Harmadik rész

Ruy sisakját kezében tartotta; dús fekete fürtjeit összeborzolta a tenger felől támadó késő júniusi szél. A Szent Elmó felől fútt… a lovag úgy érezte: odahozza az utolsó perceit élő erőd agóniáját.

A Rend megtépett lobogója derékba törten hullott a habokba… és helyébe lassan kúszott fel a füst és por fölött a pogány jelvény.

A fiatalember kifürkészhetetlen, merev arccal nézett a fodrozódó hullámokon át; csak tekintetében nyíltak örvénylő mélységek; ahogy önkéntelenül is mind hevesebben markolta a mellvéd párkányát.

- Miért nem lehetett – már minden véget ért volna… Már nem fájna semmi – suttogta keserűen.

Mégsem elég halkan.

- Ha ez valamit is segít neked: itt az ispotályban jobban szolgálod Isten dicsőségét, mint a Szent Elmóban vérontással és saját haláloddal.

Ruy úgy ugrott hátra, mintha az öreg lovag korbáccsal vágott volna végig rajta.

- Hát te voltál…?!

- Nem kémkedtem utánad – emelte fel Lazarone csitítón kezét – Kérlek, hallgass meg. Jogom van elmondani; és neked is jogod van tudni. Fra Diego olyan indulatosan rohant ki a kápolnából, hogy észre sem vett; csaknem ledöntött a lábamról. Amikor végre mégis feltűntem neki, jó alkalmat láthatott, hogy bemocskolja a nevedet; legalábbis ez lehetett a szándéka, mert részletesen ecsetelte, milyen különös imát küldtél az Ég felé egy máltai nő miatt.

- Így történt – felelte Ruy elszántan – Nem tudom, mit mondott; de úgy vélem: az utolsó szóig igaz. Valóban szeretem és kívánom Mariá-t; de nem tettem vele semmit, esküszöm az üdvösségemre; és ha Isten ad elég erőt, nem fogok ezután sem. Ahhoz túlságosan szeretem – tette hozzá jóval halkabban; az ősz ispotályos mégis meghallotta.

- A szeretet még nem bűn, mon fére – mosolyodott el csendesen – Mindannyiunk megélt hasonlót, ki jobban, ki kevésbé; és én csak azt mondhatom: aki közülünk egyáltalán nem részesült az effélékből, az vagy Isten kiválasztott szentje – vagy pokolian lelketlen. Tudom, hogy most kegyetlenül nehéz; de idővel jobb lesz. És ne feledd: amíg nem követsz el semmit; nincs komoly okod vádolni magad.

Ruy ajkain önkínzó, fájdalmas mosoly, vagy inkább fintor játszott. „Nincs komoly okod vádolni magad…”; no persze. Hiszen ő keresztény emberre, rendtestvérére vont kardot, ráadásul hátulról, mivel gyorsan kellett cselekednie… és az indulattól gondolkodni sem tudott. Úgy rettegett, hogy baja eshet Mariá-nak…

Lazarone azonban nem hagyta szóhoz jutni.

- Nohát; gyanítottam, hogy eléggé felkavart állapotban lehetsz, ha végig kellett hallgatnod azt a kígyót, az Úr bocsássa meg, hogy így beszélek róla – fűzte hozzá, bár ugyan nem látszott rajta az a nagy lelkiismeret-furdalás –; de akkor is így van. Keresni kezdtelek, de a kápolnában akkor már nem voltál, helyetted azonban megtaláltam La Vallette-t. Pontosabban ő botlott belém; és pillanatokon belül kiszedett belőlem mindent. Sajnálom, Ruy – ezúttal valóban bűntudatos volt a tekintete –; tudod, hogy nem szokásom az áskálódás, hírek hordása; de…

A fiatalember lemondóan legyintett; tisztában volt vele: szeretett nagymesterük még a kősziklát is képes rábírni, hogy ódákat zengjen az évszázadok alatt látottakról.

- Tehát kivallatott téged. És aztán?

- Megparancsolta, hogy eredjek vissza a sebesültekhez; és elment. Ezek szerint a te keresésedre.

Látszott: még mondana valamit; és ő maga is esküdni mert volna rá, hogy Lazaroné-nak nyomja még valami a szívét; de túl elkeseredett volt ahhoz, hogy kérdezzen. Így megadóan követte, vissza, az ispotály falai közé.

***

La Vallette komor arccal ült a nagyteremben a Rend főbb embereinek körében a verőfényes július ötödiki délutánon. Előtte nagy halom megviselt pergamen – és arca, minden büszke méltósága ellenére is, nem tűnt kevésbé gyűröttnek.

- És ez itt Garcia Toledótól.

