Harmadik rész

Kivételes este, nemcsak, mert utolsó estém itt, hanem mert egymagam üldögéltem az ivóteremben. A többi kevés vendég odafenn gubbasztott a szobákban, én pedig áldottam a békés csendet, szokásaimmal ellentétben ugyanis most egyáltalán nem esett volna jól szó-, majd pengeváltásba vagy akár széptevésbe keveredni. Persze Pedro gazda éppilyen erősen átkozta a gyér forgalmat, mindegyre felemlegetve, hová is lettek a régi szép idők, amikor még az istállószalmát is aranyért adta megkésett vendégeinek…

Bár azok az aranyidők véleményem szerint csupán álmaiban léteztek, nem tettem szóvá előtte. Ha egyszer attól lesz neki könnyebb, hogy egy sosemvolt világot sír vissza, akkor miért ne tegye?

Az én levertségemet azonban nem kergethettem tova ilyen egyszerűen; és meglehetősen rosszul viseltem. Talán valami kórság kerülget, állapítottam meg, míg kedvetlenül kanalaztam a sűrű, zöldségektől és haltól illatozó levest. Ami ugyancsak ízletes volt, Pedro konyhájának egyik fő remeke, ezt még borús kedvemben sem vitathattam el tőle; és meglehetősen sok is volt, máskor egymagában megelégedtem volna vele vacsorára.

Azonban nem aznap este.

Ugyanis reggel átlovagoltam a szomszéd városba, s amikor déltájt betértem az egyik kocsmába, rövid úton kitették a szűrömet. Ismerték már a híremet, nem kockáztatták meg, hogy esetleg bajt okozok nekik…

A bolondok. A kardommal különösebb megerőltetés nélkül rendreutasíthattam volna őket; de nem vagyok olyan kegyetlen, mint ahogy a fáma tartja rólam. Azután pedig már nem volt kedvem másutt próbálkozni, így végigkoplaltam a napot, s este, visszatérve szállásomra, a leves mellé még egy jó adag sültet is kértem Pedrótól.

Halkan csikordulva nyílott az ajtó. Kedvetlenül vettem tudomásul, hogy társaságot kaptam, de fel sem néztem tányéromból – reméltem, hogy az újonnan érkezett is megérti a néma üzenetet, és tőlem messze ül majd le. Jó messze.

Sajnos, a léptek egyenesen felém tartottak.

- Megengeded, hogy leüljek?

Van elég hely a teremben, készültem odavetni; azonban egyszerre nagyon rossz érzés fogott el. Először is, pertu kezelt, tehát ismernie kell… másodszor pedig, nekem is kegyetlenül ismerős volt a hangja.

Nagyon-nagyon reméltem: ne az legyen, akinek én gyanítom; s óvatosan felemeltem a tekintetemet.

Magas, szikár termet, még fiatal, nálam alig valamivel idősebb lehet, keskeny arc, hosszú fekete fürtök keretében… Az ispotályos lovagok öltözékében.

Nem tévedtem.

Carlos volt, az én egykori barátom.

Akinek apja ellenzése dacára mégis sikerült magára öltenie a harcos szerzetesi köpenyt.

Aki kegyetlenül otthagyott a legnagyobb bajban, és még csak nem is számításból vagy gyávaságból, hanem egész egyszerűen… erkölcsi megfontolásból. Mivelhogy engem nem tartott méltónak a segítségre… még arra sem, mint olyan kedvesen megjegyezte, hogy egyáltalán a barátjának tekintsen.

Azóta nem találkoztunk; de semmit sem változott. Talán csak a tekintete lágyult meg valamelyest; de persze az is meglehet, hogy én láttam rosszul.

- Na végre – jegyezte meg – Már azt hittem, sosem méltóztatsz rám nézni.

- Engem inkább az lep meg, hogy te hajlandó vagy köszönteni, mi több: mellém ülni – vágtam vissza fanyarul – Legutóbb egészen másképp beszéltél.

- Rég volt, Miguel. Azóta én is változtam.

- Én viszont azóta sem lettem sem szent, sem aszkéta, legfeljebb csak még keserűbb egypár árnyalattal. Már ha egyáltalán ez lehetséges.

- Jól van… Mérgelődd csak ki magad nyugodtan. Egyébként meg jó étvágyat – vetett egy pillantást a levesemre – Merre van a fogadós? Magam is ennék valamit.

