Harmadik rész

- Non nobis, Domine, non nobis sed etiam tuam gloriam – suttogta az ifjú inkvizítor, tekintetét áhítattal emelve a kápolna falán függő Szűzanyára – Segíts meg ezen az első nagy küldetésen. Add, hogy mihamarabb végezzek itt, látod, eljöttem, látod, minden eltévelyedett lélek fontos nekem is… de félek, Uram, és fogy az erőm. Ha nem érek időben innen Carmonába… Ha megneszeli jöttünket az ottani főeretnek, még ki talál szökni az inkvizívició markából! El kell fognom… mea culpa, ha kevélység bűne. De Téged akarlak ott is szolgálni, ha nekem is jut gloria… elsősorban mégis a Te dicsőséged lesz, Uram, ha kiirtom a carmonai eretnekeket. Engedd, hogy mihamarabb indulhassak… non nobis, Domine.

A léghuzamtól magasra kapó gyertyák fényében elnyúltak a festmény alakjai, s mintha meg-megrebbentek, intettek volna a láng reszketésének ritmusára.

Csak a két szempár, csak az meredt néma ridegséggel a térdeplő Don Ignatióra.

- Atyám…

Az inkvizítor köpenye széles ívben perdült meg bokája körül, ahogy felpattant imádságából.

- Mit akarsz már megint?

- Állok szolgálatára, most és mindörökké, atyám – hajolt földig a spion.

- Eddig még semmi hasznát nem láttam a te állítólagos nagy szolgálatkészségednek.

- De atyám! – riadt meg – Hiszen azt is éntőlem tudja, hogy Sofía a városban van!

Don Ignatio indulatában akkorát rántott köpenyén, hogy az anyag reccsenve engedett.

- Egy jelentéktelen nő! Aki minden fontos jelentés szerint egyébként is halott, csakis a te hagymázas képzelgéseidben él.

- A saját szememmel láttam, hogy…

- Csakis te láttad, Tomás.

- De atyám, egyetlen lélek sem lehet jelentéktelen, bocsásson meg, ha rosszul emlékszem, de mintha így tanítanák…

- Elég! – emelte fel viszolyogva a kezét – Természetesen így van, de nekem elsősorban a parancsaimat kell követnem – sziszegte – És már az is szinte megbocsáthatatlan hiba volt, hogy egyáltalán adtam a szavadra és idejöttem, kézre keríteni valakit, aki talán már nem is él! Mert voltam olyan bolond, hogy reméltem, igazad lesz, és elégedetté tehetem a feletteseimet, ha átadom őt nekik!

„Mea culpa” – gondolta keserűen – „Mea maxima culpa. Büszkeség bűne… be akartam bizonyítani, hogy jobb vagyok, mint ők. Figyelmesebb. Az én szememet nem csalja meg semmi. Én kézre kerítem még azt is, aki nincs. De ha nem sietek nagyon hamar tovább, akkor még azt sem tudom teljesíteni, amivel megbíztak. Az első kinevezésem… az első önálló megbízatásom… Non nobis, Domine, non nobis, sed etiam tuam gloriam…”

- Senki… bocsásson meg az alkalmatlankodásomért – kérdezte félszegen a spion – Senki eretnek nem lepleződött még le? De… az a hatalmas farakás a téren…

Az inkvizítor ajka már a késpengénél is keskenyebb volt.

- Egy holttest számára.

Minden fáradozásuk ellenére senkit nem találtak. A városkában kevés ember élt, azok is rendesen eljártak a misékre és senki nem vallott senki ellen. Don Ignatiót leginkább ez aggasztotta. És már nem volt ideje, hogy fenyegetéssel vagy megvesztegetéssel rávegye őket. Ki tudja, talán nincs is mire, gondolta immár egyre többször.

Egyetlen ember jelentkezett náluk, az is magát adta fel. És az is egy félbolond öreg volt. Nem vallott senkire, ő nem tud senki más eretnekről… nem vallott a kínpadon sem. Ugyanis már az első percet sem élte túl. „Én meg csak a drága időt vesztegetem” – füstölgött az inkvizítor, ahogy a közelgő kudarc egyre keserűbben égette a torkát.

- Van egyáltalán bármi bizonyítékod, azonkívül, hogy talán egyszer láttad itt egy fogadó ablakában? Mellesleg akkoriban egész mással bíztalak meg, de te ahelyett, hogy azt teljesíteted volna, rohantám hozzám ezzel a … mindegy. Ezúttal akad talán valamivel több is?

- Azt próbáltam mondani most, atyám; egy levél…

- Levél? – élénkült meg egy szemvillanás alatt Don Ignatio – Add gyorsan!

- Hm, nem lehet. Nincs nálam. Úgy gondoltam, az inkvizítor atyának áll hatalmában…

- Hol. Van. Az a. Levél?!