Érzékelhető volt a szavai nyomán kelt nyugtalanság, mely mint széljárásban a hullámverés, simított végig hallgatóin. A nagymester azonban kénytelen volt lehűteni a még teljesen fel sem ébredt lelkesedést.

Rátenyerelt a pergamenre; s elfojtott sóhajjal kezdett beszélni.

- A szicíliai alkirálytól nem olyan hírek jöttek, mint amit vártunk. Ennek ellenére ne csüggedjetek, testvéreim: a hírek reményt adnak. Kisebb segélycsapat érkezett partjainkra.

- Mennyire kicsi? – kockáztatta meg Del Monte a kérdést; de La Vallette tekintete elhallgattatta.

- Néhány gálya; de minden emberre szükségünk van. És az újoncok közt van Toledo fia, Federico is. Ergo az alkirály ismételten elkötelezte magát mellettünk. Én hiszem, hogy hamarosan ő maga is eljön hozzánk.

Néma csend. Ezt a hallgatást azonban még egy naiv gyermek sem vehette volna megadó egyetértésnek; a nagymester pedig legtávolabbról sem volt az. Mégis jobbnak látta nem vesztegetni több szót az alkirály szánalmasan csekély segédcsapatára; s felemelte a következő pergament.

És arca egyszerre felengedett; mélységes nyugalom s vallási eksztázis sugárzott vonásairól, ahogy tekintetét körbehordozta rendtársain.

- A pápa bullája, testvéreim. Kelt ez év június nyolcadikán. A Szentatya – hangja megcsuklott; de ezúttal nem bánta meghatottságát – mindenkinek, aki ebben a harcban veszti életét, teljes bűnbocsánatot ad. Mindenkinek, testvéreim… nekünk, máltai férfiaknak, nőknek, gyerekeknek… Minden embernek.

A lovagok arca is felragyogott a fényes hír hallatán.

- Ez felér egy erősítéssel!

- Úgy van – bólintott a nagymester – Rögvest tudatni kell az emberekkel. Ez majd megacélozza szívüket és karjukat egyaránt.

Egyszerre elkomorodik, ahogy egy, már reggel óta rejtegetett gondolat ismét tudatába férkőzött. Mintha felhő kúszna a ragyogó Nap elé.

- Még egyvalamit kell elmondanom. És ez sajnos egyáltalán nem örvendetes… Eltűnt testvérünkről, Fra Diego-ról van szó.

***

Lazarone gondterhelten lépegetett az erőd folyosóin s utcácskáin; Ruy-t keresve. Végül az ispotály előterében talált rá.

A fiatalember elgyötörten, kimerülten épp kimenni készült; már a kirurgusmunkához használt kötényét is levetette; az öreg lovag azonban visszatartotta.

- Hallottad a legújabb híreket?

- A kis Federico az alkirály helyett? Meg a bűnbocsánat, szintén egy jó erős segédcsapat helyett?

- Haereticus beszéd ez, mon fére! – vonta össze szemöldökét Lazarone – Tőled nem ezt vártam.

- Valóban nagy gesztus a Szentatyától; de akkor is csak gesztus. Ha végignézem a haldoklókat és szenvedőket; mindegyik inkább maradna a családjával, mintsem hogy menten elnyerje az örök üdvösséget – legyintett fáradtan – De ezért kerestél meg?

- Nem csak – tétovázott; belekezdjen-e, de ébredő gyanakvása nem hagyta hallgatni – Arról, gondolom, tudsz, hogy Fra Diego-t napok óta nem találjuk; a holtak közt sem. Voltak, akik dezertálásról suttogtak…

- Tudom. És? – hangja kissé nyersebb volt, mintsem akarta; de Lazarone nem vette észre. Legalábbis nem mutatta.

- Megtalálták a holttestét. Nem messze az őrök vonalától. Csak egy ekkora földi pokolban lehetséges, hogy eddig nem lelték meg… De per amorem Dei, mi a bajod, Ruy?!

Mert a fiatalember már reszketetett; s gyolcsfehér arca sűrűbben váltotta indulatait, mint az áprilisi égbolt a színét.

- Te erről is tudsz, igaz?

Ruy mereven bólintott; és már készült volna sarkon fordulni, s visszarohanni az ispotályba, vagy ki a fegyverropogásba; bárhová, csak a jó Lazarone becsületes tekintetét ne kelljen látnia. Rendtársa azonban visszatartotta.

- Mi történt? Segítek, csak engedd, hogy megtehessem! Mondd el. Kérlek.

Az ősz lovag szavai balzsamként hatottak a fiatalember sebeire; és – bár eredetileg csupán a tényeket akarta közölni – lassanként megvallotta az egész történetet, attól a pillanattól kezdve, amikor először pillantotta meg Mariát.