- Nemsokára hozza a második fogást – feleltem kelletlenül – Akkor beszélhetsz vele.

Carlos elnevette magát, mire én alig tudtam elrejteni meglepetésemet. Mert kacagásában semmi kegyetlen, gúnyos él nem volt, és sokkal inkább emlékeztetett gyermekkori csipkelődéseinkre, mintsem utolsó találkozásunkra.

- Ugyancsak jól élhetsz, ha egymagadban többfogásos lakomákat rendezel egy egyszerű napon! Mit csinálsz akkor az ünnepeken?

Bennem feltámadt a vágy a régi pajtási tréfák újjáélesztésére, és már-már elmeséltem neki a nap eseményeit; ízes részletességgel ecsetelve a kocsmából való kidobatásomat, mert, ha kellett, saját esendőségemből is tréfát űztem, s tehetséges mesélőnek tartottak mindig is…

Aztán nem tettem mégsem.

Úgyis csak annyit mondott volna: megérdemelted, Miguel.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem inkább.

Ridegebben hangzott, mintsem akartam, mire az ő arcáról is lefagyott a derű. Pedig talán komolyan békülni akart; bántam meg keménységemet; de hát már késő volt. Megkövetni bizonyosan nem fogom.

- Semmit – felelte – Nem is tudtam, hogy itt vagy. Azonban, ha már találkoztunk: sok mindent hallottam felőled. Szerteszét csavarogsz az országban, a kegyelmes Ég tudja, miből élhetsz, mert az apádtól örökölt csekély földed édeskevés, és egyébként sem láttak ott már régóta. Mindenféle kétes dolgokba keveredsz, egy rossz szóra kardot rántasz, hallottam, testőrnek is beálltál egyszer-kétszer valamelyik don mellé, de ott sem maradtál meg; szerencsejátékot űzöl, szemérmetlenül paráználkodsz, és…

- Végeztél a bűnlajstromommal? – szakítottam félbe – Magam is tudom, miben vétkezem, és nem kívánom végighallgatni, főleg tőled nem. Ha már idesodort téged a szél, szívesen látlak, egyél, igyál velem, éjjelre kapsz üres szobát Pedrótól, még örülni is fog neked, úgyis kevés vendége van mostanság; de ne faggass. Amúgy sincs túl jó kedvem, legalább azt a maradék kevés békességemet ne vedd el.

Pedro érkezése szakított félbe, mellénk lépett, s a gőzölgő-illatozó sültet étekfogói mozdulattal tette le közibénk az asztalra. Carlos megvárta, míg elmegy, csak azután fordult ismét felém.

- Nem akarlak bántani. És, akármit is gondolsz, örülök, hogy ismét láthatlak, jó egészségben és egy darabban, ami efféle élet mellett nagy ajándéka a sorsnak. Már nem ítélkezem, Miguel… de nem értelek. Miért választottad ezt a fajta életet?

- A sors engem igazol: eléggé sikeresen élem ezt a fajta életet! – vágtam rá könnyedén; legalábbis látszólag. Mert valójában már alig tudtam leplezni megindultságomat.

Akármi is történt, én ezt az embert nagyon kedvelem. Valamikor a barátom volt, és azóta sem akadt senki, akit ezzel a névvel illethetnék.

- Nem ilyen voltál, Miguel – ingatta szomorúan a fejét.

Megkeseredett a viszontlátás öröme. Ha ismét csak a számonkérésen kezdi, akkor kár is volt találkoznunk, kár volt köszöntenie… akkor az egésznek nincs semmi értelme.

- Nincs jogod számonkérni. Te vágtad az arcomba évekkel ezelőtt, hogy többé nem tartasz barátodnak.

- Akkor még forrófejű voltam. „Bocsásd meg az én vétkeimet, miként én is megbocsátok az ellenem vétkezőnek.” Akkor még nem értettem igazán, mit jelentenek ezek a szavak. Most már értem. Apám megtanított rá, milyen az, ha nem is kíváncsiak az ember érveire. Túl kemény voltam hozzád… Sajnálom, Miguel – tette vállamra a kezét.

- Én nem – mosolyodtam el megkönnyebbülésemben – Te legalább nem támadtál rám orvul, te nem hazudtál, ellentétben Biancával, meg a többi jó cimborával, akik egyszerre nem akartak többé megismerni… Te megmondtad nyíltan, mit tartasz rólam.

