Hodge Mostafavi körbe-körbe járkált a cellájában. Óra nem volt nála, de az ablakon beszűrődő fényből tudta, délután fél öt körül járhat az idő. Az elmúlt hetekben megtanult a nap állásából tájékozódni. Az ablakkal szemközti falra kis ábrákat vésett. Amikor a fénysugár a függőleges vonalhoz ér, majdnem pontosan három óra van. A kör négy órát jelent, amikor eléri a négyzetet, öt lesz. A háromszög pedig… hat óra. A kivégzésének az időpontja.

A vád hazaárulás, az ítélet, kötél általi halál. Fellebbezésnek helye nincs, az ítélet huszonegy nap múlva végrehajtandó. Mindez azért, mert akaratán kívül részese lett a tábornok ellen elkövetett merényletnek.

Hodge még fiatal volt – alig múlt harminc – és megrögzött pacifista. Éppen ez a nagy békeszeretete lett a veszte. Politikai karrierje ígéretesnek indult, de hamar megtalálta az ellenségeit. Ellenfelei túlságosan nyugatbarátnak tartották, pedig ő csak a háborút akarta elkerülni. Még egy személyes találkozót is összehozott a nyugati haderő parancsnokai és Calendine tábornok között. A parancsnokok azonban nem tartották meg a szavukat. A tábornok majdnem belehalt a merénylet során szerzett sérüléseibe, Hodge pedig rövid úton a halálsorra került. A huszonegyedik nap lassan letelt, már csak másfél óra volt az akasztásig. Hodge az utolsó látogatóra várt. A kivégzés előtt minden elítélt találkozhat valamelyik családtagjával. Nem tudta ki jön, de sejtette. Az apja ott volt eddig élete minden fontosabb eseményén: születésekor, amikor először ment iskolába, amikor befejezte az iskolát, amikor a gyülekezet felnőtt korú tagjává fogadta.

Miért ne lehetne itt a végén is?

A folyosón lépteket hallott. A zár elfordult, a vastag acél ajtó nyikorogva kitárult.

– Pat? – Hodge legnagyobb meglepetésére nem az apja, hanem Patrick, a legfiatalabb testvére állt az ajtóban.

– Harminc percet tudok adni, többet nem – mondta az őr, és becsukta az ajtót. Hallották, ahogy végigmegy a folyosón, majd egy újabb ajtó csukódik.

– Bátyus! – kiáltott fel Pat a helyzethez képest feltűnően vidáman, miközben megölelte bátyját. Hodge nem tudta visszatartani könnyeit.

– Jól van, azért nem kell ennyire elkeseredni! – próbálta vigasztalni.

– Nem. Igazad van – megtörölte a szemét és mosolyogni próbált. – A többiek hogy vannak? Apa hogy viseli?

– Ne is kérdezd! Eléggé nyomott a hangulat, de ne foglalkozz velük. Most rólad beszéljünk inkább!

Hodge fáradtan sóhajtott. Nagyon megviselte a várakozás. A következő csaknem húsz percben a beszélgetésük akadozott. Gyakran váltottak témát, szóba került a gyerekkor, habár Hodge már idősebb volt, amikor Pat született. Szomorú és vidám emlékek jöttek elő, a beszélgetés fonalát gyakran hallgatással szakították meg. Pat sem volt bőbeszédű. Úgy tűnt, kellemetlenül érzi magát a cellában, de tapintatból nem teszi szóvá. A harminc perc lassan a végéhez közeledett, Hodge rátért az utolsónak szánt mondanivalójára.

– Már nem sok van hátra. Végiggondoltam mindent. Papírt nem adtak, nem tudtam leírni az üzeneteimet, neked mondom el őket, add át a többieknek!

– Hodge, erre semmi szükség… – próbálta Pat félbeszakítani, de a bátyja leintette.

– Bellnek azt üzenem, hogy tartson ki. Szüksége lesz erőre. Ő a legidősebb közülünk, ha apa és anya már nem lesznek ő lesz a családfő. Neki kell majd összetartani a családot. Meg tudja tenni, ebben biztos vagyok, ehhez kívánok neki sok erőt.

