Első rész

- Ezt mire véljem?!

Az apró, bőrkötéses könyv tompán puffant az asztalon, ahová senor Filemon hajította. Unokaöccse remegve kísérte tekintetével a kötet útját, bár sokkal inkább a felindulástól reszketett, mintsem a félelemtől. Megpróbálta felkapni, de elkésett: a vaskos kötet akkor már Filemon kezében volt. Aki úgy szorította, hogy belefehéredtek az ujjai.

- Nos? – érdeklődött, még csaknem higgadtan – Kíváncsian hallgatlak.

- Megmagyarázom.

- Ezt egyetlen percig sem vontam kétségbe – szűrte a foga közt – Azt várom repesve, hogyan teszed.

A fiú sápadtan, de felszegett fejjel viszonozta a pillantását. Tizenhat éves kora minden vakmerőségével, sérthetetlenségének tudatában.

- Nálam van, mert szükségem van rá. A – egy pillanatra mégiscsak megcsuklott a hangja – a hitem gyakorlásához.

A boroskorsó dermesztő csattanással vágódott a kőpadlóra, körülötte vöröslő tócsa terjedt szét sebesen.

- A hited gyakorlásához? – szisszent élesen Filemon kérdése – Tudod te egyáltalán, Carlos, miről beszélsz?!

Az utolsó szavakat már kiabálva visszhangozták a magasba szökő boltívek.

- Kitartok a hitem mellett – ismételte a fiú halkan, de elszántan.

Nagybátyja végleg elveszítette a türelmét.

- Te soha az életben nem voltál különösebben vallásos!

- Talán, mert nem az igaz hitben kerestem a megváltást. Mostanáig.

Filemon már túl volt a haragon. Csak a keserűség maradt… és az a fojtogató, jeges félelem, amelyet sok esztendővel azelőtt érzett utoljára.

- Fogalmad sincs, hogy miféle veszedelemmel játszol! A máglya ellen nem véd meg se ma szó, sem a kard!

- Ez nem játék! – csattant fel a fiú – Csatlakozni akarok az enyéimhez, és a gyülekezetben szükségem van az imakönyvemre! És ha már a veszedelmeknél tartunk, azokról neked ugyan nem sok fogalmad lehet!

A felkavarodó emlékektől ökölbe szorult a keze. Sébestian, kedves egykori nevelője… máig emlékszik, milyen hideg volt az a hajnal, amelyen elhurcolták. És a nyirkos cella, ahová az egyik legértékesebb családi ékszer ellopásával és elzálogosításával jutott be. Az apjától kapott ütlegek hetekig sajogtak, ha valaki erősen nézi, az orrán ma is észrevehető az egykori törés nyoma… ő mégis sajnálta, hogy nem tehetett többet Sébestian mesterért. Mert a szabadságát nem adhatta vissza. Még csak az életét sem… csupán gyorsan ölő mérget csempészhetett be egykori nevelőjének. Máshogy nem kímélhette meg az inkvizíció lángjaitól.

És titkolnia kellett a keserű gyászt, mert akkor még csak egy, a sihederkorból alig kinőtt fiú volt, aki rettegett, hogy ő maga is hasonló végre jut.

Ami ez utóbbit illeti… azóta sem változott. Az inkvizíció volt az egyetlen földi hatalom, amelytől mindmáig iszonyodott.

És ez az ostoba, elvakult siheder most azt merészelte a képébe vágni, hogy semmit sem tud.

- Tévedsz – vetette oda kurtán – Fájdalmasan megtapasztaltam, és akár tetszik neked, akár nem, de nem fogom hagyni, hogy te is megtudd. Martín! – kiáltott ki az ajtón, mire kisvártatva belépett egy idős szolga – Vidd a szobájába, és gondoskodj róla, hogy ott is maradjon.

A kiszolgált katona engedelmesen fejet hajtott. Már rég’ nem lepődött meg ura változatos parancsain; csupán annyit kérdezett:

- Igenis, uram. Megtudhatom, hogy meddig?

- Amíg le nem higgadok! Mielőtt a két kezemmel fojtanám meg.

Alig dobbant be mögöttük az ajtó, Filemon egy sivatagi utazó mohóságával kapott a boroskorsó után… persze mindhiába. A mostanra már alaposan szétterjedt bíbor tócsa csak még inkább felingerelte. Tehetetlen dühében ököllel esett a durva kőfalnak, míg lehorzsolt bőrének fájdalma magához nem térítette.

Felkapta a szegény kis kötetet, hogy, mint minden bajának okozóját, földhöz teremtse… de végül mégsem volt szíve hozzá.

Találomra felütötte a megviselt lapokat és beleolvasott. Tagadta volna talán még a minden szíveket ismerő Úr előtt is, de egyáltalán nem voltak ismeretlenek számára sem ezek a sorok… Sőt nem egy helyütt könyv nélkül tudta volna folytatni a zsoltárokat és imádságokat.