- Veszélyes élet ez; miért választottad?

Ezúttal megéreztem hangjában a szomorúságot, és a régi fájdalom, amit egykori távozása okozott, ismét mellém állt.

- Sok baj örvénylett körülöttem már azelőtt is – vallottam a magam számára is meglepő őszinteséggel – Ahogyan azt te is jól tudod. Ebben a mostani életemben legalább tudom, mi fenyeget… és magam választom meg a veszedelmeket. Üdítő változatosság, nem? – nevettem váratlanul visszatért derűvel.

Vagy inkább csak jól színleltem.

Azonban ő éppolyan jól ismert, mint régen.

- Tudom, előbb feküdnél önként bárd alá, mintsem hogy elismerd: valami keserít téged. Visszamenekülsz az érzéketlenséged páncélja mögé, azt hiszed, megvédelmez… Csak annyit érsz el vele, hogy meggyűlölnek miatta.

Nem akartam igazat adni neki, de szavai mégis szíven ütöttek. Hiszen mondott már valami ilyesmit Timbors is.

Nem volt erőm a vitához. Legfeljebb otthagyhattam volna Carlost, de nem akartam - örültem, hogy egyáltalán ismét szóba áll velem. Botorság lett volna megbántanom.

- Gondolj rólam, amit akarsz, Carlos; nem érdekel – vontam vállat, bár nem egészen őszintén – Fáj, de már nem érdekel. Fáradt vagyok… vess meg, ha úgy esik jól; de ne bánts. Nem tudhatod, mennyire szerettem és féltettem Biancát.

- Honnan tudnám? Elmondtad valaha is?

- Kérdezted valaha?

- Most kérdezem. Szeretted? Megérte érte… ez az egész?

- Szerettem – ismertem el – Nem csak testi vágy volt, Carlos; amit te úgy kárhoztattál.

Már nem maradt erőm a színleléshez. Megvallottam neki apránként mindent, és akkor tényleg nem érdekelt, hogy mit gondol majd… Egyszerűen csak már el kellett mondanom valakinek az én bolondságomat, az én bűnömet… az én tragédiámat. Nem úgy, ahogy a hírharangoktól tudta, hanem úgy, ahogyan én éltem meg. Valakinek, aki talán haragszik rám, talán kárhoztat…

De legalább ismer.

A legjobban ezen a világon.

- Igen, szerettem. És ha nem hazudott volna, ha minden úgy lett volna, ahogyan én hittem… akkor megérte volna.

Kezemre fektette a tenyerét; a bőrkesztyű jólesően melengetett. A saját ujjaimat ugyanis fájdalmasan fagyosnak éreztem.

- És most, Miguel? Így is megérte? – kérdezte csendesen.

Lecsüggesztettem a fejem. Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést… És sosem találtam meg a feleletet.

- Nem tudom. És már régóta nem is akarok ezen gondolkodni, mert beletébolyodnék. Akkor nem tehettem másként… és utána már úgysem változtathattam volna semmin.

Volt annyira emberséges, hogy nem faggatott tovább; más egyébről azonban annál többet és lelkesebben beszélt. Az az érzésem támadt, hogy – bár boldognak tűnt választott hivatásában – rendtársai között nem kevésbé magányos, mint én a kóborlásaimban.

Csaknem az egész éjjelt végigbeszélgettük és –ittuk, pedig másnap korán reggel neki is tovább kellett volna indulnia, de nemigen látszott törődni vele. A sűrűn ürítgetett kupák eredményeként pedig végül akkor sem volt képes felállni, amikor már csak egy üres szobába vágyódott volna…

Mi mást is tehetett volna, mint hogy folytatta az iddogálást, míg az asztalra borulva el nem szenderedett. Én pedig merő testvériességből csatlakoztam hozzá.

Másnap kegyetlen főfájásra ébredtem; és meglehetősen későn: Pedrótól tudtam meg, hogy Carlos már útra kelt. Csak remélni mertem, hogy Timborst még a szobájában lelem… akarom mondani, az én szobámban.

Nem éppen virágos hangulatban kapaszkodtam fel a lépcsőn, és kedvemet mit sem fokozta, hogy az ajtót zárva találtam.

Kopogtam.

Semmi válasz.

