Forrt a mulatság az ósdi fogadóban, csakúgy, mint minden más estén, és nem is csak az estéken: gyakorta megesett, hogy a díszes vendégkoszorú tagjai már jóval korábban megkezdték a poharak ürítgetését.

És olyan nagyon én magam sem különböztem ezektől az érdemdús spanyoloktól. Az igaz ugyan, hogy tanult ember vagyok, és elolvasok mindenféle utamba kerülő könyvet – meg egy jópár olyat is, amelyeket személyesen kell felkutatnom, mivelhogy tisztelt Inkvizíciónk nem tartja helyesnek a tanulmányozásukat… No, és nagyapám jóvoltából nemeslevéllel is rendelkezem. De alapvetően ugyanolyan kalandor és alkalomadtán szélhámos vagyok, mint ők.

Az az este is éppúgy indult, ahogyan a többi. Sebesen pörgött a kocka, még sebesebben váltakozó szerencsével és a játékosok tempós káromkodásától kísérve; s mindez úgy csábított, hogy komolyan fontolóra vettem: csatlakozom hozzájuk. Az előző napi veszteségem ellenére is. Ki tudja, elvégre Fortuna is csak asszony, aki talán megenyhül, ha egy jóképű fiatalember elég kitartóan ostromolja.

Csakhogy épp akkor töltötte teli kupámat egy másik nő, aki egyértelmű érintésekkel adta tudtomra: más egyéb kellemetességekkel is szívesen szolgálna…

Míg a formás szolgáló és a szerencsejáték között tétováztam, odakünn megdörrent az ég. Nem kellett soká várni, villám tépte szét az éjjeli sötétséget, és a felhasított felhőkből sűrű függönyben meredt az eső.

- Igazi ítéletidő – morogta Pedro gazda, a fogadós, míg becsukta az ablaktáblákat. Még épp idejében: az eső bevágott az ablakon, s már kezdte eláztatni a köpenyemet – Mintha valaki járna odakünn – állapította meg döbbenten, majd gyorsan behajtotta az utolsó táblát is.

- Efféle időben csak a rossz lelkek járnak odakünn – vetett keresztet egy férfi, bár én erősen gyanítottam, hogy sötét sarkokon inkább a tőrt forgatja, mintsem az olvasót. Amolyan zsoldosformának tűnt.

- Meg akit üldöznek – vágtam vissza mégis. Hiszen egy régi éjjelen nekem is a kitörő viharban kellett menekülnöm Sevillából; és rettegtem minden villámtól, hiszen az éles fény elárulhatott vélt üldözőimnek.

Láttam az arcán, hogy ő is megfelelni készül, s ujjaimat kardmarkolatomra kulcsoltam, felkészülve rá, hogy válaszában ha ékesszólás nem is, de jóféle acél annál valószínűbben lesz – azonban az ajtó nyílása félbeszakított minket.

Átmenetileg.

A küszöbön a felvillanó villám egy utazó alakját világította meg. Hosszú, zöldes köpenye bokáig takarta, de még így is törékeny, ifjú alakot sejtetett – és ahogy hátravetette csuklyáját, nem is csalódtam. Tojásdad, finom arcában csak úgy ragyogott zöldes szempárja, ez a két smaragd uralni látszott az egész arcot, mely a dereka alá hulló fürtök tengerében még kisebbnek hatott.

Hallottam, ahogy a fogadóban elakad néhány vendég lélegzete. Azok a fürtök égővörösek voltak. Én azonban nem hittem a boszorkányságban; egyszerűen csak azt láttam, hogy bizonyára nem egészen spanyol vérű lehet; és leginkább azt, hogy még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárt és hajkoronát.

Véleményemet a fogadóban többen osztották – csak éppen meglehetősen otromba módon.

- Merre találom a fogadóst? – kérdezte a lány – Átfagytam; szükségem lenne egy szobára.

- Ha csak a hideg a baj! – rikkantotta a zsoldosforma férfi – Majd megmelegítem én úgy az ágyadat, hogy kilenc hónapig hordozod az emlékét!

