Imola nézte a tovasuhanó tájat.

Arra gondolt, éppen erre utaztak annak idején a nászutukra és mennyire más érzései voltak.

Eltelt 10 év. Akkor szerelmes volt, nagy reményekkel, boldogító vágyakkal.

Most más volt a táj is.

Akkor, érintetlenségében szép, rügyfakadó, virágzó tavasz, most kora ősz, amely színességében, az itt-ott feltűnedező sárga-piros falevelektől akár még szebb is lehetett volna.

De nem.

Viktor bal kézzel vezette az autót. Ölébe ejtett jobb kezét Imola megsimogatta és próbálta felidézni az egykori érzést. Viktor viszonozta az érintést.

Keze ráborult az asszonyéra.

A nyitott ablakon át érződött a Balaton illata. Éppen, mint akkor.

De akkor még készülőben volt a nyár. Most talán befejeződött.

Békülni jöttek vissza.

A régi érzések, a nászút helyszínére, átgondolni mindazt, ami még összeköti őket.

Sziluettjében kirajzolódott a hotel, és Imola a nászutas lakosztályra gondolt.

Talán megkapják ugyanazt a szobát.

De nem járt vele ugyanaz az érzelem, ugyanaz a perc, amelynek fényét soha meg nem történt fantáziák ihlették, és mostanra agyonra koptatott a valóság.

A hétköznapok monotóniája, a meg nem értettség, a sértettség, az ingerült szavak.

Nem volt ez már új szerelemre alkalmas talaj, amelyen kinyílhatna egy új virág. A realitás nem a szerelemnek kedvezett.

De talán mégis.

Imola tudta már, mit nem akar, de a gondolatai rendezetlenek voltak.

Nem találta az új szerepeket, amelyeket az életkor adott neki.

Nem tudott középkorú, szeretetlen nővé válni és elfogadni az élet fiatalságon túli, hosszú sivárságát.

Nem tudott és nem akart szerelem nélkül élni.

Most meghallotta cipősarkának visszhangzó kopogását a szálloda lépcsőin.

Arra gondolt, amíg felfelé tartott hogy, akkoriban miért nem tűnt fel, ez a visszhangzó kopogás, amely most reménytelenül monoton volt? Kipp-kopp.

Nézte Viktor hátát, ahogyan előtte ment, kezében bőrönd és már akkor sejteni vélte, nem lesz ebből a "házasságmegmentő akcióból" semmi.

Talán rossz ötlet volt ugyanide jönni, összehasonlítgatni mindent a múlttal.

Talán egy másik helyen kellett volna újrakezdeni, ha még lehet, az életet.

Kicsomagoltak.

Még füllesztően meleg volt a nyárutó, csak éjszakákra kacsintott be néha az ősz, megcsípve néhány falevelet,üzenve, hamarosan itt leszek.

Elnézte a férjét.

Ha most látná először, talán újra megdobogtatná a szívét.

Izmos felsőtestét még nem tizedelte meg az idő, ezt a 10 évet akár le is tagadhatta volna.

De Imola lelke nem bírta letagadni, meg nem történtté tenni ezt az időt. Ismerte Viktort, és csak ez számított, nem a vonzó külső.

A mindennapok erotikája kezdett különválni a házasságától, egy megfogalmazhatatlan vágyakozássá lenni az asszony életében.

Nem csalta meg sohasem a férjét.

De szerelemre vágyott, érintésre, szenvedélyre, amely mint bűnös vágy ráfonódott, tudatosítva benne, nem szereti már Viktort.

Most, közel 40 évesen, mint holmi tinédzser lány, akarta a szerelmet, mégha csak egyetlen percre is, akár a tiszta vizű forrást a szomjazó, visszalopni az elmúló időt, és újra nővé változni.

A házitündér szerep sosem ment neki valami jól.

Sosem tudott benne igazán megfelelni a férjének. Talán nem is akart soha otthonkás asszonysággá válni, hiába ez az élet rendje, nő akart maradni, a maga vonzerejében.

Mindig szép volt, és talán még az lehet.

De nem Viktor számára.

Nem szerette férje tekintetét sem, amikor ránézett, önmagát látta visszatükrőződni a szemében.

