Az irodaépület kamerái szinte egy négyzetcentiméternyi területet sem hagytak felügyelet nélkül. A képeket egy földszinti helyiségbe közvetítették, amelyet a recepció mögötti ajtón át lehetett megközelíteni. A terem kialakítása minden szempontból megfelelt a legújabb ergonómiai követelményeknek. A hosszabb falon végig monitorok sorakoztak, három sorban. A kezelőpultot a faltól valamivel távolabb helyezték el, így az ügyeletes biztonsági őr úgy dolgozhatta le a munkaidejét, hogy közben nem fájdult meg a szeme. A kamerákat működtető program is megkönnyítette a dolgukat. Nem kellett folyamatosan a képernyőt bámulniuk. Ha nem történt semmi a folyosókon vagy a termekben, a monitorokon a kép sötétebb árnyalatú volt, de rögtön kivilágosodott, amint mozgást érzékelt a kamera, amelyik a jelet közvetítette.

Friderica elégedetten dőlt hátra a kényelmes, kerekeken guruló, bőr székében. A szobában félhomály volt, a monitorok nem mutattak semmi mozgást.

– Nem történik semmi. Csend és hullaszag. Remélem így is marad.

– Reméljük – felelte morogva Janet.

– Hűha! – fordult felé Friderica. – Nagyon kedvetlenek vagyunk ma!

– Nem kedvetlen vagyok, hanem baromira álmos – válaszolta, miközben felvette az asztalról a korábban odakészített pohár kávét. – Habár, igazad van. Kedvetlen is vagyok.

Két korttyal felhajtotta a pohár tartalmát, majd a kezét a szája elé kapta, amikor egy pillanatra hányingere lett. Friderica elkerekedett szemmel bámulta.

– Ne kapkodj! A végén még rosszul leszel.

– Minek annyit ciceregni! Ócska lötty az automatából. Ha elkortyolgatom, akkor sem lesz jobb.

A szélső monitor az alsó sorban kivilágosodott. Láthatták, amint Eleanor kilép az irodájából, utasításokat ad Mattynek, majd visszamegy, és becsapja az ajtót. Hogy mit csinálhat az irodájában, azt nem látták. Az egyetlen helyiség volt, ahol a kamerát ki lehetett kapcsolni, és Eleanor csak ritkán helyezte üzembe.

– Na, tessék! Mi itt virrasztunk, a lotyó meg elmegy aludni.

– Halkabban, Janet! Itt a falnak is füle van – figyelmeztette Friderica.

– Na, és akkor mi van? Kirúgna? Hát azt sosem tudnám kiheverni. – Hangjából érezni lehetett az iróniát. – De csak ne szóljak egy szót se. Én vagyok a banga, minek kellet ide jönnöm?

Amióta Ms. Bater testőre lett egyre többször gondolt azokra a szép időkre, amikor még a hadseregben szolgált. Ott minden tökéletes és fegyelmezett volt, mindent előre lehetett tervezni. Csak a fizetés nem volt túl magas. Sokat keresett, de mindenre nem jutott. Aztán jöttek a gyerekek, és abban a két évben, amit otthon töltött, volt ideje elgondolkodni a jövőn. A férjével végül mindent megterveztek, és arra jutottak, hogy mindkettőjüknek magasabb jövedelem kell ahhoz, hogy a gyerekeknek biztosítani tudják a megfelelő színvonalú taníttatást valamelyik magániskolában. Janet lépett először, és megpályázta az állást a SilverSky-nál. Biztonsági őröket kerestek az épületbe, lényegesen magasabb fizetésért, mint amit a haderőnél kapott.

Minden viszonylag jól is ment egészen csütörtökig, amikor nagy merészen megpályázta a megüresedett személyi testőr állást. Bár ne tette volna! Az elmúlt két nap maga volt a pokol. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű Eleanor közelében dolgozni, de azért erre nem számított. Bármit is tett, semmi nem volt elég jó, Ms. Batertől nem kapott mást, csak üvöltözést és megalázó beszólásokat. Pedig igyekezett, úgy érezte a maximumot hozta ki magából.

