túl sok mindent kellett volna megvallaniuk egymásnak.

- Hogy vigyázzon magára. Nem tudom, sikerrel járok-e az inkvizítornál, de ha nem, ha elfognak és elítélnek, akkor menekülnie kell a városból. És talán a hittestvéreinek is. Legyenek óvatosak. És most adj egy grappát. Ki tudja – kúszott hideglelős mosoly az ajkára –, talán ebben az életben utoljára ihatok kedvemre.

Egy hajtásra kiitta az öblös kupát; a tömény szesz jólesően melengette a gyomrát. Őszintén remélte, hogy ebből a melegségből legalább valamicske megmarad akkor is, amikor az inkvizítor előtt áll majd.

Ahogy közeledett a főtérhez, hullámokban rohanták meg a rég’ elfeledettnek hitt emlékképek. A dulakodás és a hangzavar, ami Sébestian mester és a többi szerencsétlen máglyája körül uralkodott... mintha bizony népünnepély volna a kínhalál.

Félt, hogy itt is ezt kell majd látnia, de legalább ettől megmenekült.

A kényszerűségből összegyűlt tömegre néma csend borult, és ahogy Filemon el-elkapta egy-egy ember pillantását, a szempárokból félelmet… és olykor haragot olvasott ki.

A máglya füstje magasra sodródott, és úgy tűnt, mintha a felhőket nyaldosnák a lángok. Vele szemben, valami sebtében összeácsolt emelvényfélén, ült az inkvizítor, mellette egy üres szék – Teremtőm, csak nem engem vártak oda?!, futott át Filemon fején –, mögötte pedig unott képpel strázsált két fegyveres szolgája.

- Nohát – villant rá hirtelen Don Ignatio tekintete – Mégis eszébe jutottak keresztényi kötelességei?

A grappa jótékony hatása rég’ elpárologhatott, mert Filemon úgy érezte, jeges hullám kúszik a gyomrába, míg fekete bársonyzekéjében térdre hullt az emelvény előtt. Még mindig olyan karcsú volt, mint kora ifjúkorában, mostani gyászos gúnyájában pedig csaknem soványnak tűnt. Áldotta a szerencsés véletlent, hogy aznap reggel épp ez akadt a kezébe és nem szokott öltözékei egyike; olyannyira kedvelt ékes, színes ruhái nemigen illettek volna a bűnbánattól gyötört vezeklőhöz.

- Sosem feledtem el, atyám. De rettegtem.

- Ha ártatlan, nincsen mitől.

„Vajon ez az öntelt gúnár igazán hiszi, hogy az ártatlanok kibírják a vallatás kínjait?”

- Nem vagyok az. A feloldását kérem.

Don Ignatio orrcimpái úgy tágultak ki, mint a szagot fogott vadászkutyáé.

- Megérintette talán az eretnek tévelygés?

A lángok ropogása elviselhetetlenül hangos volt a fagyos csendben. „Irgalmas Isten, mit gondolhatnak az emberek? Tarthatnak kicsapongónak, esendőnek, azt vállalom… de áruló, spion, az sosem voltam. És most sem leszek. Mit hihet rólam most a birtokom népe?”

- Soha, atyám. Katolikus hitem a legnagyobb vigaszom, és esdeklem, segítsen megtisztulni bűneimtől.

Don Ignatio bizonytalanul és némileg csalódottan méregette.

- Miféle bűnök?

- Paráznaság – hajtotta mélyebbre a fejét – Paráznaság szándéka.

Lehetetlen, gondolta, hogy mások nem hallják a szívdobogását. A fülében lüktető vér minden mást elnyomott, alig jutott el tudatáig az inkvizítor fagyos kérdése.

- Nem elég, hogy elkésett az autodaféról, még meg is zavarja? Talán azt hiszi, az esendő, bujaságra vágyó húsa fontosabb az eretnek mételynél?!

- Természetesen nem, bocsássa meg, ha az önteltség bűnébe estem, atyám. De olyan nagyon vágyom a kegyelemre. A megtisztulásra.

- Legyen. Majd te is sorra kerülsz, fiam. De addig is – intett a mellette üresen ásító karszékre – ülj le. Míg le nem ég egészen a máglya.

Amikor már csupán üszkös parázs izzott a tűzrakás helyén, Don Ignatio felállt, s komoran intett neki, hogy kövesse.

