Negyedik rész

Teremtő Ég… most légy kegyes; milyen könnyű is volna dezertálással vádolni azt a Ramón nevű legényt… senki nem hinne a máltainak, hogy ő maradni akart.

Fellógatják; egyszerű sor… és ha ügyesen teszi, Maria sosem tudja meg, hogy ő volt szerelmese gyilkosa. Keserű epe tör fel belőle, ahogy emlékezik: mit mondott a lány róluk. „Bár ölnék halomra mindegyiket!” Engem is; édes Maria…? Engem miért gyűlölsz; én mindig segítettelek… Mindegyiket! Hát legyen, máltai Maria; kívánj csak holtan látni, ítélj csak olyan bűnösnek, mint a többit! Megkapod: Ramónod lógni fog; te pedig még az én karjaimban fogod kielégíteni minden vágyam, aztán meg hadd haljunk meg mindannyian; úgysem tart sokáig… Úgysem győzhetünk, legalább egyszer legyek igazán boldog.

Nem… nem lehet. Csak azért sem igazolhatja Maria vádjait… Akkor sem tenné, ébred rá, ha a máltai valóban dezertálni akarna. Egyszerűen képtelen volna könnyet látni azokban a ragyogó szemekben.

Ragyogó csillagok, rejtelmes árnyékokat vetve szökik be fényük a kápolna ablakán; igen, így ragyog a tekintete; túl csodálatos ahhoz, hogy egy máltai vegye el; mar belé mégis a féltékenység. Szolganép; csak kevés nemesük van; őket sem szívesen látják a szigeten… Szolga máltaiak; egy ilyen vegye feleségül, egy ilyen senki szakítsa le virágát?! Non est digmus! Senki nem méltó a lányhoz… legfeljebb egy lovag szerelme. Hogy is állhatna Maria ellent neki; tudja magáról, hogy vonzó férfi; épp elegen akarták már tudtára adni… csak éppen őt egyik sem érdekelte.

Egy lovag szerelme! Büszke lehetne rá, térden állva fogadhatná, hogy egy lovag az üdvösségét teszi érte kockára! Szerelmet, gyönyört, vagyont, mindent megkaphatna érte; saját üdvösségét vetné oda az együtt töltött évekért – kezet csókolhatna neki érte!

Nem… dehogy; nem akarja térden állva látni; a térdeplő Maria már nem volna ugyanaz. Szabad máltai lány; történjék bármi, de emelt fővel; az a Maria, aki éppolyan olcsón kínálná, amit mások úgy ajánlgattak neki – már nem lenne az, akit nem feledhet.

Szinte kívánja: bár látná egyszer valóban a porban; akkor talán elfeledhetné; ugyanakkor esdekel is az Éghez: maradjon meg a lány tisztának, hadd szerethesse… hadd érdemelje meg a szerelmét. Még ha reménytelen is…

Homlokát a Mária-szobor talapzatához szorítja; a kő hidege éget, de nem árad szét testében, hiába remélte: nem hűti vére forróságát. Légy kegyes; ujjai úgy kulcsolódnak egybe, hogy kifehérednek; irgalmazz, uram, libera me; domine…

A szobor azonban néma maradt… és a kétségbeesett Ruy rideg elutasítást vélt felfedezni a Szűz szép, szomorú arcán. „Máltai Maria sem lehetne ridegebb hozzám”, fut át keserűen a fején; már ahhoz is erőtlen, hogy visszanyelje haereteicus gondolatait.

Sötét árnyként suhan végig a kápolna oszlopai közt, s a sötétségbe burkolózó folyosókon, melyeket alig világít meg a halódó fáklyák fénye. Egy lélekkel sem találkozik; a fáradalommal s félelemmel teli napok után ólmos álomba zuhant mindenki a szigeten, aki tehette; az őrszemek pedig messze voltak tőle, a bástyák ormain. Észrevétlenül osont be szállására.

