Ínséges idők jártak a Níluson.
Hogy holnapra is jusson
valamicske étek,
az aligátorok visszafogottan éltek.
Egyszer az egyik, (vállalkozó szellem)
fellépett a semmittevés ellen:
Elhatározta, hogy ő, az aligátor,
lesz az esőerdőben a navigátor.
Túrákat tervezett, kedvező áron,
hogy az úton pár állatot felzabáljon.

A vállalkozásnak egyedül ő volt az ura...
Nevet is adott neki. Így lett: TOR-túra

***

Reklám:

Ez az esőerdei túra,
jobb, mint bármely fogyókúra.
Biztosítjuk önt,
ha mellettünk dönt,
sosem fog visszahízni...

Mindenen vereséget megbosszul tán,

veres félholdat küld,mert Ő a szultán.

A sok gyalult kutya le lészen nyesve.

A drégeli romra leszállt az este.

Győzelmet ünnepel a török tábor,

Csak tűnik a bor Ali poharából...

Víg a völgy, ott van ezer és egy koma

"S a két dalnok? Nélkülük nincs lakoma!"

"Hali Ali!Te csodás Allah alak...

Reám a dalnokok nem halgattanak.

Hát íme elhozattam őket láncon,

Csapattam is őket csak ,hogy "úgy látsszon"."

Köszönöm Demir!

/Aki nem lép egyszerre,
az szarik a rendszerre…!/

Tolongva rohan, omlik, lázad
Ez a huszonegyedik század!
Izzó, forgó, rút betonbörtön…
Tizennyolcadik évem töltöm,
Peshedt magány… kopottan nálad.

Bús dőlt torony, ez a te házad!
Oh te, huszonegyedik század!
Géppé lett barna könyvespolcok,
Kavargó népköd, negyvennyolc fok…
Reánk rontva egyre csak támad.

Túl nehéz a gyertya könnye,
Vérré vált furcsa ábránd.
Folyik utcán vakon ölve,
A torz kép a porba ránt.

Zsarnok keze titkot temet.
Oly csendes a rabhalál.
Régi szobor kér kegyelmet,
De igazat nem talál.

Csak el innen! Száll a madár,
Sajgó szíve szép parázs.
Messze ragyogó kastély vár,
Mesebeli kincs, varázs.

Itt csak a szellem marad,
Holt sereg fejedelme.
Tűzvészt okoz a vad harag,
S füsttel telik az elme…

Mellettem csapódik az üveg,
A szilánk csillan, vért kíván.
Az idő megáll, fülem süket.
Vajon sírni holnap ki lát?

A szerencse létem kincse…

Tegnap sikátorrá vált a táj.
Eldobtak, mint régi könyvet.
Lelkem elmerült lukas tartály.
Tudom, elfelejtesz könnyen.

Lelkem egyedül hegedül…

Hiába, sehol sincsen munka.
Ha szüleim szemét nézem,
Bánt a tehetetlenség súlya,
A fájdalom ragad kézen.

Jaj, nagyon fáj ez az aggály…

Egy gép vagyok én a sortűzben,
Menetelek tán örökké,
Valakik egyre csak űznek,
Nem válhatok sosem kővé.

Megérint szelíden az est,
A lelkemben vágyakat fest.
A négy fal ma nem tarthat itt,
Mert a sötét felszabadít.

Simogató szép szavára,
Kiszállok az éjszakába.
Csillagok mosolyognak rám.
Ha gondolatom hallanák…

Alszik a lehullt falevél.
A szél bánatos, keresgél,
A csend díszes asztalánál
Végül boldogan talál rám.

Egyedül a vak sötétben,
Sétálok titkos ösvényen.

Gyöngéd sóhaj sötétbe vész.
A tiszta fény-lény, oly kevés.
Szeretnék én mécses lenni…

Ingoványban sáros léptek…
mind elveszett. Semmit se értek.
Hova lettek? Mit kerestek?

Hamutartó rút világunk,
mi keserű mérget rágunk.

Gyermek könnyes szemében… ott,
háborús seb: holt szürke folt.
Hol vagytok szép vasárnapok?

Sugárveszély, vörös iszap…
Kellene egy új üres lap…
Nem törődnek velünk, velünk…

Hamutartó rút világunk,
mi keserű mérget rágunk.

Hideg kezek eltakarnak,
mégis többet lát, ő a vak.