A forróság után Filemon összeborzadt a kőfalak hűvösében. Mindig is szerette ezt a százados templomot, bár csak halovány mása volt a messzi városokban, külországbeli tanulmányai alatt látottaknak, mégis azokra emlékeztette. A rózsaablakon ezernyi színre bomló fényben, a magasba szökő boltívek alatt egyszerre érezte kicsinységét és nemességét… és ez a kettősség felemelő volt.

Most azonban az inkvizítor jelenléte mintha minden szentséget kilopott volna belőle.

Ahogy letérdelt, tekintete az oltár felett függő feszületre esett. A gyomrában terjengő jeges hullám egyszerre meglódult, és most már a szívét nyaldosta. Hazugságot venni a szájára, szent falak között… ráadásul gyónás formájában.

Milyen hatalom oldja majd fel érte?

És milyen hatalom oldaná fel, ha most az igazat mondaná?

- Hallgatlak, fiam.

- Bocsásson meg, atyám, mert vétkeztem. Vétkeztem, atyám, szóval, tettel és gondolattal – kezdett bele a jól ismert szavakba, amelyek hidegen kongtak a boltívek alatt. „Vajon él-e igazán valaki a felhők túloldalán?” – futott át a fején, míg a gondosan megszerkesztett „gyónását” vallotta – „És honnan tudhatná földi ember, hogy mi valójában az, ami tetszik Neki? Hogy’ merészeli bárki is venni a bátorságot, hogy az Ő nevében beszéljen?”

Amikor ráébredt, hogy utolsó gondolatai veszedelmesen közel járnak Sébestian mester, Carlos és a többiek meggyőződéséhez, csaknem elvesztette saját meséjének fonalát.

- És azóta sem kaptam hírt felőle. Talán el sem olvasta, atyám, nem tudom.

- Még mindig kísértenek a buja gondolatok?

Majdnem rávágta az igent, de még idejében eszébe jutott, hogy ha túlzásba viszi a vallomást, végül még a csábító boszorkányság vádját hozhatja a lány fejére.

- Már nem, atyám. Egy ideje elhagytak, Isten kegyelméből. És tiszta fővel látom csak igazán korábbi bűneimet, amelyekkel sértettem az Urat és csaknem rossz hírbe hoztam egy tiszta lelket.

Mielőtt még Don Ignatio felelhetett volna, kívülről durván feltépték a templomajtót. Az inkvizítor spionja rontott be rajta, és fergetegként száguldott végig a padsorok közt, győzelmi jelvényként lobogtatva egy összetekert pergament.

- Megtaláltam a levelet! Nem is volt nehéz ráijeszteni a fogadósra, jóformán már akkor reszketett, amikor meglátott – lihegte… majd döbbenten elhallgatott, amikor észrevette Filemont.

- Ez meg mit keres itt?

- Több tiszteletet, ha előttem állsz! – rivallt rá Don Ignatio, s kikapta kezéből a tekercset – Tehát nem adta át annak a lánynak? Annak a bizonyos Sofíának?

- Azt hebegte, hogy eszében sem volt. María Sofía becsületes lány, állította, no persze, mi becsülete lehet egy eretneknek; és a kocsmáros már elvenni sem akarta volna a levelet, de félt nemet mondani a senornak. Összetépni is akarta, de attól is félt. Hát bedugta egy repedt korsóba, és talán ítéletnapig otthagyta volna, ha én nem jövök. A bolond majd’ elájult, amikor eretnekséget emlegettem előtte, szentül hitte, hogy csak valami találkáról van szó, esküdözött… majdnem összerogyott a megkönnyebbüléstől, amikor rájött, hogy miről van szó és hogy mégsem keveredett bele!

- Befejezted? – vakkantotta az inkvizítor – Te vagy a legcsapnivalóbb spion, aki valaha dolgozott nekem!

„Persze, mert egészen eddig te rohangásztál mások parancsai után” – gondolta a kém epésen, de volt annyi esze, hogy ne mondja ki.

- Bocsásson meg érte, atyám – motyogta bűnbánón – De ugye, ez a levél most jó szolgálatot tett?

„Drága Sofíám! Nincs nyugovásom, nincs ételem és nincs italom, egyedül csak terád vágyom. A te édes testedre és csókodra. Tudom, talán megrémisztettelek legutóbb, amikor elutasítottál… de most nem mondhatsz nemet! Gazdaggá teszlek, álmodban nem láttál annyi ékességet, amennyivel elhalmozlak, ha a kedvemre teszel! Egész életedben abban a nyomorúságos fogadóban dolgoztál, el sem tudod képzelni, mi vagyont adhatnék neked… Ha beteljesíted a vágyaimat, te is megkapsz mindent, amit akarsz. De ha nem – úgy mindent elveszítesz. Két napod van, hogy választ küldj vagy eljöjj te magad. Don Filemon”

Az inkvizítor utálkozva tartotta el magától a pergament, mintha messzire bűzlene, s ledobta a padlóra.

