Ötödik rész

 

Reggel éktelen dörömbölés vert fel.

- Nem vagyok itthon és egyébként is: még alszom! – kiáltottam epésen; a legkisebb hajlandóságot sem éreztem a felkelésre. Torkig voltam az egész élettel.

- Nekem így is jó, senor – hallottam egy utcakölyök jellegzetesen szemtelen hangját – De valahogy mégiscsak oda kéne adnom a másik senor levelit!

Ilyen gyorsan utoljára akkor ugrottam ki az ágyból, amikor egyik szeretőmmel váratlanul hazaérkező férje hangját hallottuk az udvarról. Azt a kalandot ugyan mindhárman – a nő, én és a kedves férj – ép bőrrel úsztuk meg; de abban már nem voltam bizonyos, hogy mostani bajaimból is éppilyen szerencsésen kikerülök.

- Ki írta? – nyitottam ajtót.

- Nem tudom; a senor nem mondotta a nevit; csak azt tudakolta: olvasok-é. Hiába vágtam rá, hogy hát persze, elég gyorsan rájött, hogy mégsem; és nem is fizetett – nyújtotta tenyerét.

Bár meg voltam győződve róla, hogy hazudik, tarsolyomban végzett hosszas felfedezőút után sikeresen a kezébe nyomtam egypár rézpénzt.

Alig vártam, hogy magamra maradhassak Carlos levelével, és újraolvashassam.

„Te makacs öszvér, te fafejű, te címeres ökör! Tudod jól a véleményemet, de én meg azt tudom, hogy téged merőben hidegen hagy. Hát tedd, amit tenned kell; de mihelyt végeztél, lóhalálában eredj a városszéli Aranyhordóba. A fogadós csempész, ért hozzá, hogy rejtsen el valamit… vagy valakit. Innen pedig mihamarabb menj Sevillába, Don Gastónhoz. Régi lekötelezettem, igen, ő is, ne kérdd, miért; őt ismerik, útbaigazítanak majd. Ne a saját nevedet mondd – biztos, ami biztos. Ott foglak várni. Két-három nap múlva már nem szabad Toledóban lenned! Carlos”

Akármennyire is küzdöttem ellene, meghatott a gondoskodása. Más ember már rég’ magamra hagyott volna, vagy maga gyorsította volna meg a hivatalbéli eljárást: ha úgyis a vesztembe rohanok, legalább gyorsabban legyen vége – ő pedig minden meggyőződése ellenére is segédkezik az istenkísértésemben.

Igaza volt: még nem mehettem. Türelmetlenül köpenyem hasítékéba gyűrtem a levelet, és ismét útra keltem, folytatni kálváriámat.

Egy héttel Timbors eltűnése után a végsőkig kimerülten tértem vissza egy újabb sikertelen kutatásból. Már reményem sem maradt; mégis, úgy éreztem: sosem adom fel ezt az elátkozott keresést… ezt a saját külön kárhozatomat. A jó Dante mester igazán bevehette volna az én történetemet is a Commediájába… Természetesen az Infernóba.

Elszoruló szívvel néztem fel a csillagokra. A jeges gyémántszikrák bortól és virrasztástól végsőkig feszített képzeletemben olyan fájdalmasan freccsentek szerteszét, mint az ártatlanul kiontott vér. Féltem; úgy, ahogy még sosem, egyetlen templom egyetlen dörgedelmes miséje során sem – életemben először éreztem így magamon az Isten ítélkező tekintetét.

És életemben először éreztem: az ember nemcsak azért lehet kárhozott, amit elkövetett.

Hanem azért is, amit nem tett meg soha.

Egy héttel Timbors eltűnése után, amikor a végsőkig kimerülten tértem vissza egy újabb sikertelen kutatásból, a fogadós rejtelmes képpel fogadott, valami olyasmiről motyogva, hogy örülni fogok… Nem túl sok minden maradt ezen a világon, ami boldoggá tehetne; de már ahhoz sem volt erőm, hogy valami cifrát mondjak neki.

A szobámban már vártak rám.

A jól ismert zöld köpeny a földön hevert, elegánsan saját ruháim és egyebeim tetejére dobva, látogatóm pedig az asztal tetején ült, lábaival szórakozottan harangozva – és olyan otthonos természetességgel, mintha az életben nem hagyott volna faképnél.

- Mit ígértél nekem, te istenátka?! – támadtam rá szép istenhozottképpen.

Igaz, kirohanásomat talán némileg enyhítette az a tény, hogy szitkaim végét már csupán a vállának mondtam; mert a viszontlátás örömében felkaptam az asztalról, s magamhoz szorítva körbeperdültem vele.