Maga sem hitte volna, milyen elevenen égtek belé egykor Sébestian szavai.

Égtek…

Hogy’ szülhet ennyi gyűlölséget az, amit a szeretet vallásának neveznek; tette fel magának a meddő kérdést századjára is.

Nem… már nem kívánt kárt tenni se a könyvben, se magában. Legfeljebb a borra vágyott egyre erősebben, de még csak azt sem hozathatott. Most pár pillanatra sem viselte volna el a szolgák közelségét. Vagy bárkiét.

Carlos megvető, haragtól izzó tekintete, mintha bizony ő maga lenne Pilatus vagy a gyerekgyilkos Heródes… Hiszen érdekelné is őt unokaöccse hite!

„De csak két hete fészkelte be magát a városba az inkvizíció. Nem kell hozzá sok, hogy kigyúljanak itt is a máglyák; és őt nem vihetik oda, kerüljön bármibe is!”

A falhoz lépett, s gyakorlott mozdulattal emelte ki az ablak alatt gondosan meglazított két követ. Évek óta használta ezt a rejteket, merő véletlen, hogy most épp nem őriz semmi veszedelmes titkot, gondolta, s unokaöccse féltett kincsét becsúsztatta szűk lyukba.

Már készült volna visszatenni a köveket, amikor mégis meggondolta magát. Röpke tétovázás után kiszedte a könyvet, s egy régebbi ingébe bugyolálta, úgy tette vissza a rejtekbe.

Ezek után már igazán nem tartott soká, hogy rászánja magát a levélírásra. És bár minden maradék józansága sikoltva tiltakozott, a gondosan faragott toll éppolyan sebesen szántotta a pergament, mint ahogy az indulatai viharzottak.

„Érted teszem, bár tudom, ettől még ugyanúgy gyűlölsz. A könyvet egyelőre nem adom vissza, de ne aggódj, kárt, azt nem teszek benne. Amikor az inkvizíció eltakarodik innen, akkor újratárgyalhatjuk a kérdést. Ha képes vagy értelmes választ adni a levelemre, akkor esetleg korábban kiengedlek; egyébként egészen addig ott maradsz, amíg csak egyetlen domini canis a városban tartja a bűzlő irháját.

Post scriptum: ha van benned egy morzsányi emberség, akkor elégeted a levelemet. És ha szorult a fejedbe egy cseppnyi ész is az elvakultság mellé, nem kell magyaráznom, hogy miért.”

Porzót hintett a friss tintára, s lepecsételte, éppolyan gonddal, mintha bizony mérföldekre küldené… és nem egy emelettel arrébb.

- Martín!

A szolgálatkészen besiető öreg arcáról a türelem allegóriáját lehetett volna megmintázni.

- Parancsol, senor?

- Hol van az unokaöcsém?

- A szobájában. Ahogy kívánta. Kívülről rátoltam a reteszt, és elvettem a lepedőjét meg a takaróját.

- A lepedőjét meg a …? – ütötte fel a fejét Filemon – Az Istenért, azt meg minek?

- Csak a biztonság kedvéért, senor. Hogy gondoskodjam róla, hogy ott is maradjon a szobájában. Parancsára, senor.

Bár a szolga minden szava és arckifejezése maga volt a testet öltött tisztelet, hangján mégis átsütött az alig leplezett rosszallás.

Filemon meglehetősen élesen szívta be a levegőt, de egyelőre még uralkodott magán.

- Igazán nem hiszem, hogy a saját szobájából az ablakon át akarna megszökni. Előlem.

Az öreg pillantása ezúttal felért a legjobb tollú író gúnyiratával.

- Kiváló az emlékezetem, senor, és ismerem senort, amióta megszületett. Ha bátorkodhatom. És arra is emlékszem, hogy egykor úgy véltem, a családi jelmondatot egyenesen a senorra szabták. De, engedelmével… hogy is szól pontosan?

- „Nem ismerek lehetetlent.” És nagyon is jól emlékszel rá.

Az öreg beletörődőn felsóhajtott.

- Attól tartok, senor, hogy az ifjú Carlos is.

Filemonnak el kellett ismernie, szolgája valóban kiválóan ismeri a családot. Őt legalábbis bizonyosan. Ha ugyanis ő raboskodna vaskos lakat alatt, bizony képes volna kiszökni az ablakon, akkor is, ha egy hegyorom tetején kuksoló vár toronyszobájában ülne éppen. És Carlos szállása ennél jóval kevéssé volt veszedelmes.

- Állíts őröket az ablaka alá inkább – sóhajtott fel –, de add vissza neki a holmiját. És add át ezt is – nyújtotta át az imént megírt levelet – Talán jobban itt tartja, mint bármiféle retesz vagy erőszak.

Martín szemöldöke a magasba szökkent, de pillanatokon belül rendezte arckifejezését.

