Első rész

A napszítta, száraz föld messze felporzott a tovaügető lovasok nyomán. A két férfi fekete köpenye már-már eggyéolvadt a mind sűrűbbé szövődő alkonyattal; azonban rajzolatuk jól kivehető maradt: a mélyülő sötétségben messze világított a két fehér kereszt.

A vár ablakából várúr s fia nézett a távozó ispotályosok után. Az egyik szerzeteslovag Carlos, a grand egykori bajtársa volt még ifjonti éveiből, s rendje megbízásából társával együtt küldetésben járt. Már hazaútjukon tértek be Carlos-hoz, a régi barát igyekezett feleleveníteni kevéssé a régi emlékeket – igaz ugyan, hogy az elevenítgetésben leginkább csak monológokat tartott; a nagyúr nem sok kedvet érzett a múltba révedésre; így hát talán mindannyian megkönnyebbüléssel fogadták a máltaiak távozását.

Carlos legalábbis bizonyosan.

- Örülök, hogy láttam – jegyezte meg a távozó lovasokat figyelve –, de azért jó, hogy elment. A magamfajta öregedő medve már nem látja szívesen a társaságot, főleg nem éleszt fel ezeréve megszakadt barátságokat.

Minthogy azonban felelet nem kapott, tekintete nyugtalanul rebbent fiára. A fiatalember  továbbra is a máltai lovagok után nézett; hosszan elrévedő pillantással, olyan elszántan, mintha bizony egészen Máltáig kívánná kísérni őket. Csupán az arca volt szokatlanul merev, fojtottan izzó nyugtalanság feszítette meg vonásait.

Hirtelen fordult apjához, mint aki erőszakkal szakítja ki magát merengéséből, s indul végzete felé, minden félelme ellenére is, pusztán csak azért, mert a váltakozó remény s kétség egy idő után már nagyobb gyötrelem, mint a bizonyosság.

- Hallgasson meg, atyám.

- Mintha valaha is kérted volna az engedélyemet, Ruy… – mosolygott rá szeretettel; mire a fiatalember sápadtan, alig észrevehető remegéssel, de bátran kezdett mondandójába.

- Talán már atyám is látta: mindig vonzott a gyógyítás művészete; amit lehetett, ellestem a falunk tudós ferencesétől; de ez kevés; ő maga sem tud sokat… De azt mondta: alkalmas vagyok rá. Amikor segíthettem neki az ispotályában… olyan boldogság volt, atyám.

- Ha könnyebb lett tőle a lelked… végül is: ez is egyfajta vezeklés; csak tudnám, mit követhettél el, amit törleszteni akarsz – morogta, míg nyugtalanul fürkészte fiát. Az nagyot nyelve folytatta.

- Akkor talán azt is tudhatja, hogy a hit többet jelent számomra, mint a legtöbb embernek.

- Csak nem állsz talán szerzetesnek? – a kérdésben határozottan rossz előérzet kongott – Mert kitekerem a drágalátos bajtársam nyakát, a társával együtt, ha ilyen mesékkel tömték tele a fejedet!

- Nem ő tehet róla, atyám. Mindig is így éreztem; az ő vendégeskedése csak megsürgette elhatározásomat. Nem… szerzetes nem leszek; ahhoz nem vagyok elég alázatos… Non sum digmus. De a fegyverekhez jól értek; a gyógyítómesterséget ott kitanulhatom – és szeretném mindkét tudásommal mindhalálig szolgálni az ispotályos lovagrendet.

- Nem! – robbant ki Carlos-ból a tiltakozás – Minek rejtőznél el egy csomó se pap, se lovag szerzet közé?! Egy kisnemes, egy éhenkórász hidalgó számára sokat jelenthet ugyan a keresztes köpeny; de neked semmit! A világon semmit! Te grand lehetsz… bármi ebben az országban, bármivé lehetsz, amit csak megkívánsz, és amit az Úr és a felség kegyelme enged! És te csuhát öltenél… nem teheted! Nincs jogod azok után, hogy…

Elharapta a mondat végét; keserű arccal fordulva el Ruy-től; aki azonban így is értette a ki nem mondott szavakat. Bíborra gyúlt arccal szegte fel a fejét.