- Egy szolgaféle hozta a tavernába, nem abba a bizonyosba, egy másikba, és azzal adta oda a fogadósnak, hogy Sofíának adja. És hogy a várból küldik.

Az inkvizítor olyan erővel szorította imára az ujjait, hogy belefehéredtek. De hiába, ez sem hozott enyhülést forrongó indulataira.

- Te égetnivaló bolond! – fakadt ki olyan vehemenciával, hogy a százados kőfalak sikoltva ismételték a szavait – Ha egyetlen cseppnyi eszük van, az a levél már réges-régen por és hamu! De az a legvalószínűbb, hogy semmik közük az eretnekekhez, hanem csak közönséges paráznák üzenetváltása! Mintha bizony a Sofía nem volna elég gyakori név!

Ne – hallgattatta el egyetlen intéssel a védekezni készülő spiont – Ne merészelj most megszólalni. Elegem van az ügyetlenkedésedből! Három napot kapsz. A harmadikon, bárhogy is lesz, én útra kelek a kíséretemmel Carmonába. Ott ugyanis valóban rejtőzik egy eretnek kutya… nem is rejtőzik olyan nagyon, a tisztes népek körében köpködi szerte mérges igéit! Akár meglesz ez a Sofía vagy kicsoda, vagy nem, én megyek. Ha azonban nem lesz meg, és bebizonyosodik, hogy megkíséreltél hazudni a Szent Hivatalnak, a te máglyádat biztosan meggyújtják a város főterén.

***

Könnyű por pergett a frissen leszórt gyékényre, ahogy Filemon elmozdította a rejteket őrző követ. Meg-megremegő ujjakkal nyúlt a vájatba, mintha bizony attól tartana: áruló szellemkezek az elmúlt alig egy napban kilopták onnan az imakönyvet.

Persze a kis kötet békésen hevert a rejtekben, s ő olyan gyengéden vette ki, mintha a legdrágább velencei üvegből lenne. Ostobaság, korholta magát, épp elég veszedelemben van anélkül is, hogy felfrissítené eretnek ismereteit. Még a végén protestánsabb leszek Carlosnál is, annak a bolond fiúnak is hogy’ sikerült ekkora bajba kevernie magát…

Ostobaság, több annál: istenkísértés.

De olyan fájón magányos volt. És Sébestian mesterre, bocsássa meg az Úr, ha ez bűn, de mindig is apjaként tekintett. A protestáns imádságok mintha ismét közel hozták volna kedves nevelője emlékét.

Találomra felütötte a könyvet és olvasni kezdte. Érdekes… amikor legutóbb tette, fel sem tűntek neki a széles margókra gondos kézzel rótt sorok. Szépen rajzolt, mégis lendületes betűk, állapította meg, szenvedélyes egyéniség lehetett, aki írta. Menyegzők, születés, halál, hálaadó imák és könyörgések szavai… afféle családi krónika. Nem meglepő a nagyobb famíliák köreiben, legfeljebb csak az, hogy nem a könyv végén maradt üres lapokra jegyezték fel őket.

Próbált a zsoltárokra s egyéb imákra figyelni, de tekintete minduntalan át-átszökkent a másik, a töredékekből összeálló könyvre. Végül feladta. Talán bűn a kíváncsiság, de a képmutatás még inkább az. Ha már nem képes figyelmen kívül hagyni őket, akkor legalább ne színlelje az ellenkezőjét, gondolta, s most már leplezetlen érdeklődéssel olvasgatta a bejegyzéseket. Még akkor is, ha közben mindvégig tolvajnak érezte magát, meglopva egy idegen család titkait.

Az egyik lap tetején ismerős név ragadta meg a pillantását.

„Az Úr 1570. esztendejében, Szent Mihály havának 18. napja. Áldott legyen az Úr, amiért megnyitotta Sofía unokahúgom szívét az igaz vallás előtt. Ámen. Diana Vecunna

Az imakönyv súlyosan hullt ki tehetetlenné dermedő ujjai közül.

A szófoszlányok éppolyan kuszán keringtek a fejében, mint a széles nyoszolya felé függesztett flamand szőnyegek millefleurs háttere. Vagy inkább még kuszábban. A szövevényes virágminta legalább összefogta a vadászjelenet és a pásztoréletkép alakjait, de – legalábbis az első döbbenet pillanatában úgy érezte – nincs az a hatalom, aki kisimíthatná a most benne keringő zűrzavart.

„Sofía unokahúgom”… „igaz vallás”…. „megnyitotta szívét”… Sofía… az ő Sofíája… a Vecunna nevet a lány családjának apai ága viselte...  „megnyitotta szívét az igaz vallás előtt”.

