A kis csapat este tíz óra körül érkezett meg Arany-völgybe. Hála Basilnek és a Járőrnek, észrevétlenek maradtak egész úton. A város volt a veszélyesebb, az autópályától már ritkultak a kamerák. A műhold szerencsére nem jelentett problémát, mivel nem saját autóval mentek. Igaz, a jármű elvileg lopott volt, de Basil ezt is megoldotta.

Ez a program egy csoda! – gondolt egyre gyakrabban jó érzéssel a Járőrre.

Megérkezésükkor éppen csak útba ejtették Clare házát, de nem álltak meg. Basil legszívesebben messze elkerülte volna, de Adelaide csak a háztól tudta az utat a horgászhelyhez. Tényleg közel volt, néhány perc alatt meg is érkeztek a tóparti faházhoz.

Adelaide próbált erősnek tűnni, de látszott rajta, hogy rettentően aggódik anyja miatt.

– Ott lesz, biztosan megértette, amit mondtál – próbálta megnyugtatni Basil.

– Reméljük! – sóhajtotta a lány.

A faház mögött álltak meg az autóval, hogy az útról ne láthassák a kocsit. Utcai világítás itt nem volt, igaz utca sem. Egy ócska földút vezetett ide. Basil leállította a motort, és lekapcsolta a fényszórót. Mindhárman kiszálltak, Basil elővette a pisztolyát.

– Minek ez? – súgta oda Adelaide.

– Nem akarom lelőni anyádat, de fel kell készülnünk a legrosszabbra.

– A legrosszabbra?

– Ha esetleg más is lenne itt.

Mint három árnyék, úgy surrantak a sötétben a faház bejárata felé. Basil ment elől, közvetlenül mögötte Adelaide. Lizzy valamivel lemaradva zárta a sort. Így elég közel volt, ha kintről támadás érné őket, és mégis elég távol, ha a házban lenne valaki. Az autóban már kifejtette, hogy nincs kedve az egészhez, és legszívesebben visszatérne régi életéhez. Akkor egyszerre ketten szóltak rá, hogy ez lehetetlen, ami miatt még mindig kissé sértve érezte magát. Nem volt haragtartó, de a tüske benne volt.

A bejárathoz értek. Basil óvatosan lenyomta a kilincset, majd hirtelen megtorpant.

– Mindig nyitva van – súgta Adelaide, észrevéve a férfi aggodalmát. – Itt Arany-völgyben nem divat a betörés, ezért apám nem tett zárat az ajtóra. Innen amúgy sem lenne mit ellopni.

Basil ekkor újra lenyomta a szokatlanul nagy, nehéz kilincset. Az ajtó nyikorogva kinyílt. A ház egyetlen helyiségébe léptek. A berendezés mindössze egy asztalból, három székből, egy kályhából és egy ócska ágyból állt, ami az ablakhoz közeli sarokban volt.

Lassan araszoltak be a szoba közepe felé. Úgy tűnt, senki sincs a házban. Adelaide idegesen nézett körbe.

– Nincs itt – mondta most már hangosan. Clare, miután felismerte lánya hangját előlépett az ajtó mögül.

– Adelaide! Hála Istennek! Úgy meg voltam ijedve, amikor meghallottam a kocsi hangját, azt hittem a rendőrök…

– Nyugodj meg, anya! – Adelaide megkönnyebbülve ölelte át Clare-t. – Csak mi hárman jöttünk. Jól vagy? Mi történt?

Clare bizalmatlanul nézegette az idegeneket.

– A szomszédom és a munkatársam – mutatta be őket Adelaide. – Tedd el azt a pisztolyt, Basil! Úgy alakult, hogy mindhármunknak el kellett jönnünk otthonról, majd elmondom, de most inkább te beszélj! Mi történt nálad? Elég zavaros voltál a telefonban.

Clare nagyon zaklatott volt. Leült az ágyra, Adelaide mellé telepedett. Lizzy és Basil egy-egy széken helyezkedtek el. Lizzy még bátorítólag megjegyezte, mennyire örül, hogy megismerheti Adelaide édesanyját, és hogy mennyi sok jót hallott róla. Clare halványan elmosolyodott.

– Elég szövevényes az ügy – kezdte bizonytalanul. – Azzal kezdődött, hogy Wanderley elhagyta Raquelt Vilma miatt.

– Megint Raquel! Beláthatnád már, hogy az orvosnak igaza volt.

– Ki az a Raquel? – kérdezett közbe tapintatlanul Lizzy. Clare bizonytalanul méregette új ismerőseit, végül úgy dönthetett, hogy nem baj, ha megtudják, mert tovább folytatta.

