Negyedik rész

Kékes félhomály gomolygott a fogadóbeli szobában; pár pillanatig gondolattalanul támaszkodtam a hűvös falnak. Ide már nem hallatszott fel az ivóterem ricsaja; részeg kurjongatás és kardcsörtetés messze járt… ha tehettem volna, önmagam elől is messzire futottam volna.

Bár… nem azt teszem már évek óta?

Kelletlenül fogadtam, hogy percnyi nyugalmam szerteillant a feltámadó gondolatok rohanásában. Már csak az hiányzik a boldogságomhoz, hogy Timbors is mondjon valami bűbájosat…

Timbors.

Csak akkor tudatosult bennem, hogy az ajtót zárva kellett volna találnom.

- Timbors! – kiáltottam, most már valóban megrettenve, ahogy ügyetlenül tapogatóztam tűzszerszám után.

A nagy sokára fellobogó fény üres szobát világított meg… és az ágyra vetve egy fehér anyagfoszlányt, alsóruha lehetett valamikor, rajta pedig szénnel kapart betűk sötétlettek.

Nagyot káromkodtam. Akár el se olvassam…

„Nem várhatok, Don Miguel. Senort nem akarom bajba keverni. Hálás köszönetem mindenért. Timbors”

Nem hittem volna, hogy ezt még lehetséges fokozni; de sikerült az előbbinél is cifrábbat mondanom; míg tehetetlen dühömben apró darabokra szaggattam a szövetet.

Akármilyen hűvös is volt az este, indulatomat nem hűthette le – haragom csak fokozódott, ahogy Don Fernando udvarháza felé közeledtem. Sejtettem: Timbors csak ide igyekezhetett; de nagyon bíztam benne, hogy még nem sikerült megtudnia, pontosan merre is találhatja ezt a házat. Vagy ha mégis, legalább az irányt elvétette.

Belestem az udvarba; nagy megkönnyebbülésemre egypár szolga, lovász szokott sürgölődése tárult elém. Akkor hát nem lehet nagy baj; egy merénylet után bizonyára nem űznék ilyen nyugalommal napi munkájukat, reménykedtem.

A fal egy helyütt maghajlott, s a belévájt fülkében, úgy embermagasságban, szépen faragott, szelíd Szűz Mária-szobor vigyázott a háziakra. No, ide ugyan rossz helyre kerültél, Miasszonyunk; ezeknek épp csak annyi közük van Istenhez, hogy elmennek misére, és türelmetlenül várják a végét – néztem fel a szoborra, míg elrejtőztem a fülke alatt.

Bentről megélénkülő beszédmoraj s léptek hallatszottak; sokért nem adhattam volna, ha kitekinthetek; de nem mertem. Még nem; ha rögvest kézre kerítenek, azzal nem segíthetek Timborsnak.

A kapun Don Fernando lépett ki. Bár rejtekemből nem láthattam jól, mégis felismertem; egyszer régen, futólag, láttam előző hitvese oldalán. Még amikor nem koptam ki teljesen a mulatságokból.

Első, ösztönös mozdulatommal belesimultam a falmélyedésbe; forrón imádkozva, vajh’ ne vegyen észre, ne felém vegye útját… Amikor azonban az ellenkező irányba indult el, megkönnyebbülés helyett csak elkeseredetem. Akármennyit is öregedett; még mindig erősnek tűnt – Timbors sosem lesz képes legyőzni. Bosszúszomjas dühében megsebesítheti, de hát farkasban, medvében is a sebzettje talán még veszedelmesebb az ép vadnál…

Mielőtt megfontolhattam volna, mit teszek, Don Fernando nyomába eredtem, és szántszándékkal olyan közel siettem el mellette, hogy súroltam a köpenyét.

Ócska, régi fogása a bérgyilkosoknak – már azon keveseknek, akik a szemtől szembe harcot kedvelik –, meg az unatkozó hidalgóknak. Magam sosem éltem vele. Ha megsértettek, keményen megtoroltam; talán azt is, amit nem is szántak gúnynak, csak én éreztem annak, oly sok bántalom után – de sosem kezdeményeztem harcot csupán a kardforgatás és a kiontott vér barbár öröméért.