A cseppnyi szobában éktelen rendetlenség uralkodott; már az ostrom előtt sem volt soha különösebben rendszerető természet, azóta pedig végképp nem ért rá, hogy orvosolja ezt a gyengeségét. Így jó darab idejébe tellett, mire meglelte, amit keresett: azt az öltözet ruhát, amiben egykor a szigetre érkezett.

Ha most valaki meglátná… Lovag létére keresztes köpenye nélkül, világi ruhákban. Nem számít! Most már minden mindegy; gondolta, míg mind gyorsuló léptekkel, a végén már futva igyekezett végig a kihalt folyosókon, ki a Borgóból, a sziget éjsötétjébe vesző belseje felé.

Nagyon óvhatta az Ég, hogy senki sem vette észre.

Könnyedén megtalálja a kis öblöt, melyet Maria emlegetett; és fekete vizén valóban ott ringatózott a csónak. Egy alacsony, szikár ember bíbelődik a durva kötéllel; a sötétben rosszul látja a csomót, pedig látszik, már nagyon szívesen elhagyná az öblöt. Sietős lehet a dolga; már amennyire egy máltai csempész útja egyáltalán sietős lehet. Hiszen a vérében volt a nyugalom; az az eredendő bölcsesség, ami a természet sajátja – és azoké az embereké, akik vele szoros kapcsolatban élnek.

Ruy váratlanul terem mellette; a másiknak ideje sem maradt, hogy észrevegye – menekülésre pedig végképpen nem.

- Ismersz egy Maria nevű lányt? – szegezte neki kertelés nélkül a kérdést; csak remélni merte, hogy benső remegése nem fátyolozta el hangját is – Vagy Ramónt?

- Egen – bólintott amaz; a sötét jótékony leplet borított gyanakvó pillantására. Bár meglehet, állandó arckifejezése volt ez; a csempészélet nem kedvez a bizalomnak – Minek kérdi?

- Üzenetet hoztam tőle. Egy bizonyos csónakról szól.

A gyanakvás sötétebbre váltott a csempész szemében.

- Miféle csónakról?

- Amelyik kisegítette volna őket a bajból. Pontosabban… el erről a szigetről.

- Erről nem tudok – keményedett meg a máltai arca –; valóban tudakolták, van-é csónakom; de nem mondák, mire kéne. Hogy dezertálni… kétellem, senor.

- Ha majd egyszer mégis eszedbe jutna, akkor jó, ha tudod: már nem kell nekik a csónak. Máshogy döntöttek.

Belesápadt a hazugságba. „Ugyan miben vagyok én jobb Diegó-nál? Ő megölte volna, ha már nem lehetett az övé – én pedig akarata ellenére itt tartom a szigeten, a csaknem biztos halálban, mert az enyém sem lehet. Éppúgy halálra ítélem, mint ő – csak éppen én nem szemtől szembe teszem.”

A máltai keményen ránézett.

- Különös ez az izenet, senor. Igencsak különös. Iszen Maria azóta már járt nálam.

Ruy áldotta a sötétséget, mely eltakarta arcának viharos változásait.

- És mit… mit akart?

Indulatosan harapott ajkába, ahogy ráébredt: kérdésével elárulta magát. Szerencsétlen elszólása a máltai figyelmét sem kerülte el; s baljós fény villant a szemében.

- Hát nem tudja, senor…? Azt mondotta, éppen egy fertályórája, ha elmehetett, hogy már nem kell mégsem. Nem az én dolgom kutatni, kinek mi dolga van. Felszedem a horgonyt, és biztosabb vidékre vonulok.

Halk, fémes surranás, csak a lovag kifinomult hallása foghatta fel, mielőtt egyáltalán megláthatta volna a csempész tőrének villanását. A máltai – foglalkozásának köszönhetően – irgalmatlanul gyors; de Ruy érzékei is kitűnőek, és a nyugtalanság csak még élesebbé tette őket. Az ő fegyvere még gyorsabb; egyetlen erős csapás a nehéz karddal, és a csempész kése a csónakba hull… mielőtt egyáltalán eszébe juthatna lehajolni érte, a lovag tőre már a torkának szegeződött.

