Második rész

Forró májusi nap; akár július hava is lehetne; morogta magában nehéz köpenyében Ruy; már régen megbánva, hogy erre a sétára indult a hegyek közé. A reggeli hűvös megtévesztette: azt hitte, egész nap tart majd a barangolásra termett hűs idő; és hát – ha az ostrom megkezdődik, úgysem lesz sok alkalma csatangolni a vidéken.

Ez a fülledt hőség azonban már nyomasztó volt; és legszívesebben visszafelé vette volna útját; azonban a négy fal között sem akart maradni. Az talán még fojtóbb lenne; gondolta; kettesben a felkavarodó bűnös képzetekkel… Azt már nem. Úgyis csak minden a magára kényszerített penitenciára emlékeztetné – amit hiába vállalt, nem hozta el a megnyugvást.

Hátán még sajogtak a korbács sebei, mellyel önmagát sanyargatta, feledést remélve – de még az égő sebek is csak azt juttatták eszébe: milyen édes enyhülés lenne Maria szelíd ujjait érezni rajtuk. A kápolna hidege és a böjt gyötrelme… éhségében már delirizált; s minden átkozott-áldott kép csak a lányt varázsolta szeme elé; milyen volna abból a virágszirom-kecsességű kézből elfogadni egy pohár bort…

Talán elmúlik; győzködte magát; hiszen Maria elment a többiekkel; legalábbis a közelemben biztosan nem lesz; és…

Alacsony, törékeny alak súrolta köpenyét, mintegy véletlenül; riadt mozdulatából látszott: bizonyára ő is éppúgy elmerenghetett, mint Ruy; és most, a kezében tartott korsót magához szorítva, mintha csak abból kívánna erőt meríteni; félve tekintett rá: vajon nem haragszik-e.

- Bocsásson meg, lovag úr… Nem akartam, máshol járt az eszem.

Az a hang, az a vékony termet… Meglódul a vér az ereiben, ahogy felismeri: ki rejtőzik a máltai férfiöltözet alatt.

- Maria! Mit keresel itt?!

A lány elsápadva, rettenve hőköl hátra; nem elég, hogy a lovag felismerte női mivoltát, még a nevét is tudja… önkéntelenül is keresztet vet, ez nem emberi, boszorkányság… miféle hatalom, ami…

- Tőlem nem kell tartanod, Maria – csitította a lovag, valamelyest magához térve döbbenetéből – Láttalak egyszer, barátnőiddel lehettél, ott hallottam a neved. Az arcokra mindig is remekül emlékeztem.

A lány kissé könnyebben lélegzik; bár gyanakvása nem foszlott szét teljesen.

- De igazán – folytatta Ruy – Te miért nem mentél a többiekkel? A lovagok nem látják szívesen a viharban a nőket.

- Némelyek egyébként sem; mások pedig nagyon is szívesen vennék.

Maria arcáról nem lehetett leolvasni: tréfál-e.

- Valóban iszonyatos lesz itt hamarosan. Biztos, hogy ezt akarod? Talán elmehetsz még… segíthetek.

A lány szelíd határozottsággal rázta meg fejét.

- Nem megyek. Épp elég fáradságomba került rejtőzni, álruhába bújni, hogy maradhassak… Márpedig nekem itt a helyem.

Úgy nézett a távolba, hogy Ruy csaknem megperdült, megtudni: áll-e mögötte valaki; de úrrá lett késztetésén. Maria pillantása amúgy is túl elrévedő volt ahhoz, hogy hús-vér embert figyeljen… futó pillanat; már ismét őt nézi.

Valóban olyan a tekintete, mint ahogy elképzelte; nyílt és egyenes, tisztességes nő még soha nem nézett így a szemébe – ó, nem kihívó volt, csupán végtelenül őszinte, olyan pillantás, mely felfedi önmagát. Már ha volnának titkai; de túl tiszta hozzá, hogy rejtegetnivalója legyen.

