Eleanor egy csésze kávét kevergetetve ment az egyik félreeső iroda felé a kihalt irodaház folyosóján. A munkaidőnek már régen vége volt, az épületben a biztonsági alkalmazottakon kívül jóformán senki sem tartózkodott. Egyébként sem lehetne semmi probléma, hiszen az egész ház a SilverSky Corp. tulajdonában áll, így az utolsó szó úgyis az övé lenne, de azért jobb az ilyen ügyeket úgy intézni, hogy ne láthassák kíváncsi szemek.

Kimondottan jó hangulatban volt, habár arra még most is ügyelt, hogy mindebből semmi ne látszódjon rajta. A dolgok viszonylag gördülékenyen alakultak. Áttekintette a Biztonsági Szolgálat alkalmazottainak aktáit, és a vártnál gyorsabban kiválasztotta azokat, akiket a célszemélyekre küldött. Tízet választott, kettő-kettő ment az újságírókhoz, az öregasszonyhoz elég egy is, a többiek az akció háttérmunkálatait végzik. Nehezen, de Emma helyére is talált valakit, akivel most még egyáltalán nem volt megelégedve.

Indulás előtt a biztonság kedvéért magas jutalmat ígért embereinek, majd fenyegetőzött is egy keveset. Úgy tűnt megbízhat bennük. A feladatot végrehajtják, és soha, senkinek nem szólnak róla.

Már ez is elég lett volna, de ekkor váratlan öröm érte. Az egyik csapat élve hozta el az emberét. A mélygarázson át juttatták be az épületbe az akkor még eszméletlen túszt, az irodaházban lézengő dolgozók nem vettek észre semmit.

Az újságíró lesz – gondolta. Az autójában ült, amikor elfogták.

Miközben a kávéját készítette végiggondolta, miket fog kérdezni. A legfontosabb kideríteni, hogy mit is akart írni, és kikkel került kapcsolatba. Utána pedig rábeszéli, hogy a cikkben a vállalatot a lehető legjobb színben tüntesse fel. Így megspórolnak egy áldozatot, ráadásul a cég hírnevének is jót tesznek vele. Mindenkit meg lehet fizetni. Ha pénzt nem akar, talán szívesen venne egy újságírói állást valamelyik rangos híroldalnál. Azzal most nem foglalkozott, hogy mivel magyarázzák majd meg neki az anyja és a főnöke halálát. Majd megoldják valahogy. Lehetne például balesetnek álcázni, de ez még a jövő zenéje.

Mire az ajtóhoz ért, már azt is kitalálta, melyik riportert rúgja ki, hogy az újságírónőnek helyet csináljon. Elégedetten, magabiztosan lépett be a szobába.

Egy másodperccel később csak remélni tudta, hogy arckifejezése semmit nem árult el. Bárki másnak az arcára fagyott volna a mosoly, de mivel Eleanor nem mosolygott, talán észrevétlen maradt a hirtelen hangulatváltozása. Magabiztossága kissé alábbhagyott, elégedettsége pedig végleg elszállt. A helyiségben a Biztonsági Szolgálat emberein kívül csak a túsz volt. Egészen eddig azt hitte, Adelaide Villareal vár majd rá, ehelyett egy halálra rémült fickó ült az asztalnál. A férfi tele volt zúzódásokkal, sérülései viszont nem tűntek súlyosnak.

Az első döbbenet után azonnal kapcsolt. A vállalat jó híre a fontos, más nem számít. Dühös pillantást vetett a beosztottjaira, majd egy intéssel kiküldte őket a szobából. Az egyik mondani próbált valamit, de leintette. Mikor újra szólásra nyitotta volna a száját olyan pillantást villantott rá, amitől a fekete ruhát viselő nő inkább a távozás mellett döntött.

– Eleanor Bater vagyok, a SilverSky Corp. igazgatója – ült le a tússzal szembe, mosolyt erőltetve az arcára.

– Mit akarnak tőlem? Hol vagyok egyáltalán? – kérdezte a férfi.

Eleanor el sem tudta képzelni, hogyan jöhetne ki jól ebből a beszélgetésből. Egyelőre próbált időt nyerni.

– A SilverSky épületében vagyunk. Nem tudja, miért hozták ide?

– Nézze! Az utolsó, amire emlékszem, hogy ülök az autóban, majd egyszer csak oldalról belém hajt valaki. Azután meg itt tértem magamhoz. Kórházban lenne a helyem.

Autóbaleset – Ms. Baternek mentő ötlete támadt.

– Már hívtunk egy mentőautót, hamarosan jönnek Önért. Addig viszont meg kell beszélnünk néhány dolgot. Mert ha ellopják az egyik kocsinkat, akkor az azt jelenti, hogy rés támadt a biztonsági rendszerünkben. Szóval mondja, hogy csinálta?

A férfi szemmel láthatóan semmit nem értett az egészből, amin Eleanor nem is csodálkozott. Az egészet csak kitalálta, de remélte, hogy ezzel kiderítheti mi is történt.

– Miről beszél? – A vállalat autójáról, amit éppen vezetett Mr… Elnézést, de nem értettem a nevét.

– Mr. Finger. Richard Finger. És még mindig nem tudom, miről beszél. Nem loptam el semmit. Az az autó, amit éppen vezettem, a barátnőmé volt. A szervizből hoztam el.

Szóval így történt!

Ezek szerint az autót figyelték csak, a benne ülőt nem. Szinte már látta maga előtt, hogyan fogja verbálisan megsemmisíteni azt a két balfácánt. És örülhetnek, ha ennyivel megússzák.