Amikor Emma helyébe lépett, Eleanor rögtön közölte vele, hogy az elődje igen magasra tette a lécet, és hogy alkalmanként különleges megbízatásokat fog kapni, amelyekkel bizonyíthatja rátermettségét. Aztán kiderült, hogy milyen megbízatásokra gondolt. Az még hagyján, hogy teljesen törvényellenesen leszorítanak az útról egy autót, és elrabolják a vezetőjét. De a fülébe jutott, hogy a másik csapat gyilkosságra kapott utasítást. Először el sem akarta hinni, hiszen nem a harctéren vannak. Az újságírónő lakásán látottak viszont minden kétségét eloszlatták.

De hát, mi folyik itt? – tette fel magának a kérdést. A lehetséges válaszok nagyon nem tetszettek neki.

– Jól van, tudom, hogy nem egyszerű… – próbálta vigasztalni Friderica, de Janet félbeszakította.

– Nem egyszerű? Ezt a nőt nem lehet elviselni! Tegnap éjjel rémálmaim voltak. Az első nap után! A katonaságnál mindig jól aludtam. Menjen a fenébe! Nincs az a pénz, amiért ezt sokáig csinálnám. Hiszen ma is, mi történt? Autókat szorítunk le az útról? A végén meg kiderül, hogy csak egy újságcikk miatt, amit ráadásul még meg sem írtak. És cserébe mit kapok… Meg hát akárhogy is próbálunk magyarázkodni, ez mégis csak emberrablás. Aztán ha a Rendőrség majd idejön vizsgálódni, a lotyó biztosan nem fog emlékezni arra, hogy ő adta az utasítást.

– Jól van, halkabban! – aggódva az ajtó felé pillantott.

– De mondok én neked valamit – folytatta Janet ugyanazzal a hangerővel. – Ebből nekem elegem van. Még egy rossz szó, és úgy itt hagyom, hogy öröm lesz nézni.

– Aha, persze. Már mások is megpróbálták.

– Ha most arra gondolsz, hogy bérgyilkosokat küld utánam, hát állok elébe. Jó pár évet lehúztam a hadseregnél, jól kiképeztek, úgyhogy szeretettel várom őket.

Hallott már a vállalaton belül terjedő pletykákról a rejtélyes eltűnésekkel és halálesetekkel kapcsolatban, de sokáig nem hitte el. Az elmúlt két napban kétségei támadtak, de eldöntötte, hogy nem hajlandó félni Eleanortól.

– Ilyen egy szemétláda, arrogáns emberrel még életemben nem volt dolgom, pedig a kiképzőim sem voltak kispályások. Aztán meg szerintem leszbikus is.

Fridericának fennakadtak a szemei a megjegyzés hallatán. Janet elégedett mosollyal az arcán folytatta:

– Hidd el, így van!

– Persze, hogyne…

– Dehogynem. Nézz csak körül! Majdnem az összes biztonsági dolgozó nő. Csak nők vannak a közelében. Szerintem Emmával még kufircoltak is.

– Igen, kufircoltak – Fridericának nevetnie kellett már a feltételezésen is. – Ő volt a főnök élete nagy szerelme… Na, hagyjál békén!

– Pedig úgy van, ahogy mondom. Majd meglátod, hogy igazam lesz. Az mi? – a bal felső sarokban lévő monitorra mutatott. A főbejáratot mutató kép világosabb lett, mint a többi képernyő, jelezve a változást.

– Mi? – Valamit láttam. A második és harmadik monitor képe is kivilágosodott.

– Látsz valamit? – Friderica hiába meresztgette a szemét, senkit nem vett észre.

– Nem. Azért nem, mert rosszul van beállítva mind a kettő. Te mozdítottad el?

