Csaknem másfél órája száguldott a víz alatti vonat, közben Adelaide szívverése lassan felvette a normális ütemet. A maihoz hasonló izgalmakhoz egyáltalán nem volt hozzászokva. Annak örült, hogy sikerült Richardot megszöktetni, de amikor erre gondolt, rögtön eszébe jutott a menekülés és a lövöldözés is. Újra és újra átélte az egészet. Azt azért elismerte, hogy a stresszen kívül voltak jó pillanatok is. 

A beszélgetésük a faházban úgy ért véget, hogy Lizzy nem akarta elhinni, amit Basil állított a Járőrről.

– Csak nem azt akarod nekem mondani, hogy bármit megtehetsz büntetlenül, és nem használtad ki? Már meg nem sértődj, de ez kamu.

– Mire gondolsz? – kérdezte Basil.

– Ha nekem ilyen kis segédeszközöm lenne, már biztosan megcsapoltam volna néhány bankot.

– Ne is törődj vele! – szólt közbe Adelaide. – Lizzy erkölcsi szintje, hogy is mondjam… megkérdőjelezhető.

Lizzy egy lesajnáló pillantást küldött felé, majd Basilhoz fordulva folytatta.

– Szeretném látni!

– Indulnunk kellene, sürget minket az idő.

– Nem! Azt mondtad, hogy mozgatod vele az utcai kamerákat. Mutasd! Itt nincs kamera, és addig el nem mozdulok innen, amíg nem érzem úgy, hogy máshol nagyobb biztonságban vagyok.
– Lizzy, senki nem mondta, hogy jönnöd kell – felelte Adelaide. Őszintén szólva, jobban örült volna, ha egykori főnöke egyáltalán nem tart velük.

– Hagyd, megmutatom – mondta Basil, és már be is kapcsolta a laptopot.  

Itt a Járőr! Segíthetek?

Azonosító:

Jelszó:  

– Nem történt semmi – akadékoskodott Lizzy, miután Basil megadta a szükséges adatokat.

– Látszólag nem is, de a SilverNeten korlátlanok lettek a lehetőségeim. Nézzünk csak egy példát. Mi is annak az újságnak a címe, amit írtok?

– wsw.minok.ws – vágta rá Adelaide gondolkodás nélkül.

Basil megkereste az oldalt, ami a már megszokott címlap elrendezéssel meg is jelent.

– Itt van például ez: „A két díva”, alcím: „Anya és lánya egy színpadon”. Most figyeljétek a varázslatot!

A böngésző menüsora alatt volt néhány olyan ikon, amit Adelaide korábban még nem látott. Basil most ezeket vette használatba.

– Mik ezek?

– A Járőr eszköztára. Egyszerű, mezei felhasználóknak ilyen nincs – felelte, miközben egy széles mosolyt villantott a lány felé.

Olyan gyorsan változtak a dolgok a kijelzőn, hogy a két nő alig bírta követni. Végül, amikor Basil befejezte a munkát, bezárta és újra indította a böngészőt.

– Lássuk még egyszer azt az oldalt!

A Mi, nők főoldalán következő szalagcímet olvashatták: „A két dívány”, „Banya és bánya egy kínpadon”. Lizzy elképedve bámulta a megváltozott címlapot.

– Mit csinálsz? Írd vissza! Mi ez? Engem vonnak majd felelősségre.

– Téged ugyan már nem – nyugtatta meg Basil. – Nem figyelted az oldalsávot?

Lizzy végigfuttatta a tekintetét a képernyő jobb oldalán. Közvetlenül az oldal címe alatt egy fekete keretes írás volt olvasható:

„Emléke örökre megmarad…” Alatta a fénykép Lizzy-t ábrázolta.

– Micsoda? Nyisd meg! Basil a fényképre kattintott. Egy rövid cikk jelent meg, amelyben beszámoltak a főszerkesztő tragikus autóbalesetéről. Egy fotót is közöltek a vonat által összeroncsolt kocsiról. Lizzy alig talált szavakat.

– Ezek gyorsak voltak. Alig néhány órája történt, hogy az a szörnyű nő összetörte az autómat, és máris temetnének.

– Az információs társadalom már csak ilyen gyors – felelte Basil. – Gondolom már megvan az utódod is.

– Ilyen gyorsan? Az kizárt.

– A profit mindenhatósága korában egy perc megállás sem megengedhető. – Miközben ezeket mondta, gyors ütemben nyitotta meg egymás után az oldal különböző hivatkozásit, míg végül megtalálta, amit keresett. Pár másodperccel, és néhány rövid parancs beírásával később ott találták magukat a lap tulajdonosainak e-mail postafiókjában.