Lazarone sokáig hallgatott; tekintetét állhatatosan a keresztre függesztve; mintha Tőle várná a jótanácsot.

- Isten bocsássa meg neked, Ruy – sóhajtott fel végül, amikor rendtestvére már nem is számított feleletre –; de megértelek. Nem tudom, én megtettem volna-e, de ha nem, csak gyávaságom tartott volna vissza – egyszerre új, elszánt erő költözött pillantásába, ahogy a fiatalemberre tekintett – És az Úr bocsásson meg nekem is, mert segítek rajtad, kerüljön bármibe.

- Nem fogadom el! – csattant fel – Nem engedem, hogy miattam bajba juttasd saját magad! Én tettem; én kerülök ki belőle, ahogyan tudok. Legfeljebb imádkozz; mon fére, hogy ne kerüljek gyanúba La Vallette előtt.

Csakhogy ahhoz már késő volt.

Ahogy késő éjjel gondterhelten a lovagszállás felé tartott, az egyik ház előtt egy ismerős kéz kapta el a vállát; s olyan erővel szorította meg, hogy ha nem öltözött volna páncélba, csontja is beléroppant volna.

- Most azonnal gyere velem – parancsolta a kéz tulajdonosa – És jobban teszed, édes egyetlen fiam, ha egyszer az életben kivételesen engedelmeskedsz nekem.

S mielőtt még tiltakozhatott volna, apja jóformán berántotta a ház ajtaján, s még egyazon mozdulattal becsapta maga mögött az ajtót.

- Hogy’ voltál képes ilyen veszedelmet idézni a fejedre? – hangja vészjóslóan csendes volt; Ruy egyetlen kezén meg tudta volna számolni, életében hányszor beszélt így vele. És egyiknek sem voltak derűs következményei.

Nem látta értelmét a tagadásnak; egyszer úgyis meg kell vallania; csak miért éppen most, jajdult fel magában; az ispotályban is egyre több a szerencsétlen, megnyomorodott, oly sokan haltak meg ma is – és számosan azok közül, akikről ő tegnap még úgy hitte: megélnek majd… Miért éppen most kell magyarázkodnia olyan semmiség miatt, mint saját halálveszedelme?!

- Mennyi tud, apám? – kérdezte inkább.

- Többet, mint te magad! – most már lefoszlott róla az iménti nyugalom; olyan erővel kiáltott fel, hogy visszhangozták a kőfalak – Fra Lazarone elmondta, amit tőled hallott, és…

- Hogy tehette?! Ehhez nem…

- De igenis, joga volt hozzá! Azonfelül pedig muszáj is volt, mivel én vallattam ki; és a te érdekedben beszélt. Ugyanis én korábban azt is hallottam, hogy tehetetlenül álltak a lovagok testvérük halála előtt… egészen addig, amíg a halott egy jó barátja meg nem jegyezte, hogy mintha ti ketten nem viseltettetek volna egymás iránt szép felebaráti szeretettel! No, ezek után futottam én Lazaroné-hez; de felesleges volt; már ő is keresett engem.

Kifulladva rogyott le az asztal mellé; s egy hajtásra itta ki a délről otthagyott kancsó bor felét. Amikor ismét fiára tekintett, már tovatűnt a keserű harag, s csupán csendes bánattal, aggódva nézte.

- Miért; Ruy? Lazarone mondta, hogy szereted azt a lányt; de hát… Csak egy nő. Egy a sok közül, fiam!

A harag pírja festette bíborra a fiatalember sápadt arcát.

- Csak, mert az édesanyám nem bizonyult méltó hitvesének; azért még létezhetnek tiszta nők; és szerethetem én is úgy Mariá-t, minden reménytelenség ellenére, mint ahogy édesapám szerette a történtek ellenére édesanyámat… És szereti még holtában is.

Carlos arcából kifutott a vér; s a fia önkéntelenül is hátralépett a várható arculcsapás elől.

Feleslegesen. Apja csak dermedten nézett maga elé, mintha felettébb érdekes szemlélnivalót talált volna a szúette, borfoltos asztallapon; de elrévedő tekintete messze repítette.

Elena; édes Elena; hogy gyűlölte; de ahhoz mégsem eléggé, hogy csalódása megölje az asszony iránt érzett szerelmét. És igaza van Ruy-nek; lám, megérezte mégis, hiába titkolta egész életében – nem csak fia érdekében nem taszította el csalfa hitvesét. Az asszony haláláig minden egyes nyomorult napon vissza akarta szerezni a szerelmét… Arról már nem ő tehetett, hogy büszke természete csak még jobban elvadította magától Elená-t.

Kiitta a bor maradékát; ezúttal lassabban; s valamelyest megnyugodott tőle.

- Akárhogy is; bolondság volt – sóhajtott fel; azonban olyan hangon, mintha csak azt mondaná: de hát Istenem, ki nem bolond ebben a világban?