– Hozzá sem értem! – tiltakozott Friderica, közben a vezérlőpult segítségével a kamerákat alaphelyzetbe állította. Most újra jól láthatóvá vált a teljes előtér. Mozgás továbbra sem volt.

A következő pillanatban a második sor közepén villant fel sorban egymás után a középső három képernyő.

Mi folyik itt? Azok a kamerák is elmozdultak.

– Állítsd vissza! Gyorsan! – sürgette Janet. Helyreállt a kép, de a folyosón kívül nem láttak semmit.

– Valaki állítgatja a kamerákat – mondta Friderica.

– Megnézem. Janet kilépett a teremből, és az óriási előtérben találta magát. Nyoma sem volt semmi életnek. A főbejárathoz ment először. A kamerát figyelte, de túl magasan volt ahhoz, hogy kézzel elmozdítható legyen. Végigsétált azon a folyosón, ahol az elmozdult kamerákat találták, de nem látta, hogy bárki is hozzájuk ért volna. Megvizsgálta az ajtókat, de mindegyiket zárva találta. Ha járt is erre valaki, biztosan nem maradt itt. Három úton távozhatott. Vagy arra, amerről jött, vagy a lifttel, vagy a lépcsőházba. Janet megfordult, és gyors léptekkel a megfigyelő terem felé vette az irányt.

– Nem fogod elhinni, mi van itt! – fogadta Friderica izgatottan. – Sorra mozdulnak el a kamerák a lépcsőházban.

– Igen? Majd mindjárt meglátjuk, mi történik itt. Hol tart?

– Az ötödik emeleti lépcsőfordulót most állítottam vissza.

– Jó, akkor figyeld a hetediket! Ha mozdul, azonnal állítsd meg!

Feszülten figyelték az alsó sor középső képernyőjét. Egyszer csak megmozdult a kép. Először csak egy kicsit fordult balra a kamera, majd a következő mozdulattal teljesen elfordult a lépcsősortól. A falat, és a lépcsőházból egy keskeny sávot lehetett csak látni.

– Fordítsd vissza, gyorsan! – adta ki az utasítást Janet. A monitor pár pillanat múlva az eredeti képet mutatta, kis változással. A lépcsőn három ismeretlen igyekezett felfelé, egy férfi és két nő. A férfi haladt elöl, kezében egy összecsukott mappát tartott. Janet rájött, hogy nem is mappa, hanem egy laptop. A fiatalabb nő közvetlenül mögötte ment, az idősebb pár lépéssel lemaradva utánuk, közben folyton hátra tekintgetett, mintha üldöznék őket.

Janet érdeklődve figyelte a kis csapatot. A fiatalabb nő, ismerősnek tűnt, de még nem jutott eszébe, honnan. Jobban érdekelte, hogy hogyan tudják befolyásolni a kamerákat. Egyáltalán honnan tudják, hogy hol vannak, hiszen úgy elrejtették őket, hogy észre sem lehet venni egyiket sem. De ha tudnák is, hol keressék őket, létra kellene az elérésükhöz.

Akkor meg hogyan csinálják? A válasz nem váratott sokáig magára. Mindhárman megálltak a hetedik emeleti fordulóban. A férfi ekkor a laptopot a korlátra tette, felnyitotta a fedelét. Friderica ráközelített a képernyőre. Janetnek leesett az álla. A hetedik emeleti kamerák képeit látta a férfi számítógépén. A következő pillanatban a falon újabb monitor képe világosodott ki. Mindketten odakapták a fejüket, majd látták, amint további két kép tolódik balra, hogy a falat mutassa.

– Hogyan fér hozzá a rendszerünkhöz? Úgy tudtam, zárt láncú.

– Riadóztassak? – kérdezte Friderica.

– Ne! Még meghallja a lotyó, nem hiányzik még egy letolás mára. Mindjárt megnézem, csak azt nem tudom, honnan ismerős…

Hirtelen megvilágosodott.

– Nem ez az az újságíró?