– És tessék! Már három pályázat meg is érkezett, alig néhány óra alatt.

Lizzy összevont szemöldökkel nézegette az e-mailek feladóit.

– Micsoda? – kiáltott fel hirtelen, majd szó szerint félrelökte Basilt a gép elől. Megnyitotta azt a pályázatot, amit egy bizonyos Ladislaus Fairburn adott be. Miközben olvasta, Adelaide úgy vette észre, hogy kezd egészen elvörösödni.

– Az a szemét… mocsok… széltoló… amikor mindent megadtam neki… és a halálomra ácsingózik…

Végül már alig kapott levegőt az idegességtől. Adelaidenek is leesett, hogy mi történt. Ladislaus, az „Utazz velem!” rovat új szerkesztője, Lizzy nagy kedvence az elsők között adta be a pályázatot a hőn szeretett főnöke halálával megüresedett helyre.

– Hát, nem gyászolt sokáig – jegyezte meg rosszindulatúan.

– Te aztán egy szót se szólj! Hallod? – szólt vissza ingerülten Lizzy. – A te munkához való hozzáállásoddal az utolsók között vagy, aki kárörvendhetne.

– Lehet, hogy így van – hagyta rá Adelaide. – De én soha nem pályáztam volna a helyedre. Úgyhogy csak annyit mondhatok, ki mit főzött, egye meg.

– Jól van, lányok, azért ne rendezzetek hajtépést! – csitította őket Basil. – Inkább megmutatom, hogyan kell átállítani a kamerákat.

Megmutatta, közben mindketten úgy tettek, mintha figyelnének. Valójában Lizzy majdnem felrobbant a méregtől, Adelaide pedig elégedetten nézte.

Végül elindultak a SilverSky irodaház felé. Csak hárman mentek. Adelaide semmiképpen sem akarta, hogy Clare velük tartson erre a veszélyes útra. Kiderült, hogy mégsem aludta át a beszélgetést, hallott csaknem mindent. Először le is tolta a társaságot, hogy milyen ügybe keveredtek, végül megígérte, hogy a faházban megvárja őket. De azt kikötötte, hogy ha egy napon belül nem jelentkeznek, akkor hívja a Rendőrséget, és mindenről beszámol nekik. Erről nem tudták lebeszélni, úgyhogy inkább kocsiba ültek, és elindultak. Nem sokkal éjfél előtt érkeztek meg az irodaház bejáratához.

Basil még az autóban babrált valamit a laptopon. Azt mondta, a Járőr segítségével beállítja a kamerákat, hogy észrevétlenül bejuthassanak. A telefonos hálózatot is lekapcsolta, a biztonság kedvéért. Adelaide nem nagyon értette az egészet, ezért a Járőrrel kapcsolatban többet nem is kérdezett. A végeredmény számított, az pedig annyi volt, hogy Basil tudta melyik folyosókon vannak biztonsági őrök, és valóban nem is állta senki az útjukat. Adelaide szemével kereste a kamerákat, de nem találta meg őket.

– Ott van egy – mutatott Basil a mennyezet egy pontjára. – A sötét négyzet mögött. Valójában átlátszó, normális esetben mindent lát a mögé szerelt kamera. Most a falat veszi.

Az előtérben senki sem vette őket észre. A liftet Basil nem merte megkockáztatni, így a lépcsőkön indultak felfelé. Lizzy közben folyamatosan dohogott:

– Egy férfi vezet majd egy női magazint. Hát az csodás lesz. Biztosan buzi. Mi másért csinálná?

– Ez egy jó kérdés – Basil Adelaide-re mosolygott. – Miért tenne ilyet egy férfi? Adelaide rögtön észrevette, hogy Richardra célozgat.

– Fogalmam sincs, mire gondolsz. Egyébként visszatérve a síráshoz, ha jól emlékszem tegnap te is úgy bőgtél, mint a záporeső.

– Igen, az idegességtől, de nem azért mert olyan érzékeny a lelkem. Az akkor teljesen más helyzet volt.

– Aha, hát persze.

– Ti meg miről beszélgettek? – kíváncsiskodott Lizzy, de egyiküknek sem volt kedve válaszolni. Szótlanul mentek tovább felfelé.

Simán vették az akadályt a hetedik emeletig, ahol probléma adódott. Richardot ugyan megtalálták a Járőrrel, de szembesülniük kellett valamivel, amit nem tudtak semmilyen programmal megoldani. Egy őr állt az ajtó előtt. Basil nem jött zavarba, rövid gondolkodás után mentő ötlete támadt.