És fel is állt, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. Sajnos, közelebb volt a lányhoz, mint én; éppen akkor értem hozzájuk, mikor a jövevény karjára tette a mancsát.

A szemem sarkából láttam Pedrót, amint idegesen dörzsölgeti a kezét.

- Az Isten nevére, Don Miguel… A múlt heti összecsapás után nem hinném, hogy lenne még pénze kifizetni a káromat… Én hűséges embere vagyok, senor, de az üzlet mégiscsak üzlet, és ha összetörik a padokat, nincs miből….

Őszintén sajnáltam; kedveltem Pedrót, de az a múlt heti incidens elkerülhetetlen volt; és megfizettem a kárát. Ahogyan ez a mostani is elkerülhetetlen.

- Hagyd békén! – figyelmeztettem a zsoldost.

Halkan beszéltem; megtapasztaltam már, hogy ez – megfelelően megválasztott hangon – fenyegetőbben hat, mint az üres kiabálás. A zsoldos – vagy talán bérgyilkos, hiszen utánozhatatlan Spanyolhonunkban oly könnyedén változik a dicső terciosók fegyverese bravóvá! – azonban túl mélyen nézhetett a pohár fenekére, mert a hangomban rejlő fenyegetés mit sem hatott rá.

- Minek tenném? – rántott vállat; s engem megcsapott a savanyú lőre szaga.

Mellének szegeztem a kardom hegyét; nyomatékosan; nem sokon múlott, hogy keresztülszúrjam.

- Ez elég érv?

Apró villanás a szemem sarkában; elég volt hogy félreugorjak, a tőre így is alig kerülte el a vállamat. Azonban ebben a mesterségben én voltam az otthonosabb; sokkal otthonosabb, mint amilyen ő valaha is volt vagy lesz. Hátraugrottam, még éppen időben, hogy elkerüljem kardja szúrását.

A következőre már nem maradt ideje. Egyetlen gyors csuklómozdulattal kirepítettem kezéből a fegyvert, s nyomatékosan torkának szegeztem a kardom hegyét. Ő is tudta: ha akár csak megmoccan, keresztülszúrom.

Máskor bizonyára meg is tettem volna; a gyilkolás ugyan nem kenyerem, de felháborított ennek az embernek a durvasága. Csakhogy a lány előtt nem akartam ölni.

Hiába szidalmaztam magam, hogy érzelgős emberekkel telnek meg a temetők, és hiába képzeltem el, a lány milyen sokféle módon fejezhetné ki háláját hősies megmentőjének… Őelőtte képtelen voltam megtenni.

Így hát búcsúzóul egy leheletnyivel szorosabban nyomtam a fegyvert a zsoldos torkához.

- Ez volt a kóstoló – közöltem vele – És ha még egyszer meglátlak a lány körül, bevégzem, amit most félbehagytam. És most takarodj.

Megvártam, míg becsukódik mögötte az ajtó, s csak azután fordultam a lányhoz.

- Veszedelmes egy nőnek egyedül járnia az utakat. Nem mindig van kéznél egy készséges caballero.

- Ez nem út, hanem egy fogadó. De azért köszönöm – felelte hűvösen.

A megkönnyebbülés legapróbb szikrája nélkül.

Én nem vártam hálakitörést, sem látványos elébemomlást… de legalább egy mosolyt, egy kedves szót… bármit, cserébe, amiért kockáztattam miatta az irhámat. Azt nem szükséges tudnia, hogy mulatságból is meg szoktam tenni az ilyesmit.

Végül mégiscsak észrevehette csalódásomat, mert mosoly csillant a tekintetében.

- Ne higgye, hogy csak senornak köszönhetem az életemet… vagy a becsületemet. Egyedül is képes vagyok megvédeni magam.

Jóformán még be sem fejezte szavait, amikor tőr villant a kezében, és a penge egy leheletnyi távolságra suhant el a nyakam mellett… majd rezegve beleállott egy oszlopba, jópár öllel mögöttem.