- És van itt még valami, Ruy – tette hozzá – Fra Lazarone nemcsak a történteket mondta el; hanem megtalálta a segítség útját is. Még ma felkeresi La Valletté-t, talán már ott is van; és tanúk előtt esküt tesz az ártatlanságodra; mondván, hogy te Fra Diego eltűnése idején egész éjjel mellette segédkeztél az ispotályban ergo: nem követhetted el.

- Nem! Én ezt nem fogadom el, ehhez nincs jogom!

Ruy kifakadása úgy érte, mint az ostorcsapás; s értetlenül, vádlón meredt a fiára.

- Ahhoz nincs jogod, édes fiam, hogy ne fogadd el! Nem bánthatod meg Lazaroné-t, nem véthetsz ekkorát magad ellen, de legfőképpen ellenem nem, Ruy! Sosem értettem egyet a lovageszményeddel; de végül áldásomat adtam a választásodra; ne szólj közbe, édes egy gyermekem, ez most végigmondom; még én magam is utánad jöttem vénségemre, miattad, pedig semmi közöm ehhez a földhöz, egyedül érted, fiam; de…

- Felesleges volt, apám! Nem én kértem; nem is miattam jött, hanem saját maga miatt, mert abban bízott, hogy így megóvhatja az életemet! Így nyugodtabb volt a lelkiismerete! És ne akarjon bűntudatot ébreszteni bennem – akad az már más miatt is bőven; több nem kell belőle, ha épp ésszel túl akarom ezt itt élni!

Furcsamód fia indulatos szavai nemhogy fokozták volna Carlos haragját, hanem egészen eloszlatták; s csak csendes fájdalom maradt a helyén. Egy újonnan előkerített korsóból telitöltött két kupát, erőltetett kimértséggel – legalább addig sem kell beszélnie; s az egyiket Ruy-nek nyújtotta, a másikat maga fogta kezébe.

- Ne tedd, fiam – kérte csaknem szelíden – Sokat megtettem érted, sokat meg is tennék; de ezt az egyet ne várd tőlem. Azt nem, hogy ölbe tett kézzel, kezeimet mosva hagyjam megtörténni… Nem kívánhatod, hogy Pilátus legyek a saját gyermekem kivégzésénél.

- Nem tudhatja, apám, hogy elítélnek-e!

- Szerinted mégis mit tennének?! – fakadt ki ismét Carlos – Majd szépen bearanyoznak, amiért megölted az egyik rendtársadat; így képzelted?! Ébredj fel, Ruy; az Isten nevére, tudom, hogy szereted, de csak egy máltai lány! A Rend szemében nem érdemes arra, hogy lovagvért ontsanak érte!

Utolsó szavait már csak az üres falak hallották; Ruy csizmája már az utcaköveken csattogott, ahogy futott a Borgó felé. Egy darabig dermedten meredt maga elé; a bensejében forrongó viharról csupán az asztallapon nyugtalanul verdeső ujjai árulkodtak.

Egyszerre cifrán elkáromkodta magát, pedig nem volt szokása; s korát meghazudtoló fürgeséggel ugrott fel a székről, hogy fia nyomába eredjen. Csakhogy nem járt elég gyorsan: Ruy már az erődben volt, mire ő egyáltalán elérte a falakat.

A fiatalember feltartóztatatlanul haladt a folyosókon, termeken át; úgy tűnik, a strázsák még nem ismerik a vádat; gondolta. Vagy talán nagyon is jól ismerik, és épp most sétálok tulajdon vesztembe; hasított belé a kétely; majd rögvest egy még dermesztőbb: meglehet, már elvégeztetett: Lazarone talán már minden árnyat elhárított feje fölül…

La Vallette-t a nagyteremben érte. A nagymester ismételten maga köré gyűjtötte a Rend főbb méltóságait, vagy talán délután óta nem is engedte el őket maga mellől, futott át a képtelen gondolat; míg nyugtalan pillantása körberebbent a teremben.

Lazarone egy alacsony asztal előtt állt, kezét a Biblián nyugtatva. Az asztalon már halódott a gyertyavilág; s a hajnalodó Nap fénye földöntúli fénybe vonta az ablaknak háttal álló lovag alakját.

Jobbját éppen akkor emelte volna esküvésre, amikor Ruy hívatlanul betoppant a terembe. Váratlan belépője őt is ugyanúgy megdöbbentette, miként a többi lovagot, ráadásul őt még különféle, újonnan ébredt balsejtelmek is szorongatták – így ajkára fagyott az esküszó, mielőtt kimondhatta volna.

- Fra Lazarone… Ne tedd – figyelmeztette Ruy csendesen, de olyan határozottan, hogy a terem legtávolabbi sarkában is tisztán értették.