- Azok után, hogy törvényes fiának vallott, pedig tudta: édesanyám nem volt hűséges?

Rándulás futott végig a grand vonásain, ahogy viszonozta pillantását.

- Nem én hánytorgattam fel. De ha már mondád: igen; megtehettem volna, hogy elűzöm anyádat, mihelyt megfogant a méhe! Én tudtam a legjobban: akkoriban házasságtörést követett el. Elűzhettem volna; a jog vére ontásáért is felmentett volna talán… Nem tettem. És halála után nem házasodtam újra; nem tudtam volna hinni még egy asszonyban. Talán nem én vagyok vér szerinti apád, az igazságot már csak Isten tudja az égben – de a kétségről rajtad kívül csak én tudok csak az élők közül. Volt, ami volt – a fiam vagy, az örökösöm, leendő grand… Mindent, amit tettem, amit elértem, érted is tettem, a végén már csak érted; és minden a tiéd lesz; mindezt nem dobhatod el egy… egy szeszélyért!

- Nem az! Ez minden, amiben igazán hinni tudok!

- Még nem is éltél! Hogy’ dobhatsz el magadtól fényes jövőt, rangot, vagyont… ki tudja, talán te szerencsésebb leszel nálam, hogy’ dobhatod el próba nélkül a szerelmet is? Amikor még egyiket sem kóstoltad!

- Nem igazi áldozat, amit egy megkeseredett, kiüresedett ember hoz, mikor kolostorban keres menedéket, utolsó éveinek romjait felkínálva! Szép mindaz, amit felsorolt nekem, atyám; de nekem egyik sem jelent annyit, hogy az életem tegyem fel rájuk – hangja megcsuklott; pillanatnyi elgyengülésében csaknem esdekelve nézett apjára – Ez minden vágyam, atyám. Kérhetem az áldását?

- Ha elmégy, legfeljebb az átkomat kapod meg! – csattant fel Carlos elsápadva. A fiatalember úgy hitte: haragjában; pedig a rettenet űzte ki arcából a vért, ahogy ráébred: indulatában megátkozta fiát; s kétségbeesett hévvel tartóztatná – de már hiába.

Az ajtó dörrenése úgy visszhangzott fülében, mint a kivégzések dobpergése; míg a magányos szobában anyaggá sűrűsödött sötétség magába nem zárta.

Ruy szintén zaklatott indulattal rohant végig a folyosókon; nyugtalanságában csak egyetlen gondolat vert visszhangot fejében loholó lépteinek ritmusára: el innen; csak el, mihamarabb csak el… Haragjába s fájdalmába merülten nem vette észre az addig az ajtóhoz simulva várakozó, majd nyomába szegődő árnyat sem. A homályba merült alak egy darabig követte, majd a lépcsőfordulónál egyszerre lemaradt tőle – de csak azért, hogy, mikor a fiatalember az udvarra érve elkeseredetten nyeregbe ugrott, ő testet öltve fogadja.

Martín volt; legkedvesebb és legrégibb szolgája. A legény még gyermekkorában került mellé; antitrinitárius szüleit eretnekként égették meg, ő is alig menekülhetett az elfogatás elől; s egy ideig csavarogva, hol emberek kegyelméből, hol apró tolvajlásokból tengette életét. Egy fagyos reggel Carlos birtokán érték tetten; fel is kötötték volna, de a kis Ruy oly szívhezszólón könyörgött érte, hogy apja ráhagyta; s mellé adta a fiút szolgának. Jó döntés volt: Martín hűségesnek s ragaszkodónak bizonyult; s kölcsönösen megkedvelték egymást ifjú urával. Együtt nőttek fel, s a közös ifjonti évek – minden különbözőségük ellenére is – csaknem barátokká formálták őket.

Most hát eltökélten ült a nyeregben; szálegyenesen, felszegett fejjel; készen rá, hogy, ha kell, a senor akarata ellenére is, de – elkíséri. Ruy ingerülten pillantott rá.