Timbors finoman eltolt magától, s csodálkozva nyitotta tágra szemeit.

- Senor talán minden ígéretét megtartja? – tudakolta ártatlan képpel.

- Neked nem hazudtam! Azt ígértem, megvédelek, és meg is fogom tenni, ha kell, ellenedre is!

Belesápadtam a fogadalmamba. Nem csak ellenedre, Timbors… az Inkvizíció ellenére is. És saját rettegésem ellenére, mivel a Hivatal az egyetlen hatalom, amit félek.

- Egyáltalán… miért nem jöttél vissza? Mert hogy miért mentél el, azt tudom. Javíts ki, ha tévedek, de szerintem Don Fernando után kutattál.

Lehajtotta a fejét. Talán most először láttam zavarban.

- Nem mertem visszajönni.

Én pedig nem tudtam eldönteni: sírva fakadjak, káromkodjak – vagy életemben először arcul üssek egy nőt.

- De hát – nyögtem ki nagy nehezen – mitől féltél? Bántottalak én valaha?

- Sajnálom, Don Miguel. Féltem, hogy haragudni fog.

- Figyelemreméltó a jóstehetséged… no mindegy, örülök, hogy végre itt vagy. Azt megtudhatnám még esetleg, hogy mit tettél, merre jártál, amióta otthagytál?

Mindenfelé a városban – vont vállat – Ahol szállást tudtam találni. És igen, mindent megpróbáltam, hogy Don Fernando közelébe kerülhessek; de nem értem el vele semmit. Végül elmentem még az udvarházához is ; vándorló katonának mondtam magam, aki, híján a pénznek, alkalmazást keres… Gondoltam, ha közülük való leszek, könnyebben hozzáférek Don Fernandóhoz; de kinevettek és elkergettek.

- Remek; tehát most már ismerik az arcodat.

- Férfiruhában voltam! – védekezett, amit mindössze egy legyintésre méltattam: annál rosszabb...

- Komolyan gondoltam, hogy nem akarom bajba keverni senort!

Kárhozottan nevettem.

- Bajban ülök én már a fejem búbjáig; hogy egypár hüvelyknyivel kijjebb mászom belőle vagy éppen mélyebbre süllyedek, édesmindegy már nekem. Nem hagylak magadra; de ezek után már csak két értelmes lehetőséged maradt.

- Hogy bízzam senorra az egészet?

Elképedve néztem rá. Ekkora szerencsém az életben nem volt még, gondoltam; de kaptam az alkalmon.

- Az volna a legjobb.

- Ne reménykedjen – hűtött le gyorsan – Ez az én bosszúm.

Miért is vártam bármi józanabbat…

- Akkor egy sikátorban éjjel leszúrod, mint…

- Egy haramia? Vagy éppen bérgyilkos?

- Pontosan. Mert ezek elég ritkán esnek el lehetséges áldozataik kezétől.

Heves tiltakozást vártam; szitkokat, becsmérlést… nem is fájt volna nagyon, úgyis megszoktam már; csak arra vágytam: mihamarabb legyünk túl rajta.

Timbors azonban lassan, mintha visszakozáson tépelődne, bólintott.

- Legyen.

- Ez az első dolog, aminek örülni tudok a mai napon! – sóhajtottam megkönnyebbülten; s már készültem volna rábírni, hogy hadd kísérjem el én is; amikor félbeszakított.

- Nagyon sápadtnak látszik, Don Miguel… mi történt?

- Semmi bajom, csak sokat ittam.

- Nem részegnek látszik, hanem betegnek – állapította meg – Vagy mint akit nagy fájdalom ért.

- Mi bajom volna? – erőltetettem könnyed nevetést – Híres párbajhős vagyok… sebezhetetlen!

No persze. Rég’ nem éreztem ilyen kiszolgáltatottnak magam. De ezt Timborsnak nem feltétlenül szükséges megtudnia.

Ő azonban átlátott rajtam.

- Mi volna, ha egyetlenegyszer beismerné a gyengeségét?

- Azzal gyávaságot is elismernék, gyáva pedig nem vagyok. De nem vitathatnánk meg ezt máskor?

- Az a gyáva, aki örökösen álarc mögé rejti, amit érez! – fakadt ki – És az a bátor, aki nem fél felvállalni emberi mivoltát! Nem az az igazi hős, aki sérthetetlen, hanem az, aki vereségből, fájdalomból, félhalálból is fel tud állani, és folytatni tudja az életét.