- Valóban Maria barátja vagyok. Éppen ezért nem öllek meg.

A félelem csak a csempész szemében villant; arca mit sem veszített barnaságából, sem rendíthetetlen nyugalmából.

- Ahogy gondolja, senor.

- Mit mondott Maria, miért nem kell a csónak? – kérdezte Ruy, a tőrt még mindig a másik torkának szegezve; bár magától is sejtette a feleletet. Bizonyára Ramón olyan meggyőzően csókolta előző éjjel, hogy közben a lány elfeledte: menekülni akar a szigetről…

- Mondom: nem közölték velem. Ha esetleg elengedne, akkor éppúgy nem firtatnám, kicsoda a senor, mint ahogyan nem kutattam az ő dolgukat nem. Nos, senor? Mit gondol az egyezségről?

- Legyen – bólintott rá a jég ridegségével, míg hüvelyébe dugta a kardot –, eredj hát. De figyelmeztetlek: ha az emlékezeted Mariá-t és a… kedvesét illetően bárki más parancsára fel találna frissülni, akkor megtalállak. És bevégzem, amit most nem tettem meg.

A csempész gunyoros mosolyába most először keveredett némi elismeréssel vegyes őszinte derű is.

- Megígérem, senor – végre sikerült kioldania a kötél csomóját, és a kis bárkát megdobták a hullámok, vissza, a hegyei felé –; és mellé még valami mást is, amit pedig nem kért: azt is elfeledem, hogy egyáltalán itt járt valaha.

***

- Allahu akbar! – rengette meg a falakat a diadalmas ordítás; vetekedve az iménti aknarobbanással, mely romba döntötte a Kasztíliai-bástyát. És a törmeléken már özönlött is föl az oszmán áradat, elsöpörve a rettenettől dermedt védőket.

Az erődítmény távolabbi fokáról La Vallette vezérkara társaságában sápadtan nézte, amint a török jelvények feltűnnek a romok ormán.

- Fiat voluntas tua… – temette kezeibe keserű sóhajjal arcát az egyik lovag.

- Kicsinyhitűek! – sziszegte a nagymester – Még nem; mon fére, még nem! Majd ha haldokolva kiterítetek, akkor elmondhatom: legyen meg a te akaratod; de amíg a karom emelni tudom, addig szolgálom a Mindenhatót!

- Meg kell állítanunk őket – intett kardjával a menekülő-hátráló lovagok felé; s csaknem futva indult feléjük. Starkey követte elsőként; de – miután megérezte, hogy senki nem tart vele – hátrakiáltott társainak.

- Rajta, mon fére! Ha nem akarjátok, hogy még ebben az órában elessen az erőd, akkor gyertek velem, és védjük meg az életét!

Ez hatott. A kezdeti vonakodás után most már jóformán özönlöttek utána, mert már nem csupán a Rend főemberei követték, hanem a Kasztíliai-bástya veszedelmére felfigyelt más lovagok és máltaiak is; és perceken belük védelmező gyűrűbe fogták a nagymestert – épp időben, mielőtt még elérhette volna a tűzvonalat.

- E pillanatok miatt nem bánom, hogy nem mártottam már rég’ belé egy tőrt – morogta Carlos; elég halkan, hogy a lovagok s a máltai katonák ne hallják, és elég hangosan, hogy a fia azonban igen – Ha nemesnek nem születik, talán haramiavezér lett volna: épp elég kegyetlen hozzá!

- De apám! – kiáltott fel elborzadva Ruy – La Vallette nagyon bátor ember és kitűnő hadvezér!

- Ezt a disputát már elkezdtük egyszer és semmi értelme folytatni.

- Emberei gyengesége sem tudta rávenni, hogy feladva az ispotályt, a belső erődbe vonuljunk vissza! Azt mondta, inkább haljunk meg, ha ezt akarja az Úr; de nem hagyjuk el a szenvedőket – akkor létünk is értelmetlen lenne! Mi ez, ha nem hősiesség, apám?!

