Negyedik rész

Teremtő Ég… most légy kegyes; milyen könnyű is volna dezertálással vádolni azt a Ramón nevű legényt… senki nem hinne a máltainak, hogy ő maradni akart.

Fellógatják; egyszerű sor… és ha ügyesen teszi, Maria sosem tudja meg, hogy ő volt szerelmese gyilkosa. Keserű epe tör fel belőle, ahogy emlékezik: mit mondott a lány róluk. „Bár ölnék halomra mindegyiket!” Engem is; édes Maria…? Engem miért gyűlölsz; én mindig segítettelek… Mindegyiket!

Harmadik rész

Ruy sisakját kezében tartotta; dús fekete fürtjeit összeborzolta a tenger felől támadó késő júniusi szél. A Szent Elmó felől fútt… a lovag úgy érezte: odahozza az utolsó perceit élő erőd agóniáját.

A Rend megtépett lobogója derékba törten hullott a habokba… és helyébe lassan kúszott fel a füst és por fölött a pogány jelvény.

A fiatalember kifürkészhetetlen, merev arccal nézett a fodrozódó hullámokon át; csak tekintetében nyíltak örvénylő mélységek; ahogy önkéntelenül is mind hevesebben markolta a mellvéd párkányát.

Második rész

Forró májusi nap; akár július hava is lehetne; morogta magában nehéz köpenyében Ruy; már régen megbánva, hogy erre a sétára indult a hegyek közé. A reggeli hűvös megtévesztette: azt hitte, egész nap tart majd a barangolásra termett hűs idő; és hát – ha az ostrom megkezdődik, úgysem lesz sok alkalma csatangolni a vidéken.

Ez a fülledt hőség azonban már nyomasztó volt; és legszívesebben visszafelé vette volna útját; azonban a négy fal között sem akart maradni.

Első rész

A napszítta, száraz föld messze felporzott a tovaügető lovasok nyomán. A két férfi fekete köpenye már-már eggyéolvadt a mind sűrűbbé szövődő alkonyattal; azonban rajzolatuk jól kivehető maradt: a mélyülő sötétségben messze világított a két fehér kereszt.

A vár ablakából várúr s fia nézett a távozó ispotályosok után. Az egyik szerzeteslovag Carlos, a grand egykori bajtársa volt még ifjonti éveiből, s rendje megbízásából társával együtt küldetésben járt.