A tejföl feltörekvő alkat...
Nem olyan, aki ül és hallgat.
Hiába mondták: "Meg leszel edve! "
Tovább tanulni támadt kedve.
Sok tájékoztató címkét túrt át,
És meglelte a joghurt kultúrát,
Mellé felvette a görög nyelvet,
Hiszen az elitbe az is kellhet...
Mikor végzett, jó szó reá sok hullt.
Így lett végül tanult görög joghurt.

Mennyi fáradt szürke folt

az aszfalton szertefolyt.

Ha kiköpnek mostohán,

elkenődünk ostobán.

Mikor lehull szép fehér…

kosz tapad rá, földet ér.

Jó volt, amíg íze volt.

Most már csak egy szürke folt…

A cipőtalp nem kérdez,

rád tapos és megmérgez…

nem szelíd, nem is tiszta,

mocskos, mint a giliszta…

Mikor kinyúlt, csúf zsineg

nem kell ő már senkinek.

Jó volt, amíg íze volt.

Most már csak egy szürke folt…

2016.04.18.-19.

Szívemben leégett az avar.
Engem már az se zavar,
ha nem beszélhetek másnak, csak a falnak,
ha bárány-imáim mind éhen halnak,
ha eláraszt a forró szik,
ha ajkam mást nem lát, s nem eszik.

Lehet kezemben kavics vagy gyémánt,
ha valakit fénye bánt,
mint gyerekre ráparancsolnak: 
"Minek neked papírcsolnak?
(Hullámok közt kavircsolnak...)
Ürítsd ki zsebed!"
Szemem sír, megreped...

Tegnap éjjel templomodba tértem,
faragott szobrok között térden,
ottan ültem én,
a világ peremén...
Ha egyszer eljutok a csillagokhoz,
ahol az Úr leplet foltoz...

Mélyen ülnek a sebek,

mint víz alján a szenny.

Lehull mind, ami lebeg,

hogy egy percet pihenj…

/Ahogyan ez a világ nevel:

fejre szorított vizes lepel. /

Fogaskerék és bábuk…

Csak nézd a menetet!

Amíg kopik a lábuk,

elfogy a szeretet.

/Bús, sötét kráterek maradnak

az emléktelen furcsa rabnak./

Fagyott csillagok között

fázik, aki érez.

A szívbe jég költözött,

azért, hogy ne vérezz!

/Meglékelnek és ha patak kel,

eretnek vagy!

Foszló levélmintás éjeken

a zord halál mesélt énnekem.

Hideg kaszáját félre téve,

könyvet húzott elő lassan...

(lapja sárga volt mint a kéve)

némán intett , hogy hallgassam...

Éreztem elejétől fogva,

mintha minden furcsán forogna.

A világ megmérgez. Keserű

drapp szavakat szúr fülembe

egy szakadt tollú dögkeselyű.

(véres szilánk, törött csempe...)

S újra égnek a reflektorok,

összeszorul, poros a torok...

Egyre csak fogy, nincs ott a deszka...

Egyszer rémálmodtam én,

elszaladt velem a mén... 

olyan levél érkezett, 

nem volt benne ékezet. 

Az a 

laza...

Elfognak és felkötnek,

ha esszét írok önnek... 

Az írásom elárul...

csak ne bántson tanár úr!

Legyen

kegyes!

Soha hármas nem leszek, 

leköpnek a noteszek... 

Oh nyelvtani törvények... 

elvisznek az űrlények. 

A jog 

sajog...

A csiga érelmeszesedéstől szenvedett,

fel is ajánlották rég a szerveket.

Bár nem kellett senkinek…

Kő… ugyan minek?

Azt mondta neki az orvos:

Ez aztán tényleg kóros!

Beállhat mészkőnek lassan.

(Itt, a csiga zokogása felharsan.)

Hiába adott a doktor más masszát,

semmit sem használt…

Szegény csiga majdnem kővé dermedt,

el is kezdték ásni a vermet,

Kifizetett egy egész vagyont,

s a doktor adott neki Calgont.