- Ugye, nem ad fel, lovag úr? Nem akarok sem harcolni, sem mást tenni, ami egy nőhöz nem illik; de értse meg: nekem itt kell lennem. És így a legegyszerűbb.

- Esküszöm neked, Maria.

Tagadhatatlan a lány megkönnyebbülése; de csupán átfut az arcán; már ismét büszke a tartása; ahogy keskeny csípőjéhez támasztja a korsót… egyszerre megrezzen, árny borul arcára, félelem rezzenése – a lovag ráébred: milyen lehet saját arckifejezése; fellobbanása miatt vezeklésképpen vállalt böjtöléstől-önostorozástól meggyötörten és vágytól felborzolva. Milyen kísértetiesen festhet, a penitenciák bizonyára sötét árnyakat rajzolhattak szemei alá, csaknem olyan fehér arca, mint az öltözékét ékítő nyolcágú kereszt; vállára hulló fekete fürtjei egybeolvadnak a köpeny feketéjével. A fehér kereszt megremeg a mellkasán vad szívdobogásától.

- Jól van, senor?

A lány riadalma tovatűnt; most már csak aggódó volt – jószívű teremtés lehet, ha még egy  máltai lovagot is sajnál; népe nem kedveli az ispotályosokat.

- Beteg talán? Vagy ilyen keményen vezekelt? – csúfolkodó mosoly suhant át az ajkain; gyorsan változó arc – Nem szokásos pedig az ispotályosok között! Vagy talán volt oka rá?

- Mindannyian bűnösök vagyunk… de úgy, ahogy te érted, nem vétkeztem.

Most valóban rosszullét környékezi; egyszerre milyen kimerült; de jó is volna, ha már véget érne a nap, s ő végigheveredhetne fekhelyén, s megpihenne az éjszaka csendjében.

De rég’ is volt, amikor az éji álom feledtette baját.

- Segíthetek?

„Igen: ölelj meg, és csókolj, amíg el nem fullad a lélegzetünk”; gondolta Ruy, de elfojtotta vágyát.

- Ha megkínálnál – intett a korsó felé, mire a lány elmosolyodott.

- Csak víz, lovag úr; ennél jobbhoz vannak szokva.

- Elepedek… a szomjúságtól.

Elnéző; már csaknem szeretetteljes a lány mosolya, ahogy odakínálja neki.

- Egészségére váljék, lovag úr.

Mohón iszik; friss, tiszta víz, mennyei ital a penitenciaképp magára mért poshadt lé után; jóleső sóhajjal engedi le a korsót. Maria utánanyúl; talán túl hevesen is: megcsúszik a reggeli esőtől nedves földön; el is esne, ha Ruy nem kapna utána.

A fiatalembert kínzó forróság öntötte el; fellobbanó vére elfojtotta a lélegzetét, míg karjaiban tartotta a lányt: végre egy fiatal, törékeny, feszes testet érezhet forrongó szíve felett; míg ereiben tűzörvényként kering a vér. Milyen jó is volna – lerántani a földre, csókolni, ölelni, hálatelten beléveszni; hiszen úgyis mindegy már üdvösség, becsület, minden mindegy már itt az Apokalipszis küszöbén, az Úr 1565. esztendejében, május derekán.

Egy másik ritmus szíve fölött – rebbenő madárka; s ez a riadalom eszméletre téríti.

- Ne félj; én nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek te… ti máltaiak tartotok minket – suttogta, kissé még rekedten az imént átélt vihartól – Menj haza… frissítő volt a vized.

Halk surranás, ahogy a napszítta csizma súrolta a füvet. A feltámadó szélben meglobbantak a lány sapka alól kiszabadult fürtjei, és a sűrű, fekete hullámokat szárnyára kapta a levegő.

Forró, fojtó a május.

A nyári forrósággal remegő levegőbe egyszerre riadt hangok vegyültek… jeladás az erőd ormán… az a hasonlíthatatlan forrongó csend, mely nagy viharok előtt uralja el a vidéket, s borítja be nyomasztó, szorongató leheletével.

