Második rész

A bor már jócskán a fejembe szállt, a várt mámoros kábulatot nem hozta el mégsem. Ellenkezőleg. Fájdalmas pontossággal idézett fel egy évekkel korábbi tragédiát.

Ami elől úgy akartam menekülni.

Akkoriban szerelmes voltam egy fiatalasszonyba. Ő volt az én első nagy szerelmem, és én azzal az ifjonti hévvel szerettem, amiről azt gondolják az ifjak: soha többé az életben… Azután ráébrednek, hogy: de igen, mégis.

Kivéve engem.

Az is igaz, hogy azóta is kétségbeesetten menekülök a szerelem elől, csak a múló gyönyört keresem, és megfogadtam: többé nem hagyok lehetőséget nőnek, hogy úgy megalázzon, mint Bianca tette.

Szeretők voltunk a forró sevillai nyárban; olyan áhítattal imádtam hibátlan, gyönyörű testét, mint valami bálványt. És amikor később megláttam hófehér bőrén az első ütések nyomait, éktelen haragra lobbantott a szentségtörés.

Faggattam, kérleltem, esdekeltem; ki bántotta? Mi történt? Ő tagadott mindent, és könyörgött: ne kérdezzek semmit. A csalfa! Csak azért tette, hogy annál jobban faggassam.

Végül megvallotta: a férje tudomására jutottak lopott éjjeleink, és haragjában kegyetlenül megverte… égi szerencse, mondta nekem, hogy akkor nem volt férjénél fegyver. Első haragja múltán azonban így is megfenyegette: ha lesz újabb alkalom, akkor az az utolsó lesz.

Én bolond! Nem furcsállottam: akkor mégis miképpen lehettünk ismét együtt, miért nem őriztette ezek után jobban a hites ura.

Addig forgolódtam a városban, míg a férj útjába nem keveredtem egy elhagyott sikátorban, és a képébe vágtam: micsoda férfi az, aki kezet emel hitvesére. S az ízes szitkokhoz mellékeltem a kesztyűmet is. Kár volt egyébként, mert a párbaj után, ami természetesen követte nyers kihívásomat, meg az ő szitkait, melyekkel parázna mivoltomat illette, menekülőre fogtam… és a drága, gondosan kikészített bőrkesztyű ottmaradt az út porában, a don keresztülszúrt holtteste mellett.

Amikor visszatértem Biancához… lágy, balzsamos volt az éjjel, mint a legelső, amikor karjaimba szoríthattam. Mint a teremtés első éjszakája…

Ki sem mosakodtam még a vérből, úgy siettem hozzá, saját sebemet is épphogy csak betekertem egy ronggyal, boldog voltam, hogy többé már nem kell félnie senkitől… És kértem, jöjjön velem. Más városba, új életre… Ahol én nagyon fogom szeretni.

Kikacagott.

Közölte, hogy sosem szeretett. Csak arra kellettem, hogy gazdag özveggyé tegyem… Az ütések egyébként valóban a férjétől származtak, aki nyomára ébredt egy másik viszonyának; de a hiú don sosem ölte volna meg őt. Hiszen megtehette volna éppen, a joga megvolt hozzá; de akkor a szarvai is napvilágra kerültek volna… és inkább tűrt.

Leforrázva álltam; még mindig nem akartam hinni, hogy ez a szerelem csupán az én képzeletemben meg forró ágyékomban létezett – de legfőképpen azt nem, hogy a lehető legközönségesebb módon kihasználtak.

Neki azonban még ez sem volt elég.

Felkapta az asztalán álló kis erszényt, és felém dobta.

- A fizetséged – mosolygott, régi, bűvölő mosolyával – Talán nem túl sok, ahhoz az új élethez képest legalábbis, amit reméltél tőlem; de egy gyakorlott bérgyilkosnak sem adnék többet.

Hagytam földre hullani a tarsolyt, gyűlöletem minden forrongó indulatával a sarokba rúgtam, hogy szertespricceltek belőle az ezüstpénzek; és abban a pillanatban nagyon szerettem volna, ha a megcsalt don feltámadhatna halottaiból, és átvághatná csalfa hitvesének a torkát. Akár az enyémmel együtt, azt sem bántam volna akkori sötét kedvemben.