Reszkető kézzel töltött magának az asztalon álló kupából, kész csuda, hogy nem zúdította mellé az egészet, s egy hajtásra kiitta. A nehéz andalúz bor jót tett, legalább – ha múló enyhülésképpen is – ködfátyolba burkolta vexált gondolatait, míg ő keskeny ujjaival mintegy révületben követte az ezüstkupára vésett kacskaringós mintákat. Isten útjai…

Most már érthető volt a lány riadalommal vegyes indulata, valahányszor találkoztak. Mégis fájt.

Éles kín nyilallt a homlokába, s ő elkeseredetten túrt a hajába, enyhülést remélve az érintéstől. Mindig is büszkén viselte válláig hullámzó vörösesszőke fürtjeit, amelyek anyja emlékét hordozták – most azonban még ez is bajt hozhat rá. A magát „szentnek” tituláló Hivatal mindent gyűlölt, ami akár csak egy kicsit is idegen vérre vallott.

Mindegy, most ez nem számít; ha Don Ignatio nem takarodik el nagyon hamar az ő földjéről, nagyon hamar ennél nagyobb vádak is lesznek mindannyiuk ellen.

Képtelen volt tovább ülve maradni. Űzötten pattant fel a karszékből, s kerengeni kezdett a tágas teremben. Mint a fejedelmek egzotikus macskái, futott át a fején, mi is a nevük… oroszlánok, mint Dániel könyvében. „Azok is éppilyen reménytelenek lehetnek; meglehet, egyik foglára nyakába marhat a nemes vad… még mindig ott a többi, aki nyilat ereszthet belé. Én magam is ugyan mit tehetnék?”

Ahogy meddő köreit rótta a tágas teremben, hajszolt tekintete egyszer csak kitévedt az ablakon. Rögvest meg is bánta a meggondolatlan lépést. Ugyanis a főtéren épp akkor lobbant fel a reggel felhalmozott máglya lángja. Oly idegenül… olyan valószerűtlenül az alacsony, takaros házak félkörében. Csak pár ölre a régi kúttól, ahol a gyerekek vasárnaponként játszani szoktak… s ahol ő maga enyelgett a lányokkal valamikor régen, sihederkorában.

- Hát elkezdődött – suttogta maga elé keserűen. Nem… nem akarta nézni. De mégis látnia kellett, hogy valóban csak egy van, hogy még nem lobban fel félelmetes gyöngyfüzér az alkonyatban.

- És ha Isten fölöttünk tartja a kezét, akkor nem is fog. Szegény Luíz, nyugodjon békében a lelke, misztérium, hogy miért akarta így a szegény bolond, de ne legyen több, ne legyenek újabbak, könyörgöm, Uram – fohászkodott.

Halk léptek, inkább csak surranás, egy erősebb szél is nagyobb zajt csap; Filemon mégis meghallotta. Hátra sem kellett fordulnia, úgyis tudta, ki lehet a tétova vendég.

- Gyere ide nyugodtan, Carlos.

- Honnan…?

- Túl régóta ismerlek.

- Haragszik?

- Nem rád. Már nem.

Akkor a fiú már mellette állt, együtt nézték, ahogy a felhőkre csapnak a lángok. „Várható volt. Hiszen Mathias sem őrizheti a végtelenségig, a mai strázsa meg nyilván elaludt… Mindegy. Úgysem tarthattam volna már sokáig bezárva.”

Unokaöccse akkor ismerhette fel, mi is az az ijesztő fényesség a távolban, mert megtántorodott; épphogy megtámaszkodhatott a széles ablakpárkányban. Filemon a karjára tette a kezét, hogy valamelyest megnyugtassa.

- Úgy suttogják, már halott volt, amikor az oszlophoz kötözték.

- Akkor is ők ölték meg – felelte Carlos színtelen hangon.

- Igen. Ők tették. És megtennék még számtalan másikkal is.

- Figyelmeztetnem kell az enyéimet – csuklott el a fiú hangja – Még ha ismét bezárat, akkor is.

- Nem – villant rá nagybátyja szeme – Ezt most azonnal felejtsd el. Ha elfognak, akkor nem megmenteni fogod őket, hanem elárulni. Mindenkit, még azt is, akinek semmi köze nem volt a lutheránus gyülekezetetekhez.

- Nem leszek áruló!

Filemon egy pillanatra lehunyta a szemét. Jó szorosan, de még így sem zárhatta ki emlékeiből a nedves börtöncella és meggyötört nevelője képét. A penészes szalma szagát is érzi, Teremtő Isten… meg az egér motozása. „Olykor már nem bírom elviselni, amikor órákon át csak kaparászik… máskor pedig hálát adok az Égnek, hogy legalább egy lény lélegzik e falak közt és nem félelmet és verítéket lehel ki”, mondta akkor nevelője. Milyen semmiségeket őriz meg az emlékezet.