– Raquel Marcos férje, Ruth ikertestvére, aki…

– Ők egy régi sorozat szereplői – vette át a szót Adelaide. – A doktor személyiségzavart állapított meg anyámnál, és kiderült, hogy az új személyiségek ebből a sorozatból vannak.

– Lényegében ennyi – tette hozzá Clare. Kicsit zavarba jött Lizzy és Basil döbbent tekintetét látva. – De nem vagyok őrült, és ez a fontos.

– Szóval mi történt?

– Amikor Wanderley elhagyta Vilmát, hogy újra összejöjjön Raquellel…

– Az előbb még fordítva mondtad.

– Azzal kezdődött, de utána Raquelnek pénze lett, és újra össze akart jönni vele. Ezért elküldte Vilmát, aki megsértődött, és leütötte egy pezsgős üveggel. Utána jött Raquel, és lelőtte Wanderleyt.

Adelaidenek végigfutott a hátán a hideg, ahogy anyját hallgatta.

– És ezt az egész kamaradrámát egyedül adtad elő?

– Éppen ez a baj, hogy nem. Ott volt az az ember…

– Figyelj, anya! Biztos, hogy megtörtént? Nem csak álmodtad az egészet? Nem csak képzelődtél?

Clare szúrós tekintettel nézett a lányára.

– A tény az, hogy ott fekszik a kanapémon egy lelőtt ember, a pisztolyt pedig megtaláltam az előszobában.

– Honnan volt pisztolyod?

– Nem tudom! Talán Raquel szerezte.

– Most akkor emlékszel, hogy mit tesznek a másik személyiségeid, vagy nem?

– Van, amikor emlékszem… a lövés után is tudtam, mi történt – Clare halkan sírni kezdett. Adelaide újra átölelte.

– Jól van, nyugodj meg! Ő nem volt jó ember.

– Honnan tudod? És milyen dolog ez az egész, amit csinálok? Miért kellett idejönni?

– Sajnos nem vagyok egészen ártatlan a dologban – kezdte Adelaide bűnbánó hangon. – Olyan ügybe nyúltam, ami úgy tűnik, nem tetszik valakiknek. Azért jöttünk ide, mert itt biztonságos.

Clare látszólag teljesen összezavarodott. Adelaide nem tudta, mit mondjon neki. A teljes igazságot túl sokáig tartana elmesélni, ráadásul még ő sem tud mindent. Fáradt is volt, nem akart beszélgetni sem. Ráadásul fázott is, a levegő egészen lehűlt éjszakára.

– Be kellene gyújtani – pillantott a sarokba állított kályhára. – Van hátul fa, de nem tudom, meglátnának-e?

– Ha engem kérdeztek, szerintem azt nem tudják, hogy mi vagyunk itt – szólt közbe Lizzy. – Vagy tudhatják, hogy a tiétek ez a ház?

– Évek óta nem voltunk itt.

– Ezen nem múlik már semmi – mondta Basil. – Tényleg hideg van itt. Hol van az a fa?

– A ház mögött. Hozok néhány hasábot.

– Megyek én is.

Alig értek ki a házból, amikor megszólalt Adelaide mobilja. A lány összerezzent.

– Ismeretlen szám – mondta a kijelzőre pillantva. – Lehet, hogy Richard miatt hívnak.

– Nem bánod, ha hallgatózom egy kicsit? – közelebb hajolt a telefonhoz, hogy jobban hallja. Adelaide felvette, és közben felerősítette a hangerőt.

– Halló! – szólalt meg bátortalanul.

– Ms. Villareal? – hallotta egy nő hangját.

– Igen.

– Janet Howison vagyok a SilverSky Corp-tól. Azért hívom, mert a megbízóm úgy gondolja, lenne egy kis megbeszélnivalójuk.

– Maguk küldték hozzám azokat a fegyvereseket? És az anyámhoz? Hol van a barátom?

– Ms. Villareal, nyugodjon meg. Lehet, hogy az ügynökeink nem voltak elég udvariasak, nézze el nekik.

– Nem voltak udvariasak? Majdnem lelőttek!

– Talán úgy érezték, hogy ön támadólag lép fel…

– Mi? Azt akarja mondani, hogy én ijesztettem meg őket?

– Nem, csak annyit mondtam…

– Adja már ide maga szerencsétlen! – hallatszott a háttérben egy másik nő hangja. – Ms. Villareal! Eleanor Bater vagyok. Őszinte leszek magához. A terrorelhárító rendszerünk észlelte, hogy találkozott egy Keleten már nagy hírnevet szerzett terroristával. A Hodge Mostafavi név talán mond önnek valamit.