Főleg akkor nem, amikor ráébredtem: Bianca ruhakivágásának vérforraló ívéről még mindig nem a rajta keresztülverendő vas jutott először eszembe, hanem az: milyen jólesne ismét belémerülni.

Tőle Carloshoz menekültem, egyetlen barátomhoz. Jó cimboráim akadtak többen is, de egyiket sem tartottam valami sokra; egyedül Carlosban bíztam. Egy nagyhatalmú család elszegényedett ágából származott, elsőszülöttként, ami különösen nagy átok volt szerencsétlennek, mivel minden álma volt, hogy magára öltse az ispotályosok fekete-fehér köpenyét.

Gyermekkoromtól fogva ismertem, és hosszú évekig nem is támadt köztünk semmi baj. Csakhogy időközben mindketten kinőttünk a gyerekkorból, s én, mióta egy cselédlány karjaiban először ízleltem meg a vágyat, mindörökre a nők csodálója lettem. Ami közönséges nyelve lefordítva paráznaság, és mélyen sértette vallásos barátomat. Azonban tűrte, legalábbis igyekezett nem tudomást venni róla, én pedig voltam olyan tapintatos, hogy nem emlegettem előtte nőkalandjaimat.

Legalább Egyházunk által tiltott olvasmányaimat nem kárhoztatta, amiért viszont különösen becsültem, talán nem is akkor, hanem miután magam bőrén tapasztaltam: mennyire üldözi a Hivatal – nem vagyok hajlandó szentnek elismerni – az efféle iratokat.

Így hozzá menekültem azon a véres éjszakán, mert papnak nem mertem gyónni, de valakinek el kellett mondanom, mert különben megfojtott volna a gyilkosság súlya. Tudtam, haragudni fog, és igazat is adtam neki, mert én csaknem gyűlöltem magamat – de ami végül történt, arra nem számítottam.

Alig mondtam el neki a történteket, felugrott a székéből, elhátrált előlem, mintha pestises lettem volna, és kiutasított a házából. Bérgyilkosnak nevezett, szememre vetette Dávid király bűnét, kit úgy megszédített Betsabé, hogy halálos küldetésbe parancsolta annak férjét, Uriást… Amit az arcán láttam, az nem harag volt, az nem gyűlölet volt…

Csak megvetés és undor.

Megtagadta a barátságot.

És én még aznap éjjel elhagytam a várost, bár igazán nem tudtam, hová is mehetnék; de nem mertem ott maradni, míg el nem ül a don halálának híre. Ha halni is vágytam, azt azért nem akartam, hogy hóhértőkére fektessenek. Biancát azóta sem láttam.

De azt nagyon is jól tudtam, most kinek a felesége.

Don Fernandóé.

Úgy befont az emlékezés, hogy először észre sem vettem Timborst; pedig tanácstalan arckifejezéséből ítélve már percek óta toporoghatott mellettem a szerencsétlen.

- Mi az? – pillantottam rá; és nagyon reméltem, hogy nem kell több tragédiáról hallanom. Már az eddigi is túl soknak bizonyulhatott, ha így felkavarta a régi dolgokat… De persze erről Timbors nem tehetett.

- Senor még mindig segíteni akar nekem?

- Állom a szavam, Timbors. Segítek neked. De azt ne várd, hogy megmondjam: merre találod Don Fernandót.

- Pedig nem olyan nehéz kérdés – méltatlankodott – Bárkinek a birtoka környékén kezébe nyomok egypár escudót ?, és boldogan meséli el, amit várok tőle!

- Ennek csak két akadálya van – ugrattam – Tegnap még abban sem voltál bizonyos, pontosan merre fekszik a birtoka, valamint nem hinném, hogy olyan sok felesleges, eladogatnivaló pénzed lenne… Ne nézz így rám! Segítek, de veled megyek. Nem mehetsz oda egyedül.