- Takarítsd el a szemem elől ezt a szemetet – intett a spionnak.

Az csaknem felujjongott.

- Akkor hát igazam volt? Valóban eretnek találkozót szerveznek? A levél…

- Az a levél merő mocskos bujaság! – csattant fel Don Ignatio – Irgalmas Isten, hogy miért nem küldesz le újabb tűzesőt… miért teszed próbára a türelmemet ezekkel? Egy halott bolond, egy buja kecske és egy ostoba patkány! – akkor már tajtékzott, arról is elfeledkezve, hogy szent falak között áll. Az „ostoba patkánynál” végre a kém arcáról is leolvadt az önelégült mosoly.

- De atyám, könyörgöm, attól még Sofía…

- Elég! – kiáltotta az inkvizítor, aki egyre inkább megbánta, hogy hagyta magát feltartóztatni a Carmonába vezető úton – Nem vagyok hajlandó több időt vesztegetni erre a porfészekre! „Egész életében a fogadóban dolgozott”, itt az áll! Akkor nem lehet ő. Egyáltalán, hogy néz ki Sofía? Az eretnek, aki szerinted még mindig él.

A spion hevesen átkozta magát ostobaságáért. „Hát persze, rögvest el kellett volna fognom; de én csak azzal az átkozott levéllel törődtem.” Buzgón igyekezett helyreigazítani tévedését.

- Rögvest elmegyek és elhozom, atyám, én..

- Nem! Te nem. Többet nem leszek olyan bolond, hogy megbízzam benned. Csak válaszolj. Hogy néz ki?

- Átlagosan – nyögte a kém, mire Filemon csaknem felpattant, hogy arcul üsse. Végül mégis nyugalmat kényszerített magára, s összekulcsolt kezét az arca elé emelte, mintha imádkozna.

- Átlagosan – gúnyolódott Don Ignatio – Kicsit részletesebben?

- Hát… vékony, mint a piszkafa, és hollófekete a haja.

- Az arca?

- Barnás – vont vállat – De makulátlan, mint valami nemesasszonynak. Semmi szeplő, heg vagy bármi…

Az inkvizítor lemondóan sóhajtott.

- Ti ketten! – förmedt a kém nyomában beóvakodó két fegyveres szolgájára – Elmentek abba a…

Nem jutott eszébe a név; s ujjaival dühösen pattintott a mostanra már valóban imádságba merült Filemon arca előtt.

- Hogy hívják azt a bűntanyát?

„Nem az! Tisztes fogadó!” – kiáltotta volna legszívesebben, de még idejében visszafogta haragját.

- Három Lúd. Atyám.

- Tehát – fordult vissza Don Ignatio a szolgáihoz – Te, Luíz, elmégy oda és megnézed alaposan a María Sofía nevű cselédlányt. Hasonlít-e ahhoz, akit ez itt lefestett. Ha már ott vagy, nézd meg az összeset… de gyorsan. Jóval napszállat előtt már a carmonai úton akarok lenni!

A Luíz nevű férfi elsietett, míg a másik félénken érdeklődött:

- Akkor én összecsomagoljam a holmiját, atyám?

- Majd – vakkantotta az inkvizítor – Elébb még itt van dolgod. Segítségére leszel ennek a bűnösnek a vezeklésben. Befejezted a gyónásod? – fordult Filemonhoz.

- Igen, atyám.

- Három napig napi tíz Pater nostert és Ave Mariát szabok rád. Amellett pedig… öt korbácsütést az ő kezéből – intett a szolga felé – És ha már úgyis szépen összesereglett a birtokod népe, hát előttük történjen meg.

Filemon arcából kifutott a vér. Azért azt nem hitte volna, hogy így fogják büntetni… félt a rá váró kíntól is, de a megaláztatástól még inkább. Saját emberei előtt olvassák fejére vélt bűneit, tépik le az ingét… újjáélednek a régi pletykák is. De természetesen nem utasíthatta vissza a vezeklést. Ő jött ide, bocsánatért esdeklő vezeklőként… ha nem fogadja el a rá mért büntetést, az akár eretnekség is lehet.

Visszanyelte a feltörekvő rémületét, s térdeplésében alázatosan fejet hajtott, immár sokadjára.

- Köszönöm, atyám.

S megadóan indult kifelé a templomból Don Ignatio és a szolga nyomában.