– Ha odamegyünk, észrevesz minket. Meg kell akadályozni, hogy másnak is szóljon. Lizzy, te ma nagyon csinos vagy – mosolygott a főszerkesztőre.

– Köszönöm! – felelte Lizzy rosszat sejtve. A szerkesztőségből hazaérve nem öltözött át, még mindig a világoszöld kosztümben volt.

– A terv a következő. Fogd ezt meg! – Basil a kezébe adta a pisztolyt, amit még a lakásában vett magához. Lizzy csak pislogott a döbbenettől. – Úgy vagy felöltözve, mint egy kisfőnök itt a cégnél. Határozottan odamész, majd a fegyvert ráfogod az őrre, és betereled Richard szobájába. Sakkban tartod, amíg odaérünk. Akkor Richardot kiszabadítjuk, azt a nőt meg bezárjuk a szobába.

Lizzy még pislogott néhányat, mielőtt megszólalt:

– Majd, ha néger gyerekek potyognak! Miért én? Menj te!

– Azt hiszem én már eleget tettem azzal, hogy elmondtam mindent, most meg fedezem magunkat.

– Akkor menjen Adelaide!

– Na, hagyjál békén – felelte a lány.

– Ő eddig még nálam is többet tett, úgyhogy most rajtad a sor.

– Többet? – kérdezte csodálkozva Lizzy. – Mégis mit?

– Hogyhogy mit? Körülötte forog itt minden, nem vetted még észre? Adelaide, a barátja, az anyja, a főnöke és a szomszédja. Jó kis csapat, nem?

Adelaide csak most fogta fel azt a nagy igazságot, amit Basil az imént mondott. Eddig nem is gondolt arra, hogy főszereplője lett egy szokatlanul nagy horderejű ügynek.

Lizzy-nek végül nem maradt választása. Morgott még egy keveset, majd a lépcsőházból az emeleti folyosóra lépett. Az ajtó mögött várt egy kicsit, összeszedte magát, majd látszólag határozottan megindult a folyosón. Rövid várakozás után Adelaide és Basil utána indultak. Ahogy kikanyarodtak, láthatták is Lizzy-t akció közben. Adelaide igazából nem csodálkozott, az egész olyan Lizzy-s volt.

Hallotta, amint valamiről beszél a Richard ajtaja előtt álló biztonsági őrrel, de nem értette miről van szó. A végén Lizzy a táskájából előkapta a pisztolyt, csak éppen a csövénél fogva. Így nem tudta ráfogni az őrre és ezzel sakkban tartani, ezért inkább egy erőteljes mozdulattal leütötte vele. Éppen időben értek oda Basillel, hogy az eszméletlen őrt gyorsan behúzzák az irodába.

Richard először döbbenten bámult rájuk, amíg Adelaide a nyakába nem ugrott örömében, hogy egészben látja. Túl sokáig nem örvendezhettek, mert Basil aggódott a többi biztonsági alkalmazott miatt. Az eszméletlen nőt betuszkolták a szekrénybe, majd négyesben indultak vissza a lépcsőház felé. Éppen becsukódott mögöttük az ajtó, amikor hallották, hogy megérkezett a lift az emeletre. Szinte lábujjhegyen osontak le a lépcsőn. Rövid időre álltak csak meg. Amikor hallották, hogy felettük kinyílik a lépcsőház ajtaja, egyikük sem mozdult. Idegtépő pillanatok voltak, amelyek a néma csendben nagyon hosszúnak tűntek. Végül az ajtó becsukódott. Senki sem indult utánuk. Először halkan osonva, majd egyre gyorsabban haladtak a földszint felé.

Menet közben Basil felvázolta a további lépéseket. Úgy tervezte, hogy Lizzy és Richard a főbejáraton át távoznak, ők ketten Adelaide-del pedig a tenger alatti vonaton az Adattárba mennek. A végállomás éppen az épület alatt volt. Elképzelésével nem aratott osztatlan sikert. Lizzy-t a kíváncsisága nem hagyta, ezért velük akart menni, Richard pedig aggódott a barátnője miatt, és azt akarta, hogy inkább menjenek haza.

Az élet végül mindent elrendezett. Együtt maradhattak Richarddal, és Lizzy-t sem kell a továbbiakban elviselnie. Már nem haragudott rá a felmondás miatt, de jobb így, hogy nincs láb alatt. 

Amikor nagy nehezen visszanyerte a nyugalmát, akkor kezdte csak figyelni a környezetét. A vonat igazából egy fülke volt, úgy nézett ki, mint egy nagy kapszula. Húsz ember szállítására volt alkalmas, összesen két ilyen kapszula várakozott a második földalatti szinten. Basil természetesen azonnal el tudta indítani, amin már nem is csodálkozott. Úgy tűnt, a Járőrrel tényleg mindenre képes.