És én mindezt megtettem, gondoltam; de ezt akkor sem fogom elmesélni neked, kedvesem, ha fegyvert szegezel a szívemnek.

- És mégis, hol akarsz lesben állni? – kérdeztem inkább. Csak remélni mertem, hogy nem vágja rá magától értetődően: természetesen az udvarháza előtt…

- Annyit sikerült megtudnom, hogy esténként rendszerint mulatni jár. És egymaga. Gúnyosan úgy emlegetették: tovaszállt ifjonti merészségét akarja ezzel visszahozni… ami sosem is volt neki.

- És ezt mind készségesen közölték veled?

- Nem egészen – pirult el – Kihallgattam két szolga beszélgetését. Véletlenül.

- Meséld már el, hogy lehet véletlenül hallgatózni…

Még jobban elpirult.

- Az elejét véletlenül hallottam… és elég érdekesnek találtam, hogy végighallgassam.

- És mondták azt is, hogy merre szokott csatangolni? – érdeklődtem.

Timbors bólintott; és borba mártott ujjával gyorsan felvázolta az asztalra a városszéli utcák térképét. Meg kell hagyni, jobban kiismerte magát ebben az útvesztőben, mint én.

- Ebbe a lebujba jár a legtöbbet – mutatott egy ikszre – A környező utcák elég szűkek, és itt, ahol a két sikátor egybehajlik, a hely éppen alkalmas a lesvetésre.

Már csak egy kérdésem maradt.

- És honnan ismered te ilyen jól ezt a környéket?

Könnyed, pajkos mosollyal vont vállat.

- Tudtam a lebuj nevét, és hogy nem éppen Toledo szívében van. Ezek után betértem az első rosszabbnak tűnő fogadóba, és szívhez szólóan esdekeltem a gazdának: ugyan mondja meg, hogy jutok el oda, mivel ott szolgál az ország legcsinosabb lánya, a kedvesem… Látja, mire nem jó a férfimez – mutatott végig öltözékén.

Inkább nem gondoltam rá, mit tettek volna vele, ha a gazda felismeri benne a nőt. Ügyességét azonban kénytelen voltam feltétlen elismeréssel fogadni. Én magam se tehettem volna jobban.

- Akkor tehát a hellyel megvolnánk… és mikorra tervezted ezt a … khm… ezt az egészet?

Timbors alig figyelt már rám, olyan elmélyültem kutatott az ágy tövében díszelgő, ruhadarabokból, fegyverekből, kupákból, kockákból meg egyebekből álló kupacban. Amelyhez semmi köze nem volt – lévén azok az én dolgaim.

Mielőtt azonban egyáltalán szóvá tehettem volna, figyelmébe ajánlva a „ne kívánd felebarátod…” kezdetű passzust, ő már vállára is kerítette a melegebbik köpenyemet, s egypár tőrt tűzködött az övébe.

Rezignáltan hagytam; csak arra eszméltem fel, amikor már a régebbik kardommal kezdett matatni.

- Azonnal felejtsd el! – csattantam fel.

- Pontosan mit, senor? – nézett rám ártatlan szemekkel.

- Tedd le azt a kardot. Nem tudod használni.

- Csak egy nagyobbacska tőr!

- Távolról sem – erőltettem nyugalmat magamra; Carlos büszke lenne szép keresztényi türelmemre… Carlos… az Inkvizíció… erre most jobb nem gondolni. Úgysem vezetne semmi jóra – Timbors; nem szeretném azt hinni, hogy aki fegyvert forgatni tanított, kontármunkát végzett; de ha így beszélsz a kardról, akkor kénytelen leszek azt gondolni. Kérlek, tedd le szépen, és maradj a tőrnél. Ahhoz legalább értesz.

Vagy – támadt egy meglehetősen csábítónak tűnő ötletem – Ha adsz nekem egy kis időt, megtanítalak a pisztoly használatára. Abból adok majd egyet; de kardot nem kapsz.

Lesújtó pillantást vetett rám.

- Olcsó próbálkozás, senor – közölte – Ma éjjel megyek. És ha idejében ott akarok lenni a sikátor sarkán, akkor jól teszem, ha már most indulok.

- Úgy értetted: indulunk – javítottam ki – Nem mehetsz egyedül.

- Egyedül megyek.

Megremegtem.