Az ősz lovag vádló fájdalommal tekintett rá. Csak egyetlen pillanat… a következőben már magabiztosan viszonozta a fiatalember pillantását.

- Jól értettem: hamis esküvéssel vádololsz, Fra Ruy?

- Nem, mon fére – viszonozta rendtársa kemény tekintetét – Tudom, hogy a lelkiismereted sosem vinne erre a bűnre. Azonban azon az éjjelen te is kimerült voltál… láttalak elszenderedni; mielőtt kimentem volna az ispotályból. És amikor visszatértem, még mindig aludtál. Nem tudhattad, hogy nem voltam végig ott.

La Vallette tekintete elsötétült.

- Hogy’ merészelt így ránk törni, Fra Ruy? És egyáltalán, mit keresett akkor éjjel az ispotályon kívül?

- Megszédültem az egész napi fáradozás után; gondoltam, a friss levegőn jobb lesz. Az őrök vonalán sétálgattam; míg egyszer csak heves szóváltásra lettem figyelmes. Egy máltai őrszem és egy lovagtársam között.

- Fra Diego? – a nagymester hangja metszett; éppúgy, mint a pillantása; de Ruy állta a tekintetét.

- Úgy van. Amennyire kivettem szavaikból, a máltai nem adta meg neki a kellő tiszteletet; Fra Diego ezért lobbant haragra. Tőrt emelt a máltaira.

- És mit tett, Fra Ruy?

Fagyos és rideg, mint egy késpenge; gondolta elkeseredetten a fiatalember; ez az ember a hatalmat és – talán – hitét kivéve már rég túl van minden szenvedélyen. Ha egyáltalán volt neki valaha is.

- Fegyvert rántottam. És… és szerencsétlenül szúrtam, az indulat is hajtott, mea culpa… sötét is volt; nem láthattam, pontosan mit ér a fegyverem. Tisztább fővel nem öltem volna meg.

Csak remélni merte, hogy az erőteljes finomításra nem gyullad ki arcán a szégyenpír. Most nem mert Lazarone-ra nézni; és hálát adott az Égnek, amiért apjának ezt nem kell végignéznie… Jobb volna, ha csak ketten volnánk, La Vallette meg én; minek ehhez ennyi ember; füstölgött magában; csak a gyalázatot, csak az esküszegést látják benne… Az igazi okokat úgysem mondhatom el; a véletlen botlást úgysem bocsátják meg.

Mégis jobb volna mindent megvallani; akkor legalább valódi bűnös lennék, nem csak egy ügyefogyott ifjonc, aki még tisztességesen vívni sem tud; és…

- Tehát megölte egy testvérét. Egy máltai miatt.

Inkább tombolna; az is százszor jobb volna, mint ez a szenvtelenség; már a kivégzést sem bánom; csak essünk már túl rajta… Csak lenne már vége mindennek; de minél gyorsabban.

- Igen; így történt. Az a máltai egyszer megmentette az életemet – odaadta a maga fegyverét, mikor az enyém kettérepedt.

Bár nem törődött velük, figyelmét mégsem kerülhette el a lovagok közt megindult moraj. Egy máltai – senki; de a máltai, aki közülük egyvalakit megmentett – már legalábbis ember, ha alábbvaló is náluk.

Egy fóliáns kitelne abból, amit én itt összehazudok; gondolta a fiatalember; de már egyre kevéssé érdekelte, mi folyik körülötte. Mintegy kívülről látta bíráit s önmagát; s inkább kíváncsian, mintsem aggodalommal várta: ugyan hová vezet mindez.

La Vallette arcán most először viharzott át emberi indulat; ha mindjárt az elkeseredett, vad harag is; bizonyára a fiatalemberrel rokonszenvezni kezdő moraj ingerelte fel. A legszívesebben felköttetném; akár arra a bitóra is, amelyre a törököket lógatjuk fel minden reggel; de sajnos sokan kiálltak mellette; emlékezett vissza a délután történtekre.

Igen; Fra Diego hű barátja hevesen igyekezett befeketíteni Ruy-t; azonban a többiek jó része a fiatal lovag mellett állt. La Vallette addig nem is tudta, milyen népszerű a fiatalember; míg a halott sok ellenséget szerzett lovagsága évei alatt…

Úgy érezte, a nyugtalan forróság rögvest szétfeszíti koponyáját. Kivégeztethetné, könnyen megtehetné… és így a lovag elesne a pápai bűnbocsánattól is, természetesen. Így is tenne… de sokan állnak mellette. Akik a halálába talán belenyugodnának; de a teljes búcsú elvesztésébe aligha. És vajon érdemes-e ellentéteket szítania lovagjai közt; mikor még az alkirály miatti vihar sem csendesült el egészen; hiába nem mutatták előtte; a szívek mélyén azért még ott forrong; ezt tudta ő jól. Nem… nem kockáztathatja meg.