A fülke elképesztő sebességgel száguldott a sötétben, de teljesen zökkenőmentesen. Menet közben még sétálgathattak is, mintha csak a mozdulatlan talajon állnának. A világosságot halványkék fényű fénycsövek biztosították. Olvasni ugyan nem lehetett mellette, de egymást jól látták, és kétségtelenül hangulatos volt.

– Kár, hogy nem látunk semmit – mondta Richard, miközben megpróbált kivenni valamit a fülke üvegfala mögött. – Ha ez már a tenger, akkor biztos lenne mit nézni.

– Csak türelem, a tervezők gondoltak a látványra is – nyugtatta meg Basil. – A fejesek kedvéért beépítettek az utazásba egy látványelemet. Hamarosan láthatjuk.

Basil nem tévedett, fél óra telt még el, és a vonat érezhetően lelassult, majd nem sokkal később kivilágosodott körülöttük az óceán.

– Hamarosan megérkezünk – mondta. – Az alagút külső falára nagy teljesítményű fényszórókat tettek, ezek automatikusan bekapcsolnak, amikor egy kapszula erre jár.

Adelaide is az üveghez lépett. A falon túl csodás látvány tárult a szemük elé. Sziklás vidéken haladtak keresztül, de a köveket a legváltozatosabb színű növények borították. A fényre előjöttek a halak is. Kíváncsian közelítették meg a vonatot, ami annyira lelassult, hogy az állatok simán követhették őket.

– Ez gyönyörű – sóhajtotta Adelaide. Nem számított rá, hogy a mai napon ilyen szépet fog látni. Alig tudta felfogni, hogy itt van egy csőben, a víz alatt valahol a két kontinens között. – Milyen szépek!

Egy csapat kék színű hal húzott el mellettük, majd megfordultak és visszafelé is elúsztak az alagút felett.

– Nem is lehetünk túl mélyen. Nem veszélyesek ezek az állatok? – néhány nagyobb méretű halra mutatott, amik még távolabb úsztak tőlük, de úgy látta, cápa alakúak.

– Nem lesz baj – nyugtatta meg Basil. – Bomba biztos a szerkezet, egy atomtámadásnak is ellenállna. Na jó, annak talán nem, de sem halak, sem mások nem tudnak bejönni.

– Tényleg, milyen mély itt a víz? – érdeklődött Richard.

– Nagyon. Pontosan nem tudom, de nézz csak le! Adelaide is lenézett. Most vette csak észre, hogy a kapszula alja is átlátszó. A fényszórók egy szakaszon lefelé is megvilágították a vizet. Az alagutat tartó egyik pillérhez értek. Láthatta, amint az oszlop vagy ötvenméternyire nyúlik lefelé alattuk, majd eltűnik a tenger sötétjében.

– Hátborzongató – Adelaide kellemetlenül érezte magát a mélység fölött. – Mekkora oszlopok kellettek ide? Hogy tudták egyáltalán megépíteni?

– Mondtam, hogy mérnöki csoda! – mosolygott Basil.

Adelaide most előre nézett, és a látványtól egészen elfehéredett.

– Úristen!

A víz kezdett felgyorsulni körülöttük, ugyanakkor a vonat is nagyobb sebességre kapcsolt.

– Nyugalom! Mondtam, hogy nem lesz baj. Inkább nyissátok ki jól a szemeteket. Hamarosan megismerhetjük a Cathrine-áramlatot.

– Ca-Cathrine? – dadogta ijedten Adelaide.

– Igen, ő. Az áramlat, ami kiirtotta a fél emberiséget, és kettéosztotta a világunkat.

A tenger egyre gyorsabban áramlott körülöttük, halak és mindenféle tengeri herkentyűk százezrei száguldottak el felettük, és alattuk is. Adelaide egészen elszédült a látványtól. Még soha nem érezte ilyen intenzíven a természet erejét. Soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak. A vonat is egyre jobban gyorsult, míg végül már szinte semmit nem látott a rajtuk keresztül áramló víztömegen kívül. A fényszórókat elhagyták, megint sötétség vette őket körül.

– Ijesztő volt, nem? – kérdezte vidáman Richard. Adelaide viszont tényleg megijedt, ezért inkább nem is válaszolt.

– Kisebb ízelítőt láthattunk – felelte helyette Basil. – Délebbre, Afrika partjaihoz közelebb sokkal szélesebb és gyorsabb.