Az iddogálók felrivalltak; ez a nép minden, merész vagy látványos bemutatót értékel; és – mi egyebet tehettem volna? – elismerésem jeléül megemelintettem a szép tőrvető előtt a fövegemet.

Őszinte csodálattal.

- Férfinak is becsületére válna, senorita!

- A nevem Timbors. És ismerek olyan férfiakat, akiket nem dicsőség legyőzni.

- Remélem, nem rám értetted – méltatlankodtam – Egyébként engem Miguelnek hívnak.

- A fegyverforgatási tudományával nincs semmi baj – felelte kelletlenül, míg alaposan végigmért.

Miért támadt olyan érzésem, hogy úgy értette: mással viszont annál nagyobb gond van?

Azonban nem voltam abban a hangulatban, hogy hóbortos csavargók észjárását fejtegessem, még akkor sem, ha történetesen csinos nő is az a csavargó.

- És most? – tereltem inkább másra a szót, míg karbafont kézzel hanyagul a falnak támaszkodtam – Mi dolgod akadt erre? Vagy talán… vársz valakit?

- Ahhoz senornak semmi köze! – fortyant fel.

- Nekem valóban semmi; de téged talán érdekel, hogy én foglaltam el itt az utolsó szobát.

Erre már elsápadt; nem sok kedve lehetett a szabad ég alatt hálni. Odakünn a vihar mind hevesebben dúlt, és ő ugyancsak fáradtnak tűnt.

- Nem ismerem ezt a vidéket – szólalt meg, alig leplezve hangja remegését – Senor adna tanácsot, hol szállhatnék meg?

Megsajnáltam.

Ritka merész teremtésnek tűnik… Jó oka lehet, ha mégsem akarja kinn tölteni az éjjelt.

- Tudok.

- Milyen messze van innen?

- Egészen közel… ugyanis felajánlom a szobámat.

A következő pillanatban már a párbaj fáradalma és az elfogyasztott számolatlan kupa bor mellett egyebet is okolhattam az előttem felszikrázó csillagokért.

Ugyanis teljes erejéből arcul ütött.

- Nem vagyok puttana, senor!

Mielőtt bármi egyebet tehetett volna, erősen megmarkoltam mindkét csuklóját – a kocsmavendégek vaskos hahotájától kísérve, mellyel vélhetően a lány újabb mutatványát jutalmazták –, és őszintén reméltem: nem jut eszébe a térdét használni.

- Nem volt semmi rossz szándékom – közöltem vele –, én alszom idelenn, te pedig fenn a szobámban. És most figyelmeztetlek: ha még egyszer megismétled ezt vagy bármi hasonlót, akkor kénytelen leszek megvédeni a tekintélyemet.

- Talán megüt, senor? – gúnyolódott, de hangján átütött a félelem.

- Jobb módot is ismerek: megcsókollak. Legalább utólag rászolgálok az ütésedre.

- Ne merészelje!

- Nem teszem meg, ha te is szavadnak állsz. Épp elég volt egyszer kinevettetem magam – fűztem hozzá halkabban –, másodjára már nem engedi a becsület.

- El honor! – csúfolódott – A donok híres becsülete! Vérözönnel lemosni a legapróbb sértést is, vagy amit annak vélnek! Vérbe fojtani minden ellenszegülést! Vérrel mosni le a vádakat! Ez a becsületük, senores!

Egyszerre elment a kedvem a további évődéstől, és elengedtem. Sértődött képpel dörzsölgette a csuklóját, pedig esküszöm, nem okoztam fájdalmat neki.

- Az ajánlata a szobára… még áll?

- Az emelet végén az utolsó ajtó – intettem a lépcső felé; magam pedig a konyha felé vettem lépteimet, ahonnan vigasztalón áradt Pedro fűszeres borának és sültjének illata.

Másnap reggel derűs köszöntésre ébredtem, ami ugyan gyakorta megesett velem, ha jó ismerősök között tértem nyugovóra – a hang és az arc azonban egyáltalán nem volt ismerős.