Nincs is panasza azóta,

a házát is leoldta róla…

Amerre jár krétapor helyett

nyálka mutatja a helyet.

Jeges testek...magányos esték...

fagyott az ecseten a festék.

Csak foszlik a vászon,

de az arcon ne látszon...

ahogy hull a levél, a korom,

a pengeél,a fakó szirom...

az arcon ne látszon...

Sztálin zord szemét kivájta
egy véres sarló.
Ne nézhess többet e tájra!
Tűnj el, te gyarló!

… magányomban megtörtént velem,
hogy rémített a tört-én-elem…
Hol a tükör?

Nedves lábnyomom az aszfalton,
a végtelenbe fulladt fantom…
Mit ér?

Éjjel hallom, ahogy sír megannyi seb.
Gyenge harmat vagyok, annál is kisebb…
Mit adhatnék?

Azt kérted hazudjak azúrkéket,
de én jobban szerettelek téged…
Megfakultam…

Világíts, mint a gyertyaláng,
hiszen mi írjuk a dalt.
A sötétség szörnyen falánk,
mindent apróra vagdalt…

Építsünk egy új világot,
ahol szeretet lebeg.
Ez a föld annyi kínt látott…
szegény krónikus beteg.

Eljött a nap, hogy változtass!
Nyisd ki a szíved, hogy láss!
Nem lehetsz céltalan utas,
a világ sötét padlás…

… mert fegyverek ontják a vért,
az utcákon romhalom.
Ha megkérdik, mégis miért?
Ez az éhes hatalom…

Építsünk egy új világot,
ahol nincs több félelem!

Hegedű az éjszakába:
bánatszonáta…
holdarcú bús érzés kába
melódiája.

Ne játssz… sebes ujjad fájva
érinti lelkem.
A szerelem vörös mályva,
lassan vér serken…

Mélyen remeg a csendfátyol,
foltok cseppennek.
Érzem, ahogy sír a távol:
Mindig szeretlek…

Óra kattan,
bús lakatlan
furcsa titka
körbe jár…

Kandallóban
izzó ló van
szava ritka,
 jelre vár…

Fénye lobban
egyre jobban
égve pattan:
tüzes ár.

Csillag kering.
Ezüstös ing
suhan halkan,
alszik már.

Az elmém megfeszül, visít és füstöl...
Ne lökjetek félre a forró üsttől!
Kavarognak a szavak, a tételek,
az öntudat holdkórosként szédeleg...

Szerencse kell ,hol maradnak az ászok?
Kanállal betűtésztákra vadászok...

A város ezer szeme ragyog.
Csillagok között járunk gyalog.
A hold fáradt, nekünk üzen.
Minden lépés furcsa ütem...
minden ige egy kosza dal...
körül táncol szép szavaddal.
Szívem boldog ,mert veled lehet,
s tudja: tied is viszont szeret.

Búsan renget,
sodor a tajtékos tenger.
A neved feszül a vitorlán.

Ha hideg ver,
belül is fázik az ember.
A fagy tátott szájú oroszlán.

most rám ordít…
Szavad nélkül minden zord itt,
bősz hullámok tépik az utat.

Ami törött…
hegygerincek, völgyek fölött
saját darabja után kutat.

/Oh, gyárilag sem volt egy túl értelmes fajta,
úgy vágott az esze ,mint egy fejetlen balta.../

A templom tetőn
súrolta a keresztet.
Csak nézett merőn,
nagy szemeket meresztett...

Gondolta hálás lesz az úr...
nem hiányzott már más
csak egyetlen réteg lazúr
minőségi ,márkás.

De egyszer hirtelen
egy villám orvul fejbe vágta,
(senki se volt jelen)
és ráesett egy nyírfa ágra.

Mikor magához tért
harangozni támadt kedve.
(Ne kérdezzétek mért!)
Csak állt vad ütemet verve...

De a népnek nem tetszett,
hogy Péternek (aki Punk)
a bús harang a dobszett,
ezért jól megdobálták...