- Kétségkívül; éppen ezekért mondtam: nem bánom, hogy életben van. De ahhoz a felelethez, amit a török békeajánlatára adott, ahhoz nem volt joga. A hatalma megvolt hozzá – de joga, az nem volt, Ruy. Bármi valódi tanácskozás nélkül dönteni mindannyiótok sorsa felett…

- Ha kegyetlen is: önmagához is az. Valóságos legenda!

- Az is legenda, amit itt megélünk, kedves fiam; csak éppen egy apró gond van a legendákkal: nagyon kellemes a kandalló mellett hallgatni-olvasni őket; de megteremteni már annál keservesebb. És mi most sajnos éppen ezt tesszük. Legyen meg a Te akaratod… Chavalier La Vallette! – tette hozzá gúnyosan; de Ruy már nem hallotta a szentségtörő szavakat: rohanó léptekkel követte a nagymesterhez csatlakozó társait.

…Mire a harc elcsendesedett, az oszmán jelvények már a porban hevertek és a törmelékhalommá vált bástya lábainál.

És az esteli szélben büszkén lengett a templomosok lobogója.

Milyen jólesett most az ispotály fehér hűvössége! A lovagok – legalábbis, akik a gyakorlatban is foglalkoztak közülük a szenvedők gyógyításával – mindig is gondosan ügyeltek a tisztaságra; s ezt az ostrom alatt is híven megőrizték, amennyire lehetett.

Ruy a falnak támasztotta forró homlokát, s mélyet lélegzett a hűs levegőből. Igazi áldás a kinti bűz és mocsok után… az ostrom hetei alatt már csaknem elfeledte, hogy ez a benti világ a természetes, és az ott kinn a feltárult Pokol…

Összerezzent, ahogy fájdalmas kiáltás hasította ketté a békés csendet – és az ő nyugalmát is. Az ispotály egy távolabbi zugában egy kínokban vonagló testet fogtak le a segédek, míg egyik rendtársa a szerencsétlen elroncsolt lábán dolgozott a sebészkéssel.

Ruy keserűen nézte őket. „Nekem is ott lenne a helyem; segítenem kellene nekik; nem vért ontanom a harcban… Arra épp elég ember van; de ehhez kevesen értünk! Túl kevesen” – gondolta, ahogy végignézett az egymás mellé fektetett sebesülteken.

És bár bal karján kegyetlenül égett a vágás, megszégyellte magát, amiért idejött. „Nem vehetem el a segítséget tőlük a magam karcolása miatt… Igaz ugyan, hogy pár óra múlva mehetek vissza a bástyára; de hát talán addig ellátják a legsúlyosabbakat; és ha nem, akkor kibírja ez a következő éjszakáig…”

Nehézkesen feláll a földről, ahová kimerültségében lekuporodott; és már indulna szállására, amikor egy jól ismert hang rákiált.

- Te meg hová készülsz, édes egy fiam?

Erőtlenül mosolyog Lazaroné-ra. Az kérdő pillantással méri végig, Ruy talán még azt is megkockáztatná: aggodalmasan; míg tekintete megakad a fiatalember karján. A hevenyészetten felkötött kendőt már egészen átitatta a vér.

- Elmegyek, testvérem – vont vállat Ruy – Látom, mennyi embernek van szüksége rátok. Én ráérek.

- Hogyisne, fiam – zsörtölődött az idős lovag – Talán azt akarod megvárni, hogy te is felfekhess itt valamelyik asztalra? Nem ajánlom: engem tartanak a legügyesebbnek, az Úr bocsássa meg, ha a büszkeség vétkébe találnék esni; utánam pedig téged. De azt várhatod, hogy én végezzek rajtad komoly műtétet; azt pedig ugyan megnézném, hogy te magadon miképpen végzed el – tette hozzá csúfolódó mosollyal.

Ruy-t mindig meglepte rendtársa derűje, melyet még itt is meg tudott őrizni; és sokszor gondolt rá: nagyon kegyelhet Isten az ő öreg barátját. Mert e nélkül az adomány nélkül talán már rég’ saját sebészkésébe dőlt volna ennyi vér és halál között.