De a gyilkosnak akkor is bűnhődnie kell. És azt sem bocsáthatja meg neki, hogy ide merészelt állani az igazsággal vagy annak egy részével, pedig milyen egyszerű volna hitelt adni Lazarone szavának; de nem, Ruy idejön, és vall, és van olyan szemtelen, hogy még mer kegyelmet remélni. Ezért is bűnhődnie kell.

- Égrekiáltó gyalázat, amit tett; az Úr irgalmazzon neked, Fra Ruy – fordult a fiatalemberhez; minden egyes szót gondosan tagolva, hogy ezzel is nyújtsa az ítélethirdetést – Amit elkövetett, azért halált érdemel.

Cseppnyi szünetet tartott; míg átható tekintettel fürkészte Ruy-t. A fiatal lovag gyolcsfehérre sápadt ugyan; de egyetlen vonása sem rezdült; úgy állta La Vallette pillantását.

- Mivel azonban minden emberre szükségünk van; nem én magam adom halálra. Tegyen az Úr ítéletet – ha a Kasztíliai bástya legveszélyesebb fokát élve megállja akkor elhiszem, hogy vele van az Úr kegyelme.

A vér elemi erővel üt át Ruy arcbőrén, ahogy megkönnyebbülésében visszarobbant ereibe. Ez sokkal több, mint amire valaha is számított… amit valaha is remélt.

- Már régen megbántam, hogy nem hagytam a Szent Elmóba menni, Fra Ruy! – szegezte ujját La Vallette az ifjú lovgra; a fiatalember azonban rezzenéstelen arccal hallgatta.

- Én is, uram. De most végre a falakon is helyt állhatok, nem pusztán az ispotályban.

A Rend tisztségviselői felmorajlottak; a merész felelet nyilvánvalóan tetszett nekik; vette tudomásul a nagymester epésen.

- Köszönöm, hogy segítségemre voltak ebben a nehéz ítéletben – hordozta körbe sólyompillantását vezértársain; egyenként szembenézve mindegyikükkel.

Rideg tekintetében hirtelen elégtétel villant, ahogy hozzáfűzte:

- Most azonban hagyjanak minket magunkra. Fra Ruy számára még van mondanivalóm.

Fegyelmezett katonák; az elégedetlenség moraja mégis végighullámzik köztük; míg főhajtással távoznak a teremből.

A nagymester aprólékosan végigmérte; tetőtől talpig, végül megállapodott az arcán. Ruy nyíltan viszonozta pillantását.

Egy dolog, hogy miket hordott itt össze; Fra Ruy, hogy mentse az irháját – az esküre kész Lazaroné-ról már meg is feledkezett – És egy dolog, hogy én úgy tettem, mintha elhinném. Mások előtt. De engem nem csap be. Nagyon jól tudom, hogy amiatt a … nő miatt gyilkolt, Fra Ruy. Jól vigyázzon… akárhányan is igyekeznek segítségére lenni, nincs több esélye. Még egyszer nem menekülhet. Ha egyáltalán túléli azt a helyet, ahová rendeltem.

Ruy mélyen meghajolt – túl mélyen; az eltúlzott mozdulat nyilvánvalóvá tette a gúnyt.

- Ismét köszönöm a posztot, amellyel megtisztelt; és még valamit, amire most tanított. Azt eddig is tudtam, hogy meghalni, mert nem szerethetem azt, akit szeretek – bűn. Most hát azt is megtanultam, hogy valakit sértett büszkeségből a halálba küldeni – nem az.

La Vallette keze olyan erővel szorult ökölbe, hogy beleroppant edzett acélkesztyűje.

Felelni azonban már nem maradt ideje: apródja rontott a terembe; az odakinn félrelökött strázsák méltatlankodásától kísérve; s látványosan kifulladva.

- Mi az, Andreas? – dörrent rá a nagymester – Nem megparancsoltam, hogy senki ne merészeljen zavarni minket?!

- Az oszmán, uram – kezdte a fiú, remegve a felindulástól – Ez a hír nem várhatott; bocsásson meg, kérem; de ezt…

- In medias res, fiam! Mi történt?!

Alig leplezett nyugtalansággal figyelte apródját, csaknem megfeledkezve Ruy-ről; aki nem kevésbé izgatottan várta a híreket. És leplezetlen elégtétellel – az elsők között szerezhet róla tudomást. Amikor erre a nagymester is ráébred, bizonyára nem fog neki tetszeni.

- Pijále követet küldött, uram! – szakadt ki az apródból.

La Vallette napszítta arcán büszke pír gyulladt.