/Bús ütemek sora…
rásimul a zongora.
(vérzik a lelkem)
Pár könnyet elken
és újra játszik, sír a szó…
szellem ül ott, átlátszó.
Fekete-fehér képekben él,
látom amint alkot, zenél…/

S most rácsok vetnek rá árnyat.
… a sok arc sápadt, ványadt…
Körbe leng a dohány füstje,
az én kezem is a falra ütne…

Sikít a húr… de nincs hegedű!
Kés a vonó… folyik a nedű…
s nézem mit rejt a sok heg…
hogy, mondd hogy fejtsem meg?

/… miért rettegsz, mért vacogsz?
sötét éj van akár a koksz…
Nincs nappalom se éjjelem,
reszket bennem a félelem…/

Ne sírj!

Fahéjas illatban a puha csend,
A hófedte világra békét csent…
Simogató fények dús özönén,
Varázst repít a templomi tömjén.
A szeretet meleg lángja lobban,
Ránk fonódik, s ég-ég egyre jobban.
Oly vígan, dallamra száll a csillag.
A gond, s a bánat mind-mind elillan…

Az én lelkem egy falat…
szeretlek, mint grizzly a halat
vagy, mint disznó a kondért…
Oda vagyok érted, mint róka a vakondért!

Az út hiába volt feslett,
ráléptél… és fényes lett.
Csillogsz nekem, mint a hold…
Rászóltam kutyámra: Ne csahold!
S a néma éj… a tőzeglápos,
szivárgott, mint egy törött lábos…
s e csendben… te meg én,
sétáltunk a kozmosz tetején…

Nem baj ,ha az ideg
csupasz, hideg, rideg...
feszül ,akár a húr,
kell egy fényes bravúr!

Ha száz lélek szakad,
ha úszik a vérpad,
ha fáradt a menet...
nincs szünet! Nem lehet!

A shownak mennie kell!

Egy ember oda fent
üldögél ,mint a szent...

(Hideg fények...neon...)
Mit érsz Napoleon,
ha nincs hősi sereg?
Az elme sistereg...

A függönyök mögött,
a nép fájón nyögött...
De csak futni vakon,
kell a dícs, a vagyon!

A shownak mennie kell!

Hova tovább...

Térdre ereszkedve
bámulok keresztedre...

Most átitat az áhitat,
de volt hogy a semmiben lebegtem
képzelhettek hitetlen betegnek...
hát te vagy reményem!
mondd meg keményen:
Merre menjek tovább...hova?
én kinek meghalt a lova....
álmokra vadásztam nem rég,
elhagytalak s beborult az ég...
szomjan, étlen
elvesztem a sötétben...

Tré fák az erdőben

Oh mennyi hitvány ,rút selejt,
az ember szinte könnyet ejt.
Elszáradt gally ezer reccsen,
mint a csont a baseball meccsen....

B.A.-nak

/Ő az én másik felem...

Ha majd a tétova halál
engem is megtalál...
kriptámban legyen pár tonna
mennyei manna.

(mert kell az uzsonna...)
Szépen halmozottan,
hámozottan, ottan...

Viszlát...!

***

Szia!

Pisztácia ♥

Megjegyzés a vers előtt:

"Szia Pityu
Lenne egy óriási kérésem
Tudnál nekem verset írni ezekkel a szavakkal: parazita, teafilter, bilirubin, propán-bután,
nice guy, húsgombócok, pingvin, deriválás
Gólya avatásra kellene
Induló legyen
A téma Mexikó
Nagyon nagyon nagy segítség lenne
A héten meg tudod írni
Nem kell hosszúnak lennie mert meg kell tanulnunk
Az életemet mentenéd meg…"

Vár rád Mexikóóó!

Bilirubin vagy rubinbili…
mindegy az, csak legyen idilli!

Lapozgatom az újságot,
Elsöpör a szennyáradat.
Kezem az asztalra vágott,
Mi ez a sok hazug adat!?

Mondd, milyen világ ez!?

Most kilépek az utcára...
Szól egy hang:˝Csak légy óvatos!
Mindennek meg van az ára˝.
... a föld szeme, oly harmatos...