Dobogó léptek; kemény kéz szorítása a karján.

- Gyere! Gyorsan. Itt vannak!

Elkövetkezett hát… Szulejmán hadai megérkeztek Málta alá; ismételte magában Ruy, régóra erre vártak, most mégis váratlanul érte – talán mert annyira mással törődött az elmúlt napokban; hát most próbálja elfogadni, míg rohan Diego, apja egykori barátja mellett – de gondolatai sehogy sem akartak az ostrom halálveszedelmei köré fonódni.

Mert ahogy rendtársára pillantott, kéretlenül villant eszébe: ez ugyan mit keresett itt?

***

1565. május 23. napján feléledtek félelemmel terhes álmukból az oszmán ágyúk; s dörögve szórták lövedékeiket a máltai falak felé. A legtöbbet a Kasztíliai-bástya kapott; de bőven kijutott a tűzből az Itáliainak s a Provance-inak is, melyre Ruy-t is rendelték.

Az ifjú lovagot megbűvölte az ostrom forgataga, melyet minden iszonyatával együtt is lenyűgözőnek talált. Ennyi sokaság, és mind: Isten nevében – és Allah nevével ugyanezt mondja a másik oldal is – futott át a fején, de gyorsan elfojtotta az efféle gondolatokat; s élvezettel tartotta arcát a csípős tengeri szélbe.

Legalább egy ideig ez elnyomja a halál bűzét, morogta magában Carlos; aggodalmas tekintettel szemlélve fia lelkesedését. Miért is nem tartottam vissza; itt mindannyian halál fiai vagyunk; borzong meg a grand, pedig fojtó meleg ülte meg a Provance-i-bástyát. „Annyi küzdelmem, annyi szeretetem, úgy szeretem, mintha vér szerinti fiam volna, és már nem is érdekel, hogy az-e hát valóban; és mindez hiába volt? Itt kell meghalnia, semmiért…”

Elharapja a gondolatot; ahogy La Vallette alakja feltűnik a bástyán, s mintha sebezhetetlennek hinné magát, buzdítva jár-kél lovagjai között. „Ruy lelkes… magam is ilyen voltam ifjan, a terciosók lobogója alatt… majd mind feljebb jutva. Én is ilyen voltam… és csak az Isten tudja fenn az égben, hogy jobb ember lettem-e attól, hogy – megöregedtem.”

Ruy végre észreveszi apját, s hozzásiet, átfurakodva a lovagok során; vállának támasztva a súlyos muskétát.

- Hát nem lenyűgöző, apám? Az évszázad nagy csatája!

- Sok harcot mondtak már a század nagy csatájának; pedig még csak a derekán járunk, fiam – morogta Carlos kedvetlenül; bár már ő is csak nehezen vonhatta ki magát az általános lelkesedés alól – Én egyelőre csak azt akarom, hogy túléld; s veled együtt lehetőleg én is. A nagy diadalt még majd meglátjuk.

Távolabbról kiáltás rebben… sok száj kapja fel, s rebben tova; a fiatalember maga is elragadtatottan kiáltja:

- Ad maiorem Dei gloriam!

- Isten nagyobb dicsőségére – ismétli Carlos is; különös, rosszalló-baljós éllel; Ruy kénytelen követni pillantását, mely a nagymester s Le Mas mellett elsuhanva mereven egyetlen pontra mered.

A bástya egy távoli fokán, a kapu felett álló bitófáról abban a pillanatban lökték alá a sziget egyik muzulmán lakóját. La Vallette parancsára az ostrom minden reggelén kivégeznek egy oszmán foglyot.

- De hát … így a keresztény foglyok sem várhatnak majd kegyelmet az oszmántól – suttogta megrendülten Ruy.

Apja mereven bólintott.