- No, mutasd a karod – intett Lazarone ellentmondást nem tűrően; s egy lócára ültette, míg ellátta a sebét.

- Így ni – veregette bátorítón vállon –; rendben leszel, csak legyen ideje beforrni. Maradandó baj nélkül meggyógyul majd.

- Legyen ideje beforrni? – ismételte csúfondáros hangsúllyal Ruy – Már megbocsáss, de az, ami ott kinn folyik, nem éppen ennek kedvez.

- Nem is – értett egyet az öreg lovag –; de minket ez nem is zavar; mivel te nem leszel ott.

- Hogyan?! De hát a Kasztíliai-bástya… épp csak az imént foglaltuk vissza; és La Vallette parancsa…

- Nem érdekel. Szükségem van itt rád, Ruy; és nem érek rá a nagymester személyes… indítékaival törődni. Egész egyszerűen nem mégy vissza oda; senki nem fog keresni; épp elég dolga van La Valletté-nek ahhoz, hogy téged kutasson. Szépen itt maradsz, és segítesz nekem – ahogy azt te magad is szeretnéd.

***

Az elkövetkezendő hetek elrejtették előle Mariá-t: jóformán ki sem mozdulhatott az ispotályból, nem találkozhatott vele. Azonban ha azt remélte: ezt talán könnyebb lesz elviselni, mintsem hogy nap mint nap lássa a holnap ígérete nélkül; csalódnia kellett. Mert az idő múltával fájdalma átalakult csupán, de mit sem enyhült.

Azelőtt a vágyakozás kínozta, szerelme reménytelensége, a féltékenység – most, főleg, hogy nem láthatta, hírt sem kaphatott róla, mindinkább a már-már félelemmé növekvő aggodalom.

Akkor már kegyetlenül megfogyatkoztak a védők, és a fegyvert bíró máltaiakat is hadba állították. Attól kezdve Ruy, valahányszor fiatal máltai sebesültet hoztak az ispotályba, rettegve tekintett a szerencsétlen arcára: vajon nem Maria vadvirág-vonásait ismeri-e fel bennük…?

És lassanként már elvesztette a hitét a holnapban. Hiszen minden nap egyforma, minden hajnal vért és halált hoz, az alkirály meg a többiek is csak ígérgetik a segítséget, de csak nem akar megérkezni – és még az az eretnek gondolat is megfogant a fejében, hogy a pápának is olcsóbb volt egy árkusnyi papírt meg tintát küldeni a halottaknak és majd meghalóknak ígért bűnbocsánattal, mintsem fegyvereseket.

Egyedül az nem ragadt rá harcoló bajtársaitól, ami pedig talán segítette volna: az a delíriumos láz, melyet egykor a mártírok érezhettek, és amely már itt a földön közelinek érzi az üdvösséget. És minden addigit gyorsan múló lidércálomnak.

Nem. Ott kinn, fegyverrel a kézben, a harc lázában talán lehet így ölni – de az ispotály falai közt életet menteni vagy már csak szenvedést enyhíteni, könnyeket letörülni: azt nem lehet félszívvel.

Egy kora szeptemberi napon kimerülten támaszkodott a falnak; hiába várva enyhet a kövek hűvösétől – a sok vér és szenvedés mintha a sziklába is belemarta volna magát, fojtó leheletével s fülledt, émelyítő melegével ránehezedne az ispotály lakóira – és a sebesültekért küzdő lovagokra s segítőikre.

Már kába volt az ópium gőzétől, melyből sose volt elég, és a legtöbb szenvedőnek már olyan mindegy volt, nem sokat enyhített kínjain, másokat épp csak a kevéssé fájdalmas agóniához segített; bár talán az is számít, talán valóban megérte, ha már csak egy kevéssel is könnyített a szerencsétleneken; töprengett Ruy; elkínzottan dörzsölve halántékát.