- Átadom, parancsára. Senor tehát, amennyiben jól értem, levelezik az unokaöccsével.

- Jó családokban így szokás – mosolygott rá Filemon egy hiúz szívélyességével – És most…

Határozott mozdulattal kihessentette a szobából; úgy érezte, megfullad, ha még egy percig fenn kell tartania a magáról festett nyugodt és magabiztos képet.

Azonban a magány sem lett könnyebb.

Ahogy rótta a meddő köröket, a tágas terem falai csakhamar éppúgy fojtogatni kezdték, mint imént a színlelés. Nem bírta sokáig; jóformán kimenekült a szobából.

Még csak ahhoz sem volt türelme, hogy hátast nyergeltessen; így egyszerűen csak gyalogszerrel vágott neki a vár körül elterülő városka utcáinak. Felindulásában olyan sebesen szedte a lábát, hogy nemigen törődött a körülötte járkáló emberekkel… csak idő kérdése volt, mikor ütközik neki valakinek. Ami nem is váratott soká magára.

- Bocsásson meg, senorita!

Egyszerre hajoltak le a lepényekért, amelyek szertegurultak a fiatal nő kosarából. Ahogy a lány kendője félrecsúszott, összevillant a tekintetük.

- Sofía! – hőkölt hátra a férfi – Sofía, igazán te vagy?

Hiszen tíz éve már, hogy utoljára látta. És a könnyek akkor is eltorzították a lány arcát, hiszen épp azt panaszolta hevesen, hogy másnap férjhez kell mennie.

- Én vagyok. Senor pedig Filemon.

- Meg sem lep, hogy…

- Micsoda? – fintorodott el gunyorosan – Talán az, hogy a senor valóban senor Filemon? Nem nehéz kitalálni: ragyogó gúnyába bújt, nyilvánvaló, hogy nagyúr, és hát errefelé senor Filemoné föld… és az igazság és az élet.

„És még mindig olyan vonzó és jóképű vagy, mint tíz éve… sőt talán még inkább az” - állapította meg kelletlenül, de semmi kincsért nem ismerte volna be.

- Ha most azt akarod mondani, hogy csak a ruhámról ismertél rám…

- Akit én ismertem, legalábbis figyelmesebb volt! – mutatott epésen a felborult kosárra.

- Bocsáss meg – vörösödött a gallérjáig a férfi, és zavartan visszaejtette az összekoszolódott lepényt a földre – Veszek neked újakat.

- Csakugyan? – szikrázott fel Sofía szeme – Nagyon köszönöm, de megoldom! Csak, mert nem mentem hozzá akkor Don Pökhedihez, attól még tudok gondoskodni magamról!

Valóban, akkor régen megszökött hazulról, és azóta senki nem hallott róla. Filemon a legkevésbé sem; és sokáig fájdalmasan hiányolta legjobb barátját.

És most nagyon úgy érezte, hogy valójában sosem szűnt meg hiányozni neki.

- Aggódtam érted! Legalább nekem üzenhettél volna, hogy jól vagy!

- Nem voltam jól! De túléltem, új életre találtam, és elégedett vagyok!

A lány szeme éppolyan vakmerően parázslott, mint amikor a gyermekkorból alig kinőve egymás mellett vágtattak nyaktörő iramban, vagy sziporkákat váltottak legújabb tanulmányaikról.

- És elárulnád, mitől vágsz olyan fájdalmas képet… senor? Talán csak nem kitörő lelkesedésre, virágesőre és fanfárokra számítottál?

- Legalább annyit reméltem, hogy megkérded: jól vagyok-e –felelte amaz csalódottan.

Sofía azonban csúfondáros grimaszt vágott.

- Minek? Bárki láthatja, hogy ragyogóan érzed magad és gondod, az egy szál sem!

„Jósnőnek aztán ne állj, mert éhen veszel, kedvesem!” – vágta oda csaknem a férfi, de még időben a nyelvébe harapott. Tíz év… egyszerűen nem tálalhatja ki neki minden aggodalmát úgy, mint régen.

Az nem kérdés, hogy neki bajoktól fő a feje… de nagyon úgy tűnik, hogy a lányé is, érezte meg hirtelen. A pillantása, a testtartása… volt Sofía körül valami disszonáns akkord, amelyet nem tudott nem észrevenni.

- Legyen, akkor hagyjunk engem. De téged igenis kínoz valami, igaz? Hogyan segítsek?

A nő akkor már állt, és komoran nézett le a lepényromok közt térdelő Filemonra.

- Az már régen volt, és nincs szükségem a segítségedre. Sem… rád.

Talán csak a csalódottság és a remény elegye zavarta meg a férfit, de mintha az utolsó szavaknál vakmerő tűz mögött félelem remegett volna régi barátja tekintetében.

Azonban mielőtt még biztos lehetett volna benne, a lány sarkon fordult, és elrohant. Még a kosarát is ottfelejtette.