Szomorúnak tűnt… már-már meghatottnak. Jobban szerettem volna, ha merészen felesel vagy gúnyolódik akár, ahogy eddig is tette; azt már megszoktam, arra tudtam volna, mit feleljek... Az biztonságos és jól ismert volt, mint az, amit a nálam szerencsésebbek otthonnak hívnak. De Timbors most nem vitatkozott, nem csúfolódott. Csak nézett. És az ellágyulás éppolyan ritka vendég volt az ő arcán, mint az enyémen.

Szorosabbra vonta a köpenyt, odakünn már hideg szelek fújdogáltak éjjelente. Az ajtóból azonban még visszaszólt.

- Mindent köszönök, Don Miguel. Akármit is tart magáról, én tudom, hogy…

- Ne mondd ki! – szakítottam félbe – Semmi szükség búcsúzásra.

Pedig úgy szerettem volna hallani… de olyan sejtelmem támadt, hogy nem halhat meg az, kinek bevégezetlen dolga van.

Még ha az a befejezetlen feladat csak egy félmondat is egy magamfajta csavargó feloldozására.

- Nemsokára lóhalálában fogsz visszatérni; én meg törhetem a fejemet, hogy’ mentselek ki a városból, lehetőleg magammal együtt! – bátorítottam. Mindhiába.

- Isten vele, Don Miguel – búcsúzott szomorú tekintettel; s halkan betette az ajtót.

Természetesen egyetlen percig sem gondoltam komolyan, hogy elengedem egyedül. Nem azért találtam végre meg, hogy ismét elveszítsem!

A kardom amúgy is övemen lógott; melléje még felmarkoltam két pisztolyt, pedig de nem szerettem őket; és a résnyire nyitott ajtóhoz tapadva füleltem. Amint a fogadó kapuja becsapódott Timbors után, magam is leiramodtam a lépcsőkön.

Timbors lovaglócsizmája hangosan csattogott a köveken; nehéz lehetett neki és szerintem nagy is; megérdemelne egy kiadós botozást az ócskás vagy akárki, aki rásózta… Legalább az az előnyöm megvolt belőle, hogy az én lépteimet igazán nem hallhatta meg.

Puha csizmámban amúgy is csaknem nesztelen suhantam a köveken; én magam pedig beleolvadtam az árnyékokba. Nem vett észre.

Ismét gyilkolni készülök… mint egy bravó; mindössze annyi különbséggel, hogy én nem fizetségért teszem.

Az első párbajom taszított kárhozatba.

Talán feloldozhat alóla az utolsó?

Sebesen elhallgattattam félelmemet.

Nem szabad ilyesmire gondolnom; kulcsoltam ujjaimat a pisztolyra. A fém hidege nyugtató volt; szinte éreztem, ahogy belém áramlik, és lehűti indulataimat.

Egypár egyszerű mozdulat – és a golyó minden bajt megold.

Talán egyszer az én életem baját is megoldja; futott át a fejemen; csak, hogy a következő pillanatban már szidalmazzam magam károgásomért. Más se hiányzik nekem; mérgelődtem; éppen ideje lenne mulatni egy nagyot és keresni egy készséges nőt; talán akkor ismét ráébredek, miért is érdemes élni.

Ahol másik utcával hajolt össze a sikátor, megsötétedtek az árnyak. Lódobogás verte fel a csendet; majd hirtelen erősebb dobbanás, bizonyára megbotlott a ló a síkos köveken. S rögvest utána Don Fernando szitkozódása.

A hangjából kitetszett, hogy jócskán ivott – sajnos azonban ahhoz mégsem eleget, hogy Timbors kockázat nélkül elbánhasson vele. Szorosan markolva pisztolyomat egy kapualj fedezékébe rejtőztem. Amint meglátom Don Fernandót, lövök; határoztam el; még akkor is, ha Timbors az életben többé nem áll szóba velem.

Végre felbukkant Don Fernando. Mielőtt azonban elsüthettem volna a fegyvert, a ló megugrott, talán egy elrohanó egértől riadhatott meg; s a don ezúttal széles ívben lerepült a nyeregből. Az elvágtató mén jókora zajt csapott; reméltem: Timbors talán ezek után nem meri megtámadni…

Még mindig nem tanultam meg, mire képes ez a lány, ha igazán akar valamit.

Mielőtt egyáltalán ismét célozhattam volna, nekiugrott Don Fernandónak.

Elvétette.

Egypár pillanatig csak a köpenyek kavargását láttam, meg Don Fernando átkozódását hallgattam…

Nem mertem lőni.

Két dulakodó közül ugyan mennyi esélyem lett volna a dont eltalálni?

Timbors sikoltása hasította ketté küzdelmük zaját. Don Fernando a házfalnak szorította, nem menekülhetett… a holdfény jegesen villant a nyakának szegezett tőrön.