Talán még egyik támadás sem követelt ennyi halottat, mint ez a mai; fut át az agyán; de jó is volna egyszer az életben magának felhajtania az ópiumos bort, talán többet is, mint amennyit egy ember kibírna, és feledni, feledni… örök álomba feledkezni.

Mintha egy pillanatra csendesedne az ispotály… cseppnyi pihenő csak; ebben a percben talán életét is odaadná érte– nem mintha oly sokra értékelte volna az utóbbi időben; de…

Már késő. Új sebesülteket hoznak; már nem mehet el – megfutamodásnak tűnne; és sóhajtva indul az érkezettek felé.

- Mennyire súlyosak? – kérdené; de ahogy tekintete a máltai fiatalemberre esett, ajkára fagyott a kérdés.

A szerencsétlen arca csaknem felismerhetetlen volt a fájdalom görcsös vonaglásától, s felsőteste merő vér volt egy mély vágástól. A szenvedésnek ezen a fokán minden arc egyforma – mégis; valahonnan emlékek tolulnak fel, nem, nem emlékezik, vagy csak nem akar; mindegy is; hiszen ismét rosszullét kerülgeti a kialvatlanságtól; a sebesültet társaira hagyja, s most igenis lefekszik aludni, ha mindjárt a golyózápor közepén is.

A sebesült azonban feleszmél kínjaik közül, és megrántja a lovag köpenyét.

Szánalmasan gyengén, ha Ruy úgy akarná – nem is érezné; azonban nem viszi rá a lélek.

- Mit tehetek érted?

A máltai akadozva kezd bele; látszik: Tartarosz kínja minden kiejtett szó; de amit mondani akar, azt az életénél is többre tartja,

- Lovag úr, kérem… ha meghalok, mondja meg Maria Rosának… a kosárfonó lányának, kedvesemnek, hogy …. én is viszontszeretem. Ramón a nevem… Valamit… valamit tudnia kell; könyörgöm, ne árulja el őt… csak mellettem akart lenni… Férfiöltözetben van a szigeten, vizet-bort hord, segíti a katonákat… Talán megleli, uram… Ne büntesse; kérem, értem tette… Keresse meg, az Isten nevére kérem, ha én meghalok, ne kockáztassa az életét hiába… Mondja meg, hogy bocsásson meg, és tegye, amit akart, amíg nem késő… ő tudni fogja, miért és mit. És… és adja át neki … ezt.

Apró, de mívesen faragott rózsafüzért nyújtott a lovag felé – saját kezemunkája lehetett.

Ruy a falnak tántorodott. Beata Maria! És most itt fekszik kezei között a szerelmese… tátongó sebek… ki nézne még egy halottat a sok száz között? Beata Maria; légy kegyes…

Egy kéz nehezedett a vállára.

- Kimerült vagy, mon fére. Menj; megteszem érte, amit az Úr kegyelme enged.

Megkeményedett arca, ahogy visszanézett Lazaroné-ra.

- Nem. Majd én megteszek… mindent.

Keserű gyertyafüst, tömjénnel elegyedve; ahogy a fény sejtelmesen villan meg a sebészkésen.

Fiat voluntas tua… míg szertebomlik az ópiumos bor mámora a vörös ködben.

***

Az egyik fegyvernök lélekszakadva rontott be az ispotályba; izgatott kiáltozásával felzavarva még az ópiumálomba merült szenvedőket is.

- Gulio; nyugodj meg! – kiáltott rá Ruy; felemelkedve az egyik sebesült mellől, akit addig egy szilkéből itatott – Igyál – kínálta felé saját kulacsát –, és aztán mondd el értelmesen, mi történt. De ne itt – tette hozzá halkabban – Felesleges megriasztanod őket.

A legényke csupán az intelem első felét fogadta meg; de azt aztán alaposan: az udvariasságra mit sem adva teljesen kiürítette a kulacsot.

- Fra Ruy; fontos híreim vannak!

- Feltétlenül itt kell? – morogta a lovag, és mindenáron igyekezett kiterelni az ispotályból; amit Gulio éppolyan elszántsággal próbált megakadályozni. A fecsegő fiú végül már nem állta tovább a magára erőltetett rejtélyességet, ami egyébként egyáltalán nem volt természete; és felrikkantott.