- Mit akarsz? Most nem érek rá.

- Elkísérem Máltára, señor.

Ez nem kérés volt – ez kinyilatkoztatás; az érsek sem hirdethetné büszkébben meggyőződését a szószékről; a fiatalembert azonban nem sikerült felderítenie.

- Hallgatóztál?!

- Nem szándékosan, señor – s a régi szolgák meghitt bizalmasságával hozzáfűzte – De nehéz lett volna nem meghallani. Tehát – mutatott a békésen álldogáló lovára, melyre már felszíjazta az utazótarisznyákat –, megértem, hogy a történtek után señor nem törődhet mindenféle egyszerű földi dologgal; de egy szál karddal mégsem egyszerű az utazás; így magammal hoztam mindazt, ami az útra szükséges lehet. Tehát indulhatunk?

Ruy nemtörődöm kézmozdulatát sokféleképpen lehetett ugyan értelmezni, legkevésbé beleegyezésnek, de Martín úgy döntött, végtére ezt is jelentheti; s ő is vágtára fogta ura megugró ménje nyomán a sajátját.

Az ura által rákényszerített némaságban mindegyre kísértetiesebbnek találta az éjjeli vágtát a várat környező falvak néptelen utcáin; ezt a minden éjszaka leszálló dermedtséget oly nehezen szokta meg a Madridban született Martín. Igaz, ott is volt a késői órákon egyfajta kijárási tilalom, főleg ami a csapszékeket illeti; de egy nagyvárosban kibúvó mindig akad, éppen csak keresni kell… Ott mindig sokféle éji nesz játéka ringatta álomba.

Most azonban fekete, nehéz szárnyú hatalmas madárként súlyosodott az alvó város utcáira a csend; mely egyre inkább nyomasztotta. S, bár a sötétben nem láthatta tisztán Ruy vonásait, elég jól ismerte ahhoz, hogy szavak s arcjáték nélkül is tudja: az ifjú señor kegyetlenül szenved; s a magára erőszakolt némaság csak keserűbbé tette fájdalmát.

- Ne gyűlölje az apját, senor – szólalt meg csendesen Martín, ismét csak kettejük régi bizalmas hangnemében bízva. Talán valóban csak a közös évek emléke mentette meg; mert a fiatalember feléje villanó tekintetében gyilkos harag lobbant.

- Hiszen talán nem is az! – a szolga ugyan tudta, mégis megdöbbent az odavetett megjegyzésen: ifjú ura valóban kikelhetett magából, ha ezt képes volt másodjára is elmondani neki – Azt akarja elvenni tőlem, amiben a legjobban hiszek!

- Majd’ megenyhül, señor… Csak adjon neki időt; neki sem lehet könnyű most. „A fiatalúr pedig pont azt vette el tőle, amiben ő hitt”; tette hozzá gondolatban – És ismétlem; ne gyűlölje őt. Mert önmagát gyűlölné benne.

Még a csillagtalan éjben is látszott, hogy Ruy halottfehérre sápadt; azt azonban Martín már soha nem tudta meg, hogy bánatában-megbánásában vagy talán haragjában – mert az utazók fülét kiáltozás s dulakodás zaja ütötte meg a falut szegélyező erdő felől.

Egyszerre elfeledték vitájukat; egy akarattal kapták ismét vágtába ellankadt lovaikat, s a zajongás felé siettek… A sötét fák között hamarosan kivehetővé vált a két fehér kereszttel ékített köpeny; s mellettük még két másik alak.

A meglepő azonban az volt, hogy mintha mind a három az egyik ispotályos ellen támadt volna.  És a magányosan harcoló lovagban apja egykori fegyvertársát ismerte fel.

Mire a küzdőkhöz értek, az egyik bravó holtan bukott a földre; s a karján könnyebben megsebesült máltai, hátát egy százados fasudárnak vetve, hősiesen vívott – de már ő is kimerült, s maga is érezte: kettő ellen nem húzhatja sokáig.