Basil megborzongott az ismerős női hang hallatán.

– Ő csak a lakásomban töltött egy hetet. Én otthon sem voltam – felelt ingerülten Adelaide. – És honnan tudták meg?

– Ezeket a megfigyeléseket a Kormány megbízásából végezzük. Önnel kapcsolatba lépett ez a férfi, ezért a Védelmi Minisztérium emberei kikérdezték volna önt. Sajnos az ügynökeink félreértelmezték a feladatot, és tévedésből egy Richard Finger nevű embert hoztak ide. Kérem, hogy mindhárman jöjjenek be a SilverSky irodaházába holnap reggel. A minisztériumból kikérdezné önöket egy illetékes.

A nő rendkívül határozottan adta elő a mondandóját.

– Mindhárman? Kik? – kérdezte Adelaide.

– Igen. Ön, Clare Villareal és Lizzy Gertsch került a Minisztérium látószögébe.

Basil hangtalanul jelezte, hogy egyezzen bele mindenbe.

– Akkor holnap találkozunk.

– Nagyszerű! – mondta Ms. Bater, és elköszönés nélkül letette a telefont.

– A Védelmi Minisztérium engem figyeltet?

– Ne hidd el egy szavát sem, viszont most már tudjuk, hol van Richard.

Adelaidet hirtelen a fejéhez kapott:

– Használtam a telefont! Bemérhették a hívást!

– Nem történhetett semmi ilyesmi. Elintéztem – mosolygott Basil. – Amíg nálam a laptop, nincs mitől félni. Éppen ideje, hogy mindenbe beavassalak. Na, hol az a fa? Fűtsünk be a történet előtt!

Mindketten négy-öt hasáb fával a kezükben tértek vissza a házba. Legnagyobb csodálkozásukra a tűz már vidáman pattogott a kályhában. Clare az ágyon aludt, Lizzy az asztalnál ült az egyik széken.

– Találtam egy hasábot a kályha mögött, meg egy régi újságot. Gyufa is volt, ezért utólagos engedelmeddel begyújtottam – mondta Adelaide-nek. – Clare fáradt volt, találtam neki egy takarót, úgyhogy most halkabban beszélgessünk.

– Ez nagyon jó ötlet volt – ismerte el Adelaide. Legalább Clare-rel nem kell egy ideig foglalkoznia.

– Most pedig üljetek le! Eleget vártam, most már mindent tudni akarok! – utasította őket Lizzy.

– Mindent tudni akarsz? – Adelaide nem hitte volna, hogy Lizzy bármire is kíváncsi azok után, amiken keresztülmentek.

– Naná! Nem azért furikáztam el veletek ide az Isten háta mögé, hogy nekem itt tovább titkolózzatok.

Mindketten leültek az asztalhoz. Lizzy Adelaide-re pillantott, aki viszont Basiltől várt magyarázatot.

– Gondolom, az elmúlt hét nap életed eddigi legrázósabb hetét eredményezte, és most már tudni akarod, miért szálltak rád az ügynökök? – kezdte Basil. – Hogyan került a képbe Clare és Lizzy? Miért nem tudtad eddig, hogy ki is lakik a szomszédban?

– Szó szerint így van.

– Hol is kezdjem? – mély levegőt vett, végignézett társain. – Vissza kell mennünk a múltba. De előtte egy kérdés. Elhiszteke bármit a manapság is divatos összeesküvés elméletekből?

– Nem hittem – felelte Adelaide. – De a mai nap után már semmin sem csodálkoznék. Lizzy-ről biztosan tudom, hogy nem hisz bennük. Tegnap kifejtette.

Miközben ezeket a szavakat mondta, egy rosszalló pillantást küldött a főszerkesztő felé.

– Ez így van – erősítette meg Lizzy, tudomást sem véve az Adelaide hangjában érezhető élről.

– Van egy viszonylag régi – folytatta Basil –, ami arról szól, hogy a mostanra az egész világon elterjedt demokrácia mögött igazából egy szűk kör tartja a kezében a szálakat. Erről biztosan tudom, hogy igaz.

A két nő rezzenéstelen arccal figyelt.