- Tízezer fős sereg érkezett! Ma hajnalban kötöttek ki a Mellíhai-öbölben, és mostanra már a Nassari-gerincen vertek tábort. Végre itt vannak! – akkor már a könnye is kicsordult megkönnyebbülésében – Megmenekültünk, uram!

Ruy sápadt-dermedten hallgatta. A reményvesztettség után egyszerre már az is hihetetlennek tűnt, amit már hónapok óta vártak…

- Hála Istennek! – sóhajtott fel az egyik máltai a lovag lábánál, s imára próbálta kulcsolni bekötözött kezeit.

- Te Deum laudamus – kezdett bele a hálaimába egy sebesült ispotályos; s szavait többen felkapták, hamarosan már mindegyik sebesült vele mondta a teremben.

- Te Deum laudamus – ismételte Ruy is; míg a falat ékítő keresztre siklott a pillantása. Csak a Megváltó tudhatta, miért ad hálát: a Rend várható győzelemért – vagy talán valami másért is. És ahogy nézte-nézte, lassanként az ő tekintete is elfátyolosodott.

Percnyi gyengeség; a következő pillanatban már hevesen ragadja vállon a fiút.

- Gyere velem, Gulio! A nagymesterhez! Most!

A fegyvernök képtelen volt visszafojtani kitörő nevetését.

- Bocsásson meg, Fra Ruy – de olyan nem létezik, hogy valaki ezen a szigeten bármit is előbb tud meg, mint La Vallette úr! Tőle jövök… khm… pontosabban nem pont tőle; Del Monte lovag úr parancsolta, hogy kísérjem el; és hát én…

- Hallgatóztál?

- Hát… igen – vallotta be fülig vörösödve a legényke –; de remélem, megbocsátja, mert további híreim is vannak! A nagymester az oszmánhoz küldte az egyik foglyot, azzal a kissé megmásított igazsággal, hogy húszezer katona érkezett a megsegítésünkre… Véget ért az ostrom!

- Pijále feladta?!

- Jöjjön, és nézze meg, Fra Ruy! Maradandó élmény lesz végignézni a dicstelen távozást! – jegyezte meg Gulio kissé szemtelenül; és futásnak eredt; mit sem törődve vele, hogy a lovag követi-e.

Követte.

Csaknem menekülve futott ki az ispotályból, s fel a bástyára, a fiú nyomában. A rommá lőtt kövekre hágva Gulio széles mozdulattal intett a part és a tenger felé; és ahogy megszólalt, hangjában már nem a diadal büszkesége izzott – hanem remegett a hála és a megkönnyebbülés könnyeitől.

- Nézze, uram! Felszedik az ostromlövegeket, és szállnak fel a hajókra… Szép sorjában! Estére egy szál oszmán sem lesz a szigeten!

Valóban: ha a török sereg érkeztekor tarka szőnyegre hasonlított, mely szemfedőt készül borítani reményeikre – most az apályt idézte, mely megadóan húzódik vissza a tenget felé, ahonnan vétetett.

Kósza késői napsugár az ispotály vérmocskos fekhelyen; a máltai elkínzott, halottsápadt arca. A fény Ramón zárt szemére hull…

Egyszerre megrebben a pillája – felébred a majd’ félnapos álomból.

- Lovag úr… megtalálta? Maria megkapta az olvasót?

- Nem vagyok szolgáink küldönce – felelte Ruy ridegen – Majd elviszed magad.

A máltai arca megremeg, ahogy ujjai ismét rákulcsolódnak a kezébe nyomott olvasóra; ha nem volna iszonyatos vérvesztesége, arccsontjai fölött kiütközne a pír.

- Akkor hát… túlélem?

- Deo gratias… igen.

S fordul is el; ebben a pillanatban éppoly kevély, mint bármelyik máltai lovag – és a máltai, talán először életében, nem gyűlölte érte a lovagi köpenyt.