- Vagy úgy? – indult gyors léptekkel az ajtó felé – Akkor hát hallgassuk meg az oszmánt!

Odakinn a bástyán egy magányos alak támaszkodott muskétájára, a fülledt forróság ellenére is nehéz köpenyébe burkolózva. És még hátulról is nyilvánvaló volt a haragja.

Carlos volt.

Ruy nesztelenül lépdelt hozzá közelebb.

- Apám – szólította meg tétován; a grand azonban meg sem rezdült – Apám – ismételte; ezúttal hevesebben –; kérem, bocsásson meg… de nem tehettem mást.

- Mit bocsássak meg? – fordult végre feléje mogorván Carlos – Azt, hogy csaknem a saját fejedre mondtál ítéletet?

- Nem hagyhattam őt hamisan esküdni.

- Mintha még nem esett volna meg ilyesmi a világ teremtése óta!

- Fra Lazarone jó ember, apám. Túl jó erre a világra… Nem bírta volna el a hamis eskü súlyát.

Carlos ajkán most először ébredt egy halovány mosoly.

- És te is jobb ember vagy annál, mintsem hogy bajba sodord azt, aki segíteni akart rajtad; igaz?

- Olyan sokat tett értem eddig is. Ezt már nem fogadhattam el.

- Most már így történt; azonban egyvalamit kérek tőled; és erősen ajánlom, hogy legalább ezt tartsd meg. Lazarone az imént beszélt velem, és megígérte: amint alkalom adódik rá, visszarendel téged az ispotályba. La Valletté-nek épp elég baja lesz; nem fog utánad kutatni. Annyira nem lehetsz elvakult, Ruy; hogy ezt se fogadd el.

Az a gyenge mosoly mind határozottabbá vált.

- Régóta láttam így felháborodni valakit, mint őt most; de azt hiszem – a lelke mélyén nagyon büszke rád. És… és én is, fiam.

Tétova mozdulat, ahogy ölelésre tárja karját; s a fiatalember éppolyan odaadó gyermeki szeretettel borul páncélos mellkasára, mint sok évvel korábban.

A bástya másik szegletéből motozás, gyors jövés-menés hangjai verődtek vissza a köveken; felriasztva őket merengésükből.

Carlos visszakuporodott a mellvédhez, s köpenye redői közül elővarázsolt egy kulacsot, melyet szomjasan meghúzott; majd fiának kínálta.

- Miről tárgyalhatnak azok ott benn?

- Talán a megadásról... mi mást akarhatna az oszmán? – vont vállat Ruy, miután jólesőt kortyolt a nedűből – Nem számít: La Vallette sosem adná fel a szigetet. Amíg csak egyvalaki is él közülünk, nem adjuk meg magunkat.

Carlos arca fokozatosan elkomorodott, míg hallgatta, s tekintete lassan továbbkúszott fia arcáról a Provanci-kapu felé. Pontosabban a kapu felett álló bitó felé.

A kötelet új teher húzta a mélybe.

Pijále követének holtteste.

***

A strázsa elfojtott egy ásítást; s világfájdalmas arckifejezéssel nézett a holdra – próbálta megítélni, vajon mennyi idő maradt még az őrségváltásig. Gondolataiba merülten nem vette észre, hogy egy karcsú árny szegődik mellé… majd mögéje; csak akkor eszmélt, mikor az váratlan-gyors mozdulattal karolta át a derekát.

Riadtan kapott volna fegyvere után… de egy keskeny kéz lefogta az övét. És még inkább az a halk, gyöngyöző női kacagás; épp olyan, mint amikor a ritka, drága velencei kristálypoharak egymásnak koccannak. A lány egy kecses perdüléssel elébe került.

- Megtébolyodtál, Maria?! – kiáltott rá felháborodottan – Meg is ölhettelek volna… honnan tudhattam volna, hogy te vagy?!

A lány csak nevetett.

- Azt hittem, ismersz annyira, Ramón kedves… Nekem lenne okom a haragra; talán bizony azt a csinos-mellyes szövőlányt jobban megismernéd? Tudod, akivel az ostrom előtti utolsó mulatságon úgy szemeztél…

- Te is tudod, hogy te vagy az egyetlen – komorodott el – Nagyon szeretlek, és éppen ezért féltelek. Ha a golyózáporban járok, nem a saját életemet féltem, nem azt nézem, mikor, merről közelít golyó – hanem csak attól rettegek, hogy téged nehogy elérjen bármelyik is. Mire volt jó ez, Maria? – váltott esengőre a hangja – Miért maradtál itt? Min változtat ez?

- Veled akartam lenni és akarok ma is. Nélküled értelmetlen lett volna a menekvés. Te nem jöttél – hát maradtam én.