- La Vallette nem is ezt akarja. El kívánja rettenteni az oszmánt kegyetlenségével, félelmet akar szítani a közvitézeikben… Az emberélet olcsó neki; a törököké különösen, persze; de a tiétek is, fiam; ezt ne feledd. Mint minden hatalmasnak, neki is csak a vittoria számít… vagy idetemetkezni a romok közé, ha kell.

- A legnagyobb hős, akit csak ismerek – tiltakozott Ruy; de tekintetében mintha a lobogásnak egy kis részét sötétség vette volna át.

- Igen, fiam… Az az egyetlen mentsége, hogy valóban tehetséges hadvezér; és hogy ő is itt áll a golyózáporban velünk.

Egy muskétagolyó épp mellettük sodorta le a mellvéd egyik faragványát; és Carlos leguggolt az épen maradt fal mögé, muskétacsövét a ledőlt törmelékre fektetve.

Összehúzott szemmel célzott… vöröses fény csapott ki a cső végén; s pillanatokkal később a tarka oszmán tömegből földre hullt egy aprócska pont.

Ruy nem láthatta: régi harcok újjáéledt tüze vagy a vérontás imént hangoztatott keserűsége rejlik-e tekintetében; csupán ajka mozdult, de a halk hangot is megölte az ágyúdörej.

A grand az alant elterülő sokaságot szemlélve mély sóhajjal töltötte újra fegyverét.

- Ad maiorem Dei gloriam…

Percek teltek el… vagy órák is talán; a kimerült Ruy nem érzékelte az idő múlását. Mintha hetek óta égetné a nyári tűzzel lobogó májusi nap, mintha évek óta érezné fegyvere súlyát… mintha születése óta forogna a vérzivatarban.

Zihálva rogyott le az egyik, még épen maradt mellvédszakasz mögé, s vaskesztyűs kezével igyekezett leitatni homlokáról a verítéket.

Egy kupa bort, senor? – csendült mellette egy fiatal hang. Összerándulva nézett fel; az nem lehet, hogy Maria itt, ebben az öldöklésben… de túl fáradt volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Különben is, csak bajba sodorná a lányt a feltűnéskeltéssel; nyugtatta lelkiismeretét, míg élvezetében lehunyt szemmel hajtotta fel a kupát.

Ahogy visszaadta az edényt, kalandozó tekintete véletlenül keresztezte egy másik lovagét. Márpedig Diego pillantása nem neki volt szánva, s ahogy követte irányát, most már az sem volt kétséges, hogy kinek: a lovag egyenesen Mariá-ra nézett.

Az a pillantás félelmesen ismerős volt – mintha csak tükörbe pillantana.

Ez az ember is szerelmes; döbbent rá; pontosabban… igen, az ő, Ruy indulatai is zűrzavaros útvesztőként kavarogtak; azonban Diego pillantásában olyasvalami rejlett, ami az ő érzései között egyáltalán nem szerepelt.

Sötétség.

Diego egyszerűen csak kívánta a lányt; és szemének izzásából ítélve nem sok hiányzott hozzá, hogy be is teljesítse vágyát, hogy utána eldobja Mariá-t.

Nem!

Ennek nem szabad megtörténnie, ez nem lehet; hajtogatta magában, s már a lány után iramodott volna; de egy erős, mégis finom kéz elkapta a karját.

- Téged kerestelek, Ruy – üdvözölte komor arccal Lazarone – Szükség van rád az ispotályban; rengeteg a sebesült. S ha belegondolok, hogy ez még csak az első nap…

***

A kápolnában reszket a mécses fénye; mintha a szelíd, áhítatra termett láng maga is félne a megelevenedett rémálomtól, mely a szigeten tombol; sejtelmes fényeket vetve a Megváltó faragott képmására – különös kifejezést adva a szentséges arcnak.

A fellobbanó-szétbomló fények közt mintha élne a tekintete, s ítéletet mondana.