Aztán mégis. Timbors ébresztett, akinek a kedvéért sajgott minden tagom, mert a puszta földön aludtam az ivóterem egyik sarkában. Kétkedőn sandítottam fel rá; ugyan egész barátságosnak tűnt, de azért nem akartam túl korán örülni.

Ő azonban csak mosolygott, és egy megrakott tálcát tett mellém.

- A fogadós küldi.

A fűszeres sonka, a friss kenyér, füge és persze a bor illata maradék kételyeimet is eloszlatta, és visszamosolyogtam a lányra.

- Jól aludtál?

- Csodálatosan! Köszönöm a szobát, senor… és most megyek. Merre lehet a legközelebbi fogadó? Elérem estére?

- Talán – ültem fel – De ebben a viharban – intettem az ablak felé, melyen túl mit sem csökkenő hévvel tombolt az ég haragja – veszedelmes úton járni. Ha akarod, megvárhatod itt a mai napot, akár a holnapit is, míg kiadja mérgét az Ég… Úgy, ahogy tegnap: én idelenn, te a szobában – tettem hozzá gyorsan, mielőtt ismét félreértené.

Meglepetten mért végig, de nyilvánvalóan megkönnyebbült.

- Igazán maradhatok?

- Persze; csak, ha megengeded, nappal én is csatlakoznék hozzád – mosolyogtam rá - Kényelmesebb, mint idelenn.

Végre ő is elnevette magát.

- Megengedni? Hiszen senor szobája!

- Köszönöm kegyes engedelmed – emeltem tisztelgésre a kezem; amivel ismét sikerült mosolyra fakasztanom – Csatlakoznál hozzám a reggelinél? – kínáltam, mivel felettébb érdekelt, kiféle teremtés, és mit keres egymaga itt.

A meglepetés egész gyermekivé tette vonásait, de mellém telepedett, s elvett egy fügét.

- Elég lesz ennyi, köszönöm; nekem nincs olyan jó étvágyam, mint senornak.

- Ezt meg ki mondta?

- A fogadós. De magamtól is kitalálhatom egy olyan emberről, aki ilyen reggelivel kezdi a napot.

Minden rosszindulat nélkül mondta, és örömmel láttam, hogy csipkelődésre váltotta korábbi hol feszes, hol gúnyolódó modorát.

- És Pedro mesélt egyebet is azonkívül, hogy kiteregette a gyengeségeimet? – nyúltam egy méretes sonkaszelet után, mivel csakugyan éhes voltam.

- Igen. Azt mondta: megbízhatok senorban.

- Jól mondta – hagytam rá, és hevesen próbáltam kitalálni: vajon csak annak örül, hogy nem kell tőlem tartania, vagy a szobámon felül más egyéb segítséget is vár.

Nem kellett soká töprengenem.

Igenis, várt.

- Segítségre van szükségem, senor.

- Miféle bajba keveredtél? – kérdeztem megadóan. Túl szép is lett volna, hogy csak úgy, a maga kedvére kóboroljon…

- Az nem senor gondja, hanem az enyém – hűtötte le érdeklődésemet – Ha tud és akar, csak egy kérdésemre feleljen.

- Éspedig?

- Úgy tudom, errefelé van Don Fernando birtoka. És azt szeretném tudni, vajon őt magát merre találom.

A meglepetéstől félrenyeltem a bort; beletellett egy kis időbe, mire kikrákogtam magam.

- Mi dolgod vele? – nyögtem ki végül nagy nehezen.

- Az nem senor gondja – ismételte, bár valamicskével kevésbé határozottan.

- Ha nem akarod, nem mondod meg. Én nem faggatlak. De olykor jólesik, ha az ember megvallhatja, ami a szívén fekszik.

Hosszan nézett rám, mielőtt felelt volna… és egyszerre védtelennek éreztem magam a tekintete előtt. Mintha ki akarná kutatni a legrejtettebb titkaimat, gyengeségeimet is.