Összerezzent; nyugtalanul, kutatóan méregetett.

- Miért segít nekem, senor?

- Mert kitűnő kihívás, amelyről a magamfajta álmodozik – hazudtam. Még csak az kellene, hogy gyónást tartsak egy csavargó fruskának.

- Nem olyan embernek tűnik, aki álmodozni szokott. Inkább cselekszik, csak véletlenül se kelljen a lelkébe néznie.

Ez megsebzett.

Nem vagyok érzéketlen… de csak az én hibám, ha annak tartanak. Én rejtegetem mindenki elől a szívemet. Mit sem tudnak önmagammal vívott harcaimról, bánatomról…

Mégis tréfára vettem megjegyzését. Úgy egyszerűbb volt.

- Pedig elhiheted: nekem is előbb meg kell álmodnom a tetteket, melyek azután a fél városnak beszédtémát adnak.

- Legyen nyugodt, senorról beszél a másik fele is! Megmondtam, Pedro sok érdekeset mesélt… – vágta az arcomba – De előbb-utóbb úgyis a fejére fog hullani Damoklész kardja. Választék, az van bőséggel belőlük, amilyen szorgalmasan gyűjtögeti őket!

Megdermedtem. Ha nem tűnt volna fel neki: éppen az ő kedvéért készülök még egyet hozzájuk pakolni… Amúgy pedig ugyan ki mesélte ennek a lánynak a pogány görögök regéit?

- Honnan hallottál Damoklészről? – szegeztem neki a kérdést.

- Egy vándorszerzetes mesélte – kerülte a tekintetemet. Most először.

- Azzal a szerzetessel magam is szívesen megismerkednék! – nevettem el magam; olyan valószínűtlennek tűnt, hogy fanatikus egyházunk fiai pogány meséket regéljenek; még ha ez történetesen tanulságos fajta is.

Dühösen vállat rántott.

- Elismerem; nem szerzetes volt.

- Vajon miért nem lep meg?

- Nyugodjon meg, senor, mindjárt nagyon is meg fog lepődni!

- Mindig is szerettem azokat a nőket, akik meglepetést tudnak okozni – mosolyogtam.

- Tudok olvasni. Apám értett a betűvetéshez, és tőle tanultam. És volt örökségképpen három régi könyv a házunkban. Az egyikben voltak efféle regék.

- Fogadd elismerésem! Ezek szerint nem csak a fegyverforgatásban múlsz felül sok férfit.

Ezúttal még csak el sem mosolyodott.

- Senor nagyon jól tudja, hogy nekem elég, ha csak egyetlen férfinál jobbnak bizonyulok.

- Ezt már megbeszéltük! Veled megyek, és azután meglátjuk.

- Nincs mit meglátni! Én…

- Jól van – hagytam rá gyorsan; korábbi emlékeim a női veszekedésről nem voltak túl rózsásak; csorba cseréptől festékes tégelyeken át vázákig már sokféle tárgyat igyekeztek hozzám vágni, meglehetősen útszéli szóvirágok kíséretében. És semmi kedvem nem volt kipróbálni: Timborst vajon elnézőbbé teszi-e náluk a tény, hogy mi ketten nem vagyunk szeretők.

Úgy tűnt, sikerült meglepnem váratlan beleegyezésemmel; s elégedetten nyugtáztam, hogy még mindig jobban ismerem én a nőket, mint ő a férfiakat. Azonban, akármilyen jólesett is hirtelen elhallgatása, volt egy olyan érzésem, hogy sajnos nem lesz tartós, mint akármelyik más nő esetében lenne…

És ami még rosszabb volt: még örültem is, hogy Timbors nem olyan, mint a szeretőim.

Mielőtt ismét megszólalhatott volna, az ivóterembe menekültem.

Egy köpenyes árny suhant le mellettem a lépcsőn… csak az emeletről jöhetett, ahonnan én, tudatosult bennem hirtelen; és jó eséllyel pontosan a szobám ajtaja mögül.

