Tűnődöm magamban: a holnap, mit rejteget?

tán sugárzó, aranyló fényeket,

vagy árnyék mögé bújt pajkos reményeket...

Bár oly könnyen nézhetnék előre, mint vissza

s egy kicsit lenne a jövőkép is tiszta

míg a szemem tükréből a jelen ki nem issza.

Jelen vagyok. Létezem és élvezem a létet

fentről a nap finom sugarakkal éget

és az illatos szellő mesél nekem szépet.

Tűnődöm - ám így sehová nem jutok

várnak rám a kevert pillanatok

és a jövő - jobb ha most indulok! 

Újabb embert öltél meg. Gratulálok!

Nem vagyok ironikus, ember – te zseniális vagy, ez volt eddig a legszörnyűbb ötleted! Ismét magadra veszed Canossát, én ismét segítek – te Raszkolnyikov, én Meursault. Őszintén remélem, ha volt szándékod, élvezted.

Majd én frusztrálom magam, hogy a védőburkokat kisajtoljam a bizonyítékokból – ha nem te lennél? Úgyse változik a protokoll – a pénz hozománya az erkölcs.

A feleséged? Komolyan? Huh, legalább híres vagy – a dicsőség sétányán még egyszer majd csillagot adnak.

Íme az ember!

Több helyen olvasom az árvíz kapcsán, hogy szívjanak most a Pestiek, hogy mikor Szabolcsban volt baj, akkor hol voltak, megérdemlik, amit kapnak, tudják csak meg, mi az a fizikai munka, a sok, beképzelt pesti, és még sorolhatnám.
Először is úgy gondolom, hogy Pesten sincs kolbászból a kerítés, mikor itt hóvihar volt, itt volt a katasztrófavédelem, szerintem nem hagytak minket egyedül. Több megyéből is jöttek segíteni.  Nem értem, aki ilyeneket mond, hogy dögöljenek csak meg, mert nem jöttek segíteni, mit gondolnak?

Megint egy nap, gondolta, miközben széthúzta a sötétítő függönyt, a repedt, szimplaüvegezésű ablakon. Akár a színházban, igaz, hogy nem bársonyból, mindegy, az előadás elkezdődött, akár akartad, akár nem. Milyen lesz a folytatás, nem tudhatod, monodráma, vagy vígjáték, majd kiderül estig.

Hangosan kopog az eső, bolond idő, egyik nap tél, aztán tavasz, most pedig ősz, és a nyár, hol marad, talán majd az is eljön valamikor.

Ki kell menned kenyérért, kell az ebédhez.

Hogy milyen érzés az ébredés? Hirtelen kinyitod a szemed. Még nem is tudod hol vagy, vagy hogy mi történik, csak megpróbálsz látni, egyre jobban elmúlik a homályosság. Aztán rutinszerűen a telefonhoz kapsz. Kinyomod, mert tudod mi következik,de előtte még visszadőlsz. Már tudod, hogy elkezdődött a nap. Kelned kell, de még érzed az éjszaka nyomait a testeden. Elgémberedett nyak, lassú szívverés, nehezen mozgó, lusta test. Az álom még szinte jelen van. Lassan kezd mozdulni  a kar a láb, még nincsenek bejáratva, de idővel  érezni kezded a végtagjaidat.