Látta a közönyt, látta, hogy mint nő, nem vált ki férjéből semmilyen reakciót.

Talán, ha érzelmeket látott volna, ha vágyakozást, ha kisfiús oltalomra vágyást, viszonozni tudta volna ezeket az érzéseket.

De csak a közömbösséget látta. A birtokolt és megunt játékszer, hogyan is tudna érezni bármit?

Utálta ezt az érzést.

A semmi átölelte, és szorította hosszú éveken át.

Egészen addig a soha véget nem érő éjszakáig, amikor rázuhant végre a vágy.

Boldog volt akkor, a feléledő érzésektől, a megtalált képességtől, hogy az egykori lány még, aki vad és kívánatos, elbűvölő és elbűvölésre képes.

Az az éjszaka!

Igen, éppen úgy indult, mint a többi ezeregy éjszakán át.

A nászutas lakosztály meghitt, beszűrödő fényei, a múlt árnyai nem hagyták nyugton a nőt.

Valahonnan, talán a szálloda étterméből behallatszott a halk, romantikus zene.

Viktor horkolt, amikor a folyosóra lépett.

Elindult.

Álomtalan éjszaka volt. Kipp-kopp. Hallotta a cipője kopogását.

A zuhanyzóhoz ért, amikor Viktor felébredt.

Hallotta ő is a latin zenét, és romantikus hangulatok bűvkörében Imola felé nyúlt.

De nem volt ott az asszony. Elindult ő is.

Imola hallotta a lépéseket. Csend volt és sötétség.

A zuhanyzóba lépett és lassan vetkőzni kezdett.

Először a köpenyt vette le, aztán a mai férjcsábításhoz vásárolt áttetsző és rövid hálóinget.

Megnyitotta a csapot.

A vízsugár először borzongatóan hideg volt. Levegő után kapott.

Akkor mozdult a kilincs. Valaki belépett az ajtón.

Imola lehunyta a szemét, hagyta, hogy a víz az arcába zuhogjon, elmosva könnyeit, egy ismeretlen és furcsa szemérmetlenség kerítette hatalmába.

Tudta magáról hogy szép.

Hagyta, érezte, hogy az a másik nézi őt.

Nem nyitotta ki a szemét.

Hallotta a víz zubogását, és lehunyt szemhéján keresztül is látta, az ismeretlen lekapcsolta a villanyt.

Talán félt is.

Félt a csendtől, félt a zajoktól, félt attól ami most történni fog.

Arra gondolt, az élete egy kis útjára bocsájtott papírhajó. Hagyta magát elsodorni.

Mostmár csak a kezével "látott" .

Érezte az izmos férfitestet, ahogyan tolakodóan hozzásimul, és a falhoz nyomja. A hideg csempéhez.

Éppolyan borzongató volt, mint a kezdeti vízsugár.

Hideg volt a fal, ahogyan a férfi teste forró és lüktető.

Most talán életében először sikerült kikapcsolnia a gondolatait.

Vad szenvedély sodorta magával, a titkon lopott pillanat, amelyben újra szép volt.

Hallotta a férfi lélegzetén, érezte mohó kezén önön kívánatosságát.

Vadul ölelkeztek, gondolatok és tervek nélkül, feledve a jövőt és a tegnapot.

Olyan volt az egész, mint egy furcsa tánc. Valakinek odaadta magát ott, a zuhany alatt.

Aztán újra csend lett. A sóhajokon túl. Zubogott a víz. Nem érzett szégyent.

Viktor előbb ért vissza a szobába.

Imolára gondolt.

Milyen szép nő! Hogy is nem vette eddig észre! A kaland vad emlékével a fejére húzta a takarót.

Imola a szobába osont.

Látta a férjét, de nem érzett bűntudatot.

Tudta, hogy valaki másra vágyik.

Egy férfira, nem számít, hogyan néz ki, csak szeresse őt, vad szenvedéllyel.

Úgy ahogyan az az ismeretlen szerette abban a percben. Ebben a szerepben akarta elképzelni magát.

Felsejlett benne a halk és fájdalmas gondolat. Hamarosan el fog válni.