A térdeplő Ruy reszketve figyelte, vajh’ megfejtheti-e néma szavait? Ujjai imára kulcsolódtak, olyan erővel, hogy kifehéredtek szorítása nyomán; de ajkai hiába formálták az imádságot – gondolatai messze kalandoztak; s egy idő után már nem a megszokott imaformát ismételgette, szavai lassan önálló formát öltve adtak hangot az őt mardosó kétségeknek.

Ave Maria, malaszttal teljes… áldott a perc, amikor megláttalak téged, máltai Maria… és áldott vagy te az asszonyok között… legszebb nő, akit valaha láttam; miért, hogy előbb nem találkozánk… áldott a te méhednek gyümölcse… miért, hogy az én magom benned, máltai Mariám, nem foganhat meg soha; miért, hogy érinthetetlen vagy nekem?! Beata Maria… én miért nem lehetek boldog veled?!

Miért pont ő… ó, gyönyörű volt; talán nincs a földön férfi, akinek ne tetszene – de annyi lányt látott már, egyszer otthon jó cimborák elvitték egy rosszhírű helyre, hol minden mozdulat és szó azért volt csak, hogy megszédítsék a gyarló férfiakat. Ott mégsem érzett gerjedelmet; éppoly tisztán került ki a házból, mint ahogy belépett. Szépek voltak, elismerte; de nem részegült meg egyiktől sem. Talán éppen azért, mert olyan egyértelmű, olcsó volt a csábítás; míg ez a lány… semmiről nem tudott; csak táncolt társnőivel, nem is tudta, hogy valaki megleste; egyszerű öltözéke szemérmesen takart mindent – arról már nem tehetett, hogy a forróságban szokásos könnyű anyagon tökéletes teste minden formája átsejlett.

És csak őrajta mereng, míg imát mormol, elkalandozik, és rémülten eszmél rá: nem az Ave Maria-t recitálja, hanem egyszerű szavakat csupán, ahogy könyörög: adja neki az Ég a lányt… egy percre csak… egy életre.

Úgyis csak pár perc már az élet.

Uram, légy kegyes!

Úgy magához szorítaná; kéz kezében érezni a fiatal test frissességét, milyen íze lehet az ajkának, vadvirágok tavaszi illata lengi körül, milyen íz vajon… édes, mint a cseresznye, vagy fanyar, mint a kökény… Áldassék az Úr neve, amiért a lány nem sejtette meg az ő bűnös vágyait, talán porba is sújtotta volna őt a pillantása. Emelt fővel utasította volna el egy lovag vágyát, akitől mást sem remélhet, csak gyalázatot, Ég haragját és emberek megvetését.

És ha jegyese van már; mar belé a féltékenység; talán egy férfiért kockáztatja a becsületét, az életét… mindent kockára vetett, hogy maradjon; bizonyára a szerelmese is máltai; talán lehetne valami szolgálatra rendelni – volt már az évszázadok során egy Uriás küldetése.

Apagene; Satanas.

Kifürkészhetetlenek a Te útjaid, hatalmas a Te kezed… kinek ártottam én, Kegyelmes Uram; miért büntetsz így, miért ébresztettél bennem ilyen perzselő vágyat a máltai lány iránt?! Vágyat, mely ellen semmiféle vezeklés nem orvosság…

Bőrcsizma koppant a padló kövén; felriasztva gondolataiból. Árny surrant mellé, s egy szikár kéz nehezedett a vállára; még a ruha szövetén át is érezte jeges ridegségét.

És a megszólaló hang semmivel sem volt lágyabb.

- Engedj meg egy figyelmeztetést, testvérem.

Ruy mogorván pillantott rá; amióta jobban megismerte, kezdeti rokonszenve már régen semmivé foszlott; Diego olyasvalakinek tűnt, akit sötét árny kísér útjain – mintha félelmes titkokat, meg nem bánt régi bűnöket és újak tervét hordozná magával. És addigi kedvességét is kezdte mindinkább álarcnak vélni, melyet érdekei szerint ölt fel és le.

- Egy figyelmeztetést? Hallgatom.