A nyomasztó érzés éppolyan hirtelen tűnt el, ahogyan érkezett. A lány tekintete sem tűnt már fürkésznek, csupán szomorúnak… és talán keserűnek.

- Ő okozta a családom vesztét. És addig nem nyugszom, amíg él.

A hangja halk volt, mégis vészjósló; és éreztem, ahogy elsápadok. Már önmagában az is rettenetes volt, amit mondott; de nem szabadulhattam a gondolattól, hogy valamit elhallgat. És, bár őszintén sajnáltam a hatalmasok minden áldozatát, mégiscsak tartottam történetének ismeretlen felétől.

- Meg akarod öletni? Erre kellenék? Mert akkor most mondom: nem vagyok bérgyilkos.

Rögvest ráébredtem: ostoba kérdés volt. Hiszen épp csak az imént mondta, hogy semmi közöm a dolgához… Csúfondáros nevetése még inkább megszégyenített.

- Senor túl sokat tart magáról, énrólam pedig túl keveset. Már láthatta: értek a fegyverekhez. Menni fog az egyedül is.

Ismét elfogott az aggodalom; ezúttal nem magamért, hanem ezért a vakmerő kis amazonért. Hiszen még csak Don Fernando közelébe sem engedik motozás nélkül; megtalálják nála a tőrt; és akkor a tulajdon fegyverével szúrják keresztül!

És még megköszönheti, ha nem kínosabb végre adják.

Mindenképpen vissza kell tartanom.

Csak tudnám, hogy’ tehetném.

- Mégis, mit akarsz tenni?

- Egy tőrt belémártani nem olyan nagy mesterség – vont vállat.

- Felköthetnek érte! – fakadtam ki, végképpen türelmemet veszítve – Nyomorúságos és értelmetlen halál lenne!

- Miért értelmesebb egy párbajban keresztülszúratnia magát? Amint Pedro mesélte, meg magam is láttam, elég könnyedén, mondhatni: élvezettel veti bele magát az ilyesmibe!

- Téged védtelek, ha nem vetted volna észre! Egyébként meg… az legalább gyors vég – morogtam. Életem egyik legnagyobb hibája első komoly párbajom volt, s a lány szavai eszembe juttatták a bűnös emléket – Azonban egyáltalán nem szándékom meghalni, bármi is a látszat.

- Senor csak hős cabarellót játszik, és a nép – s bizonyára a legtöbb nő is – tapsol hozzá; de nekem legalább okom is van kockára vetni az életemet.

- A biztos halálod árán akarsz bosszút állni?!

- Csak egy donnak van joga hát a bosszúhoz? Egy nőnek már nincsen?!

- Nem ezt mondtam!

Ingerülten fésültem ujjaimmal a hajamba; ha így folytatom, csak még inkább végzete felé taszítom, pedig meg akarom óvni… olyan nagyon, ahogyan már régen nem akartam semmit.

- Nem úgy értettem – ismételtem – Csakhogy énérettem nem sírna senki, ha egyszer ottmaradnék egy vértócsa közepén.

Mihelyt kimondtam, átkoztam magam tapintatlanságomért; s egy pillanatig azt hittem, az arcomba vágja: már neki sincsen.

Nem tette; csupán elfordult. A reszketését azonban nem rejthette el…

És attól kezdve nem érdekelt engem, hogy haragszik-e rám vagy sem, hogy rejteget-e valamit vagy sem, hogy egyáltalán az-e hát valóban, akinek látszik… Csak azt tudtam, hogy én magam is éppen ilyen makacs igyekezettel kerülöm, hogy bárki is meglássa a fájdalmat a tekintetemben.

Vagy bármi egyebet a lelkemből.

És én is éppúgy szenvedek ettől az átkozott rejtőzéstől, mint ő.

- Ne haragudj… De valamikor szerettek. És akik szerettek, nem kívánhatják, hogy te is utánuk halj.

Gyengéden megérintettem a vállát; minden hátsó szándék nélkül, csupán vigasztalni akartam, de azért felkészültem rá, hogy el fog taszítani.