A váratlan segítség valóságos csodaként érte; Jerikó falainak leomlását sem fogadhatták nagyobb ámulattal, mint ahogy ő nézett Ruy-re s szolgájára; s a három kard bravúros munkája nyomán mind az áruló ispotályos, mind bérence keresztülszúrva hanyatlott halott társuk mellé.

A lovag kifulladva törölte le homlokáról kesztyűs kezével a verítéket; s bár – minden merészsége ellenére is enyhén reszketett – a világért el nem ismerte volna iménti halálfélelmét.

- Ezt meg mire véljem? – kérdezte Ruy, leplezetlen döbbenettel méregetve hol a lovagot, hol a halottakat – Saját rendtársad vont ellened fegyvert? S ráadásul két bravóval?

- Pro primo: köszönöm; neked is, Ruy – szólat meg, mikor végre lélegzethez jutott –  meg neked is – intett bizonytalanul a szolga felé, mire a legény fejet hajtott: egy hidalgó sem tehette volna büszkébben.

- Martín a nevem.

- Neked is köszönöm, Martín – intett az ispotályos – És akkor lássuk a pro secundót. Azt tudod, hogy a szicíliai spanyol alkirálynál voltunk követségben; rendtársam azonban, requisceat in pace, mondjuk úgy: magántárgyalásokba kezdett; a Rend tudta nélkül. Amit én lelepleztem. Ott, Szicíliában, éber voltam, nem talált alkalmat a gyilkosságra; a hajón szintén nem tehette: elfogták volna. Fogalmam sincs, mikor és hol fogadhatta fel ezt a két bérgyilkost itt; de hogy jó munkát végzett, annyi szent. Ha ti nem tévedtek erre – én mostanra már nagyon békés ember volnék.

Egyszerre megtorpan, s fürkésző, átható tekintetét, mely macskapillantásként fúrta át a sötétet, Ruy-re szegezte.

- Amikor megláttál minket… miért nekem segítettél? Két ispotályos lovag… honnan tudtad, hogy én vagyok kettőnk közül az igaz?

- Apám – hiába haragudott magára gyengeségéért, mégis megremegett a szóra az ajka, mintha a történtek és saját távozása után káromlás volna ajkára venni a nevét – Apám a barátja volt egykor. És bár … sok keserű vitánk volt; az emberi szíveket illető ítéletében nem csalatkoztam soha.

Igaz ugyan, hogy ez eléggé szabad fordítása volt az „ezer éve megszakadt barátságok”-nak; de úgy döntött: a pillanat most nem alkalmas a pontos idézésére. Az ispotályos keskeny arcán rejtélyes mosoly suhant át; s figyelmeztetően megemelte a kardját.

- Amit elmondtam: igaz; esküszöm Szent János nevére s tulajdon üdvösségemre. De ha valóban közénk akarsz egyszer állni, mint ahogy azt vendégeskedésem alatt is említetted nekem; jó, ha megjegyzed: ne bízz senkiben, csak, mert valamikor – lett légyen az a valamikor akár pár órája is – a barátodnak nevezted. Sok igaz lélek van Rendünkben; de hatalmunk jelentősen megnőtt a kezdetek óta… és aki hatalomra vágyik, s a közelében is érzi magát, az a világ minden pontján hasonlóan viselkedik.

Egyébként – fordított szaván –, még egy szívességet kérek tőled… ha a ráfordított időt nézzük, elég jókorát. Nem lenne hátrányomra a Rendnél, ha egy tanú igazolná: valóban az életemet védtem. Velem jönnél Máltára?

Ruy kék tekintete diadalmasan ragyog fel.

- Az egyetlen vágyam.

***

Magasan szállongtak a sirályok a máltai kikötő felett; egyetlen fehérséget jelentve a makulátlanul ragyogó kék égen, melyet híven tükrözött vissza a zafírhullámú tenger; mégis valahogy úgy, ahogy az ihletett festő örökíti meg modelljét: élethűen, mégis; a kép mélyebb, mint az eredeti.