Janet bebillentyűzött néhány parancsot, és a vezérlőpulton elhelyezett monitoron máris láthatóvá vált a munkahelyi postafiókja. Az elküldött üzenetek között megtalálta az Eleanor által megjelölt célszemélyek fényképét, amit még az Adattárból keresett ki, és küldött tovább a legnagyobb titokban az akcióban részt vevő többi ügynöknek.

– Ők azok! – kiáltott fel. – A háromból kettő itt van. Lizzy Gertsch és Adelaide Villareal.

– És ki az a fickó? – Nem tudom, de a nyakamat rá, hogy azt a másik pasast akarják megszöktetni. Na, de ahhoz nekem is lesz még szavam.

A telefonon beütötte Matty Derocher számát, aki éppen Richard szobája előtt őrködött, a hetedik emeleten. Várt néhány másodpercet, értetlenül a telefonra nézett, majd újra beütötte a számokat. Az eredmény ugyanaz lett.

– Mióta nincs vonal? Friderica ábrázatából arra következtetett, hogy ő sem tudja. A telefont a helyére tette.

– Ne szólj senkinek! – mondta, majd sietve elhagyta a termet. Végigfutott azon a folyosón, amit már korábban is bejárt, majd a lifttel folytatta útját a hetedik emeletre.

A francba! Ebből mi lesz! Nem kételkedett abban, hogy Eleanor személyesen őt vonja majd felelősségre ezért a behatolásért. Megkapja újra a válogatott szitkokat, amikhez semmi kedve nem volt. A legjobb lenne minél hamarabb elkapni őket, és ha megvannak, csak akkor szólni Ms. Baternek.

Kinyílt a liftajtó. Kilépett, majd először benézett a lépcsőházba, de semmi neszt nem hallott. A fegyverét a kezébe vette, úgy indult végig óvatosan a folyosón. Látta azt a szobát, ahol Richardot őrizték, és ami előtt Matty állt őrt néhány perce. Senkit nem talált az ajtó előtt. Felpillantott a kamerákra, de itt is rejtve voltak, nem tudta megállapítani, hogy merre néznek.

Mi történik itt? Óvatosan közelítette meg az ajtót. Érintetlennek tűnt. Hallgatózott, de semmi nesz nem ütötte meg a fülét. Gyors mozdulattal benyitott, a pisztolyát maga elé tartva. A terem üres volt, Richard és a három jövevény eltűnt.

Kihátrált a szobából, majd idegesen körbenézett a folyosón. Senkit nem látott, végül jobbra indult. Az összes irodába benyitott, amiket nyitva talált. Elenor ajtajával tett egyedül kivételt, előtte hangtalanul surrant el. Elérte a folyosó végét, ott megfordult, és sietve indult a másik irányba. Visszatért a kiinduló pontra, Richard szobájába. Tanácstalanul állt meg a terem közepén.

Hogy jutottak ki? Be volt zárva az ajtó.

Felkapta a fejét, amikor zajt hallott a szekrény felöl. Sejtette mi lehet ott, de azért a biztonság kedvéért készenlétbe helyezte a fegyverét, majd elhúzta a síneken csúszó szekrényajtót. Ahogy gondolta, Matty volt bezárva, éppen akkor kezdett magához térni.

– Hol vannak? – Erőteljesen megrázta a szekrény aljában fekvő nőt. – Térj már magadhoz!

– Naaa! Neee! – tiltakozott, majd megtapogatta a dudort a homlokán. – Itt vagyok, de ne rázogass! Nincsenek itt?

Nagy nehezen kikászálódott a szekrényből. Egy pillanat alatt eszébe jutott minden.

– Az a nő volt. Azt mondta, be kell ide jönnie. Kérdeztem, miért, erre teljesen váratlanul leütött valamivel.

– Leütött egy nő? – kérdezte Janet. – Ne tudd meg, mit fogunk érte kapni.