- Kívánom neked az Úr segedelmét, de ebben a harcban… bárkit elérhet a végzete. És bűnös lélekkel a Mennyei Bíró elé állani… S egy meglehetősen földi megfontolás: La Vallette sem bocsátja meg lovagjainak a…

- Elég! – fakadt ki sértetten – Ne tekeregj így kígyómódra: in medias res, mit akarsz tőlem?

- Fáj, hogy testvérem iránt gyanúm ébredt – hunyta le szemeit egy pillanatra –; de el kell mondanom: mintha… bűnös vágy ébredt volna benned… egy nő iránt.

Ruy gyolcsfehérre sápadt haragjában; s ujjai kardmarkolata felé rándultak – ha nem templomban volna, bizonyára ki is rántja hirtelen indulatában.

- Hogy’ merészeltél kihallgatni egy imádságot?!

Diego kifejezéstelen-sima arccal; felvont szemöldökkel meredt rá.

- Ó, imádság lett volna…? Érdekes szöveggel, mindenesetre; pap nélkül gyónni Istennek: eretnekszagú egy kissé, testvérem.

- Te pedig végképpen nem vagy a gyóntatóm; így semmi magyarázattal nem tartozom neked – Ruy hangja halk volt, de a damaszkuszi acél sem vág élesebben – És ha ebből bármit a templom falain kívül is elismételsz, párbajra hívlak.

Diego merev arccal hajolt meg; kezét szívére szorítva.

- Örömmel elfogadnám; de az Írás úgy parancsolja: ne ölj.

- Hadd idézzek fel egy másfajta tanítást; ami jobban beleillik ebbe a vérzivatarba: „Ne bízz senkiben, csak, mert valamikor – lett légyen az a valamikor akár pár órája is – a barátodnak nevezted.” Ismerős, nemdebár?

Csendes, gúnyos nevetés fakadt feleletképpen.

- Kitűnő az emlékezeted. Most kiegészíteném még azzal: ne légy soha őszinte; ne add ki önmagad – életveszélyes lehet.

A baljós visszhang még akkor is kongva verte vissza szavait, amikor ő maga már régen beleolvadt az oszlopsor sötétjébe.

És azok a szavak kiteljesedtek; s a nappali öldöklésnél is rémítőbb képeket ébresztettek Ruy-ben. Az addig oly békés, meghitt kápolna egyszerre vészjósló árnyakkal telt meg; melyek ártó szándékkal kavarogtak az éjszakában, vagy éppen saját tragédiájukat panaszolták.

A keskeny ablakokon befúvó csípős szélben félelmesen lobogtak a gyertyák: mint a lidércfény… mint megannyi elkárhozott lélek; borzad meg a lovag.

Nincs maradása a kápolnában; csaknem menekülve rohan végig a boltívek alatt az ajtóig.

Lépteinek zaját kongva őrizték a kövek.

A hold ezüstösen bukkant ki a bársonyoskéken derengő felhőfoszlányok közül; ezüsthidat vetve a lágyan fodrozódó vízre. A ráérő szemlélő még egypár halványan fénylő csillagot is felfedezhet az ég kárpitján… kész csoda, hogy ilyen napok után még maradt belőlük az égen, sóhajt fel kesernyésen Ruy. Csendes, békés éjjel… ki hinné, hogy mennyi vér ömlött ezeken a falakon ezelőtt, s még mennyi fog az elkövetkezendőkben.

Az őrszemek vonalán egy törékeny alak árnya suhant végig, korsóval s némi élelemmel kínálva a strázsákat. Máltai legények öltözetét viselte; s – bár akkora távolságból nem vehette ki vonásait – a mozgása, lépteinek ritmusa felkavaróan ismerős volt.

És nagyon nem férfira vallott.