Pat nem szólt semmit, Hodge rövid szünet után folytatta.

– Beatrix még csak most lépett felnőttkorba. Nemsokára férjet választ magának. Biztosan sok kérője lesz – elmosolyodott, amikor eszébe jutott húga akaratos természete –, szerencsés választást kívánok neki. Apáék majd biztosan segítenek. Hallgasson rájuk!

Újabb rövid szünetet tartott, hogy összeszedje magát.

– Kittynek pedig… Elvettem volna feleségül… Anyáéknak meg… – elcsuklott a hangja. Elfordult, mert újra könnyek gyülekeztek a szemébe. – Egész nap ez járt a fejemben, most meg nem tudom elmondani.

A folyosó végén kinyílt egy ajtó. Hodge ereiben megfagyott a vér. Pat is felkapta a fejét.

– Nem sok időnk maradt, ezért nagyon fontos lenne, hogy megint rólad beszéljünk.

A lépések egyre közeledtek.

– Otthon mindenről tudnak, és apa is beleegyezett.

– Mibe? Miről tudnak? – Hodge egy szót sem értett. Pat lecsatolta a csuklójáról az arany karláncot és bátyja orra elé tartotta.

– A szökésedről. Kattant a zár, az ajtó nyikorogva kinyílt. Ugyanaz az őr volt, mint aki az előbb beengedte.

– Több időt nem adhatok. Kérem, jöjjön velem. A bátyját hamarosan átkísérjük egy másik cellába.

Hodge sejtette, mi fog történni a másik cellában.

– Rendben! – Pat még egyszer megölelte bátyját, majd lassan az ajtó felé indult.

– Pat! – szólt utána Hodge. – Az üzenetek.

Pat bólintott.

– Átadod.

Hodge éppen kezdte felfogni a válasz jelentését, amikor Patrick kezében megvillant egy sárgásan csillogó valami. Az őr megfordult, majd a torkához kapott. Pat belökte a cellába, és becsukta az ajtót. Az őr megpróbált kiabálni, de csak bugyborékoló hang jött ki a torkán, és rengeteg vér. Hodge levegő után kapkodva a falhoz hátrált.

– Mi ez?... Mi… Hívjunk valakit, mindjárt elvérzik!

– Igen, sajnos ez is része a szökésednek – felelte Pat. – Nem szólunk senkinek, ha szerencsénk van, még tíz percig nem keresik.

Az őr már nem mozgott.

– Mivel? Hogyan hoztad be a kést? – kérdezte Hodge remegő hangon.

– Emlékszem, egyszer gyerekkoromban elmentünk a cirkuszba. Volt ott egy szabaduló művész. Onnan jött az ötlet – újra megmutatta az arany karláncot. – Úgy hívják, Oliver lánca. Látszólag ékszer, de az egyik oldala penge éles. Sokáig tartott, míg találtam egyet. Most pedig ezt fogd meg! – A láncot Hodge kezébe adta. Elvette az őr fegyverét, a kulcsot a földön találta meg. Leejthette az őr, miközben haldoklott.

– Mit akarsz csinálni? – Kitörünk! – felelte Pat könnyedén. – Kitty a bejáratnál vár minket.

Válaszra sem várva kilépett az ajtón, és futva indult végig a folyosón. Hodge követte, bár fogalma sem volt mi történik körülötte. Az első ajtón még könnyen átjutottak. Mivel a kulcsok nem a zárakhoz, készültek, hanem az börtön dolgozóinak azonosítására, ezért minden ajtót nyitottak, amihez az őrnek jogosultsága volt.

A következő folyosón már ártalmatlanná kellett tenni három smasszert. Pat úgy használta az őrtől elvett sokkoló pisztolyt, mintha hónapokig gyakorolta volna. Egy másodperc alatt célzott, lőtt és elkábított mindenkit, aki húsz méternél közelebb jött hozzájuk. A folyosó végén balra kanyarodtak, újabb ajtó, újabb őrök. A riasztó a célegyenesben szólalt meg.