– Ez így volt régen is, végül jött a Cathrine ügy, ami leszűkítette a háttérhatalmat gyakorlók körét. Sokan veszítettek sokat, de újak is bekerülhettek a körbe. Johanna Zaborowski akaratlanul tett szert erre a befolyásra. Amikor a Cathrineáramlat okozta pusztítás elől menekülő néptömegek elárasztották Nyugatot, az egész kontinensen eluralkodott a káosz. Semmi nem volt rendesen leszabályozva. Mrs. Zaborowski, aki akkoriban egy áruházláncot vezetett, ezen a helyzeten akart valahogy segíteni. Arra jutott, hogy azokat a termékeket, amik minden kétséget kizáróan a legjobb minőségkategóriába sorolhatóak, valahogy meg kell jelölni, elkülöníteni a sok ellenőrizetlen minőségű vacaktól. Egy kis ezüst mintákkal díszített kártyát csináltatott, ezt nevezték SilverCard-nak. Ezzel a kártyával kedvezményesen vásárolhattak az áruházlánc üzleteiben, de csak a legjobb minőségből. Ezután a folyamat önálló életre kelt. Gyártók jelentkeztek, hogy termékeiket felvetetnék a SilverCard árui közé, de megjelentek a munkáltatók is, akik a dolgozóknak béren kívüli juttatásként adták a kis ezüst kártyát, ami végül azt eredményezte, hogy gombamód szaporodtak az áruházláncon kívüli elfogadóhelyek is.

Néhány év alatt a SilverCard annyira elterjedt, hogy Mrs. Zaborowski vezetésével létrehoztak egy céget, amihez a már említett áruházláncon kívül csatlakozhatott mindenki, akinek köze volt a kártyához. Így jött létre a SilverSky Corp. A név lefordítva azt jelenti: ezüst égbolt. Az ezüst a kártyából származik, az égbolt talán a kitűzött célt jelenti. Határ a csillagos ég! A csatlakozó vállalatoknak nagyon komoly feltételeknek kellett megfelelniük. A legfontosabb az első osztályú minőség volt, minden területen. Nem csak a gyártott és forgalmazott termékek esetében, de a vállalatok működésében is a tökéletességre kellett törekedni. A dolgozói megelégedettség is kiemelkedő szempont volt. Akkoriban még erre is adtak.

– Egy nő alapította azt a nagy céget? – csodálkozott Lizzy.

– Igen. Jó volt a megérzése, és meg is tudta valósítani. A nők gyakran sokkal ügyesebbek az üzleti életben, mint a férfiak, habár ezt nem szívesen látjuk be.

Adelaide ezeket a szavakat hallva megengedett magának egy elégedett mosolyt.

– Erről a SilverCard-ról még nem is hallottam.

– Már régóta nem használják. Azóta a legtöbb cég beolvadt SilverSky-ba, így a kártya elvesztette a jelentőségét. A vállalat neve garancia a minőségre. Legalábbis szerintük, mert így, konkurencia nélkül már nem nagyon törekednek a maximumra.

– Hogyhogy nincs konkurencia? – csodálkozott Adelaide. – Hiszen rengeteg vállalkozás működik ma is.

– Nem így van, és ezt nem is titkolják. Nézz körbe nyitott szemmel, és meglátod, hogy itt Nyugaton túl sok az „S”.

– Ezt hogy érted? – kédezte Lizzy.

– Ha egy termék nevében, vagy egy szolgáltatásnál látszólag céltalan „S” betűbe botlunk, azt többnyire a SilverSky kezdőbetűjét jelenti. Mondok néhány példát. Gondolkoztatok-e már azon, hogy a számítógépekhez gyakran használt DSD lemez betűi mit jelentenek? Digital Silver Disc, szó szerint digitális ezüst lemez. Digitálisnak digitális, de a gyártásához már nem használnak ezüstöt. A silver szó a vállalatot jelöli. Vagy lépjünk fel a netre! Az oldalt a címsorban a következő formulával írjuk…

– wsw.oldal_neve.ws – szólt közbe Adelaide. – Sokszor írtam le az elmúlt napokban.

– Igen. World Silver Web, ezt jelenti a wsw. Értelme nem is nagyon van, talán így lehetne értelmezni: a világot átfogó ezüstháló. Az Internetből vették, de ott még www-t írtunk. Egyébként láttad már az S-tube video megosztót? A STage Tv többnyire színházi közvetítéseket ad, és mindkettőben ott az a kiemelt „S”. Arról nem is beszélve, hogy a SilverNetet miről is nevezték el. Aztán meg bármit megveszel a boltokban, nézd meg a csomagolást. Fekete kör, benne egy fehér S betű. Ismerős?

– Majdnem mindenen ott van – szólt közbe Lizzy.