- De az leszel. Ha nem akarsz, akkor is. Nem lehet elviselni, amit ezek tesznek az emberi testtel. Fogalmad sincs, Carlos… még most sincs, pedig látod, itt teszik előtted… de nem érted.

A fiú új tekintettel mérte végig.

- Nagybátyám… megélte? Ezt? Valamikor?

- Nem. Nem én. De valaki, akit nagyon szerettem, és akin mégsem segíthettem. Nem eléggé.

Képtelenség, ahhoz túl messze lobogott a máglya… de a fiú orrába mégis bekúszott az égett hús bűze.

- Félek.

Filemon összeborzongott. Kitől is hallotta utoljára ezt a beismerést…

De most sem felelhetett rá másképp.

- Én is.

- Hogy’ segíthetnék rajtuk? – a fiú már reszketett, de ő sem érezte magát különbül – Ez iszonyat, ez rémálom, ezt nem lehet… nem hagyhatjuk – halkult el a hangja.

Filemon nem mert ránézni. Nem akarta, hogy ifjú rokona saját rettegését lássa viszont az ő szemében.

- Te sehogy. Ne szaporítsd a bajom azzal, hogy téged is féltenem kelljen. Maradj itt, ha bárki kérdezné, tagadj mindent és mindenkit. És én megkeresem a tieidet.

Carlos szemében remény csillant, de gyorsan ki is hunyt.

- Nem fognak hinni nagybátyámnak. Miért is tennék.

- Ugyanazért, amiért neked is hittek! – csattant fel Filemon. Még mindig érzékenyen érintette, hogy valami csoda folytán unokaöccsét fenntartás nélkül befogadták, ellenben tőle annyira félt gyermekkori barátja, hogy még csak meg sem vallotta neki az igazat.

Ahogy a fiú ránézett, az bölcsebb volt a koránál.

- Akkor nem gyújtottak máglyákat. Akkor könnyű volt, de akkor is csak egyvalaki hitt nekem igazán. Őt… őt mindenképpen figyelmeztetnem kell. Tartozom neki ezzel… legalább ennyivel.

Az ablakot két szárnyra osztó csavaros, karcsú oszlop előbb megsokszorozódott, majd ezernyi darabra hasadt a megszédülő Filemon szeme előtt.

- Sofía volt, igaz? – kérdezte halkan – Sofía adta neked az imakönyvet és Sofía állt ki érted.

Carlos meghökkent arca bőségesen elég felelet volt.

- Ne – intette csendre Filemon, mielőtt még kinyithatta volna a száját – Egyszer az életben ne kérdezz semmit.

- De van még valami, amit talán tudnia kellene.

Nem, gondolta Filemon, egyáltalán nem kell. Nem akarok tudni semmit, el akarok vonulni egy jó messzi kolostorba, lehetőleg karthauziba, hogy senkihez se kelljen szólnom és senki ne szólhasson hozzám sem.

- Mondd.

- Féltem, hogy árulónak gondolnak. Mivel bezárt. És én… üzenetet küldtem Sofíának.

Ha nem szégyellte volna, lüktető homlokára szorította volna a kezét.

- Mondd, könyörgöm, mondd, hogy csak szóbeli üzenet volt – szűrte a fogai között.

Hiú remény. A fiú lehorgasztott feje és főképpen a bűntudatos hallgatása iménti arcjátékánál is kifejezőbb volt.

- Hol van a levél? – kérdezte Filemon lemondóan.

- A Három Lúdhoz címzett tavernába küldtem. A fogadósért kezeskedem. De azóta már át kellett vennie Sofíának.

Próbált nyugodtan lélegezni. Ha valóban így van, ha elérte a lányt a levél, talán nincs olyan nagy baj. Ha legalább feleannyi esze maradt, mint amennyi gyerekként volt neki, márpedig semmi nem utalt az ellenkezőjére, akkor az a levél pár pillanattal elolvasása után már cafatokra szaggatva sodródott a városszéli patak hullámain.

Kissé bizonytalan léptekkel a kihűlt kandallóhoz lépett (ugyan mikor fog ismét otthonos melegséget látni a pattogó lángokban, futott át a fején), s az elébe vetett kopott medvebőrről felkapta a köpenyét s a fövegét.

- Hová készül?

Rendben. Erre a kérdésre legalább tudja a választ.

- Mindenekelőtt az inkvizítorhoz, hogy helyrehozzam azt, amit mind a ketten mesterien elrontottunk.

A fiú értetlen pillantására kelletlenül hozzáfűzte.

- A te leveledet, ha mégis tudomást szerzett volna róla. Meg a saját bolondságomat, hogy nem mentem el az eretnekégetésre. Talán az is megmentheti az irhánkat, ha a végére érek oda.

- De…

- És ha utána még szabad leszek és lélegzem, felkeresem a barátaidat. Megígérem. Hol találom meg őket?