- Timbors, engedj be! – kiáltottam.

- Kérem, senor, várjon egy keveset.

- Elég rég’ történt már meg velem, hogy egy nő kizárjon a szobájából! – méltatlankodtam.

- Legalább visszaemlékezhet sihederkorára.

- Az meg végképpen új, hogy a saját szobámból zárjanak ki!

- Senor úgyis szereti azokat a nőket, akik meglepetést tudnak okozni.

- Kérlek, Timbors! – váltottam taktikát – Nem esik most jól álldogálni.

Ez egész jó érv volt; veregettem vállon magam gondolatban. Végtére is nem szükséges tudnia, hogy éjjel túl sokat ittam… akár betegnek is hihet.

- Rögvest, senor – válaszolt. Akkor hát nem sikerült meghatnom, sóhajtottam lemondóan – Most még öltözöm.

- Engem igazán nem zavar…

A folyosóra kitódult szállóvendégek – hogy’ miért is nincs ezeknek jobb dolguk, mint a más életét bámulni! – eleinte fojtottan, majd mind szemérmetlenebbül nevettek hol rajta, hol rajtam, aszerint, éppen melyikünk kerekedett felül a szópárbajban.

Nekem azonban semmi kedvem nem volt őket mulattatni.

- Még egyetlen hang – perdültem meg, kivont kardomat körbemutatva nekik – Egyetlen hang, és ezzel tanítalak némaságra benneteket!

Nem tettem volna meg; legalábbis komoly sebet egyikükön sem ejtettem volna, per pillanat nekem is elegem volt a vérből. Timbors azonban bizonyára megriadt az értelmetlen vérontás lehetőségétől; mivel az ajtó végre kinyílott.

Én pedig azonmód kóstolót kaptam belőle, mit érezhetett Lót felesége Sodoma égése láttán.

- Mit tettél a hajaddal?! – riadtam meg. Timbors válláig hullámzó selymes fürtjei bármelyik ifjún csinosan festettek volna, de nekem fájt a szívem varázslatos hajkoronájáért.

Ő elnevette magát; s lekapta széles karimájú kalapját. Megkönnyebbülten lélegeztem fel: ügyes kézzel elrendezett, fonott konty rejlett a föveg alatt.

- Amint látja, senor: semmi visszafordíthatatlant. Csak éppen kissé furcsán mutattam volna hosszú hajjal férfiöltözékben! Mivelhogy úgy döntöttem: gyorsabban és biztonságosabban utazhatok ebben a ruhában, és valószínűleg Don Fernando közelébe is hamarabb jutok így.

Efelől voltak kétségeim, bár az igaz, hogy a menekülés bizonyára egyszerűbb lesz álruhája révén, mintha saját alakjában végezne a donnal. Mindenesetre ezzel még bőven ráérek törődni… most sokkal fontosabb dolgom van, nevezetesen megcsodálni elbűvölő alakját, melyet a férfiruha híven megmutatott. Őszinte tetszéssel mértem végig; az a feszes nadrág olyan szorosan simult rá, mint repkény a fára… vagy mint a szerető karok szenvedélyes ölelése.

Timbors csúfondárosan, mégis – vagy talán csak reményeimben tűnt úgy – szeretetteljesen méregetett.

- Talán nem tartja elég jónak, senor?

- Nem szűkölködöm lelkesedésben, de ha leplezetlenül megmutatnám, azt bizonyára egy újabb és az elsőnél nem kevésbé csípős arculcsapással jutalmaznád – somolyogtam, hősies önuralommal szakítva el tekintetemet formás lábáról.

- Csakhogy végre észrevette, senor: arcom is van – jegyezte meg, de már szinte fel sem vettem, úgy megszoktam a modorát.

***

Borongós volt a toledói este, az emberek fázósan burkolóztak köpenyeikbe. Talán egyedül én örültem a készülődő esőnek, élvezettel tartottam arcom a hűvös fuvallatba – éppen eléggé megizzasztott a vágta Don Fernando birtokától idáig.

Mert persze Timbors nem akart egy közeli fogadóban megszállni; neki rögvest rohannia kellett Toledóba, miután megtudta, hogy Don Fernando ottani palotájában tartózkodik. Pedig még mindig semmi tervem sem volt, hogyan végezhetnénk a donnal a legbiztosabb módon, lehetőleg úgy, hogy a fejünk is a helyén maradjon utána. Egyáltalán… miképpen juthatnánk elébe?