… Az égető fájdalomtól és a nemrég benyakalt grappától lassan kezdett összemosódni körülötte a világ. Mielőtt azonban egészen elborította volna a jótékony kábulat, még hallotta a visszatérő Luíz jelentését. María Sofía egyáltalán nem hasonlít ahhoz, akit a spion lefestett: telt, barna hajú és szeplős. Rajta kívül a fogadós öregedő felesége dolgozik még a tavernában, meg egy másik lány. Ő ugyan sovány és fekete hajú, de arcát elcsúfította a himlő.

- Takarodj a szolgálatomból – sziszegte az inkvizítor a dermedten álló kémhez fordulva, mit sem törődve az összerogyott Filemonnal – Átkozott a perc, amikor először hittem a meséidnek. És ha még egyszer a szemem elé merészelsz kerülni egy újabb hazugsággal, akkor a következő máglya alattad lobban majd fel.

***

Az alkonyi láthatár felett kúszó felhők aranyszínben izzottak, a maradék fényt is kilopva a szűk toronyszobából. Carlos azonban szinte észre sem vette a gyorsan tűnő világosságot; bár már alig tudta kibogarászni a betűket, elmélyülten olvasta tovább a visszakapott imakönyvét.

Tompa, de sebesen pergő koppanások szakították ki a könyv sorai közül. Pillanatnyi csend… majd ismét egy sorozat. Kavicsok, döbbent rá hirtelen, hiszen volt idő, amikor maga is így üzent a pajtásainak. Az egyik kő lepattant az ablakot kettéosztó oszlopról, és begurult a szobába, igazolva gyanúját.

Felkapta s az ablakhoz sietve érdeklődéssel hajolt ki rajta. Odalenn Sofía állt, szemét tenyerével ernyőzve kémlelt a magasba.

- No végre! Már azt hittem, elvesztetted a füledet.

- Te meg mit keresel itt?

- Gyorsan terjednek a hírek. A fogadós megkeresett, miután az inkvizítor elhagyta a birtok határát… ő mondta el, mi történt. Hogy van a nagybátyád?

- Elég megviselt volt, amikor hazavergődött; a máglya köré gyűltek közül szánta meg valaki, az segítette haza. Bár az istenverte gunyoros modora, az bezzeg sértetlen maradt! - morogta, ahogy felidézte találkozásukat.

Ő hálájában és megkönnyebbülésében, hogy nagybátyja életben van, megölelte. Filemon azonban – nyilván fájhatott neki a heves üdvözlés – fintorogva eltolta magától, és közölte: „Ha meg akarod bosszulni, hogy bezártalak, itt a tőröm, tedd. Vagy próbálj ki akármi más kifinomult gyilkot, nekem egyremegy; de könyörgöm, ne nyúzd le a maradék bőrt is a hátamról.”

- Rávall – kacagott fel Sofía, de a derű épp olyan sebesen hervadt le arcáról, ahogyan feltűnt – Hol van most?

- Először a hálótermébe ment, de nem volt maradása a négy fal között. Aztán, miután megkapta a hírt, hogy az inkvizítor végleg elhagyta a földjét, anélkül, hogy bárkinek is több fájdalmat okozott volna, végre megkönnyebbült valamelyest. Lement a várudvarra, és odavitette a vacsoráját is. Méghozzá ugyancsak bőségesen és a legkedvesebb étkeiből, úgyhogy, gondolom, már jobban lehet.

- Valószínűleg akkor nem lesz túl boldog, hogy megzavarják a nyugalmát. Márpedig én pontosan azt fogom tenni.

Carlos nem felelt. Túlságosan is lefoglalta vívódása a szavakkal, hogy miképpen kérdezze meg udvariasan a lehető legnagyobb tapintatlanságot, amit csak kérdezhetett.

- Sofía… ti ketten… pontosan kicsoda vagy te Filemonnak?

A lány arcán szomorkás mosoly suhant át.

- Ezt én is nagyon szeretném tudni.

Már indulni készült, de búcsúzóul még visszafordult a fiúhoz.

- Lehet, hogy nemsokára elmegyek a földetekről. Talán nem… remélem, hogy nem, de lehet, hogy mégis úgy lesz a legjobb. Ha esetleg nem találkoznánk többet… nem tudom, mondta-e már neked valaki, de a viselkedésed olykor veszettül hasonlít a nagybátyádéra. Ne nézz olyan sértődötten, tőlem ennél nagyobb bókot senki emberfia nem kaphat. És kérlek, maradj is ilyen mindörökké.