Most azonban mégiscsak kénytelen voltam rá.

- Meglökött, senor! – vetettem oda neki – Az el honor nevében követelem, hogy adjon elégtételt, Don Akárkicsoda!

Nevetséges komédiásnak éreztem magam.

El honor… hogy kicsúfolta Timbors az első estén a hidalgók becsületét. Most kezdem úgy érezni: igaza volt.

Azonban Don Fernandónak meg kell halnia. És nekem kell végeznem vele, mielőtt Timbors hozzájuthatna, hogy egyáltalán a közelébe kerüljön.

És ezek után már nem is tűnt annyira üres szólamnak a mi szép el honorunk.

Don Fernando mit sem törődött képébe vágott szitkaimmal; s ezúttal kesztyűm sem volt, hogy azt is utánuk küldjem. Mintha meg sem hallotta volna őket, rendületlenül igyekezett tovább.

- Egy spanyol caballero nem lehet ilyen gyáva! – kiáltottam utána.

Erre már megtorpant.

Végre, sóhajtottam fel magamban; s megragadtam a kardom markolatát; akkor hát túlesünk rajta. De sokáig tartott…

Ő azonban nem nyúlt fegyveréhez. Mindössze gúnyosan, alaposan végigmért, és… kinevetett.

- Hiába próbálkozik, bérgyilkos uram! Tudom, hogy drága hitvesemet aggasztják udvari ügyeim… meglehetősen fájlalná bukásomat. Még az életemnél is jobban. De nem fogom megtenni neki azt a szívességet, hogy önként kilyuggattatom a bőrömet. Figyelmeztettem, hogy egyelőre még kegyelt udvaronc vagyok… és jó embereim holtom után is vérpadra juttathatják gyilkos hitvesemet. Természetesen azt is, aki a fegyvert fogta.

Tehetetlen dühvel szorítottam a markolatot.

Már az emberek is felfigyeltek szóváltásunkra… ezek után nem ránthatok fegyvert. Azon nyomban lefognának, még az sem bizonyos, hogy sikerül megölnöm… de engem nyomban elfognának. Esélyem sem lenne.

Don Fernando gúnyos mosolya…

Nem szabad, hogy megtudja: igaza volt; futott át a fejemen. Sejti, hogy jó okom van végezni vele… még ha a valódiról nem is tud semmit. Nem szabad, hogy a sejtésből bizonyosság legyen.

Kényszeredetten elnevettem magam, és helyére igazítottam kardomat.

- Sírni tudnék, hogy mivé korcsosul egy büszke spanyol nemes! Megriadni egy kivont kardtól… gyávaságból lenyelni minden sérelmet… Nem piszkítom be efféle férgekkel a fegyverem. Sajnálom, ha megzavartam, senor! – vetettem oda gúnyos búcsúzásképpen, s eltűntem a mind jobban dagadó tömegben.

Az emberek készségesen utat nyitottak nekem.

Mint ahogy egy nagyúr útjából térnek ki.

Vagy mint egy bélpoklos elől.

Hajnalig jártam a várost Timbors után, mindhiába. Reményvesztetten térem vissza a fogadóba; s a gazda szolgálatkész kérdésére csupán annyit feleltem:

- Bármit hozhatsz, csak jó erős legyen…

Tenyerembe temetettem arcomat; az sem érdekelt, ki látja… az önvád minden gúnyolódásnál fájóbban égetett. Ezt az italkérést az elkövetkezendő napokban azután számos alkalommal megismételtem; már abban a kevés órában, amelyet egyáltalán a fogadóban töltöttem. Időm nagy részében a város utcáit róttam, különös tekintettel az elhagyatott sikátorokra és a kétes hírű környékekre; Timbors után kutatva, lesve minden hírt, és rettegve, hogy egyszer esetleg a Don Fernando elleni merényletről kell hallanom… és ifjú gyilkosa példás kivégzéséről.

Utoljára akkor nehezedtek rám ilyen súlyosan a napok, amikor apám fegyverhordozója rejtegetett. De nem!; intettem magam, valahányszor kezdtek alakot ölteni a régi emlékek; nem szabad visszanézni. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem idézem fel azokat az időket.

