Ötödik rész

Reggel éktelen dörömbölés vert fel.

- Nem vagyok itthon és egyébként is: még alszom! – kiáltottam epésen; a legkisebb hajlandóságot sem éreztem a felkelésre. Torkig voltam az egész élettel.

- Nekem így is jó, senor – hallottam egy utcakölyök jellegzetesen szemtelen hangját – De valahogy mégiscsak oda kéne adnom a másik senor levelit!

Ilyen gyorsan utoljára akkor ugrottam ki az ágyból, amikor egyik szeretőmmel váratlanul hazaérkező férje hangját hallottuk az udvarról.

Negyedik rész

Kékes félhomály gomolygott a fogadóbeli szobában; pár pillanatig gondolattalanul támaszkodtam a hűvös falnak. Ide már nem hallatszott fel az ivóterem ricsaja; részeg kurjongatás és kardcsörtetés messze járt… ha tehettem volna, önmagam elől is messzire futottam volna.

Bár… nem azt teszem már évek óta?

Kelletlenül fogadtam, hogy percnyi nyugalmam szerteillant a feltámadó gondolatok rohanásában. Már csak az hiányzik a boldogságomhoz, hogy Timbors is mondjon valami bűbájosat…

Timbors.

Harmadik rész

Kivételes este, nemcsak, mert utolsó estém itt, hanem mert egymagam üldögéltem az ivóteremben. A többi kevés vendég odafenn gubbasztott a szobákban, én pedig áldottam a békés csendet, szokásaimmal ellentétben ugyanis most egyáltalán nem esett volna jól szó-, majd pengeváltásba vagy akár széptevésbe keveredni. Persze Pedro gazda éppilyen erősen átkozta a gyér forgalmat, mindegyre felemlegetve, hová is lettek a régi szép idők, amikor még az istállószalmát is aranyért adta megkésett vendégeinek…

Bár azok az aranyidők véleményem szerint csupán álmaiban léteztek, nem tettem szóvá előtte. Ha egyszer attól lesz neki könnyebb, hogy egy sosemvolt világot sír vissza, akkor miért ne tegye?

Második rész

A bor már jócskán a fejembe szállt, a várt mámoros kábulatot nem hozta el mégsem. Ellenkezőleg. Fájdalmas pontossággal idézett fel egy évekkel korábbi tragédiát.

Ami elől úgy akartam menekülni.

Akkoriban szerelmes voltam egy fiatalasszonyba. Ő volt az én első nagy szerelmem, és én azzal az ifjonti hévvel szerettem, amiről azt gondolják az ifjak: soha többé az életben… Azután ráébrednek, hogy: de igen, mégis.

Kivéve engem.

Az is igaz, hogy azóta is kétségbeesetten menekülök a szerelem elől, csak a múló gyönyört keresem, és megfogadtam: többé nem hagyok lehetőséget nőnek, hogy úgy megalázzon, mint Bianca tette.

Forrt a mulatság az ósdi fogadóban, csakúgy, mint minden más estén, és nem is csak az estéken: gyakorta megesett, hogy a díszes vendégkoszorú tagjai már jóval korábban megkezdték a poharak ürítgetését.

És olyan nagyon én magam sem különböztem ezektől az érdemdús spanyoloktól. Az igaz ugyan, hogy tanult ember vagyok, és elolvasok mindenféle utamba kerülő könyvet – meg egy jópár olyat is, amelyeket személyesen kell felkutatnom, mivelhogy tisztelt Inkvizíciónk nem tartja helyesnek a tanulmányozásukat… No, és nagyapám jóvoltából nemeslevéllel is rendelkezem.