Nem tette.

Egyszerűen csak vállamra hajtotta a fejét, és feltört belőle a régóta elfojtott zokogás.

Vigasztalón simogattam a hátát, mint egy gyermeket, és abban a pillanatban nyomorúságos életemből bármit odaadtam volna érte, hogy segíthessek rajta…

De továbbra sem tudtam, hogyan tegyem.

Azonkívül, hogy az ő határozott kívánsága ellenére magam nyársalom fel Don Fernandót.

Végül – talán mert már nem bírta tovább a hallgatás súlyát; ó, milyen jól ismerem én ezt a terhet, irgalmas Istenem! – beszélni kezdett. Szavait alig értettem a könnyektől, de azért a lényeg kivehető volt… és borzalmas.

- Camposines mellett éltünk. Apám kiszolgált zsoldos volt, bátyám Don Fernando embere. Afféle titkár, bizalmas… Sokszor volt úgy, hogy nem tért haza éjjelre; akkor is dolgoznia kellett az urának… Gyertyavilágnál körmölni vagy kardot fogni – nem kérdeztem sosem.

De mivel gyakran megesett, nem aggódtunk akkor éjjel sem… csak édesanyám. Mi, többiek, megszoktuk már… nem aggódtunk azon az éjszakán sem. Már csaknem elaludtunk, amikor éktelen zörgetés vert fel minket.

Martín, a bátyám tért haza.

Feldúlt volt, sápadt és reszketett… mindig olyan vakmerő volt, megrettentem, hogy ilyen rémültnek kellett látnom. Ő csak azt hajtogatta: meneküljünk, mindannyian, vele együtt, gyorsan… de anyám faggatta. Nem hitt neki rögtön… Isten bocsásson meg mindannyiunknak.

Don Fernando arra akarta rávenni, hogy ölje meg az öccsét! De Martín nem bérgyilkos! Nem tudom, miféle dolgokban segédkezett urának; de ártatlan vér nem tapadt a kezéhez! Ő nem bérgyilkos!

Megtagadta a parancsot.

Menekülnie kellett, de tudta: minket elérhet Don Fernando bosszúja. Figyelmeztetett… de anyámnak ez nem volt elég. És amikor végre kapkodva menekülni kezdtünk… akkor már késő volt.

Timbors még szorosabban simult hozzám, mintha a puszta érintés védelmet jelentene a tragédia emlékétől. S talán úgy is volt; hiszen én is hasonló okokból kerestem olyan lázasan a nők ölelését éjjelente… ha nem is olyan ártatlanul, mint most ő az enyémet.

- Akkor már sötét éjjel volt… tudtuk, hogy a vad patadobaj csak Don Fernando lovaitól származhat. Késő volt… ha akkor mindannyian nyomban útrakelünk, még talán megmenekülhettünk volna. De nem tettük… a rettegés megbénított. És amikor Martín kardot rántott, már nem maradt visszaút… Én is tőrt fogtam; de a bozótba parancsoltak – nem engedtek férfimódra harcolni. Alighogy apám is kardot ragadott, megérkezett Don Fernando.

Éreztem, ahogy bársonyzekém átnedvesedik a könnyeitől.

- Ne beszélj róla – próbáltam csitítani – Ne kínozd magad azzal, hogy újraéled.

- Újraélni?! – visszhangozta – Hiszen azt teszem minden átkozott éjszakán! Egy hónap óta minden nyomorult éjjelen!

- Mindannyian… meghaltak? – kockáztattam meg a kérdést; bár nem kételkedtem az igenlő válaszban. Fernando nem engedhette meg magának, hogy bárkit is életben hagyjon; Timbors sem menekülhetett volna meg, ha nem rejtették volna el a bozótban.

Inkább csak azt akartam, hogy egyetlen igennel gyorsan túlessen a fájdalmas emlékezésen, s ne kelljen végigélnie családja halálát.

- Don Fernandonak lőfegyverei voltak – felelte tompán.

Mit mondhattam volna?