– Egy idősebb üzletasszony volt, és tőle a legkevésbé sem vártam támadást.

– De hol vannak? Átnéztem a folyosót, senki sehol.

– Lementek a lifttel. – Biztosan nem, én jöttem a lifttel.

– Akkor a lépcsőn. – Nem láttam őket. Itt kell lenniük! – Jobbra is nézted? És amíg ott voltál nem mehettek balra?

– Ne… – De! Teljesen ostobának érezte magát a felismeréstől. Szó nélkül kiviharzott az irodából, és most balra fordult. Matty utána futott, a liftnél érte utol.

– Hívom a többieket – a hordozható telefonja után nyúlt.

– Ne erőlködj, nincs vonal – tájékoztatta Janet. Beszálltak a liftbe, Janet türelmetlenül nyomkodta a földszintet jelző gombot. – Ha ezt a lotyó megtudja… hát, azt nem tesszük ki az ablakba.

Életében nem érezte magát ilyen idegesnek. Az is bosszantotta, hogy Matty láthatóan jobban el volt foglalva a fejfájásával, mint a megoldandó súlyos problémával.

– Már rég kint vannak, ez nem igaz! Nem hiszem el! Ilyen hülye is csak én lehetek, kisurrantak a hátam mögött.

Matty továbbra sem szólt semmit. A lift lassított, majd megállt. Kinyílt az ajtó, és Janet egy röpke pillanatra azt hitte, karácsony van. A keresett társaság a folyosón osont, néhány méterre a lifttől. Richard, a két nő és a laptopos fickó. Ahogy meghallották a lift érkezését, a négyes megfordult. A pillanat töredékéig nézték egymást, aztán Janet a fegyvere után nyúlt. Richard és a másik három a kijárat felé rohant.

– Állj! – kiáltott rájuk, de nem volt hatása. Mattyval utánuk futottak. A négyes elérte a folyosó végét, és eltűntek az előtérben, éppen akkor, amikor Matty elsütötte a fegyverét. Lövés visszhangzott az egész szinten, de célt tévesztett.

– Ne lőj! A lotyó… – kiabálta oda a társának Janet, emlékeztetve rá, hogy Eleanort ki kellene hagyni. Kiértek az előtérbe ők is.

– Zárd be az ajtót! – kiabálta Janet. Egyenesen Fridericához futott, szinte rátörte az ajtót. – Zárd be a főbejáratot!

A választ meg sem várva a menekülők után eredt, akik időközben a főbejárathoz érkeztek. A fotocella előírás szerint nyitni kezdte az ajtót. Az idősebb nő hangos kiabálás mellett kiszáguldott az épületből. Janet már majdnem belefoglalta Fridericát egy káromkodásba, de ekkor az ajtó bezáródott. A három menekülő bent maradt.

Legnagyobb meglepetésére azonban nem álltak meg, hanem a laptopos fickó vezetésével irányt váltottak, és az épület jobb szárnya felé vették az irányt. A folyosónál a laptopos megfordult és felé lőtt.

Fegyvere van! Janet beugrott egy oszlop mögé. Látta, hogy Matty is így tett. Óvatosan kilesett a rejtekhelyéről, de nem látta őket. Mindketten a folyosóhoz rohantak, majd tovább végig, a lépcsőház felé. Szinte kitépte a helyéről az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőn. Az első lépcsősor felénél megállt, közben Matty is odaérkezett.

– Nem hallok semmit. – Tovább fülelt. Nem hallott lépéseket, pedig a lépcsőház biztosan visszhangzott volna, főleg ha többen is rohannak. – Nem erre jöttek.

Matty villámgyorsan visszalépett a folyosóra és a lift felé nézett. – Ajaj! Ennek nem fogsz örülni. Janet is a lifthez ért. Felnézett az ajtó feletti kijelzőre.

− 2. Na ne! – A második szintre mentek, de lefelé – mondta Matty. – És ott van a…

– A mi kis pályaudvarunk – fejezte be sóhajtva Janet. Megnyomta a lift hívógombját. – Ami zsákutca.