Ahol könnyen kihallgathatott minket. Most már legalább tudom, honnan származott az a furcsa kaparászás, ami időnként odakinn neszezett, míg Timborsszal beszéltem…

Utána iramodtam; még épp időben értem el, mielőtt még végleg eltűnt volna az iddogálók között.

- Mit akarsz tőlünk?! – dörrentem rá, s nekiszegeztem a kardomat. Ahogy ránéztem, rögvest erős késztetést éreztem, hogy minden további diskurzus nélkül keresztülszúrjam, ugyanis ritka ellenszenves fizimiskája volt. Ha a besúgót akarta volna valaki megmintázni, íme, itt volt rá az iskolapélda!

Egyelőre azonban mégiscsak megelégedtem azzal, hogy köpenye gallárjánál fogva megragadtam, és a falhoz szorítottam. A nyomorult halálra rémülten vergődött; fagyos ujjai közül élesen villanó tárgy esett a padlóra.

Egy tőr; amit hiába próbált belém döfni.

- Mit… mit vétettem, senor?

- Még kérded? – sziszegtem – Ki után szaglászol?

- Én nem…!

- Ki után?! – kérdeztem, ezúttal keményebben – Tudok bánni a karddal, és nem fogom megkönnyíteni a halálodat!

- Nem félek – állította, de reszketése ékesen cáfolta szavait – Az ártatlannak nincs oka rá.

Nekem pedig kéretlenül eszembe jutott García atya mosolya, ahogy egyszer megfelelt érte aggódó szavaimra. „Nem ártottam senkinek a világon, ahogy jó Istenem engedi, még segítek is az embereknek… Miért félnék bárkitől is?”

Kellett volna pedig. Padre García elkövette azt a hibát, hogy komolyan vette a felebaráti szeretetet, nem tűzzel-vassal, de békével fordult a megtért moriszkókhoz is… Ugyan a pogányokat sem bántotta, nem az Inkvizíció szavával, csupán rongyosra olvasott Bibliájával igyekezett téríteni őket. Ő adta össze apámat és a gyönyörű moriszkó lányt: anyámat is, helytelenítő, mégis elnéző mosollyal, miután megtudta: édesanyám már akkor a szíve alatt hordott engem.

Egy alkonyon azonban vérében találtam temploma padlóján. Nem engedte, hogy bekötözzem… nem is lett volna már sok értelme. A karjaimban halt meg… hiába faggattam, nem nevezte meg gyilkosait.

Nem is volt rá szükség. A padlón hagyott kardban anyám felismerte bátyja fegyverét… aki sosem bocsátotta meg húgának, hogy keresztényhez ment nőül.

Elhessegettem a fájó emléket; s megráztam foglyomat.

- Utoljára kérdezem: ki után kutatsz?!

- A vörös lány… Timbors után – ismerte be megtörten.

Elfojtottam egy cifra mondást; semmi szükség rá, hogy megérezze a félelmemet. A rettegésemet Timborsért…

- Ki parancsolta?

- Don Fernando – nyögte a nyomorult; de nem hagytam időt neki a mentegetőzésre.

- Pontosan mit parancsolt?

- Hogy kutassam fel a lányt és öljem meg. Én csak a szolgája vagyok – jajdult fel – Senor, nagyon kérem, nem fogom megtenni, én…

Keresztülszúrtam.

Inkább legyek ismét kegyetlen gyilkos; de azt nem kockáztathattam, hogy esetleg máskor, más helyen mégis végez Timborsszal.

Alighogy a földre omlott a holttest, a dermedtségükből ocsúdó mulatozók morajától kísérve, valaki élesen felsikoltott. Balsejtelemmel fordultam a hang irányába…

A lépcső alsó fokán, sápadtan állt Timbors.

- Ne jöjjön közelebb, senor! – tartóztatott fel – Ez már a második párbaj alig két nap alatt! Senor is csak olyan, mint a többiek… élvezi a vérontást!

Elképedve meredtem rá.

Akkor hát nem hallott semmit, fogalma sincs, mekkora veszélyben van… csak a kém halálát látta. És még szerencsém, hogy párbajnak véli.