Mondd, milyen világ ez!?

A barátom háza lángol...
Oh, csupán csak egy bosszú volt...
Minden megbocsátás öngól!?
Minden perc, olyan hosszú most...

Mondd, milyen világ ez!?
Mondd, milyen világ ez!?

A morfium már nem elég!

Halkan sír, megrezzen a táj,
bomló színekbe nagyon fáj...
Vár már kint,
rám tekint.

***

Ökörnyálban tévelyeg,
körötte a kételyek...
Nyafog a
köd foga...

***

Minden olyan zord itt,
szelek szája ordít...
Egy vércsepp...
most még szebb.

Legyen álmod varázs...

ringassa a selymes szél!

Fent a csillag-parázs

halkan, altatót mesél...

A sötét betakar,

körbefon és átölel...

akár egy óvó kar

magához húz ,oly közel...

Legyen álmod fehér,

világítson az éjben.

A fény mindent elér...

Repülj!Ragyogj hát szépen!

Táncot jár az égbolt,

némán suhan az este,

kútba hull a régvolt...

megszédül, aki leste.

Alszik most a világ,

már csak én őrzöm éjed...

Sós lén "hánykolodnak" ,mind hót részeg...
ők a bús pofájú tengerészek...
Nagy ballonokba rejtik a szelet...
Egyik se tudja merre van kelet,
ezért tartanak egyre nyugatnak,
ahol veszett sakálok ugatnak.

Hát legyen átkozott
az idő mi változott,
ki búját hordva
álmot köpött a holdra…

kinek szegény teste
krátereket ölt este…
és megszégyenül,
egyre ül, egyedül…

fején csillagkoszorú
lángol, s mégis szomorú…
, mert egyre kering
s meghal reggelig…

Oh, kedves, jó Johnny báró...
Csillagfény szúr ablakáró`:
Ezüst, arany, álomfolyó.
Töltény repül: ólomgolyó.

(Hopsz! Köhömköhöm-öhöáháöhé... semmi baj!)

Aludjohn! Hisz szeretik önt!
A nép elé ön búzát önt...
Oh, sosem volt nagyobb béke...
Csak aludjohn már el végre!

(Vasvillára, vasvillára!
Psssssz! Johnny báró aludni akar!)

Éj árnya száll, a csend lep el,
mint friss holtat fehér lepel.
Fekszik a sok dolgos paraszt.
Á, nem hallhatsz tőlük panaszt!

(Kint zúg a tömeg)

Maga okos, remek nemes...

Mennyi ág a túlvilág...
s mennyi ösvény vezet?
Szánom magam,
ha lehull a szürke mennyezet.

Anda szól, messze szól...
s megrémül aki hallja...
Minden szónak
vérfoltos az alja.

Furcsa lány, egy talány...
sírok között nevetgél.
Azt mondhatnák,
tán őrült is lehetnél.

Nem félek te különc lélek,
mesélj csak nyugodtan!
Évekig egy jelet várva
feküdtem a homokban...

A tudat nyítja meg az utat...
a gondolat életre kel,
és hogy te mit
gondolsz ,az igenis érdekel...

2013.julius.1-2.

/Aki nem lép egyszerre,
az szarik a rendszerre…!/

Tolongva rohan, omlik, lázad
Ez a huszonegyedik század!
Izzó, forgó, rút betonbörtön…
Tizennyolcadik évem töltöm,
Peshedt magány… kopottan nálad.

Bús dőlt torony, ez a te házad!
Oh te, huszonegyedik század!
Géppé lett barna könyvespolcok,
Kavargó népköd, negyvennyolc fok…
Reánk rontva egyre csak támad.

2012.

Egy eltévelyedett, komor
faragott kőszobor
díszes lelkét látva
dülledt szemmel léptem én hátra…
s fogtam a fejem nagyon, mert
a látvány agyon vert…

Miként más mulat,
ha jön a nem várt fordulat,
úgy nevetett rám a korlát,
mit az ember csak akkor lát,
ha már, mindegy, késő,
és üt, mint a véső,
ezért e fájdalom,
hát ezért fáj dalom…

Megjegyzés: Agyrázkódás után…

2012. augusztus

Robotolok monoton.