Nem maradt választásom.

Hosszú idő után akkor fohászkodtam először, amikor elsütöttem a fegyvert.

Nem mertem odanézni…

Csaknem eszméletemet veszítettem Timbors éles kiáltására. Talán egy-két pillanatra úgy is történt, mert arra tértem magamhoz, hogy a lány mellettem áll, és vállon ragad.

- Életemben először örülök neki, hogy semmibe vette a kérésemet, Don Miguel! De most fusson, ha még élni akar egy darabig!

Akkor hát csak rémületében kiáltott; könnyebbültem meg. Nem sebeztem meg… Alig éreztem az arcomon végigperdülő sós harmatot – csupán a tekintetem homályosodott el, ahogy csillagfény után kutattam a rongyos felhők között.

Ez egyszer azonban Timbors volt, aki nem hagyott időt az érzelmekre. Vagy talán észre sem vette, mennyire rettegtem érte.

- Don Fernando? – jutott hirtelen eszembe, míg a nyomában loholtam, végig a délutáni esőtől síkos köveken, mind messzebb a sikátortól.

- Halott, hála senornak; de siessen már!

Én siettem.

Még életemben nem rohantam ilyen sebesen; s védtelen sihederkorom múltán elszoktam a menekvéstől… alig tudtam tartani a lépést Timborsszal. Veszett kedvemben lehettem, ha minden fáradalmam és bajom ellenére még élcelődésre is futotta.

- Üdítő változatosság: eddig nem én futottam a nők után, hanem ők énutánam!

- Ha nincs kedvére a sorrend, akkor szedje gyorsabban a lábát, senor.

***

Kevés olyan tanácsot kaptam, amelyet úgy megfogadtam, mint Carlos sürgős távozásra biztatását. Egyszer az életben Timbors sem tiltakozott: már égett a vágytól, hogy viszontláthassa bátyját.

Én pedig, a jóég tudja, miféle bolond megfontolásból, de vele tartottam.

A kis tisztáson apró, meghitt kis kunyhó állott; egypár pillanatig magam is eljátszottam a gondolattal: milyen jólesne néhány napon át pihenni itt. Akadna bőven felednivalóm.

Törékeny, deres fejű férfi hajladozott az ablakok mellett; s én máris tudtam: itt sem lesz maradásom. A szelíd öreg túlságosan emlékeztetett García atyára.

És nekem a múltamhoz és emberi kedvességhez többé semmi közöm.

Csak a kárhozatom maradt.

És jó nekem így.

Nőt, mulatságot, ételt, italt úgyis találok, míg vérbe nem fullad egyszer az utolsó kiáltásom.

A remete az ablakban szárított gyógyfüveket szedte kosarába, gondosan megszemlélve minden egyes darabot.

- Ezt hová tegyem, padre? – szólította meg egy ifjúember, aki épp akkor lépett elő a kunyhó másik oldaláról.

Timbors olyan erővel szorította meg karomat, hogy csaknem felkiáltottam; s kénytelen voltam magamhoz ölelni – máskülönben talán összeesett volna. A kései nap aranylón csillant könnyharmatos arcán…

Elfordítottam a fejem.

Timborsnak legalább él a bátyja… és én apám haláláig nem ébredtem rá: mekkora kegyelemmel ajándékozott meg az Ég, amikor legalább őt meghagyta nekem azon a máglyafüstös carmonai napon.

- Add ide – vette el tőle a remete a füveket – És most mondd el szépen, mi bánt. Reggel óta rágódsz valamin.

- Köszönök mindent, de… mennem kell – felelte, megkönnyebbülten is talán, hogy nem neki kellett elkezdenie ezt a beszélgetést.

- Don Fernandót keresed?

- Nem nyugszom, amíg ő él! – szegte fel a fejét; a mozdulat fájdalmasan ismerős volt: Timbors is éppígy lobogott a nagyúr ellen. Méltó párja hát egymásnak a két testvér…

A remete szomorúan ingatta fejét.

- Féltelek, Martín. A bosszú csak újabb vért szül, fiam.

- Én fegyverforgató vagyok; nem holmi remete! És gyűlölöm a tehetetlenségemet, amiért nem meríthetek meg máris egy kardot abban a sátánfiában!

- Azt akarod, hogy a húgod hűlt helyedet találja?

- Azt se tudom, él-e még!

- Csak néhány hete ment el –szorította meg vállát a remete – Vissza fog térni. És nem akar újabb gyászt, Martín.