***

A tenger éppúgy ragyogott a felkelő nap fényében, mint négy hónappal azelőtt. Mintha semmi sem változott volna, hihetné, aki nem a rommá omlott szigetet nézi, hanem a drágakőként csillogó hullámokat – melyek fényét most is éppúgy sötétítette el a hajószőnyeg, mint május havában.

Csakhogy Pijále oszmánjai ezúttal menekültek.

A felmentő sereg végképp kedvét szegte az ostromlóknak, akiket amúgy is elcsüggesztett a döntőnek szánt szeptember másodiki ostrom visszaverése.

A hír szárnyakra kelve terjedt szerte a szigeten – örömmámorba emelve a védőket, akik – most már elismerhették – valójában sosem merték remélni, hogy sikerülhet. Maroknyian az oszmán áradat ellen – ehhez csoda kellett, kel lábra a suttogás; megindul a fényes legenda, mely oly sokáig aranyozta be a Rendet.

Vittoria! Száll szájról szájra a kiáltás; egyetlen hálatelt körmenetté fonódik a sziget ünneplő forgataga. A diadalmámor pillanatában a tömeg túllépett véren, halálon, az ostrom nyomorán és kimerültségen; a váratlan ajándékként visszakapott élet öröme – ha csak erre az egyetlen édes napra is – erősebb, mint a gyász keserűsége. Felvirrad majd a holnap – a holnap, melyet már régóta nem reméltek –, lesz még idő elsiratni a holtakat, emlékezni, s újjáépíteni a romokat. Hiszen nyertek a csatán – egy egész életet.

De a mai nap: legyen csak az örömé.

Új hullámokat vet a lelkesedés; az ünneplők örvénylése egy irányba fordul, szorosan csoportosulva a lovagok körmenetéhez. Mert La Vallette kihozatta rejtekéből a féltett Szent János-ereklyét, s körbevitette a romok között. Hadd lássa a nép, hogy az Ég megvédi azt, aki hű fia… Még az ispotályból is kiáramlanak a magukat bíró lábadozók s a könnyebb sebet viselők; csatlakozva társaikhoz; boldog, aki csak meg is érintheti a díszes ereklyetartót.

Carlos, oldalán fiával, meghatottan nézte a máltaiak s a közéjük keveredett néhány ispotályos boldog kavarodását; s mosolyogva mondja:

- Így utólag: nem hittem volna, már amikor elindultam Máltára sem, hogy élve elmehetek innen; amikor pedig megláttam az oszmán hajószőnyeget a tengeren, még feleannyit sem adtam volna az életemért. De mégis túléltük – egyszerre mosolya gyöngédebbre vált, még szeme sugara is megváltozik, mintha addig révedező pillantása egyszerre kedves néznivalót talált volna a forgatagban – És győztünk, fiam.

Ruy tekintete követte apja pillantását… A grand tekintete egy legényt s egy ifjú lányt kísért, női mivoltát férfiöltözete ellenére is nyíltan hirdette kibomlott, derekáig hullámzó fekete haja. A legény rongyai alól még előfehérlett az oldalát borító kötés, ahogy előbotorkált az ispotályból; de arca, minden sápadtsága ellenére is ragyogott, ahogy a lány felé igyekezett. Az megelőzte, egyenesen a karjaiba futott, s csókban forrtak össze… amit talán máskor sosem mertek volna, legfeljebb rejtett zugban, de most, a diadalmámorban ugyan mit számított két újra egymásra talált fiatal boldogsága?

Ruy sápadtan figyelte őket; a felismeréstől egy pillanatra elakadt a lélegzete.

Ramón és Maria voltak.

A tenger felől feltámadó szél vízpermetet sodort az arcába – égi áldás, legalább elfedi a szeméből kiperdülő másik cseppet; míg a szerelmeseket nézte.

Talán csak a tengervíz marása okozza, hogy hangja kissé rekedtesen cseng, míg – tekintetét az összefonódó páron nyugtatva – felel Carlos-nak.

- Igen, apám. Vittoria.

Vége