Sorom morcos korom.

Oh, holt voltom folyton

Vonszolom, torok fojtón.

Porból fonom szobrom.

Roncsol mocskos ostrom.

Sok-sok gondom foltozom…

Csúcs? Fuccs, úgy zúdul,
utunk pusztul rútul...
Szú fúr, s fut húsz
puhult kultusz-túsz...
Kulcsunk bút csuk:
...múlt búcsúk...

/Uccu új zsúr...
Zúgj, zúgj húr úr...!/

Mottó:
A vidék
csupa ék…

Egyszer éltem egy farmon,
volt vagy ötven barmom,
és félszáz tarka tehenem.
Én egész nap csak pihentem…
Minden figyelmem lekötötte a peca…
Szegény feleségem: Teca
majd belehalt a munkába…
(Nem is értem este miért volt kába…(?))
A föld? Csak pár száz hektár,
s bőven csöpögött a nektár…

Éjjel a tehenek bőgették a holdat,
habár a tejút furcsa egy oldat…
(Ez pedig egy hat szavas mondat…)

Na!
Egy köpésre volt a kocsma:
oda járt a vidék (minden) mocska…
Oh, jaj!

S mondá Thalész:
itt egy tál-ész…
(és a tanítványok odagyűlnek vala)
aztán folytatja:… tétel.
Az én ajkamról ez nektek étel.
(S leomlott a sötétség egy újabb fala…)

A dölt betűs részeket még mindig Agatha Keyguard írta...

2011.

Via-dal IV.

Minefield és Baltazár, mint hírhedt hős és hű (korántsem hírhedt) szolgája, együtt folytatták útjukat a Ran Dóm felé. Ám ezúttal sem kímélte őket a Sors, mert furcsa hangokra lettek figyelmesek a közelből. Minefield összenézett kísérőjével, majd - válasz híján - a zavargás felé igyekezett.

Pla Tina:Darabokra tört a tükröd, te szakadt szajha?
A sminked a szememet kimarja!
Flor Ida:Tudom, hogy tegnap volt a nagy tali…
Menekülve hagyott ott a pasi…
Pla Tina:Az ott rajtad Hófehérke márka?

Megjegyzés: a dölt betűs részeket még mindig Agatha Keyguard írta... (ha minden igaz)

Via-dal Gyök IX.

Minefield:
Ím itt állok a síkoson,
nincs oly lélek, ki itt oson…
csupa hulla s ében holló,
kiszáradt föld, szélben kóró…

Behaj-tónak vize méreg,
ha iszok, bíz sírba térek…
Tán azért puszta a puszta,
mert elhull itt, aki lusta…

Lesve néz a gyilkos dögvész,
vendégem majd az ördög lész…

Egy haldok-ló:
Rossz hallgatni ezt a meló-drámát,
játszasz itten úri hölgyet, dámát…
S ha nem körbe-körbe járnád a csatateret,
utat és vizet lelnél… meg lehet…

Minefield:
Micsoda?!

A lét saras úton tapos,

s ha kiönt az ár,
rohanó koszos, habos
hullámba zár...
Fájva csiszol, formál
szürke kövek között...
csak hogy tud mi a normál,
hogy érezd a hiányt,
ha valaki régen őrzött!
S most a sors kihányt...

Mert minden emlék, minden álom

tova száll, elszalad...

hiába próbálom

megtartani a víz alatt...

mert e falakról a hang visszacseng,

aztán nem marad más csak néma csend...

Megjegyzés: Ezt ma írtam a szünetekben a tanárbúcsúztatóra, de az az igazság, hogy ez inkább a volt barátnőmnek szól...

Megjegyzés: A dölt betűs részeket továbbra is Agatha Keyguard írta...

Via-dal II.