– Mindenesetre az autót eredetvizsgálatnak vetjük alá, így kiderülhet, hogyan került a barátnőjéhez – felállt az asztaltól, fogta a kávét és az ajtó felé indult. – Ha megérkeznek a mentők, feljönnek magáért, addig csak maradjon nyugodtan.

Kilépett az irodából, és hogy Richard biztosan maradjon, elfordította a kulcsot a zárban. A biztonsági emberek a folyosón várták.

– Matty, maga maradjon itt! Ne tévessze szem elől ezt az ajtót! Senki nem léphet se be, se ki. Janet, maga velem jön! – utasította a másikat, egy nagydarab nőt.

– Ms. Bater, már bent is el akartam mondani…

– Igen, én is el akarok mondani ezt-azt. Addig is csak hallgasson!

Egyikük sem szólalt meg, amíg el nem érték az igazgatói irodát. Ms. Bater az ablakhoz lépett. Csak most vette észre, hogy időközben egészen besötétedett. Megvárta, amíg a nő becsukja az ajtót maga mögött. Akkor elfordult az ablaktól, és a kezében lévő csésze kávét, amiből még egy kortyot sem ivott, teljes erőből hozzá vágta. Janet reflexből maga elé kapta a kezét, így kivédte a csészét, amiből kávé már röptében kiömlött, egy jó nagy foltot hagyva a szőnyegen.

– Mi volt ez? – kiabált Eleanor magából kikelve. – Soha többé nem merjenek ilyen kellemetlen helyzetbe hozni!

– Ms. Bater, én próbáltam…

– Tudja egyáltalán, ki ez? Minek hozták ide? Hol van az újságíró?

– Ms. Bater…

– Remélem, kellőképpen átérzi, hogy mekkora kiváltság Emma utódaként dolgozni.

Eleanor vett egy mély levegőt, és próbált megnyugodni.

– Mondhatok valamit? – kérdezte Janet óvatosan.

Válasz helyett egy megsemmisítő pillantást kapott. Ennek ellenére mégis belekezdett.

– Minden félresikerült.

– Mi sikerült félre?

– Az ügynökeink egy kivételével mind meghaltak.

Ms. Bater egy másodpercig azt hitte, agyvérzést fog kapni.

– Hármat lelőttek, egyet a vonat ütött el – folytatta Janet.

Eleanor lassan leereszkedett a székére, arcát a kezébe temette.

– Nem kaptunk visszajelzést a küldetés sikeréről, ezért a keresésükre indultunk, és…

– Nem tudom, meg merjem-e kérdezni – szakította félbe az igazgatónő. – A célszemélyek?

– Nem találtuk meg őket. Valószínűleg sértetlenek.

– Azoknak az elcseszett barmoknak fegyverük volt, vagy nem? – Eleanor lassan mondta ki a szavakat. – Akkor meg hogyan… hogyan lehet, hogy meg tudtak szökni előlük?

– Elemezzük a helyzetet…

– Mit elemeznek rajta? Nem kommandósokról beszélünk, hanem három nőről! Kettő újságíró valami szennylapnál, a harmadik meg egy vén koporsószökevény. Majd én megmondom, mi történt. – Felállt az asztaltól. – A legjobbakat választottam, és hogy így jártak az azt bizonyítja, hogy az egész Biztonsági Szolgálat alkalmatlan a feladatára. Ez a fickó hogy került ide?

– Beazonosítottuk Ms. Villareal autóját. Egy mellékúton oldalról beléhajtottunk, de csak őt találtuk. A nő sehol nem volt.

Eleanor szánakozó pillantással végigméret Janetet.

– Ez nagyszerű! Idióták! Akkor minek hozták ide? Ott kellet volna hagyni az autóban.

Kifelé indult az irodájából.

– A végén még nekem kell elintézni ezt is – morogta.

– Ms. Bater! – szólt utána Janet. – Ne felejtse el, hogy öt óra múlva videokonferencián kell részt vennie.

– Tudom, hogy konferencia lesz, ne idegesítsen már! – kiabált vissza Eleanor dühösen. – Válsághelyzet van, és maga meg ilyen hülyeségekkel foglalkozik! Inkább tegye hasznossá magát, és takarítsa fel azt a kávét!

Kiviharzott az irodából.

– Azoknak a kreténeknek is éppen éjjel háromkor kell konferenciát tartaniuk – morogta, de már csak az üres folyosónak. – Miért mindig a keleti időzónákhoz kell alkalmazkodni?

Miközben a folyosón ment, gondolatok százai cikáztak a fejében. Mégsem tudta kitalálni, most mit tegyen. Már rég megbánta, hogy nem hallgatott a keletiekre. Akármit is írtak volna a cikkben, előbb utóbb talán elül az ügy. Ami most történt, az viszont eddigi pályafutásának legnagyobb baklövése volt. Ha kitudódik, akkor azt a cég nagyon megsínyli. A részvényárak zuhanásba kezdenek, és a következő igazgatónak igencsak össze kell szednie magát, hogy helyrehozza a dolgokat. Abban biztos volt, hogy ő maga nem lehet tovább a cég vezetője, mert valószínűleg lecsukják.

De magammal viszek mindenkit, akit csak tudok, az biztos!

Meg kellett állnia a fal mellett, mert úgy érezte elfogyott körülötte a levegő. Próbált egyenletesen, mélyeket lélegezni.

Igen…

A gondolatok lassan jöttek, de kezdett körvonalazódni az egyetlen kiút.

Rájuk állítom a kamerákat… a műholdat, mindent. Felhívom őket… Megzsarolom őket Fingerrel… Akkor idejönnek…

Úgy érezte megnyugodott. Újra a régi volt, újra magabiztosan nézett a jövőbe.

Akkor idejönnek, és többet nem mennek el!