A szökés majdnem sikerült, már kiértek az épületből, csak az udvaron kellett volna átérni a kapuig. Látta Kitty kocsiját a kapu túloldalán, de már nem értek oda. A tetőről egy tucat őr lőtte őket, és az udvaron nem volt fedezék. Pat már félúton volt a kapu felé, amikor eltalálta egy sokkoló lövedék. Eszméletlenül terült el a földön.

Hodge felemelte a kezét a megadás jeleként. Az épületből fegyveresek özönlöttek ki, körbevették. Hodge kétségbeesve figyelte, ahogy Patet a lábánál fogva a börtön főépülete felé húzzák.

– Hová viszik? – kérdezte, de válasz helyett az egyik smasszer a sokkoló pisztolyával közvetlen közelről fejbe lőtte.

Egy bőrkanapén fekve tért magához. A barokk íróasztalon álló lámpa világította csak meg a szobát. Kint már besötétedett.

Hol vagyok? Hány óra van?

– Jó reggelt! Vagy mondhatnám inkább jó estét! – Csak most vette észre az asztalnál ülő hatvan év körüli férfit.

– Mr. Raith! – ismert rá a börtönigazgatóra. Hirtelen eszébe jutott minden. Felült a kanapén.

– Hol van az öcsém?

– Nyugalom! Azt is megtudja majd. Elöljáróban annyit, hogy egyelőre nincs baja, de sok múlik majd magán is. Úgy is mondhatnám, a sorsa az Ön kezében van. De én most itt csak kisegítő vagyok. – Felvette az asztali telefonját, és megnyomott rajta egy gombot. – Felébredt.

Letette a telefont és folytatta:

– A részleteket megtudhatja Calendine tábornoktól.

Kinyílt az ajtó. A tábornokot tolószéken tolta be egy idősödő ápolónő. Az öreg katona fejét nyakmerevítő tartotta, bal kezét begipszelték.

– Köszönöm! – mondta az asszonynak alig hallhatóan. – Ha végeztünk hívni fogom.

Hodge felé fordult.

– Tábornok Úr! – szólalt meg Hodge, megelőzve a tábornokot. – El nem tudom mondani, mennyire sajnálom a történteket. Higgye el, nem tudtam a parancsnokok tervéről…

A tábornok felemelte a kezét, hogy hallgatásra intse.

– Lehet, hogy így volt, de nem most fogjuk kideríteni – olyan halkan beszélt, hogy Hodge-nak közelebb kellett hajolnia, hogy minden szót tisztán értsen.

– Habár a mostani ügyünk szorosan kapcsolódik az előbbihez. Védenünk kell magunkat, különben nem a Cathrine lesz az utolsó, ami megtizedeli az emberiséget.

Hodge a Cathrineről csak az iskolában tanult, a nagyszülei viszont személyesen megtapasztalták annak minden következményével együtt.

Hiába volt a tudósok csaknem fél évszázados figyelmeztetése, hiába küldte a természet a jeleket, az emberiség nem tanult. A benzines autók egyre terjedtek, a gyárak mérgezőanyag kibocsátása tovább nőtt. Egyszer használható, eldobható műanyag eszközök, egy évig működő, majd a szemétbe kerülő tartós fogyasztási cikkek, az esőerdők további visszaszorítása a lakóparkok kedvéért mind egy kis darabka volt a katasztrófa mozaikjában. A bolygót lassan elárasztotta a szemét, közben az átlaghőmérséklet fokozatosan emelkedett.

A közvetlen kiváltó ok a tenger alatti robbantás sorozat volt. A terv szerint a felhalmozott szemetet több mint száz méter oldalhosszúságú kockákká préselik, hogy így az óceán mélyére süllyesszék, ahol nagy erejű bombákkal gödröket robbantanak. Ezekbe helyezik a kockákat és betemetik őket. A világ összes környezetvédő szervezete tiltakozott, mindhiába. Afrika nyugati partjától néhány száz kilométerre, a kontinens teljes hosszában mentek a robbantások hónapokon keresztül. Az Atlanti-óceán mélyén végbemenő apró változásokat nem vette komolyan senki. Túl későn ismerték fel a bajt, de akkor már tehetetlenek voltak.