 Minefield a békanyálas Borzasz tó mellett haladt el, mikor látómezejébe sátor-csúcsok kerültek. Minél közelebb ment, annál biztosabban tudta, hogy ez egy katonai tábor, mert a sárgás füvön zöldes-fekete, amúgy terepszínűnek hívott, sátrakat emelni normál közemberben eszébe sem jutna. Kíváncsiságtól vezérelve haladt feléjük.

Zsoldos:Jön valaki, lehet hogy egy kém!

Megjegyzések:Ezt az egyik barátommal együtt közösen írtam, szóval a dölt betűs részeket Agatha Keyguard (Kulcsár Ágnes) írta.
Csak a negyedik dalig lesz publikálva...

 Via-dal I.

Szereplők:

Minefield: főhős
Minna: Minefield szerelme
Baltazár:Minefield fegyverhordója

Tell Izsák: Tell Vilmos testvére
Zajos Lajos: a jós
Pap
Tell Izsák zsoldosai
Pla Tina
Flor Ida
Kukor Ica
Tinódi Alantas Sebestyén
Püspök
Adószedő

És ímhol Minefield lábainál hevert az nagy fenevad, mit csak legendákban olvashatott a jámbor köznép.

Az idős órásmester
egy fél percet se restell…
Fogaskerekek között
naphosszat elidőzött…
De az óra csak ketyeg…
Fel-felsóhajt: Mit tegyek?

Egyre bütyköl, ügyköd,
de nem lát, túl nagy a köd…
Eltörik egy pár csavar,
időhullámot kavar…
Kattog monoton hangon…
Fel-felkiált: Ne! Hagyjon!

A szoba, mint a bomba,
mi világot dönt romba,
oly hangosan ketyeg, zsong,
megremeg a gyertyacsonk…
Kígyó kúszik, a bűn nő,
az idő: foszlány… eltűnő…

Már úgy zakatol, pördül,
szegény öreg megőrül…
Az órán mutató sincs,
de feszül, mint a bilincs.

Furcsa idők köde lebbent… ültem egyre, ültem bent,
Pár szót súgva könnyedebben, emlék-foltos köpenyemben.
A lassú por oszló szobra, ráhullt fényes oszlopomra,
S tükröm síkján feltűnt (l/h)antom, mellé állt egy szürke fantom:
Öregember köpenyemben.
A légből űr nyílt, oly sivár, mint elkopott ősi vár,
Setét álmok szálltak immár és a visszhang: Mi vár… mi vár…
Csupasz falak, gyilkos selyem… nem volt többé ottan helyem,
Rést nyitva az éjszakába rám szakadt az ég szakálla:
Homály karú őszes hínár…

Kint, mint ezer löveg, máglya… izzott a tömeg lángja.

2006.12.10. 08:25

Kiugrottam az ágyból... emlékszem nagyon jól... , úgy mentem le a lépcsőn, mint akit elvarázsoltak.
Belül égtem a vágytól, hogy elmondjam valakinek:
Megálmodtam, nekem verseket kell írnom!(Megjegyzés: A helyesírásom ekkor még kettes volt és a fogalmazásaimra is mindig hármast kaptam)Valakinek el kell mondani, el kell! Szembe jött velem az öcsém a lépcsőn.
-Peti várj! Együtt fogunk verseket írni, te meg én!
Szemeiben még láttam az álmot és ő csak nézett rám, mintha megőrültem volna.

Kávét ittam én a holddal
hátra volt még ezer oldal
és furcsa kék téglatestek
a magasból, alá estek…

Méreg, ragály! Ez a bánat…
Szóval annyi, hogy: Bocsánat!

Éj van, se-tét, betört ablak,
élek, félek, most itt hagylak…
Menni, menni, rabként lenni…
Ennyi!

…

Szóval Ennyi és Bocsánat?
Ettől múlik el a bánat?

…

Én vagyok az, én az érdek,
Vagyok, leszek… oh temérdek.
Suta himnusz, saját malom,
tegnap arany, rubin… ma lom!