- Nekem a hit már kevés, atyám! – tépte ki magát a féltő kezekből a fiatalember – Én nem bízom magam többé arra az Istenre, aki engedte apám és anyám ártatlan halálát! A húgomat meg még kevésbé! Köszönöm gondoskodását, de hajnalban útra kelek, és előkerítem, ha kell, a föld alól is!

Timbors képtelen volt tovább hallgatni; előrohant rejtekéből, s bátyja karjába vetette magát. Szerencsétlen fiú, még mindig kissé elesetten régi sebesülésétől, csaknem elvágódott az eleven forgószél ölelésétől – de olyan felragyogó arcot csak egyszer láttam életemben. Amikor annak az özvegyasszonynak hazavittem a fiát Flandriából…

Egymásba hulló, kusza, suta szavak; nem is sokat számítanak, nincs az a fényes szellemű ember, aki ilyenkor megértené: mit mondanak neki… Szebben meséli el a hang, a tekintet, a jól ismert, soká’ nélkülözött ölelés a legékesebb retorikánál, hogy végre visszatért, akit úgy vártunk rég’.

A remete csendben visszatért kunyhójába, tapintatosan kettesben hagyva az egymásra talált testvéreket – ők talán észre sem vették. Hazatérhetnek, rendbe hozhatják a régi családi házat… új életet találhatnak az új földesúr uralma alatt. Vagy talán más vidékre mennek, ahol nem járnak kísértetek.

Én már nem tudom meg.

Lassan, vigyázva magam is visszahátráltam a fák közé; Luna, okos jószág, éppolyan óvatosan követett. Egyszer már voltam hős megmentő, flandriai szökésem után; szívesen láttak, lesték a gondolatomat is… a boldogság mégis az övék volt.

Együtt örültem Timborsszal; de nem akartam még egyszer hosszú napokig mások boldogságát nézni.

Már a fák között ügettem, amikor meghallottam Timbors hívogatását. Gyorsabb lépésre fogtam Lunát.

Kesernyés megkönnyebbüléssel ugrattam ki az erdőből, s vágtattam le a hegyoldalon a kékeslila fátyolba burkolózó láthatár felé, míg bezárult mögöttem a levendula-alkonyat.

Ismét egyedül voltam.

Ahogy a mind metszőbb hidegben szorosabbra fogtam köpenyemet, kezembe akadt Carlos levele. Mégsem hagyhatom csak úgy ott… már ha egyáltalán még vár rám. Napokkal korábban meg kellett volna érkeznem a meghagyott címre.

Bár… talán nem is lesz olyan rossz.

Carlos úgyis megérez mindent, neki nem kell magyarázkodni, mellette nem kell kárhozottnak éreznem magam…

És legalább lesz, aki kiveszi kezemből a tőrt, ha ismét megszállnának démonaim.

Erőltetett menetben lovagoltam Sevilláig. Mióta Bianca első férjét megöltem, nem jártam arra… Igaza volt Carlosnak: könnyedén útba igazítottak Don Gastón házához.

Még ott találtam.

Emlékeim szerint először esett meg barátommal, hogy velem szemben nem a hegyibeszéden kezdte. Amint meglátott, felugrott, s úgy magához szorított, hogy alig kaptam levegőt. De mikor végre elengedett, akkor aztán csak úgy záporoztak fejemre a válogatott szitkokkal kevert adjonistenek.

- Kegyetlenül aggódtam érted, remélem, tudod?! Ugyan el tudtam érni… a lekötelezett rendtársam el tudta érni, hogy egy időre hanyagolják az ügyedet; de az inkvizítorokban én nem bízom… Miért késlekedtél ennyit, hős lovagom?! … Amikor hírét vettem, hogy Toledóban lefogtak néhány eretneket, nagyon féltettelek! Nem mondták meg, köztük vagy-e; de most itt vagy, hála az Égnek! … de el kellene tűnnöd egy időre; jobb, ha egy darabig nem leszel a Hivatal szeme előtt. És van egyéb hírem; Isten bocsássa meg, de én bizony örültem neki és óbort bontottam volna vígságomban, ha nem kellett volna miattad  emésztenem magam. Azt a szajha Biancát perbe fogták a férje meggyilkolásának kiterveléséért; de – és ez az, aminek örülök, de nagyon! – nem vallott semmit, és azt hazudta, hogy gyermeket vár; így persze nem vallathatták; ő pedig az így nyert időben mérget szerzett, és meg is itta. Soha ne nyugodjék békében – nevetett.

Megkönnyebbültem.