És persze nagyon szívesen halogattam volna a találkozást Biancával is.

Az a találkozás azonban hamarabb megtörtént, semmint gondoltam volna.

Gyalogszerrel sétálgattam, lovamat a fogadóban hagytam Timborsszal együtt, akivel megígértettem, hogy ott is marad. Szerencsémre túl fáradt volt az ellenkezéshez.

Az utca túlsó végén egyszerre tarka csoportra letten figyelmes; egy ifjú donnára meg a kíséretére. Egyazon lendülettel simultam a legközelebbi kapualjba; és tiszta szívből átkoztam a házak építőit, amiért oly szorosan zsúfolták össze őket. Akármilyen karcsú is voltam, az arasznyi széles résben nem rejtőzhettem el.

Bianca arca meghatározhatatlan kifejezésbe torzult, ahogy észrevett; azonban, ha rosszul is érintette felbukkanásom, gyorsan úrrá lehetett elgyengülésén vagy haragján. Mert a hangja már egészen derűsnek tűnt.

- Don Miguel! – kiáltott, felém intve a legyezőjével – Igazán te vagy, vagy csak a hazajáró lelked?

- És miét érdekli az senorát? – kérdeztem fagyosan. Vitézül ellenálltam a késztetésnek, hogy válogatott cifraságokkal üdvözöljem; azonban nem tagadhattam: egyáltalán nem örültem a találkozásnak. És ezt mindenképpen a tudtára is akartam adni. Meg akartam bántani, azt akartam, hogy ő is azt a megalázottságot érezze, amit én akkor, Sevillában; és azt akartam… azt akartam… hogy ő is úgy vágyódjon az ölelésem után, mint én a mai napig az övé után.

Mert vágyom rá, bármennyire is gyűlölöm.

A szétterülő legyező elfedte arcát, csupán a szemei látszottak ki a csipke felett, azok a lélektelen, csalfa, cselszövő szemei… Rám nevetett. Csipetnyi gúnnyal, de elismerően.

- Egészen jól mutatsz, Miguel!

- Mit kíván tőlem, senora? – kérdeztem hűvösen, s áldottam a hosszú köpenyt, mely jótékonyan takarta még enyhe látszatát is vágyam újjáéledésének.

Ő, mintha csak akkor eszmélne kíséretére, rájuk förmedt.

- Ti meg mit álltok itt?! Takarodjatok haza, és egy szót sem Don Fernandónak, vagy mehettek vissza a tehenek mellé!

Részvevőn mosolyogtam a lányokra. Bianca nyilvánvalóan nem a parasztjai közül válogatta szolgálattevő hölgyeit; de hát sosem a bűbájos modoráról volt híres…

Az elbocsátásra vonatkozó fenyegetés azonban hatásos volt: a nők – tekintetbe véve nehéz szoknyáikat – figyelemreméltó gyorsasággal távoztak.

Bianca végre felfedte arcát. Mosolygott.

- Don… senora… Ugyan, Miguel, hagyjuk már ezeket. A karjaid közt egyszer már a pertunál tartottunk, hogyan jutottunk egyszerre ekkora távolságba?

- Egy galádul kikényszerített gyilkosság meg egy zacskó vérdíj segítségével. Ha ilyen gyenge az emlékezete, senora, segíthetek a további frissítgetésben. Megalázott, kihasznált – akkor már lefoszlott rólam a nyugalom máza is, és keservesen vergődtem a szégyen, a gyűlölet és a tagadhatatlanul lobogó testi vágy között – Jobban megszégyenített, kegyelmes asszonyom, mint a csalfa férjek az utcanőket, akiket egy falnak döntve élveznek! Én szerelmes voltam, én igazán szerettem….

Közönséges nevetése vágta ketté panaszáradattá silányult vádjaimat.

- Hagyjuk a nagy szavakat, Miguel. Komoly adósságaim voltak, amikről boldogult férjem, nyugodjék békében, nem tudott. Azonkívül több szeretőmről tudott, mintsem azt kívánatosnak tartottam volna, és kezdtem félni. Merő véletlen, hogy épp rólad nem tudott.