- Mit vétett az a szerencsétlen? Nem hajbókolt elég mélyen? Vagy talán más volt a véleménye?!

Ajkamba haraptam, vad dühvel, míg meg nem éreztem a vér fémes ízét.

Nagyon régen nem bántottak már úgy meg, mint Timbors alig két nap alatt többször is; és most egyetlen szóval tisztázhatnám magam…

De nem akartam, hogy féljen.

- Igen – csüggesztettem le a fejem – Más volt a véleménye.

A te halálodról; fűztem hozzá gondolatban. És nagyon erősen reméltem, hogy egyik kocsmatöltelék sem fogja borgőzös hangon kikurjantani az igazat.

Timbors tekintete… utoljára Carlos nézett rám ilyen mérhetetlen undorral.

- Nem kell velem jönnie, senor! Egyedül indulok holnapután – vetette oda, és felrohant a lépcsőn.

Ha már akkor tudatosultak volna bennem a szóváltás után feleszmélt mulatozók barbár megjegyzései, és nem csak később, szobám magányában, valószínűleg még több holttesttel szaporítottam volna Pedro gazda bajait – talán köztük a sajátommal is. Azonban – szerencsémre vagy balsorsomra, nem vagyok hivatott eldönteni – nem hallottam én akkor a világból semmit, csak Timbors lépteinek távolodó dobogását.

Kardomról nehéz, fájdalmas cseppekben hullott a vér.

Nem tértem vissza a szobámba.

Pedrótól szereztem egy jókora kancsó bort; pedig mindig többé-kevéssé mértékkel ittam, de most nagy szükségét éreztem, hogy legalább egy időre megszabaduljak a kínzó öntudattól. Sose volt belőled semmi hasznom, vitatkoztam tulajdon szívemmel; csak szeretteim halálára vagy árulására, meg az ebből következő magányomra tudsz emlékeztetni; no meg ha bármit úgy teszek, ahogy mostanság divatozik dicső hazánkban, akkor gazembernek bélyegzel miatta. És ha tévedésből azt teszem, amit parancsolsz, akkor is csak fájdalmat okozol!

Mint most is.

Volt egy üde, zöldellő tisztás a fogadó közelében, ha magányra vágytam, s már untam a szobám kopár falait, szívesen töltöttem ott az időmet. Hűvös szél támadt a hegyek felől; nem bántam, még örömmel is üdvözöltem, feléje tartva forró homlokomat.

Ha a mögötte rejlő felhevült indulatokat is képes volna lehűteni…

Magam mellé tettem a kancsót, s kényelmesen elnyúltam a selymes füvön. A fel-feltámadó szél szeszélyes szobrászasszonyként tépte szét s alkotta újra a felhőket, néha oly sebesen, hogy nem tudtam követni váltakozó formáikat. Andalító színjáték… mint a lombok suhogása.

Timbors úgy hiszi, élvezem a kiontott vér látványát. Persze… ő csak egy fiatal nő, akinek ráadásul végig kellett néznie családja legyilkolását. Minden kioltott életet megsirat, nem számítva persze bosszúját.

Én zsoldos voltam.

Megjártam Flandriát. Láttam, mit tesz a háború; nemcsak azokkal, akiket meghódítanak, hanem velünk, zsoldosokkal is. Pontosabban hogy mivé teszi az embert… Irtóztam bajtársaimtól, és irtóztam magam is, amiért mindenki hozzájuk hasonlónak vél… és amiért nem is tudok olyan nagyon másmilyen lenni.

Ők pedig mindezt megérezték, és megvetettek.

Erre mondják, hogy viszonoztuk egymás érzelmeit…

Utoljára abban a seregben szolgáltam, amit Don Juan de Austria vezetett, boldogult Károly császárunk balkézről való fia. Lepanto hőse. Én is ugyanazt a lázas kórságot kaptam meg, vagy legalábbis valami nagyon hasonlót, mely rendet vágott a seregben, s mely ővele is végzett.