– Igen, a SilverSky minőséget igazoló jel. Mindegy, hogy kit jelöltek meg gyártóként, mindegy, hogy mi a termék neve, ha ez a jel ott van, akkor a gyártója a nagyvállalathoz kötődik. Ezért mondtam, hogy mindez nem titok. Az igaz, hogy a legtöbb eset nem ennyire szembetűnő, de ha megnéznénk a cégnyilvántartást, akkor kiderülne, hogy a SilverSky Corp. gyakorlatilag lefedi a teljes nyugati üzleti élet minden területét.

– De hogy lehet ez? Miért nem tud erről senki? – kérdezte Lizzy. – Ez törvényes egyáltalán?

– Törvényes, mert a kis cégek elvileg önként csatlakoznak. Azért nem tudtatok róla, mert eddig nem érdekelt benneteket, nem néztetek utána. Vannak, akik tudják, de mit tehetnek? A legtöbben a munkahelyük által érintettek. Valljuk be azért azt is, hogy a nyugati emberek többsége nem él rosszul, amiben a SilverSky-nak igencsak nagy szerepe van. 

Adelaide most kezdte tudatosítani magában az eddig hallottak jelentőségét.

– Ha ez igaz, akkor már nem is olyan elképzelhetetlen az a bizonyos összeesküvés elmélet. Mekkora hatalom van a vezetőség kezében? Így már komoly befolyásuk lehet a politikára, az elnökre is.

– Így van, és még messze vagyunk a történet végétől. A következő lépcsőt a SilverSky fejlődésében Samson Bazer jelentette – folytatta Basil. – Mrs. Zaborowski egy virágzó vállalatot hagyott az utókorra, amit az őt követő vezetők próbáltak kisebb-nagyobb sikerrel továbbfejleszteni. Mr. Bazer, az utolsó előtti igazgató gondolt egy nagyot, és létrehozta az Internet konkurenciáját.

– A SilverNetet.

– Igen. Az eredeti terv szerint egy sokkal gyorsabb rendszer lett volna, nagyobb sávszélességgel. Nagy reményeket fűztek hozzá, úgy hitték, ezzel betörhetnek a keleti piacra is. Ennek megfelelően választottak helyet az Adattárnak. Ez egy negyven emelet magas épület, aminek egy részét a SilverNetet működtető processzor teszi ki. Óriási méretekről beszélünk, de ettől lett volna olyan gyors. A SilverSky akkoriban nagy fejlődést ért el a mikrohullámú technológiában, így ezt alkalmazták volna a SilverNetnél is. Az Adattár, figyelembe véve a keleti terjeszkedési szándékot, a két kontinens közé került, nagyjából középre.

– Az nem a… – szólt közbe Lizzy – az az Atlanti-óceánban van, nem?

– Pontosan. Az épületet egy rendkívül erős anyagból készült talapzatra állították. Tíz emelet a víz alatt, harminc a víz felett van. Igazi mérnöki csoda. Látnotok kellene, amíg még lehet!

Basil szemében különös fény csillant, miközben az épületről beszélt.

– Nem túl praktikus – vélekedett Adelaide. – A dolgozók hogyan járnak munkába? Hajóval egy hétig is eltartana.

– Erre is gondoltak. Az embereket vonattal szállítják oda.

– Mi? – kérdezett vissza egyszerre a két nő.

– Pedig úgy van, ahogy mondom. Sehol máshol nem alkalmazzák ezt a technológiát. A kiindulási pont a SlverSky irodaépület alatt van. A felszín alatt egy csőben megy a vonat, néhány megállót érint, majd a cső az óceánba vezet. A szerelvény nem érinti az alagút oldalát, nincs súrlódás. A sebessége elképzelhetetlen, mindössze néhány óra alatt oda lehet érni.

– Mekkora költsége lehetett ennek az egésznek? – kérdezte Lizzy.

– Sokba kerülhetett, ráadásul feleslegesen. A mikrohullámú technológia ugyanis nem jött be. A jeleket nem tudták eljuttatni a kontinensekig, pedig évekig fejlesztették a legújabb jeltovábbító technológiát. Végül műholddal oldották meg a problémát. Ma is így működik. A helyzetet még súlyosbította, hogy Keleten nem értek el sikereket. Ott más az értékrend, az emberek hallani sem akartak egy nyugati cégről. Végül rohamos fejlődésnek indult az ottani multi, a Peraklang IT is, így a SilverSky-nak esélye sem volt, kénytelenek voltak visszavonulni. Ezután pánikszerűen stratégiát váltottak. Nagy nehezen sikerült meggyőzni országunk vezetőit, hogy az egyébként rengeteg költséggel járó SilverNet nélkülözhetetlen segítséget jelentene a terrorelhárításban, így némi állami támogatáshoz jutottak, amivel részben fedezhették a veszteségeket.