Újabb fél óra telt el azóta, hogy elhagyták a Cathrineáramlatot, amikor a vonat lassulni kezdett. A reflektorok megint bekapcsolódtak, megvilágítva körülöttük a vizet.

– Most mi történt? – ijedezett Adelaide egy újabb rázós útszakaszra számítva.

– Megérkeztünk – nyugtatta meg Basil. – Csak ennyi.

Adelaide zavartan nézegetett körbe.

– Hol van az Adattár?

Amint felfelé nézett, megkapta a választ. A kapszula üveg tetején át láthatta, amint egyre jobban megközelítik a felszínt. Felettük ott magasodott a gigantikus árnyék. Miután kiemelkedtek a vízből, már rendesen kivehető volt az egész épület, amit csak az égen cikázó villámok fénye világított meg, még kísértetiesebbé téve a látványt.

– Nincsenek ablakai – jegyezte meg Richard.

– Nincsenek, az adatoknak nem kell fény – felelte Basil. Adelaide-nek feltűnt az Adattár különös formája.

– Miért ilyen? Azt hittem szabályos hasáb alakú, de ez itt mintha megtörne.

– Most csak az egyik oldalát látjuk, valójában felülről nézve Y alakú. Harminc emelet magas, a tetején egy óriási jeltovábbítóval, ami a műholddal áll kapcsolatban. Van ott fent még egy helikopter leszálló is.

– Miért nem helikopterrel jöttünk? – tette fel a kérdést Adelaide. Megint eszébe jutott az a félelmetes út az áramlaton keresztül. Semmi kedve nem volt visszafelé is átmenni rajta.

– Nem tudom – válaszolta Basil. – Van helikoptered? Nekem nincs.

– Nem, nincs – hagyta rá a lány, amikor rájött, hogy igaza van.

Elhagyva a viharos tengert, az alagút az épület belsejébe vezetett. Ahogy közeledtek a megállóhoz, úgy kapcsolódtak fel a fények. Amint elhagytak egy szakaszt, az újra sötétségbe borult. Egyszer csak megállt a vonat. A kapszula ajtaja kinyílt. Adelaide meg sem mert mozdulni, Basil viszont bátran kilépett az állomás zárt terébe.

– Gyertek! – szólt vissza társainak.

– Számíthatunk őrökre? – kérdezte Richard óvatosan.

– Nem. Kezdetben voltak, de azokat is nehezen sikerült összefogni. Hosszú távon nem éppen vonzó munkahely ez, itt a nagy semmi közepén. Végül nekik sem akadt semmi dolguk, ezért az őrséget megszüntették. Itt minden automatikus, csak hiba esetén jönnek ki. Csak egy úton lehet innen elmenni, méghozzá azon, amin jöttünk. Ide betörni nem érdemes, a behatolókat a rendszer bezárja. Ha valamilyen csoda folytán mégis elmenekülnének, egy hadseregnyi rendőr várná őket az alagút túloldalán. Tehát nincs is értelme az őrségnek. Az Adattár fennállása óta egyszer sem volt riasztás.

– De mi nem rongálni jöttünk, ugye?

– Minket nem zárhatnak be – felelte Basil rejtelmes mosollyal, a laptopra mutatva.

Adelaide is kilépett a vonatból, de tekintetével aggódva pásztázta a mennyezetet és a sarkokat.

– A kamerák miatt természetesen most sem kell aggódnod – mondta Basil észlelve a lány aggodalmát. – Elintéztem.

A Járőr, hát persze. Adelaide látta, hogy Basil menet közben valamit ügyködik a laptopon, biztosan akkor állítgatta a kamerákat.

– És most merre?

– A vezérlő fent van. Ott kell körülnéznünk, hogy meglegyen a bizonyíték a cikkedhez, és én is elintézem, amit akarok. Most először megkeressük a liftet.

– Meg is van, arra kell mennünk. – Richard egy ajtót és egy nyilat ábrázoló táblára mutatott, ami a kijáratot jelezte. El is indultak felé, de Basil egyszer csak megtorpant.

– Ez meg mi?

Otthagyta őket, és a nagy terem távolabbi oldala felé igyekezett. A többiek szó nélkül követték.

– Láttál valamit? – kérdezte Adelaide. Néhány pillanattal később már ő is látta. Egy üvegfalú alagutat találtak, éppen olyant, mint amilyenen jöttek, annyi különbséggel, hogy ez pont az ellenkező irányba vezetett. – Azt mondtad, nincs másik kijárat.

– Így tudtam – felelte Basil elgondolkodva. – De, ha ez a cső nem a SilverSky-hoz vezet, akkor kik járnak ide?