Túléltem; de irgalmatlanul gyenge voltam. És ami ennél is rosszabb volt: elfogott a kétely, hogy hát valóban így akarok-e meghalni; egy marék szalmán, lassan szétrothadva, a nagy semmiért. A sebtében berendezett tábori ispotályban egy csonkolt kezű szerencsétlen feküdt mellettem. Mindegyre azt sírta, csak még egyszer az életben szeretné látni a spanyol földet, csak még egyszer szeretné fején érezni anyja áldását…

Egy csillagtalan éjjelen segítettem neki átszökni a strázsák sorai közt. S ha már én is kívül voltam az őrláncon, ott is maradtam. Szereztem hamis papírokat, ha esetleg valaki épp a miénkre lenne kíváncsi, és ugyanazzal a hajóval szöktünk haza Spanyolországba.

Igen, dezertőr vagyok.

Vélhetően csak azért nem kaptak el eddig, mivel már zsoldosnak sem a saját nevemen álltam – nem tudhattam, milyen messzire jutott el szerencsétlen párbajom híre. Akkor még túl ártatlan voltam hozzá, hogy tudjam: szép országunkban oly bőségesen terem a párbaj, hogy egypár várossal arrább már senki nem kutatja az előző városban elkövetett bajvívás gyilkos győztesét.

Dezertőr… országos bűnös.

Életemben nem láttam még olyan boldogságot, mint mikor az az özvegyasszony magához ölelte visszakapott fiát, ha csonka kézzel, ha sebesülten is. Marasztaltak engem is, szállást, ital bort, tál ételt adtak volna jó szívvel egy-két napra.

Nem fogadtam el.

Minek nézzem vágyakozva a más boldogságát?

Egy darabig voltam testőr is egyik-másik nemesúr mellett, akik félték ellenségeiket, ki nem fizetett hitelezőiket, esetleg nem éreztek elég bátorságot, hogy maguk védjék magukat szeretőik rokonsága ellen. Utoljára egy don kíséretében kerestem kenyerem, aki nagyon akarta magát védeni egyik kedves unokaöccsétől. Nem volt nehéz feladat, nem is fizetett meg túlságosan, de legalább megéltem belőle. Csakhogy egy nap megtudtam: annak az unokaöcsnek jó oka van bosszújával üldözni, mivel az én akkori uram feljelentette az Inkvizíciónál az ő moriszkó jegyesét. Színtiszta keresztényi meggyőződésből…

Otthagytam ezt a szolgálatot is, és megfogadtam, hogy többé nem szegődöm el senki bérencének. Hazatértem apámtól örökölt földemre, de ott sem volt sokáig maradásom; minden csak arra emlékeztetett, milyen boldog voltam egykor, és milyen nyomorult is vagyok most. És mindezért csak részben vádolhatom Biancát… elsősorban én taszítottam romlásba saját magamat.

Végül hazulról is elmentem… bár… igazán hazulról? Otthon az, ahol szeretik az embert; én meg nem hiányoztam ott senkinek. Sőt, mintha minden jobban ment volna nélkülem.

Azóta – egypár hónapja – abból a pénzből és kevés ékszer, egyéb vagyontárgy eladogatásából élek, amit hazulról hoztam, illetve zsoldos- és testőridőmben tettem félre, némi szerencsejátékkal, olykor, ha úgy hozza a szükség, hamisjátékkal kiegészítve. Csakhogy mostanra már ez az amúgy sem túl bőséges forrás is erősen megfogyatkozott, s félő: már nem tart sokáig… Akkor pedig végképpen nem tudom, mihez kezdek.

Nem… nem szeretek kardot fogni. Már nem; Flandria után többé már nem. Ha úgy kívánja az el honor, kész vagyok megvédeni magam, és tudom is, hogy lámpással kell keresni azt a kardforgatót, aki felérne hozzám. És ha nagyon elővesz a keserűség, akkor… akkor hát jó orvosság a kardok pengése, hogy messzire riasszam a búbánatot.

Timbors úgy találta: élvezettel keresem a bajt.

Hírneves caballero vagyok, és nomen est omen…

És túl hosszú ideig éltem vexált életet, hogysem békességben élhetnék. Túlságosan összenőttem a kardommal, hogysem elválhatnánk…

De már nem szeretem úgy, mint régen.