Ruy, hátát a falnak vetve, elmerengve nézte. Olyan jólesik most a kövek hűvössége, csaknem olyan enyhadó itt is, mint a kápolnában. Legalább Diego nehezebben talál rá a szabad ég alatt. „S ha holnap én is kérném, hogy éjjeli őrségbe tegyenek? Úgysem alhatok békén; túl sokat látok nappal ahhoz, hogy megnyugvást hozzanak az álmaim. Akkor legalább értelme legyen a virrasztásnak”; gondolta, bár maga is jól tudta: mindez mentség csupán.

Ott, ahol a korsó máltai halad, álmatag mozgásából ítélve maga is elmerengve; az éji sötétség meghullámzik… s mintha mind határozottabb formát öltene.

Egy sötét köpenyét.

Ruy ellöki magát a faltól, s gyors léptekkel szeli át a távolságot; a szabad ég alatt tovatűnt szorongató érzés most egyszerre visszafészkelte magát szívébe, s mindegyre sarkallta: csak előre, csak minél gyorsabban, mielőtt még az a rejtelmes árny…

A fordulónál a fal egy pillanatra eltakarja szeme elől a máltait, csaknem maga is elvéti az irányt; amikor váratlanul női sikoltás hasítja ketté a mély csendet.

Ekkor már rohan előre; átugrálva a nappali ostrom véres nyomait, s a fal következő kiszögellésénél már felfedi előtte a dulakodókat. A bástya peremén egy hullámzó sötét köpeny rajzolódik ki, s szorításában a máltai legénykéé. Azaz… a „legényke” fejéről lehullott fövege, s hosszú fekete fürtjei súlyosan omlottak le derekáig. S ahogy vergődésében kissé elfordította fejét, a holdfény megcsillant szabályos vonásain.

Maria volt.

S támadója magasra emelt egy tőrt, hogy leszúrja a lányt.

Ruy egyetlen ugrással melléjük ért. Kivont kardja markolatig szaladt a férfiba…

A földre hulló halott köpenyén a hold tisztán megvilágította a nyolcágú keresztet.

S ahogy fénye tovakúszott, az arcát is.

Diego volt.

Maria halottsápadtan,  remegve, mégis valamelyes méltósággal hajolt le a tőréért; s magától értetődő természetességgel rejtette tépett zekéjébe.

- Köszönöm – emelte tiszta tekintetét a lovagra – Ez itt – intett fejével a halott felé – már régóta járt utánam; mindeddig ugyan semmit sem tett, de tartottam tőle, azért is szereztem ezt a tőrt… Most... erőszakot akart tenni. Én a tőrrel védekeztem... Bár ez nem sokat segített volna rajtam, ha lovag úr nem érkezik idejében.

Ruy megrendülten hallgatta. Sejtette már ő is, mi történhetett: Diego már az ostrom első napján megtudta, hogy a lány férfiöltözetben jár a katonák közt… és az ő gyanakvása sem tévesztett célt, amikor véletlenül elkapta a Mariá-t szemlélő lovag vágytól égő tekintetét. Most hát rátalált, s megpróbált érvény szerezni akaratának.

Legszívesebben karjába zárta volna, csókokkal borítaná el, felkapná, és messzire vinné, valahová, ahol nincs naponta akasztás, nincs vérfürdő, nincsenek durva férfiak… Csak Maria és ő, aki minden áldott nap térden állva köszönné meg a lánynak boldogságát.

Nem!; figyelmeztette magát, józansága utolsó maradékával; ez az egyetlen, amit semmiképpen sem tehet. Ha ő elmenne, áruló lenne; dezertőr… és a lány sem menne vele; bizonyára jó oka volt, hogy mindennel dacolva férfinak öltözve maradt itt.

Merev, lárva-arccal biccentett Maria felé; a lélektelen vonások jól őrzik fájdalmát; csupán kék szempárja ragyog úgy, mint a karbunkulus; és ridegen elutasította a lány köszönetét.

- Szót sem érdemel – hangja természetellenesen idegenül kongott –; régi ellentét volt köztünk; már régen meg kellett volna ölnöm; ez a mostani eset csupán remek ürügy volt. A máltai lovagok sosem alacsonyodnának odáig, hogy egy fehérszemélyért vonjanak fegyvert.