A robbantások miatt megváltozott az óceán fenekének domborzata, ami létrehozta a Cathrine-áramlatot. Másodpercenként csaknem kétszáz millió köbméter meleg vizet szállított az egyenlítőtől az Antarktisz irányába. A nagy víztömeg az éghajlat folyamatos melegedése miatt nem tudott lehűlni. A Déli-sarkvidéket elérő meleg víz rendkívüli módon felgyorsította kontinens jégtakarójának olvadását. A tengerszint megemelkedett, Nyugat-Európa, Ázsia északi része, DélAusztrália, Közép-Amerika, az afrikai partvidék mind víz alá kerültek. Rengetegen meghaltak, a túlélők menekülni kényszerültek.

A szerencsésebb országokat, amiket a víz nem ért el, bevándorlók milliói fenyegették. A különböző népcsoportok keveredésével már nem volt értelme megtartani a korábbi határokat. A megmaradt terület lassan két részre különült. Észak- és Dél-Amerika hegyvidékeit a köznyelvben Nyugatnak, míg az egykori Európa és Ázsia maradványát egyszerűen Keletnek nevezték. Eleinte csak az Atlanti-óceán választotta el őket, később az ellentétes irányba fejlődő kultúra is. Nyugaton a szabadságot hirdették: „Éld az álmaidat!”, „Valósítsd meg önmagad!”, és hasonló szlogenek mentén rendezkedett be a társadalom. Keleten megőrizték a hagyományokat, a keleti népek értékrendje valamelyik egyház törvényei szerint alakult. Ezek az új vallások sajátos keverékei voltak a régieknek. Szinte mindegyik ősi vallásból kerültek be elemek, de közös volt bennük, hogy elítélték a korlátlan és felelőtlen szabadságot. Gyanakodva néztek mindenkire, aki máshogy gondolkodott, így az egész nyugati világra is.

Afrikában nem maradtak emberek. Utólag az emberiség felismerte a nagy kárt, amit a természetben okoztak. A kutatók úgy gondolták, a Föld meggyógyítja önmagát, csak hagyni kell, ezért az egész kontinenst visszaadták a természetnek. Az azóta eltelt csaknem hatvan évben esőredők újra terjedni kezdtek, a hőmérséklet is fél fokkal visszaesett. Minden jel arra mutatott, hogy a káros folyamatokat sikerült egy időre megfékezni.

– A nyugatiak nagyon mozgolódnak – folytatta a tábornok. – Az Önök merényletkísérlete csak megerősített minket az elhatározásunkban.

Hodge védekezni próbált, de a tábornok leintette.

– Azok ott teljesen más értékeket követnek. Már kezdettől fogva sejtettük, hogy minden eszközt bevetnek a befolyásuk kiterjesztéséhez. Én személy szerint ezért elleneztem mindenféle közeledést. Ahol a pénz az úr, ott az emberekben sem lehet megbízni – a tábornok elhallgatott. Hodge sem szerette a nyugati mentalitást, de próbált hinni az emberi jóságban, habár az utóbbi hetek eseményei kicsit kiábrándították.

– A lényeg – folytatta –, hogy rendszeresen küldünk embereket, akik beépülnek az ottani vezető körökbe, és információkat küldenek nekünk. Így már több katasztrófát is elkerültünk. Máskor nem elég a kémkedés, drasztikusabb eszközökhöz kell nyúlnunk.

– Likvidálnak embereket? – Hodge fel volt háborodva. – Ez durva beavatkozás a Nyugat belügyeibe.

Ekkor hirtelen leesett neki:

– Ki tud ezekről a küldetésekről? Politikai pályán vagyok már évek óta, miért most hallom először?

– Mert most először vált érintetté. Csak a királynő, a Cothern ház nagykorú tagjai, a katonai vezérkar és az egyházi vezetők tudnak róla. Másnak nem is kell, vagy gondolja, hogy az emberek örülnének, ha tudnának a fejük felett zajló háborúról? Ennek így kell maradnia. Egy nyílt összecsapás beláthatatlan következményekkel járna.