Jaj, a Luna is aludna…

Anno-Rexia

Avagy réges-rég királyság…
Magasba majd kikiáltsák:

… holdra sátrat Verne Gyula…

Tanulni-ni kellene…
eszmém fut… kicsit fura…
tenni kéne ellene…

15.

Emlékszem hétfő este volt.
(A konnektorban 220 Volt…)

Szép, csipkésre rágott
mezei virágot
vittem neki.
DE CSAK NEKI!

Mentem
menten…
gyöngyön, rímeken agyalva.
(Nem volt messze a lány falva…):

Szia Niki! Nini!
Minek a bikini?

***

Bőröd olyan fehér, mint a vászon
az erjedő, savanyú kovászon…

… stb… bla-bla-bla…

és hasonló szép szavak,
mert hát a szerelem vak.

Három óra út után,
mit az ember, úgy utál…
megláttam a házat
… szememben alázat…
(Jaj, az érzés lealázhat)

Hosszasan csak csengettem…
szívem várva-várt, retten'.

A plüssmaci vörös vért hány…
Elvonóban fekszik a lány.
Menekülne… Nincs menekvés!
Tűvel romba döghalált vés.

/Lét felesleg… még egy flashback…/

A passzát a holt port rázza.
Egy keselyű rút csontváza
éhezőknek szemét szúrja.
Remeg a kín sivár húrja…

/Aszály a száj… Jaj, Afrika!/

Míg a tehén utcán legel,
nem törődve fellegekkel,
tömegnyomor földön tapos,
árvíz jön, négy-öt hónapos!

/Zsákutca a kaszt… felakaszt!/

Mély skarlátvörös keresztet
beteg járta házra reszket
a félelem rőt démona.

Ínséges idők jártak a Níluson.
Hogy holnapra is jusson
valamicske étek,
az aligátorok visszafogottan éltek.
Egyszer az egyik, (vállalkozó szellem)
fellépett a semmittevés ellen:
Elhatározta, hogy ő, az aligátor,
lesz az esőerdőben a navigátor.
Túrákat tervezett, kedvező áron,
hogy az úton pár állatot felzabáljon.

A vállalkozásnak egyedül ő volt az ura...
Nevet is adott neki. Így lett: TOR-túra

***

Reklám:

Ez az esőerdei túra,
jobb, mint bármely fogyókúra.
Biztosítjuk önt,
ha mellettünk dönt,
sosem fog visszahízni...

Arany János útán szabadon...

Mindenen vereséget megbosszul tán,
Veres félholdat küld, mert Ő a szultán.
A sok gyalult kutya le lészen nyesve.
A drégeli romra leszállt az este.

Győzelmet ünnepel a török tábor,
Csak tűnik a bor Ali poharából...
Víg a völgy, ott van ezer és egy koma
"S a két dalnok? Nélkülük nincs lakoma!"

"Hali Ali! Te csodás Allah alak...
Reám a dalnokok nem halgattanak.
Hát íme elhozattam őket láncon,
Csapattam is őket csak, hogy" úgy látsszon"."

Köszönöm Demir!

Lelkemnek úgy sincs egyebe…
Égjen, csapjon az egekbe:
ez a tűz,
ami űz…

2013. március.02.

***

Véget ért a kín-maraton,
szívem többet nem maratom

… könnyekkel…

2013. március.03.

***

Érted rezzen minden atom,
te vagy minden pillanatom…

2013. március.03.

***

Sorsom csillagát, mint éket,
mi oly forró szinte éget…
neked adnám, csak neked!
Úgy szeretném,
szívem bele reped…
Halkan súgnám, ne tudja más:
csak érted szól e vallomás…
Hát vigye tavaszi szél és ezer dal,
nem tudok mit kezdeni: a hiányoddal…

2013.

Éj volt setét, néma este,
álmát csak a hold kereste.
Furcsa léptem messze száll…
messze jár…
Éjbe tűntem szótlan, halkan,
elbújtam egy szürke falban.
Valaki most egyre vár…
egyre vár…
Tudtam jól, hogy Ő az… ottan,
engem kutat csalódottan.
S oh a kétség jeges-ár…
egyre vár…

L. Henriettának