– Kivéve, ha elmennek a vonattal.

– Nem tudják beindítani – felelte Janet, de el is bizonytalanodott rögtön, amikor az elmozdított kamerákra gondolt.

Miközben a liftre vártak megszólalt a mobilja.

Megcsinálták a vonalat. Egy ideig döbbenten hallgatta a csengést, majd felvette.

– Elmentem a túszunk szobája előtt, és az ajtót tárva-nyitva találtam – hallotta a kellemetlen hangot.

– Ms. Bater…

– Nem tudom, hogy sikerült elveszíteni, de mindegy, sok hasznát úgysem vettük.

– De…

– Délelőttre várom az újságírót, úgyhogy most imádkozzon, hogy Finger nehogy bekavarjon, mert keservesen megbánja.

– Lementek a vonathoz – sikerült végre kimondania.

– Kik?

– Itt van az újságíró is. Már mindenről tudhat. Csend következett amíg Eleanor feldolgozta a hallottakat.

– Maga szerencsétlen… idióta… tyúkeszű izé! – Ms. Bater a dühtől csak akadozva tudott beszélni. – Ezt is sikerül elkúrnia! Olyan nagy dolgot kértem? Csak egy ajtót kellett volna szemmel tartaniuk. Ha ezek kitálalnak, és a Rendőrség nyomozásba kezd, megígérem, hogy maga lesz az első, akinek majd magyarázkodnia kell.

Lecsapta a telefont. Janet tátott szájjal állt egy ideig, a telefont még mindig a füléhez szorítva.

– Halló! – De tudta, hogy hiába is várná a választ. Próbálta magát megnyugtatni. A főnöke ideges, mert rosszul alakultak a dolgok. Ráadásul éjszaka van és még vár rá egy videó konferencia is.

Időközben megérkezett a lift. Matty már beszállt, várta, hogy Janet is kövesse. De neki csak az utolsó mondat visszhangzott a fejében. Maga lesz az első, akinek majd magyarázkodnia kell.

Sarkon fordult, otthagyta a liftet és visszaindult a folyosón.

– Janet! – kiabált utána Matty. – Nem jössz?

– Nem! Csak egy úton jöhetnek vissza, és az erre vezet – felelte. Ez nem volt igaz, de most a legkevésbé sem érdekelte. A megfigyelőterembe ment, megfogta a táskáját, majd Friderica legnagyobb meglepetésére bejelentette neki, hogy azonnali hatállyal felmond.

– Nyisd majd ki a bejáratot, legyél szíves!

Magára hagyta a döbbent kolléganőt, aki még elköszönni is elfelejtett. A fotocellás főbejáraton át most már ki tudott menni. Az útjába eső első szemetesbe bedobta a céges telefonját. Dögölj meg, lotyó!

Ekkor észrevette a sarkon idegesen fel-alá járkáló nőt. Felismerte, ő volt az, aki különvált a négyestől. Hirtelen jött ötlettől vezérelve odament hozzá, és megszólította:

– Jó estét, asszonyom! A nő ijedtében ugrott egyet, majd megpördült, hogy szembe kerüljön vele.

– Janet Howison vagyok, már találkoztunk odabent – kezdte barátságosan. – Maga pedig?

– Lizzygertsch – hadarta a nő ijedten.

– Maga újságíró, igaz?

– Fősze… szerke… főszerkesztő – dadogta Lizzy.

– Jöjjön, meghívom egy italra – mutatott Janet a közeli éjjelnappali kávézóra.

– Mi? – Közben elmondok ezt-azt. Olyan cikket kanyaríthat belőle, hogy ihaj! Megindult a kávézó felé, de Lizzy nem mozdult.

– Jöjjön csak, nyugodtan! Most már egy oldalon állunk. De, ha gondolja, hívhatunk rendőrt is. Tudnék érdekeset mondani neki is.