– De én még mindig nem értem, hogy miért tálalják máshogy a híreket – értetlenkedett Adelaide. – Az ember azt gondolná, hogy egy másik világról írnak.

– Mindkét vállalat a saját érdekeit nézi. Úgy adják az információkat, hogy nekik a legjobb legyen. Sajnos az emberek manipulálhatók, különösen itt Nyugaton. Ha azt mondod, most félj, mert jönnek a terroristák, akkor félni fognak.

– Na de a Peraklang hőst csinált merénylőből! Pedig nem tűnt veszélyesnek. Ha tudtam volna, hogy mire készül…

Adelaide még mindig bosszús volt, amiért bármi köze lehetett egy ilyen alakhoz.

– Lehet, hogy nem is ő tette – vélekedett Basil. – Lehet, hogy csak felhasználták a halálát. Azt írnak az hírekben, amit akarnak. Mindenki elhiszi. Ha hazugság volt az utolsó szóig, és minden kiderül, az igazságnak már akkor sem lesz akkora súlya. De nem is ez a legsúlyosabb probléma. Nagyobb dolgok vannak itt, mint hinnétek, de még én sem tudok mindent.

– Nem hinném, hogy Nyugaton az emberek manipulálhatók lennének. Mindenki saját maga dönt. Rám például nem hatnak a reklámok sem.

– Azok lehet, hogy nem, de más befolyásolhat. Például ott van az a kép a nappalidban. Az a háromszög. Miért vetted meg?

– Hogyhogy miért? Modern művészeti alkotás, egy elismert festőtől.

– Elismert festőtől. Mi az óvodában rajzoltunk hasonlókat. Felfuttattak egy szerintem tehetségtelen alakot, és az emberek veszik a képeit, mert manipulálhatók.

Adelaide egy ideig elgondolkodva hallgatott. Kényelmetlennek érezhette a témát, mert egyszer csak váltott.

– Egy pillanat. Honnan tudsz ilyen sokat a cégről? Basil halványan elmosolyodott.

– Részt vettem a rendszer létrehozásában. Az egyik programozó voltam. A csapatom feladata egy automatikus hibajavító rendszer létrehozása volt. A SilverSky informatikai részlege már vagy öt éve dolgozott egy hasonló hibaelhárító programon, amit végül a SilverNetre alkalmaztunk. Így jött létre a Járőr. A működésének a lényege, hogy folyamatosan ellenőrzi a SilverNetet, és ha valahol indokolatlan változtatást talál, azt visszaállítja az eredeti állapotába. Így elérhető lett volna, hogy csak azok változtathatnak a rendszeren, akiknek megvan a jogosultsága.

– Nekem nincs jogosultságom, és mégis… – mondta volna Lizzy, de Basil leintette.

– Nem a levelezésre, vagy a fórumokra gondolok, hanem azokra a változásokra, amiket ha nem hozzáértő csinálja, akkor a rendszer sérüléséhez vezetnének.

Adelaide újra elgondolkodott.

– Én ezt nem értem. Nagyon jó állásod volt. Miért kellett otthagynod, és másnak kiadnod magad?

– A SilverSky is, mint a nagyvállalatok általában olyan, mint egy királyság. Van egy király, vannak főurak és alattvalók. Ha jó a vezető, akkor mindenki boldog. De rosszul is alakulhatnak a dolgok. Nem sokkal a keleti kudarc után jelent meg a cégnél az új asszisztens. Éppen a második diplomáját szerezte meg, és új kihívásokat keresett. Azt mondták, már a kezdetek kezdetén sem nagyon törte magát, hogy a kollégákkal szorosabb kapcsolatba kerüljön, de ezt nem tudom. Akkoriban csak egyszer találkoztam személyesen Ms. Baterrel. Nem mondom, hogy rögtön unszimpatikus volt, de nem is szerettük meg. Ott volt az igazgató jobb kezeként. Azt mondták róla, hogy bámulatos az alkalmazkodó képessége, abban az értelemben, hogy a helyzetet azonnal felmérte, és a számára legmegfelelőbb módon tudott kijönni belőle. Talán ennek is köszönhető, hogy sikerült neki ilyen rövid idő alatt a vezetőség bizalmába férkőzni. Az biztos, hogy Eleanor Bater hatalomra kerülésével új korszak vette kezdetét. A legsötétebb korszak a SilverSky Corp. történetében.