– Akkor most miért mondja el nekem? – Hodge rosszat sejtett.

– Mert, mint mondtam érintetté vált. A terv nagyon veszélyes, és csak olyan ügynököt küldhetünk, akinek már nincs veszíteni valója.

Egy halálra ítéltet.

A még mindig az íróasztalánál ülő Raith igazgatóra pillantott.

– A vezérkar néhány tagja ma tartott volna szemlét, hogy kiválassza a legmegfelelőbb elítéltet. Természetesen Vitus Raith – a tábornok is az igazgatóra nézett – tud annyit, amennyit feltétlenül tudnia kell ahhoz, hogy a legmegfelelőbb embert kapjuk. A döntés sosem egyszerű, de akkor Ön önként jelentkezett a feladatra. A szökési kísérletével felhívta magára a vezérkar figyelmét…

– Nem vállalom! – szakította félbe Hodge indulatosan. – A békéért dolgoztam, nem veszek részt a maguk ostoba háborújában.

– Ostobának tartja? – A tábornok egész idő alatt halkan, monoton hangon beszélt. – Ha abbahagyjuk a harcot, végünk. Látszólag béke lenne egy ideig, de rövid idő alatt a nyugati világ gyarmatává válnánk. Kihasználnának minket, a társadalom nagy része elszegényedne. A társadalmi csoportok között kiéleződne a feszültség, ami végül polgárháborúhoz vezetne. Nyugaton most itt tartanak, de hozzánk ezt nem fogják exportálni! Amíg én élek biztosan nem. Egyébként sincs választása. Nem állást ajánlok, hanem megmondom, hogy mit kell tennie!

– Most fenyeget? – állt fel Hodge a kanapéról.

– Jobban tenné, ha leülne és figyelne! – vette át a szót az igazgató. – A maga Patrick öccse most még az egyik cellánkban van, de hamarosan lógni fog gyilkosság miatt. Utána pedig végigkérdezzük az egész családot. Egyesével megkérdezzük, tudják-e hogyan jutott Patrick tiltott fegyverhez?

– Tiltott fegyver? – Hodge nem akart hinni a fülének. Raith igazgató az asztalra dobta a karláncot.

– Oliver lánca, tiltott egész Keleten már régóta, és most már Nyugaton is. A zsebében találtuk, de mivel az elítéltek nem hozhatnak be semmit, ezért kizárt, hogy a magáé lenne. Egyetlen látogatója volt csak, ezért biztosra vehetjük, hogy Mr. Mostafavi hozta be. Nem maga, hanem a másik. Az őrök nem ismerték fel, és én sem hittem volna, hogy valaha még látok ilyent. Nehéz lehetett hozzájutni. A családból valaki tudja, honnan van, és el is mondja majd, ez biztos. Megvan a megfelelő emberem, és a megfelelő módszer, hogy megkapjuk a vallomásokat. Persze megértem azt is, ha mindez magát teljesen hidegen hagyja. Az akasztást elhalasztottuk, de csak reggelig. Így érthető, hogy nem aggódik miattuk.

Hodge kezdte belátni, hogy nem maradt más választása.

Nem baj, még jól is végződhet az egész.

A tábornok intett az igazgatónak, aki egy apró betűkkel teleírt papírt adott át Hodge-nak.

– Erre a lapra leírtuk nagy vonalakban a feladatát, és hogy mit kínálunk cserébe – vette át a szót Calendine tábornok. – Olvassa el nyugodtan, nem kell sietnie. Ha egyetért, írja alá az alján!

Hodge lassan végigolvasta.

– Ebből semmi nem derül ki. Nyugatra kell mennem. És ott?

– Lépésenként kapja az utasításokat. Mindent kidolgoztunk, Önnek csak végre kell hajtania.

– Mi a garancia, hogy békén hagyják a családomat, ha együttműködök?

– A garancia csak ez a papír, semmi más.

Hodge végül odafirkantotta a nevét a vonalra.

Tévedtem. Nem fog jól végződni. Kimondottan rossz vége lesz.