Jól történt; sőt már sokkal korábban, akár rögtön a legelején másvilágra kellett volna segíteni azt a nőt…

De nevetni nem tudtam.

Ahhoz túlságosan összefonódott sorsom az övével.

Carlos is megérezhette, mert ő is abbahagyta a vigadást – és én már sokadjára adtam hálát az Égnek, amiért ilyen baráttal áldott meg. Aki előtt nemcsak, hogy nem kell színlelnem – de merőben felesleges is volna.

Szívesen elmondtam volna neki mindazt, amit még – legalábbis szerintem – nem tudott: azt, hogy miért, pontosabban kiért keveredtem bele ebbe az egészbe. És csak azért nem tettem mégsem, mert úgyis tudtam: erről az egész istenkísértésről mindössze egyetlen mondat lenne a véleménye:

„Még egy ilyen neked való nőt nem teremtett az Isten; mi a vesztésért nem kéred feleségül?”

- Miguel – szakított ki gondolataimból – A segítségedre lenne szükségem. Valamit meg kellene tenni, amit én nem tehetek meg; így is túl soká maradtam távol rendházunktól. Bizonyos titkos és veszedelmes szolgálatokért cserébe ugyan elég sok mindenfélét elnéz a Rend nekem és a hozzám hasonlóknak; de azért vannak határok. Vissza kell térnem Máltára.

- Megteszem, bármi is az – vágtam rá, csodálkozva, hogy ez egyáltalán kérdés lehet. Ő sem tétovázott, amikor én voltam bajban.

Barátom azonban gondterhelten nézett.

- Értsd meg jól: nem kell megtenned. Szeretném, ha segítenél; de ha nem, keresek mást. Akit nem féltek ennyire.

Kezdett rossz sejtelmem támadni. Nagyon rossz sejtelmem.

- Él egy mór orvos Granadában – kezdte – Megtért ugyan, de én nem hiszek a dologban… és suttogták azt is – arca megrándult az iszonyattól –, hogy időnként halottakat boncol. Nagyon szeretném hinni, hogy nem igaz… de most mindez nem számít. Veszélyben van. Fra Ignatio legközelebb éppen az ő városát ejti útjába… és az emberek pletykálnak. Az sem érdekli őket, ha ezzel halálos ítéletet mondanak valaki fejére.

Nem tagadom: megrémültem. Még el sem múlt fejemről az egyik veszedelem, ugorjak bele még egyszer ugyanabba a verembe?

- Nem azt kérem, hogy ismét tengelyt akassz az Inkvizícióval, Miguel. Eltűnnöd azonban nagyon nem ártana. Menj el Granadába, nagyon kérlek, és gyorsan, mielőtt még a Hivatal bérencei odaérnének. Akkor már nem sokat tehetnél… és téged nem akarlak bajba keverni. De most siess oda, keresd meg az orvost, Rashid a neve, és magyarázd meg neki a veszedelmet, kérleld, esdekelj neki, fenyegesd, ha nagyon kell, vágd fejbe, és erőszakkal, eszméletlenül, de juttasd ki a városból; és vidd magaddal Afrikába. Ebből futja útiköltségre s más egyébre – nyomott a kezembe egy súlyos erszényt – És a szolgámat is mellétek adom; megbízható ember. Rashid úgyse megy egy tapodtat sem a feljegyzései meg a füvei nélkül; hát segítsen neki málhába csomagolni őket.

Már csak egy kérdésem maradt – ha már önként bárd alá hajtom a fejem, legalább tudjam, miért teszem. Bár, ha idejében érkezem, ez az út nem is tűnik olyan veszedelmesnek…

- Miért olyan fontos neked Rashid élete? Bizonyára sok embert fenyeget ott a halál… miért éppen az övé számít neked?

- Jól tudod: apám nem akarta, hogy ispotályos legyek – próbált kitérni a válasz elől.

Azonban túl becsületes volt hozzá.

És én túl jól ismertem.

- De te elszöktél, és mégis megtetted – fürkésztem áthatóan.

- Igen, de… nem volt ilyen egyszerű. Apám keresett, és rám is talált Granadában… fenyegetőzött, csak, hogy jöjjek vissza; s amikor nem tettem, kegyetlenül összevert. Isten csodája, hogy fegyvert nem fogott rám – keze önkéntelenül is arccsontjára siklott. Eddig nem tűnt fel nemes arcán az apró torzulás; de most egyszerre én is érezni véltem a kettéreccsent csont lüktető kínját.

