Lágyan megölni

Hallottam másoktól kibeszélni,

Hogy van egy stílusa,
Így hát megnéztem egyszer,
Hallgattam egy kicsit.
Még a reflektor is hideg,
Oly rég nem láttam ilyet már.

És akkor az a fiatal lány,
Fiatal és gyönyörű,
Életemet játssza el hangján,
A világ egy csupor derű

És feltépi sok régi sebem,
Egyetlen karma sem fáj,
Lágyan megölni,
Azt jól tud,
Lágyan megölni,
Mint legyet a lúd.
Lágyan meghalni,
Milyen csúf.

Suttogják, hogy ó, biz' ő a nagy Ő,
A kisebbik már nem is vár.

A megfáradt táj

Felszűkült redőnyök ablaka

Mutogat szembe külteret,

Háttal vetett írószékem

Klaviatúrát penget.

Álmatag, szószátyár

Bolha viszket,

Hexametert vált fel,

Régi szerelmet.

Ó, ha túltenném

Az egyszemélyes háborút

Külföldi madámok

Igazoltatásaképp

Földrengések vércseppentő kúpján!

Túl vakond mára a hős zsarát,

Meddő a kedély urbanizált tájra,

S mint szállodában turisták a kasszaszárny,

Úgy vagy ábrándimnak alávaló pária.

Csüng-csengj még szép Rubizliszál,

Szólj, kis angyal.

Csillogj-villogj lágy Rubizliszál,

Nincs semmi baj.

Ó, drága, ne sírdogálj,

Jól tudd, nékem sokkal jobban fáj,

Nem lettél enyém,

Lelkem túl szerény.

Kincegj-kuncogj édes virág,

Feledd el magad,

Víztükör cseng, kérlek, ne is bánd,

Lengesd még hajad.

Szájszellő, csiki-csiki-csikk,

Mannaprém illat,

Mint dohányfüst, úgy permetezi

Sápadt arcomat.

Csüngj-csengj még, szép Rubizliszál

Bokorpusztán lógsz,

Fújj, hős szél, sihu-sihu-há,

Búbszalmád tiszta kóc.

Nem tudhatom, hogy fejem fejeddel

Együtt fáj-e, ha belénk hasít az álmos

Holdsugár alatt a hátrahagyott teendőink

Együtt végzésének végzetes memoritere.

Nem tudhatom, hogy a népi száj

Megszokott ízű gondolata számodra is

Ugyanazt jelenti-e. Mert számomra általam

Lett csemete terméseimet.

Nem tudhatom, hogy a színtelenre mázolt

Körmeid ágyaiban az ebola fertője irányít

Becstelen, visszafogott, viaszdermesztő

Szándékokat, vagy mint idomított macska

Cirógatnád vele az áldott kandúrmancsokat.

Láttam a meredek

Hegységeidet,

S köztük a völgyeket,

Melyeken át magadhoz

Engedtél.

Láttam a völgyek

Epicentrumában

Az őrzőidet, melyekkel

Termetedbe félelmet

Csepegtettél.

Láttam azokon túl

A bókjaimat amint

Egy tisztáson

Eszterláncoznak,

S riadtan rájuk emlékezel.

Látom az időt, mi alatt

A sok fogva tartott gondolat

Felgyülemlett benned,

S kétkedve egy láncon

Forgácsolja beléd

Az örömöket, s gondokat.

Nézz csak fel; Az ott

A Nap.

Mosolygok,
Te felnevetsz,
Én félrenézek.
Én szólok,
Te kérded, miért?
Minden a rendnek megfelel,
És ezért kissé elszomorodom.
Kölcsönös kézfogással
A rakpart lépcsőjétől elballagunk.
Szeretetben, s diplomáciával elválunk.
Így hát állunk most, és várunk,
És eközben nagyokat sóhajtozunk.
Mindannyian emberek vagyunk.
Visszamegyek a színes útra,
S földre kísérem a kóborszíveket.
Ők csak gurulni tudnak, erőltetve,
Csücsökről csücsökre,
Izgatottan bukfencezve.

(Avagy az első múzsaversem Vajda Rubinához, a tetteshez)

Zenta város domboldalán
Porcukorként csusszanok,
Magyarsággal együtt érzek,
S velük együtt ujjongok.
Nem miattuk vagyok ám itt,
Intelmezem kérdésem:
A bűbájnak kék ékkövét
Merre felé keressem?

Nem mutatnak semerre se,
Lelkem tippnek ennyit visz:
,,Arra menj, merre leginkább
A szívednek csücske visz!"
Megértettem, s útra keltem,
Merre húztak érzések;
Olyan jó hogy vagytok nekem
Vajdasági ékszerek!