November huszonkettedike, délután 

Harmadik bejegyzés: Kétely a kérdőjel után

Mostohaanyám, Karai Heléna, leánykori nevén Fekete Heléna Mária szegény családban született. Amikor hozzánk került, én mindent meg akartam tudni róla, de természetesen nem voltam elég bátor, hogy Helénától kérjem, hogy meséljen nekem az életéről, így végül, egy nap, amikor kettesben maradtan apámmal, leültem melléje és kérdéseket tettem fel neki. Ő akkor, mindent elmondott, amit szerinte a második feleségéről nekem tudnom kell.

(Női szemszög, felszólalás a női parlamenten, szarkasztikus beszéd)

Házasság? Ó igen, a házasság az a kötött szolgaság, melyet azt hiszem, mindannyian rendkívül élvezünk. Hiszen nincs csodálatosabb, mint mikor reggelit csinálunk szeretett férjünknek, ki oly sokat dolgozik értünk, hogy eltartson minket. Egész nap takarítjuk egyetlen igaz szerelmünket, a lakást, majd miután ezzel végeztünk és a többfogásos legalább 10 disznónak elegendő kaját megfőztük, amit mellesleg mind a kedves urunk fog megenni, utána neki állhatunk a mosásnak, vagy esetleg kertészkedhetünk, ami már-már szinte felüdülés számunkra.

Valami történik velem. Az idő, homokként pereg az ujjaim között. Máris itt a negyven, pedig tegnap még sok időm volt.
A fiatalság. Az álmodozások kora.
Aztán sorra bezárultak a lehetőségek. Az igaz szerelem romantikus ábrándja, már csak egy kompromisszum.
Hétköznapi megalkuvás.
Utálom a realitásokat. A monoton, hosszú perceket, amelyből összeáll az idő.
Ismerkedünk. A valóság meg én.
Az élet túl prózai. Nem is próbálom meg versben elmondani .
Jópár éve vagyok férjnél.

Imola nézte a tovasuhanó tájat.

Arra gondolt, éppen erre utaztak annak idején a nászutukra és mennyire más érzései voltak.

Eltelt 10 év. Akkor szerelmes volt, nagy reményekkel, boldogító vágyakkal.

Most más volt a táj is.

Akkor, érintetlenségében szép, rügyfakadó, virágzó tavasz, most kora ősz, amely színességében, az itt-ott feltűnedező sárga-piros falevelektől akár még szebb is lehetett volna.

De nem.

Viktor bal kézzel vezette az autót.