Már a puszta gondolatra, hogy efféle emberek, mint Don Fernando és számos társa egyáltalán léteznek, kikívánkozott kardom a hüvelyéből; de ez mit sem enyhített volna Timbors gyászán.

- Vérben hagyták ott őket… kerestek engem is, de előbb a házban. Míg benn voltak, elmenekültem… gyáva voltam.

- Nem voltál az. Nem segíthettél már rajtuk. És csak a vakmerő, nem a bátor keresi az értelmetlen halált.

Végre felemelte a tekintetét. Szembogara félelmetesen kitágult az iszonyattól s a rettegéstől, s ujjai nyugtalan rebbenéssel keresték az enyéimet. Tenyerembe zártam őket; törékenyek voltak, szívfájdítóan törékenyek, és olyan hidegek, hogy csaknem fájt az érintésük. És hiába próbáltam melengetni őket: ahelyett, hogy felengedtek volna, csak azt éreztem: egyre inkább hűl az én kezem is.

- Órákkal később visszamentem – folytatta; lassan, mintha csak vívódna magával: folytassa-e. S egyszerre feltámadt a gyanúm, hogy most talán megtudom a történet másik felét is, amitől még az imént úgy tartottam.

Nem mintha ezek után már bármit is számítana.

- Képtelen voltam búcsútlanul elmenni… Reménytelen volt, hogy tisztesen eltemessem őket egymagam; de legalább egy imát el akartam mondani felettük, mindegyikükért egyet. És amikor fölébük hajoltam… a bátyám élt!

Lélegzett… nem volt magánál, a vállába fúródott a nyílvessző, félrebeszélt és forró volt a láztól… de életben volt! Isten kegyelméből életben volt, és ha nem fordult el tőlünk az Úr, akkor most is él…

- Hála Istennek – mormogtam, megszorítva ujjait. Hát akkor mégsem veszített el mindenkit… mégiscsak van valakije, akire számíthat, aki szeretheti. Martín fel fog épülni, magával viszi őt az ország másik végébe, és biztonságban lehetnek.

- Most hol van? Martín. Gondolom, ott csak nem hagytad?

- Nem – rázta a fejét – De magamtól nem tudtam volna sehová sem vinni. Ott kuporogtam mellette, sírtam és imádkoztam, és itatni próbáltam… de semmi mást nem tehettem. A közeli erdő remetéje talált ránk… Apám mindig csúfondárosan emlegette, azt mondta: elvette eszét az aszkézis… Hát azt nem tudom, esze mennyire volt, de szíve, az volt bizonyosan. Ő vitte kunyhójába Martínt… ért a gyógyításhoz. Nála nem fogják keresni. Don Fernando ugyan csak annyira vallásos, mint a fogadós macskája, de rettentően babonás… nem merne kezet emelni a remetére. Nála jó kezekben van a bátyám.

- Timbors… Miért üldözöd Don Fernandót? Tudom: meg akarod bosszulni a szüleidet, de a testvérednek szüksége van rád; és neked is rá. Ő biztos nagyon szeret téged… miért rohansz a halálodba? Lehet, hogy én csak élvezetből hadakozom; de nekem már valóban nincs senkim, aki megsiratna. Neked van. Még nagyobb gyászt akarsz zúdítani a bátyádra?

- Talán azt sem tudja, hogy egyáltalán élek. Nem volt magánál.

- A remete megmondhatta neki! És ha nem is tudja, mekkora öröm lenne neki a viszontlátás! Lehetőleg még ezen a világon, Timbors. A bosszú nem sokat old meg… csak azon segít, aki már mindent elvesztett, annak feloldozás… de számodra másik feloldozás is maradt a bátyád szeretetében.

Nem szólt. Legalább nem is tiltakozott; reménykedtem, hogy valamelyest mégiscsak sikerült meggyőznöm. Eddig csak a romlás termett körülöttem és magam számára is; ha nem is akartam – talán megadja az Ég, hogy ez egyszer ne üssem, de begyógyítsam a sebeket.