Elhagyatottan ültem a szobámban. Még alig kongatták el a delet, folytathattam volna a keresést… de nem maradt erőm rá. Két nap után először tértem vissza a fogadómba, és tovább már nem kényszeríthettem magamra sem a meddő kutatást, sem a virrasztást.

Az ebédre felhozott étkek érintetlenül álltak az asztalon; rájuk se bírtam nézni az önvádtól; csak inni tudtam, de azt legalább jó bőségesen. Bár könnyebb attól sem lett – nem részegedtem le. Épp csak megérintett a kábulat szele; és a könnyű mámor helyett az is csak rettegésemet erősítette; ezernyi rémképben mutatva Timbors lehetséges sorsát.

Milyen éles a tőr… milyen finoman megmunkált penge. Nem is tartana sokáig… és már az sem érdekelt, mi vár rám a másvilágon. Ha mindazok üdvözülhetnek, akikről így hirdetik manapság, talán a magamfajtának is jut köztük hely… Bár… inkább nem kérek abból a Paradicsomból, melyben a Don Ignatiók és más, Szent Hivatalbéliek és egyebek fürdenek az égi dicsőségben, jutalmául a sok kiontott ártatlan vérnek.

Ha az érvágás gyógyíthat annyi testi bajt…

Talán egyetlen nagy érvágás a lelket is orvosolhatja.

Könnyű nedvesség szaladt végig a csuklómon… megdermedt kezemben a fegyver.

Kényelmes lenne, valóban. De ha már úgyis halálra szánom magam – miért ne segíthetnék vele Timborson is?

Megkeresem Don Fernandót, és megölöm; és azután tegyenek velem, amit akarnak. Ha szerencsém van, még azelőtt kardomba tudok dőlni, hogy kínpadra vonnának.

- Csakhogy megtaláltalak!

Ingerülten fordultam meg, semmi szükségem nem volt látogatókra; az egyetlen Timborson kívül; de az érkezett hangja határozottan férfihang volt… Szidtam magam, amiért nem reteszeltem be az ajtót – azután hirtelen arra jutottam, minek kárpáljam magamat, amikor hívatlan vendégem ellen is fordíthatom indulatomat.

- Nem olyan nagyon nehéz engem megtalálni, Carlos! Egyébként pedig szeretnélek megismertetni az udvarias modor legújabb elemével: más ajtaja előtt bebocsátást szokás kérni.

Ő azonban se nem lobbant indulatra, se nem sértődött meg; ellenben csak úgy sütött róla a nyugtalanság. Ami hátborzongatóan hatott az örökké higgadt ember arcán.

- Mi a baj? – enyhültem meg kevéssé – Egyáltalán, neked nem kellene már messze járni? Mondjuk Máltán?

- Küldetésben jártam másodmagammal, de a rendtársam megbetegedett. És ezt már Pedro fogadójában is elmondtam neked! Te viszont nagyon jól tennéd, ha minél messzebb mennél innen!

- Nem lehet.

- Ha Don Fernando miatt, akkor felejtsd el! Sürgősen! És menekülj!

Beletellett egy kis időbe, mire kiköhögtem a félrenyelt bort; meg további jó darabba, mire a hangomat is visszanyertem.

- Te ezt mégis honnan a vesztésből tudod? Erről mit sem beszéltem neked Pedro fogadójában!

Enyhén elpirult; elfordította a fejét… aztán végül mégis rám nézett. Túl becsületes volt hozzá, hogy ne tegye.

- Miguel… a mi rendünkben sem Isten hű szolgája mindenki, hiába akartam hinni az ellenkezőjét. Ismerek valakit közülünk, aki kapcsolatban áll az Inkvizícióval.

A karszék faragványai közül hideg kúszott az ujjaimba. Az erek mind lassuló lüktetéssel, de megállíthatatlanul vitték szívem felé… és rettegtem: ha eléri, vajon megszűnik-e dobogni.

- Nem akarom tudni – suttogtam erőtlenül. Ő azonban folytatta.