Maria felvont szemöldökkel nézett rá; női ösztöne minden ártatlansága ellenére is kitűnően megérzett bizonyos dolgokat.

Például azt, ha egy férfi hazudik.

S valóban meglepő volt a korábban oly közvetlen Ruy-től a dölyfös hang – a lány csak a miértet nem értette; de finom érzékeivel azt is megsejtette, hogy jobban teszi, ha nem kutatja.

- Azért mégis köszönöm – jegyezte meg – És a holttest miatt ne főjön a feje: az egyik bátyám ismer csempészeket… tudják, hogyan kell megoldani az ilyemsit.

Ruy egyébként telt ajkai most késpengévé keskenyedtek.

- Nincs szükségem a segítségükre. A személyes bosszúimért magam felelek.

Búcsúvétlen távozott; csupán fekete köpenye lebbent széles ívben körülötte.

A víz lágyan fodrozódott a Szent Elmóba induló csónak alatt.

Ezek az utasok, lovagok s máltaiak egyaránt, elmondhatták volna az egykori gladiátorokkal: molituri te salutant – a halálba menők köszöntenek téged. A cseppnyi erőd már így is hosszú napok óta tartotta magát; de mindenki tudta: szemernyi esélye sem volt az oszmán áradattal szemben. Az ide érkező katonáknak csupán egy dolguk volt: minél később adják életüket, ezzel időt adva a többieknek.

De a haláluk – az kétségtelen volt.

- Igyekezzen – szólt a kormányos a feléjük siető fiatalembernek –, még időben át kell érnem, s még vissza is az esetleges sebesültekkel; én nem maradok. Legalábbis nem tervezem; igencsak forró napokat éltek meg eddig az ottaniak; és ezután csak még forróbbak következnek.

- Az nekem éppen jó lesz – felelte Ruy, s készült beugrani a csónakba – amikor egy vaskéz visszarántotta.

Legnagyobb megdöbbenésére La Vallette sólyomarcával nézett szembe. A nagymester kifürkészhetetlen tekintettel nézte; majd éles pillantása a csónak utasaira villant.

- Ha elesnétek, Isten majd befogadja lelketeket a mennyek országába, amiért az Ő Nevéért haltok meg. Ego te absolvo in nomine patri, et fili, et sancti, amen.

Az ifjú lovagot azonban továbbra is visszatartotta; mire Ruy minden tiszteletről megfeledkezett.

- Én miért nem mehetek?!

- Úgy hallottam, tehetséges vagy a gyógyításban; és a sebesülteknek minden segítségre szükségük van. Így is kevesen vagyunk. Rendünknek szüksége van rád; egyébként napokon belül mi is közvetlen tűzbe kerülünk. De most nem mégy innen sehová.

- Istenért meghalni dicsőség! – fakadt ki az elkeseredett Ruy; de La Vallette egyetlen pillantással elhallgattatta.

- Istenért igen. De azért meghalni, mert nem töltheted vágyad egy nőcskén, egy máltai nőcskén: kétszeresen is bűn! Pro primo: a test gyarlósága, pro secundo: öngyilkosság! Ergo: itt maradsz az ispotályban. Mindenkire szükségünk van, aki tehetséges a sebesültek ápolásában. Nincs jogod a … - megvetően rándult az ajka - kielégítetlen vágyaid miatt sorsukra hagyni őket.

A porig sújtott fiatalember már nem is kérdezte: mégis honnan tud mindezekről; de megszokta már, hogy ezen a földön mindenhatónak ismerje el a nagymestert. Azt még az ő lázadó természetének is el kellett ismernie, hogy ellenállhatatlan erő és törhetetlen akarat sugárzik a provanszál lovagból; így megadóan hallgatott; összeharapott fogakkal, elkeseredetten nézve a hold szőtte ezüsthidat, melynek fényében lassan úszott a csónak Szent Elmó erődje felé.

(Folytatása következik)