- Miért én, Bianca? – törtem ki; csak gúnyos mosolya ébresztett rá: a nevén szólítottam – Ha oly sok más volt, miért nem ők? Miért nem valaki, akiről férjed is tudott?! Azért, mert senki nem vállalta volna? Mert inkább kerestek volna egy kevesebb bajjal járó szoknyát? Ezért, Bianca?!

- Másik szoknyát – nevetett – Ugyan. Velem maradtak volna, természetesen, de nem akasztottak volna kardot a férjemmel. Túl sok vesztenivalójuk volt. No de másik szoknyát? Mit tudsz te a szerelemről, Miguel…

- Csak annyit, hogy én igazán szerettelek. Én szerettelek annyira, hogy mindent kockára vessek érted.

- Múlt idő? Már csak múlt? Én úgy érzem…

- Amit viszont én érzek, annak egészen máshoz van köze. A szerelemhez a legkevesebb.

- Egyébként miért jöttél? Csak azt ne mondd, hogy a véletlen sodort erre!

- Ahogy vesszük – morogtam – Egy jókora darab véletlen sodort bele annak a csúfságnak a közepébe, amiben most üldögélek, méghozzá nyakig. De most már nem hagyom félbe.

- És ennek van köze hozzám?

- A férjedhez.

Csaknem leharaptam a nyelven mérgemben; hogy’ is lehettem ilyen óvatlan… Nyilvánvalóan nem mondhatom meg neki az igazat; de akkor meg mégis mi a bánatos vesztést fogok mesélni helyette?! Ő azonban ismét felnevetett.

- Tán csak nem akarsz megint egyszer gazdag özveggyé tenni?

- Nem – feleltem, erősen uralkodva vonásaimon – A legkevésbé sem.

Ahogy vesszük, ismételtem magamban, hiszen sajnos éppen ez lesz szerencsés esetben az eredmény… de egyáltalán nem őérte teszem.

- Kár – állapította meg – Nem mintha különösebb bajom lenne vele, hatalmas úr, gazdag, és nem szól bele a dolgaimba túlzottan, ami, mondhatni, nagy ritkaság szép országunk férjeinél, és…

- Ha már akaratomon kívül gazdaggá tettelek Sevillában, miért nem álltál oltár elé a gyászév múltán olyasvalakivel, akit te is szívesen látsz? A pénz hiánya már nem lehetett akadály…

- A pénznek van egy nagyon kellemetlen tulajdonsága, kedves Miguelem! Mégpedig az, hogy fogy. És meglehetősen gyorsan.

- Újabb érdekházasság? – kérdeztem lemondóan. Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. És köztük jópár olyan, akin nem is érdemes.

- Természetesen. És ez a mostani egész jól megfelelt, egészen addig, amíg véletlenül meg nem tudtam, hogy hites férjem közrejátszik Don Antonio Pérez dolgaiban.

- Nagyszerű – morogtam – Királyunk kegyence, befolyásos ember; tudja jól a férjed, melyik zekéhez dörgölőzzön.

- Sajnos úgy tűnik, mégsem – jegyezte meg fagyosan – Hallott olyan híreket, miszerint kezdenek sötét ügyek napvilágra kerülni Pérez körül.

- Híresztelés még nem bizonyosság. Túl sok ártatlan vére szárad a vesztőhelyeken, hogy hitelt adjak neki.

- De Fülöp előbb-utóbb hitelt fog. Csak attól félek, addigra már férjemnek késő lesz visszalépni. És vele nekem is. Feltéve, ha addig el nem talál halálozni.

A legelső érzés, ami elfogott, az a mélységes undor volt. Egész valómat elöntő irtózás; undorodtam hallgatni, és – most először – undorodtam az érintése gondolatától is. És leginkább attól irtóztam, hogy Timbors érdekében, ha akarom, ha nem, a kedvére kell tennem Binancának is.

Timbors, mondtam ki magamban a nevét, Timbors. Mennyivel ártatlanabb ez a lány a maga vakmerőségével, szemtelenségével, igen, még a bosszúvágyával is… A bűnről meg kárhozatról eszembe jutott, hogy én is hasonlót tartok magamról, és egyszerre elment a kedvem a filozofálástól.

- A Sors útjai kifürkészhetetlenek, senora Bianca – búcsúztam tőle, mielőtt még egészen ki találom adni magam; és sietős léptekkel otthagytam. Túl sietősen… szinte már menekülésszerűen.