A sziklapárkánynak dőlve a novícius lovagjelöltek köntösét viselő fiatalember nézte a kikötő kavargó, tarka forgatagát; mely oly gyorsan váltogatta színeit, mint a sebesen pergő álomképek a nyugtalanul alvó ember elméjében – vagy mint az élet ezen a szigeten. A máltaiak önmagában is sokszínű, lenyűgöző világa, a paraszti nép s a polgárok sajátos szokásai s különös, az idegen fül számára arabbal rokon nyelve; s a nyakas máltai nemesség, mely legalább egyben megegyezett a föld népével: az ispotályosok iránti olthatatlan ellenszenvben. És a Lovagrend! A fegyveres szerzetesek mindennapjai, a vágyott társaság, melybe ő is hamarosan bekerülhet az Úr kegyelméből; és az ispotályban eltöltött órák, félnapok; Lazarone s a többiek társaságában, míg egy új világ tárult fel előtte; sokkal több és fenségesebb, mint amit az öreg ferences otthon megismertetett vele. Az első „graties”, amit életbe visszahozott szenvedőtől kapott…

Könnyű surranás, csizma csosszanása a sziklán, ahogy a legény melléje könyököl.

- Szép ez a vidék, señor.

Ruy rápillant, de mintha szemének sugara keresztülnézne rajta; s valahol nagyon messze járna. Amikor a szolga már feladta a reményt, akkor állapodott meg arcán a tekintete; akkor azonban olyan erővel, mely foglyul ejtette a pillantását.

- Eredj haza; Martín.

A fiatalember hangja csendes; s a kikötő felett örök a zajgás; de a határozott szavakat nem lehetett félreérteni. Martín megütődve nézett rá.

- Elűz, senor? Most, hogy felölti majd a lovagi köpenyt – én már nem is kellek?

Ruy képtelen volt elrejteni meghatottságát; de nem is akarta. Úgy érezte: legalább ezzel tartozik a hosszú évek hűségéért s ragaszkodásáért; s csendesen megrázta a fejét.

- Nem űzlek el; de mégis azt szeretném, hogy menj. Nem lennél boldog egész életedben egy olyan rendet szolgálva, melynek hitét, bármilyen ügyesen leplezed is mások előtt, de gyűlölöd. Eredj haza… apámhoz, s vigyázz magadra – nyom a kezébe némi útiköltséget a hajóra.

A legény megremeg; kezet csókolna, de ifjú ura nem engedi; s mint egyenrangúnak, szorítja meg a szolga kezét. Martín hiába keresi a szavakat: a kikötőben már kibomlanak a vitorlák, rohannia kell, ha még el akarja érni; Ruy is sietteti; s ő lélekszakadva rohan le a sziklákon.

Számtalan feléledő emlék, míg elsuhan mellette a part, s lassan beleolvad a tenger azúrkék végtelenjébe; felvillanó képek: mennyi hitvitájuk; ha bármelyik dominikánus meghallotta volna, mindketten indulhattak volna vezeklők sárga köntösében a máglyára – pusztán, mert egy másfajta keresztény hit tanítását is meghallgatták… Régi párbeszéd, ahogy kérdezte egykor Ruy-től: az ő lángoló katolikus hitével hogy’ nem gyűlöli a protestáns tanokat? És a fiatalúr feledhetetlen válasza: „Éppen azért tisztelem és nem tudom gyűlölni a más őszinte hitét, mert az enyém is mély és lángoló.”

*****

Aznap először ölthette magára a fehér keresztes fekete köpenyt. Gyorsabb eljárással emelték maguk közé a lovagok a novíciust, mintsem az szokásban volt – de a végveszély már közel járt; a kémjelentésekből tudták jól: hamarosan eléri a szigetet a török támadás.

Először az áhított köpenyben; úgy sétált végig a sziget ösvényein. Nemsokára úgyis minden vér és pusztulás lesz itt; de a halál árnya, ha maguk a máltaiak sejtették is a támadást, még nem borult rá az emberek mindennapjaira.