Ramón egyszerre átkulcsolja a lány kezeit, erősen rászorítva ujjait a korsóra, melyet Maria még mindig szorongatott.

- Csak veled voltam igazán boldog… és nem is akarok mással, soha az életben; ezért kérlek, hogy menj el. Amint lehet – a lány hallgatásán felbátorodva folytatta – A bátyáid ismerik a máltai csempészeket! Az Isten nevére, nem létezik, hogy a csirkefogóknak ne legyen legalább egy csónakjuk… megmutatják az irányt; evezni tudsz, emlékszel, kedves, amikor ketten eveztünk át a mi sziklánkra? Még sosem láttam nőt, aki olyan ügyes lett volna… Ez sem nehezebb, csupán csak hosszabb út. Meg tudod tenni. Kérlek!

Csakhogy nagyon rosszul értelmezte szerelmese hallgatását – és erre elég gyorsan rá kellett döbbennie.

- Elmegyek – felelte a lány hirtelen. Túl hirtelen. – Elmegyek; Ramón; de te is jössz velem!

A legény olyan hirtelen rántotta vissza kezét, hogy a korsó kicsúszott Maria ujjai közül, s baljós csattanással robbant ezernyi darabra a kövön.

- Nem! – abban a pillanatban ugyan senki meg nem mondta volna, hogy kedvesével beszél; tekintete olyannyira izzott a gyűlölettől – Ezt ne várd tőlem!

A lány képtelen volt elfojtani feltörő sikoltását.

- Nem teheted! Ne merészeld… Én már beszéltem a testvéreimmel; ők meg a csempészekkel; a csónak készen vár minket az öbölben; azt mondják, ott nincs erős őrizet… átcsúszhatunk! Sikerülhet, Ramón… menni fog! Én hiszem… én tudom!

- Nem lehet, kedves. Sajnálom… de nekem itt a helyem.

- Mi az, hogy itt a helyed?! – fakadt ki Maria – Hát mi ez a halom szikla?! Utolsó szolgák vagyunk az átkozott lovagok miatt saját földünkön! Semmibe vesznek; a kutyának több a becsülete… mit vársz, mit akarsz ettől a földtől, mit vársz tőlük, te ostoba bolond?! Tudod, mi lett volna az oszmán követ ajánlata? Mert én igen; a csempészek ezt is megtudták: a lovagoknak szabad elvonulást, mindenükkel együtt; nekünk pedig – az oszmán uralmát ugyan, de hát eddig is szolgák voltunk; a török meghagyott volna minket hitünkben és védelmét adta volna… Nem lett volna rosszabb, mint most! De ez a provanszál elvakult tébolyult mit tesz?! Nemhogy elutasítja, de felkötteti! Mégis, mit várhatunk ezek után, Ramón?!

Menekülj velem, bármelyik földön boldogok lehetünk, és hadd omoljon rommá ez a nyomorult vidék, és hadd temesse maga alá az ispotályosokat; bár ölnék mindegyiket halomra a pogányok!

Halk neszezés az ablak felől… mint amikor nagy fájdalom sóhajtását vagy éktelen káromlást fojtanak el; s finom, szemcsés por szemerkélt a földre – a vén kő sarka nem bírta el az acélkesztyű szorítását. Azok ketten azonban semmit sem vettek észre, úgy lefoglalta őket elkeseredett harcuk.

- Kérlek, Ramón – suttogta erejevesztetten – Kérlek, gyere velem.

A legény szomorúan ingatta fejét; olyan fájdalommal, melyet az a keserű árny fenn az ablakban rég’ nem látott.

- Itt születtünk, itt nőttünk fel… Akárhogy is basáskodnak a lovagok a szigetünkön, akárhogy is feldúlta most az ostrom; mindez semmit sem változtat azon, hogy: ez az otthonunk.

- Ostoba hősködő – sziszegte a lány – Haljanak csak halomra azok, akik erre esküdtek fel! Nem a te dolgod!

- De igen; talán még jobban is, mint ahogy az övék… de nemcsak ez számít, Maria. Bárhová mennénk, mindenütt idegenek lennénk… sehol az ég alatt nem találnánk igazi otthont. Nem akarok meghalni; élni akarok, mindennél jobban, és veled, mindörökké – de akkor sem tehetem. Ha én elmennék, az dezertálás lenne… és akkor soha többé nem térhetnék vissza. Ha mégis győzne a Rend; akkor sem. Nem akarom, hogy soha többé ne láthassam azt a földet, ahol felnőttem… ahol megismertelek.

Maria szavát elfojtják a könnyek. Kedvese vállára hajtja fejét, s megadóan hagyja, hogy a legény vigasztalón átölelje, míg mind hevesebben rázza a néma zokogás.

(Folytatás következik)