– Mi történt a régi igazgatóval? – kérdezte Lizzy. – Ez a Mr. Bazer nem volt sokáig vezető.

– Visszavonult, de az okát nem tudom. Gondolom Ms. Bater keze volt a dologban. Mindenesetre akkoriban még annyira jó volt a szakmai híre, hogy csaknem egyhangúlag választották meg az új vezérigazgatónak. Már másnap tudtuk, hogy nagy változások lesznek.

Kiderült, hogy az igazgató asszonynak van két nagyon súlyos jellemhibája. Az egyik, a teljes kompromisszumképtelenség, a másik a türelmetlenség. Ez abban nyilvánult meg, hogy nem volt képes várni semmire, mindent azonnal akart. Azonnali sikereket, azonnali megoldást a problémákra. Ti is megtapasztalhattátok. Úgy veszem észre, nem sokat tudtatok a SilverSky sötét ügyeiről. Amit tudhattatok, az szerintem jelentéktelen, ha cikk is lenne belőle, rövid idő alatt feledésbe merülne. Hát ő ezt sem tudta kivárni.

– Az igaz, hogy a bérgyilkosai hamar megérkeztek.

– Így volt mindennel. Azonnali sikereket akart a SilverNettel is. Úgy gondolta hamarabb eléri ezt a célt, ha nincs Internet. Így hát kiiktatták.

– Hogyan? – Lizzy nem akart hinni a fülének.

– Nem tudom, nem abban a csapatban voltam, de tény, hogy az Internet rövid úton összeomlott. Az én csapatomnak teljesen más feladata volt. Ms. Bater valamiért nagyon a szívén viselte a terrorelhárító rendszert, ezért éjjel-nappal annak létrehozásával voltunk elfoglalva. A legegyszerűbbnek az a megoldás tűnt, hogy a már jól működő Járőrt további funkciókkal ruházzuk fel. A továbbiakban nem csak a hibákat kereste. A fejlesztés során a SilverNetet, a telefonhálózatokat és a köztéri kamerákat rákapcsolták az Adattárra. A beszélgetések, a felvett video anyag, az e-mailek és a teljes netes adatforgalom mind rögzítésre kerül az Adattárban elhelyezett háttértárolókon. A Járőr átnézi az összes rögzített adatot, közben előre megadott kulcsszavakat keres a beszélgetésekben és az e-mailekben, vagy éppen meghatározott arcokat, vagy tárgyakat a képeken. Ha nem talál semmit, az adat törlődik. Az esetleges találatokat továbbítja a megfelelő helyre.

– Ez azért felháborító – vélekedett Adelaide.

– Az eredeti cél jó volt, és úgy tudom, jó néhány merényletet sikerült is megakadályozni. Ms. Bater azonban úgy döntött, hogy saját hatalmi játékaihoz is felhasználja a rendszert. Talán a lebukást akarta így elkerülni, nem tudom, de egyszer csak elkezdtünk fogyatkozni. Apránként eltünedeztek az emberek. Kezdetben nem gyanakodtunk, mert mindig megvolt a hihető indok. Nyugdíjazás, létszámleépítés… ilyenek. Végül egyik télen eltűnt Martin is.

– Ő ki volt?

– Ő volt az apám. A születésemkor már nem éltek együtt anyámmal, ezért én a nevelőapámtól kaptam a nevem. Talán ezért nem vették észre, hogy rokonok vagyunk. Szóval apám minden ok nélkül eltűnt. Végül Ms. Bateréknél is leesett a tantusz, mert egy hét múlva megtalálták. Állítólag lerobbant az autója az erdőben. Gyalog indult segítségért, és megfagyott.
Az emlékek hatására érezte, hogy felszakadnak a régi sebek. Martinnal nem csak apa-fiú kapcsolat volt köztük, hanem ő volt egyben a mentora és a legjobb barátja is. Az elvesztését sosem tudta teljesen kiheverni.

– Soha nem ment volna az erdőbe, mi dolga lett volna ott. És miért nem hívott engem? A mobilja működőképes állapotban került elő. Természetesen a nyomozást lezárták, és a fagyhalál maradt a hivatalos álláspont. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, a végére járok a dolognak. Nem volt nehéz. Egy kicsit megpiszkáltam a Járőrt. Hozzáírtam néhány sort, ami lehetővé tette, hogy teljesen szabadon garázdálkodjak a teljes SilverNeten. Mindenhez hozzáfértem jelszavak nélkül, és bármit át is írhattam. Először belenéztem az Adattárba mentett állományokba. Kiderült, hogy nemcsak Martin Farrey-ről gyűjtögettek adatot, hanem a teljes fejlesztő csapatról. És a legérdekesebb az volt, hogy ezeket közvetlenül Eleanor Baterhez továbbították.