Lám csak; az egyik réten, melynek füvét aszottra szítta a napfény, ifjú lányok táncolnak, csak úgy, maguk dalolta dallamra. Máltai nyelv; a spanyol Ruy nem érti; de Máltán eltöltött életében most először fordul meg fejében: érdemes volna megtanulni.

Ha másért nem is – hogy anyanyelvén szólíthassa meg a lányt, aki a kör legszélén járja a táncot. Kibomló fekete haja, éles, mégis kedves vonásai; mint valami nimfa a régi mesékből, sziklán nőtt máltai virág; olyan tiszta, olyan ártatlan, hogy egy pillanatban letérdelne elé, kezet csókolna neki, szentnek kijáró hódolattal… hát lehet-e máshogy fordulni ennyi tisztaság felé?! Maria, hallja nevét a többi lány ajkáról; édes Maria…

Ave Maria… ezt nem teheti; mar belé az önvád, éppoly izzón, mint imént első igazi vágya fellobbanása; hiszen csak most tett szüzességi fogadalmat… Pater noster qui est in caelesttis… Apagene, Satanas… Miért, hogy amikor a természetes vágyakozás, az ifjonti vér… s ki tudja, talán több is; oly szép, oly teljes az a látomás, nem lehet, hogy ez volna az annyiszor kárhoztatott bűn… Miért, gondolja, míg csaknem menekülve rohan vissza a lovagszállásra; ott legalább nincs esélye beszélni vele, nincs esélye elkövetni; miért épp ilyenkor nem érnek semmit a kenetes igék?! S mindez miért most; amikor még oly friss és tiszta ajkán a szent fogadalom…?

Kifulladva ér szállására; rebbenő tekintete ha össze is találkozik némely testvére aggódó pillantásával, gyorsan elkapja szemét… Ne most. Hogy’ is beszélhetne arról, mit ő sem ért?

Visszadöbben, ahogy benyit az ajtaján. Az ablak előtt egy sötét öltözetű, ezüstödő fürtű férfi állt; olyan mereven s elmélyülten, mintha élete legérdekesebb mozzanatait látná az ablakon át. Az ajtónyílást mégis meghallotta; s megfordulván felfedte magát.

Ruy elfojtott egy kiáltást. Egypár pillanattal korábban úgy hitte: aznap már semmi nem kavarhatja fel jobban a békéjét… Tévedni emberi dolog; állapította meg keserűen, míg, engedve első indulatának, vallatóra fogta az érkezettet.

- Miért jött?! Felfedni származásom kételyeit? Kitaszíttatni a lovagok köréből?!

- Nem, fiam – felelte Carlos csendesen, látszólag nem törődve a tüskés fogadtatással – Martín szerencsésen hazatért; tőle tudom, hogy valóban készülsz fölvenni a köpenyt. De azt nem, hogy már megtetted. Bíztam benne, hogy mégis hazavihetlek… Azonban ha már eljöttem, nem megyek haza üres kézzel.

- Mit akar hát? – enyhült meg a lovag hangja, bár a kételyt továbbra sem űzhette el egészen. A grand arcán a kérdésre csendes mosoly fakadt; lassan ébredt ajka szegletében, s apránként, mint a felkelő nap sugára, átmelegítette vonásait.

- Ha nem is sokan, de világiak is sietnek a lovagok segítségére a közlegő harcban. Miért ne tehetném én is? Mit számít, hogy mikor fordítják lefelé a címeremet? Pár év múlva vagy hetek múltán… olyan mindegy, Ruy. Amivel másoknak tartoztam, mint grand: bőségesen megtettem. Magamért… ? Öregszem én is, sokszor nincs erőm önmagamért küzdeni. Már egy jó ideje csak azért tettem mindent, hogy neked minél teljesebben, fényesebben adhassam át… Nélküled már nincs értelme, fiam.

Meghatott tekintetén régi fény villan; az egykori szegény, ifjú hidalgó pillantása, akinek nem volt mása, csak bátorsága, esze – és vakmerő reményei.