Timbors persze csak a felszínt látja, mit érdekli, hogy mire gondol egy kardforgató csavargó… Talán meg is vet; erényesnek és tisztának látszik, az ő szemében én magam lehetek a testet öltött Sodoma és Gomorra.

Nem számít.

Miért éppen ez számítana.

Lágy suhanás borzolta meg a fűszálakat… Ez nem a szél nesze volt!

Egyszerre felriadtam, s védekezőn nyúltam volna a kardom után… ujjaim azonban megszégyenülten lehanyatlottak, mielőtt még megérinthettem volna a markolatot.

A fa alatt Timbors állt.

Váratlan zavar lepett meg, ahogy arra gondoltam: vajon mióta nézhet?

Könnyedén a fatörzsnek dőlt, ruhája lágy anyaga még suhant egyet, azután megadóan ismét földig hulló redőkbe rendezte magát.

- Sajnálom, senor… Bocsásson meg.

Olyan furcsa volt a hangja; mintha nem sokkal korábban még zokogott volna. Tétován néztem fel, nála semmivel sem kevésbé félszegen… és attól riadtam meg csak igazán, amit láttam.

Mert ha a hangjának nem is hittem, arcán félreérthetetlenül a könnyek hagytak nyomot.

- Semmi baj, Timbors – erőltettem ki magamból egy mosolyt – A helyedben én se néznék szívesen holttesteket. Kivéve, tudom, egyet.

Hevesen megrázta a fejét.

- Tudom, ki volt az az ember… Pedro elmondta. A konyhában volt, míg… megtörtént. Mindent hallott.

Mindig is pletykafészeknek ismertem Pedrót; de most először nem éreztem késztetést, hogy minden rokonszenvem ellenére is kitépjem a rólam fecsegő nyelvét. Hiába… rosszul viseltem Timbors megvetését. Milyen furcsa… kockáztatom, hogy esetleg rajtavesztek; egész konkrétan meghalok a Don Fernando elleni hajszában; de azt nem bírom el, hogy rosszat gondoljon rólam.

- Senor megvédett. Ismét. Mint megérkezésemkor is… Mert nem tudom, hogy valóban lett volna-e merszem akkor a zsoldosba vágni azt a tőrt. Miért nem mondta meg, senor?

- Nem akartam, hogy félj… Úgysem vigyázol magadra, és úgysem hagysz fel a bosszúddal; mellesleg most már nem is hagyhatsz, mert a tulajdon életedet is véded vele; és ha úgysem változtatsz semmin, akkor meg minek rémítselek? Én vigyázok rád.

Ahogy tudok, gondoltam hozzá; és ha Isten megsegít, akkor az talán még elég is lesz ahhoz, hogy túléld ezt az átkozott kalandot. Velem együtt.

- Köszönöm, senor. És… akkor holnapután…

- Veled megyek. Amúgy is megtettem volna, de így könnyebb dolgom lesz – mosolyogtam rá. Jólesett a kibékülés; mégis… most már szerettem volna, ha békében hagy.

Olyan fáradt voltam… olyan kegyetlenül fáradt. Egyedül szerettem volna még maradni, ismét, hogy senkire ne kelljen figyelnem, senki elől ne kelljen rejtőznöm… hogy végre egy kicsit levethessem a caballero-maszkot. S ha egy könnycsepp találna belehullni a korsóba, ne kelljen rögvest a nem létező verejtéket törülni csontszáraz homlokomról – mint oly sokszor a hideg ivóteremben –, „de kutya meleg itt van, emberek!” felkiáltással.

- Senor… kérdezhetek valamit?

Lemondóan sóhajtottam fel. Ennyit a békességről.

- Akkor is megkérdezed, ha nemet mondok; akkor hát rajta.

- Amit akkor este mondott… hogy senki sem siratná…

- Felejtsd el – bújtam vissza sebesen a kancsó pereme mögé – Sok ostobaságot mondhattam. Nem akartalak megbántani.

- De igaz?