- Rashid ápolt, miután apám magamra hagyott. Pedig mondtam neki, hogy nem tudom megfizetni… kevés pénzt hoztam magammal, amikor elszöktem hazulról; s apám Granadában azt is elvette. Egyik tőrömet kellett eladnom később, hogy Máltára juthassak, és addig se vesszek éhen… Rashid mégis meggyógyított.

- Egyet se félj – ígértem – Ha kell, erőszakkal; de épségben átviszem őt Afrikába.

Ujjaim csaknem összeroppantak vasmarkában, ahogy hálásan megszorította a kezemet.

- Nagyon megváltoztál a sevillai napok óta – jegyeztem meg; ez egyszer nem szégyelltem, hogy a megindultság elfátyolozta hangomat. Még mindig nehéz volt elhinni: a kíméletlen, ridegen erény siheder felnőve mivé lett…

Elmosolyodott.

- Nem történt velem semmi, Miguel; egyszerűen csak ráébredtem: a feketén és fehéren kívül egyéb árnyalat is létezik a teremtésben. És hogy nem mindig az az igaz, ami a törvénykönyvekben áll. Éljünk hát úgy, ahogy szerintünk szép és igaz… az ítélkezés pedig nem e föld dolga.

- Az sem zavart, hogy haereticus vagyok?

- A barátod vagyok – nézett rám keményen – És igen, remélem, hogy egyszer még visszatérsz a katolikus hitre, de abban biztos vagyok, hogy csak az emberekben, talán az egyházban, bocsássa meg neked az Úr, veszítetted el a hited – de nem az Istenben.

Megkeseredett a szívem. Miért is kell nekem mindent elrontanom… olyan szép volt a pillanat.

De hazudni sem hazudhattam.

- Nem tudhatod, Carlos.

- Saját halálos veszedelmed árán is segítesz másokon. Az a dezertőr zsoldos; az a lány, akit Don Fernando üldözött, ne hidd, hogy nem tudtam róla; most Rashid, az én kedvemért…

Nem értem rá megütközni azon, hogy ugyan honnan tudhatta meg. Megtanultam már értesülések terén mindenhatóan elismerni barátomat. De egyéb különöset nem találtam szavaiban.

- Az nem istenhit; az csak lelkiismeret – vontam vállat.

Azt vártam, hogy megbotránkozva otthagy; de nem tette. Sosem fogom elfeledni a tekintetét. Timborsnak van ilyen léleklátó pillantása. Timbors és ő… senki más ember nem ismert engem ilyen jól ezen a földön. Se élő, se holt.

Beleborzongtam, de álltam a tekintetét.

- Talán a kettő voltaképpen egy és ugyanaz – mondta végül; s az én arcomból kifutott a vér. Mintha egy nagyobb hatalom szólt volna az ő hangján…

Vagy legalábbis nagyon szerettem volna úgy hinni.

Egyszerre elmosolyodott, megtörve a varázst; s barátsággal a vállamra csapott.

De aztán ne nagyon terjeszd, hogy ezt éntőlem hallottad; mert akkor aztán állhatunk egymás mellé Fray Ignatio előtt, hogy az a hóhér is nem átallja magát Isten emberének vallani…

***

Metsző volt a hajnali szél, de én éppoly élvezettem fürdettem benne arcomat, mint azon a toledói estén. Bőven volt fájdalom és emlék és szenny, melyet messze kellett fújnia.

És ahogy a megnyíló ködpárák közül előbukkant az új nap, már tudtam: igaza van Carlosnak.

Talán mégis van Valaki a felhők túloldalán.

Útitársam – milyen nagyúri sors! ezúttal fegyverhordozó is kísér utamon – már türelmetlenül toporog, hiába is leplezi: indulna már.

Nemsokára, Cristóbal. Nemsokára meglódul alattunk a föld; és eggyéolvadunk a láthatárral. Én pedig ismét veszedelmekbe keveredem, s meglehet, ugyanaz a végzet ér el, amelytől Carlos megóvott.

De az még nem most lesz. Nekem még dolgom van a földön. „Veszedelmes az életem, de korábban is az volt – mostani veszedelmeimet legalább én magam választom” feleltem egykor Carlos kérdésére. Az akkor inkább csak ifjonti dacból odavetett szavak azonban most egyszerre új értelmet nyertek. Önként… és másokért vállalt veszedelem; ami ezúttal – valóban az én választásom.

Másokat megsegíteni…

És talán… felkeresni egy remetelakot egy bizonyos tisztáson, hogy megkérdjem: merre találom azt a varázslatos, vöröshajú forgószelet, akinek életével úgy összekuszálta az enyémet a sors.

De az már egy másik történet lesz.