- És mi volna szebb halál egy grandnak, mint fegyverrel kezében, ad maiorem Dei gloriam.

- Nem teheti! – szisszent fel Ruy, olyan hévvel, mint aki előtt kísértet árnya merül fel; a váratlan bejelentésre minden megkérdőjeleződött, csupán egyetlen biztos pont maradt, amire annyi harag s kétség után fájdalmas élességgel döbbent rá: hogy nagyon szereti az apját, s az ő végzete árán nem hajlandó boldogságot vásárolni. Ezernyi apró emlék, kora gyermekkor, a siheder fiú igyekezete s baklövései; most egyszerre mindegyik új értelmet nyer; most már tudja: apja talán épp akkor szerette a legjobban, amikor büntette, amikor heves indulattal kergette a szeme elől; annál is kétségbeesettebb hévvel, mert az öregedő grand már tudta jól, amit ő csak most kezd sejteni: önmagától senkit nem lehet megvédeni. Valóban, a vitézi lét, a keresztesek emléke apját is megigézte – hogyisne tartaná szépnek hozzájuk hasonlóan fegyvert fogni egy sorsordító harcban. Ad maiorem Dei gloriam; és valóban: most csaknem gyűlöli apját, amiért a büszke grand nyakassága miatt elveszítheti őt.

- Nem büntethet így, atyám! Gyűlöljön, tagadjon meg, tegyen bármit; akár a rendből is űzessen ki, a végveszélyben talán megengedik mégis, hogy ápoljam a sebesülteket és értük küzdjek; de nem fenyegethet azzal, hogy meghal, ha itt maradok!

- Nem tervezem a halált, Ruy – mosolygott Carlos – De valamit hadd mondjak neked: ha valaha is kételkedtem abban: az én vérem vagy-e – te fényes bizonyítékkal cáfoltad meg kételyeimet, amikor az ispotályosok mellett döntöttél.

- Hiszen értelmetlennek tartotta!

- Ma sem helyeslem; de ez a te döntésed. Amikor tizenhat évesen katonának álltam, dicsőséget remélve – az sem volt ennél értelmesebb másoknak. Csak én hittem magamban – ifjonti mosolya virágzik ki ajkain, immár másodjára – És hát mérlegeld te, fiam; de én mintha úgy látnám: jól hittem.

Ugyanaz a tűz lobog benned is, mint ami engem hajtott előre. Más célok felé ugyan, de ez talán nem is számít. Amikor elmentél, mintha csak magamat láttam volna ismét fiatalon. Nem rombolhatom szét saját ifjonti álmaimat – nem fordulhatok önmagam ellen. Áldásomat adom rád, már ha egy lovag-szerzetesnek nem szentségtörés áldást adni.

Ruy válaszképpen térdre hullott; olyan ártatlan természetességgel és hittel, mint gyermekkorában; s hálásan csókolta meg apja kezét. Előrehulló szőke fürtjei eltakarták az arcán végiggördülő könnycseppeket, míg Carlos fején nyugtatta áldó kezét.

- Jól van, gyermekem – mosolygott rá, felemelve a földről – Akkor talán mutasd meg, hol kaphatok itt szállást. Mivelhogy igenis itt kívánok maradni. Ne rettenj meg így; nem meghalni jöttem; de hát ezzel a lehetőséggel az én koromban éppúgy számolnom kell a kandalló mellett is, mint ahogy páncélt öltve; de ha az Úr megengedi; magam is jobb szeretnék spanyol földben nyugodni.

- Menjen haza, atyám… – suttogta erőtlenül, mikor végre szavára lelt – Nem akarom elveszíteni… éppen most.

- Vigyáz ránk az Úr; de amit mondtam: megmondtam. Veled maradok, fiam. A végsőkig.

Ruy ráemelte könnyes tekintetét. Különös lélek; sem fájdalmak, sem düh nem vont fátylat szemére… csak most csillog az a szempár eddig ismeretlen fénnyel.

És visszhangra lelve Carlos pillantásában, megadó hálával ismétli:

- Usque ad finem, atyám.

(Folytatása következik)