- Tudnod kell; Miguel – szorította meg a vállamat – Az a rendtársam… tartozik nekem egy nagy szívességgel. Figyelmeztetett. Tudja, hogy barátom vagy, és valahogy arról is tudomást szerzett, hogy te is itt vagy Toledóban. Figyelmeztetett, hogy még véletlenül se keresselek meg, kerüljelek jó messzire, mert veszélyt hozhatok a fejemre. Mert valaki feljelentett téged az Inkvizíciónál. A Szent Hivatal egyik itt lévő képviselőjénél.

Egyetlen jégszilánk volt a mellkasom.

Minden lélegzet fájt.

- Ki jelentett fel?

Alig lehetett érteni szavaimat, de ő az ajkamról is leolvasta. Ahogy felelt, nem nézett a szemembe.

- Névtelen feljelentések… gyakoriak…

- Ne csináld ezt velem, Carlos… ki volt az? Akármi is a szokás… mindig van kivétel.

Ajkába harapott.

- Bianca.

Nem tudom; meddig maradt velem Carlos… sokáig tehette, mert mikor végül mégis kénytelen volt dolgavégezetlenül magamra hagyni, az árnyak már sűrű ködbe fonták a fogadót.

Nem törődtem vele.

Már értettem, mi történt és miért… Don Fernando igazat mondott tehát meg sem kezdett párbajunkkor, valóban megfenyegette hitvesét. Bianca pedig rémületében minden eszközzel meg akarta akadályozni, hogy kardot vonjak férje ellen.

Senkit nem nehéz rossz hírbe keverni…

Én pedig magam adtam kezébe a fegyvert, amikor még szívesen látott vendég voltam az ágyában. Megvallottam, én őszinte bolond, hogy titokban a reformált hitre tértem…

Nem mintha jobban megtaláltam volna Istent Luther tanaiban; de nem maradhattam egy hiten édesanyám gyilkosaival.

Olyan hideg volt a fogadóban, olyan kegyetlen hideg… mint azon a távoli éjszakán.

A gyertyák már rég’ kihunytak, de én még mindig révedtem ültem holt fénykörükben.

Rettegéssel és égető, keserű gyásszal, melyen mit sem enyhítettek az évek… akármennyi bűn, harc és gyönyör is temette be őket.

Az Inkvizíció.

García atya halála ismét fellobbantotta szülővárosomban a más hitűek gyűlöletét. A régi nóta: felrótták az erőszakkal megkeresztelteknek, hogy nem elég erősek új hitükben. És sok ártatlan közt az atya gyilkosát, nagybátyámat is kézre kerítették. Az átkozott azonban a kínpadon nem bűntársaira vallott…

Hanem édesanyámra.

Azzal vádolta, hogy nem jó keresztény, még őrzi régi hitét… Az átkozott! Amikor megtagadta húgát, éppen megtérését rótta fel neki.

Éjjel érkeztek a pribékek. Sírva öleltem anyámat; nem tudtam elképzelni, hogy’ élhetnék nélküle… Ő vigasztalt, ne sírjak, látjuk még egymást… de éreztem, hogy ő is reszket. Apámmal összevillant a tekintetük; és arabul váltottak gyors, riadt szavakat, melyeket akkor még nem értettem.

Mégis féltem.

Apám betaszított a padlóból nyíló rejtekútra – századokkal korábban vájatta a ház előrelátó egykori ura – hű fegyverhordozójával együtt; de hibába esdekeltem: ő és édesanyám nem menekültek.

Csak később értettem meg: ha velem együtt kísérelték volna meg a szökést, könnyebben fogtak volna el minket. És akkor mindhárman meghalunk.

Talán úgy lett volna jobb.

A fegyverhordozó messzi otthonában, ahová apám régi bajtársa vitt, számomra összemosódtak a napok. Kétségbeesetten nem akartam tudni semmiről; mégis: valahányszor patadobogást hallottam, rohantam az ablakhoz, hátha apám hozza édesanyámat.

Belebetegedtem a várakozásba; sokáig delíriumban vergődtem.

Mire elmúlt a láz, már három napja volt, hogy a szél Carmona főterén szerteszórta a máglyák hamvait.