– De hogy találtad meg? Nem törlődött az Adattárból?

– Nem. Csak az törlődik, ami érdektelen a Járőr számára. Minket viszont tároltak, valaki ránk állította a programot. Ugyanezt tettem én is. Mivel Ms. Bater mindenről tudott, ezért rögzíttettem a telefonbeszélgetéseit, és elolvastam az e-mailjeit. Akkor jöttem rá mindenre.

Akkor fogadta meg azt is, hogy tönkreteszi a SilverNetet, és azt is, hogy végezni fog Eleanor Baterrel. De úgy gondolta, társainak még nem számol be erről.

– Az a türelmetlen nőszemély számomra követhetetlen logikával azt találta ki, hogy mindenkit félreállít az útból, akinek köze volt a Járőrhöz. A helyükre újak kerülnek, akik már nem tudnak mindent. Talán azt gondolta, hogy valamiféle puccsra készülünk ellene, nem is értem még ma sem, miért kellett ezt. Olyan embereket tett a helyünkre, akik képesek használni a programot, de nem vettek részt a létrehozásában, így a működését sem látják át teljesen. Hát én nem vártam meg, míg rám is sor kerül. Még akkor éjszaka, amikor minderre rájöttem, bementem a Biztonsági Központba, és elhoztam a Járőr teljes kinyomtatott dokumentációját. Mint már mondtam, kissé megcinkeltem a progit, így a többit otthonról is el tudtam intézni. Töröltem minden adatot magamról, amit az Adattárban találtam. Utána egy kör e-mail-ben tájékoztattam a kollégákat a felfedezésemről úgy, hogy véletlenül se akadjon fenn egyik üzenet sem a Járőr hálóján. Végül a program digitális dokumentációját is eltávolítottam. Öt év, fejlesztő munkáját tűntettem el egy pillanat alatt. Eredetileg csak időt akartam így nyerni, hogy eltűnhessek. Több nagyvárosban is laktam, majd nyomtalanul továbbálltam, mígnem visszatértem a városba, és a szomszédod lettem.

Az utolsó szavaknál újra elmosolyodott.

– Nem tudom, az új csapat mit ügyködik, de az tény, hogy a Járőrt még mindig nem írták vissza. Olyan állapotban van, ahogy hagytam. Vagy nem értenek hozzá, vagy nem érdekli őket. Lehet, nem is tudják, hogy megváltoztattam.

– A többiekkel mi lett? – kérdezte Adelaide aggódó hangon.

– Nem tudom, meg sem próbáltam velük felvenni a kapcsolatot. Remélem még élnek. Mivel az Adattár nagy, és a mentett adatokról több biztonsági másolat is készül, lehetetlen az egészet átnézni. Nem tudhattam, maradt-e rólam elmentve bármi is. Ezért játszottam eddig a szellemi nyomorékot. A köztéri kamerák képein biztosan nem keresnek olyanokat, akik nem dolgozhattak a Biztonsági Központban.

– De az arcfelismerők…

– Tudom, hol vannak a kamerák. Soha nem látták az arcomat. Emlékszel? Mindig a földet néztem, amikor a városban sétáltam.

– Igen…

– Ha előre tudtam, hogy hova megyek, a Járőrrel megpiszkáltam a kamerákat is, hogy ne a járdát figyeljék. Úgy, mint ma is. A veszély viszont fennállt, hogy észreveszik, és visszaállítják a központból. Ezek voltak veszélyesek, és az emberek. Minden mást tudtam kezelni a laptopomról.

Csend telepedett a társaságra. A két nő sok információt kapott, mégsem tűntek nagyon meglepettnek. Úgy látszik, mégis csak hittek valamilyen szinten az összeesküvés elméletekben. Lizzy törte meg végül a csendet:

– És most mi lesz?

– A folyamat elindult, így most kell cselekednünk. Holnap reggelre várnak minket, de mi még ma éjjel odamegyünk.

A társai ijedten néztek rá, de nem tiltakoztak. Basil elszánt hangon folytatta:

– Kihozzuk Richardot, azután lehetőséget kaptok arra, hogy megírjátok az évszázad leleplezését.

– Igen? És mi lenne az? – kérdezte Lizzy kétkedőn.

– Most még nem mondom el. Ma nagy felfedezést tettem. Megtudjátok ti is, de előtte bizonyítékokat kell szerzünk.

– Honnan?

– Ellátogatunk az Adattárba.