Hallgattam egy sort; hátha megunja, és más témát keres. Lehetőleg tartózkodási helyből is kereshetne másikat; az együtt töltött rövid idő alatt már úgyis több elmélkednivalót idézett fel a múltamból, mint amennyi egészséges.

Hiába reménykedtem.

- Don Miguel – akkor szólított először a nevemen – igaz, hogy senkije sincs?

- Igaz – ismertem el kelletlenül; semmi kedvem nem volt a hangjából kicsendülő szánakozáshoz. Leginkább pedig emlékezni nem akartam azokra, akiket elszakítottak tőlem… kezdve édesanyámmal. Ő korán… lelte halálát; és nem sokkal élte túl apám sem. Túl fiatal voltam… sosem tudtam megbocsátani apámnak, hogy nem volt képes megmenteni őt. Tudom, lehetetlent kívántam. Mégis. Végül apám vádló tekintetem és talán önvádja elől visszamenekült a királyi seregbe, s ott is halt meg. De mindez nem tartozik Timborsra.

- Voltak, akik meghaltak; mások pedig saját akaratukból maradtak el mellőlem; biztos úgy látták, jobb nekik nélkülem. És tudod mit? – tettettem jókedvet – Nekem is jobb egyedül! A magány biztonságot ad!

Semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez, amelybe nem is tudom, hogyan sodródtam bele. Azt sem értettem, egyáltalán miért válaszolgatok neki.

- Nagyot téved, senor.

- Te tévedsz – fortyantam fel – Pro primo: nincs senkim, tehát senkivel nem kell törődnöm. Pro secundo: senki nem árulhat el, mert senki nem ismer eléggé. A legtávolabbról sem.

Bár az árulás azért kétségkívül erős kifejezés volt arra, amit Carlos tett. Elvégre is nyíltan a szemembe vágta, hogy többé nem tart a barátjának…

Talán éppúgy megsebezve magát is, ahogyan engem.

De Bianca valóban elárult és kihasznált. És ő taszított mostani sorsomba.

Timbors figyelmesen nézett; és engem ismét elfogott a zavarba ejtő érzés: mélyebbre lát a tekintete, mint azt a természet törvényei szerint tehetné.

És ahelyett, hogy egyszerűen másra tereltem volna a szót, vagy még keresetlenebb módon otthagytam volna: beszélni kezdtem, nyugtalanul, élénken, jóformán meg sem fontolva, mit mondok.

- A magány igenis megvéd! Ha senkim sincs, senkinek sem kell számot adnom, nem tartozom felelősséggel senki életéért, szabad vagyok! Az életem csak az enyém!

Ő már-már sajnálkozva nézett.

- Erről ugyan tudnék vitatkozni, de legyen: talán úgy van. Talán minden külső bajtól megvéd… egyvalamitől azonban biztosan nem.

- No és mi volna az? – vágtam unott képet; ismét csak a régi jó nyegleség mögé rejtőzve.

- Saját kísértetei ellen nem óvja a magány, senor. Azoktól csak egy barát védheti meg.

- Önmagától senkit nem lehet megmenteni. Ezek a kísértetek olyan gyilkok, amiket senki emberfia nem űzhet el tőlem.

- Így van – ismerte el Timbors – De az élüket legalább tompíthatják. No, hát – terelte könnyedén másra a szót – akkor ne feledje a holnapi indulást, senor.

Némán elkáromkodtam magam. Miért van, hogy az imént még azért fohászkodtam, tűnjön már végre el a közelemből, s most, hogy valóban másfelé vette útját, elfogott az aggodalom?!

- Hová mégy, Timbors?

Könnyű mosoly suhant át az arcán, pajkos, már-már gyermeki kifejezés, melyet addig még nem láttam rajta. De nagyon kedvesnek találtam.

- Az az én dolgom, Don Miguel… Egyébként pedig: elő kell készítenem a holnaputáni utat.

Nem állhattam meg, hogy még búcsúzóul utána ne szóljak.

- A zsoldossal és a tőrrel kapcsolatban… tévedtél. Igenis, belévágtad volna.