Az egyik szemem sir, a másik meg nevet.Nem hiszek abban , hogy  az emberi élet úgy van megírva , hogy az  egyik embernek csak a jóból, mig  a másiknak csak a rosszból jut. Ez így , ebben a formában nem lehet igaz, inkább igaznak tünik az , hogy az ember hajlamos  a saját gondjait- bajait eltúlozni, mig a másikét észre sem venni, fgyelmen kivűl hagyni.Ez a tendencia napró-napra fokozódik, emberek mennek el egymás mellett csak éppen bólintva egymásnak,vagy még azt sem , akik valamikor jóbarátok , sorstársak, harcostársak, esetleg elválaszthatatlanok voltak, csak azért mert egyikőjük életébe valami változás állt be, akár jó , akár rossz írányba. Ez már elég ahhoz, hogy elhidegüljenek, hogy gyanakodjanak, netán haragudjanak egymásra. Pedig semmi rosszat nem tettek egymás ellen.Nem volt ez mindig így!

           Emlékszem , megboldogult gyerekkoromban, amikor anyámmal , vagy apámmal  sétálni mentünk, rettenetesen lassan haladtunk előre , ugyanis  lépten nyomon meg kellett állni és beszélgetni az ismerősökkel. Addig nem volt továbbmenés, ameddig töviről hegyire  meg nem tudtunk mindent az ismerősről ,annak családjáról, és ő is be nem gyüjtött minden tudnivalót a mi dolgainkról. Az emberek  embernek nézték egymást, akármiyen ruhába járt, akármilyen rangot töltött be a társadalmi ranglétrán. Szinte mindenki  mindenkit ismert valahonnan, volt akivel csak a temetőben találkozott, volt akivel a kocsmában, futballmeccsen. És volt akivel a szinházban.

          A szinházba menés ünnepnek számitott, mert az egy külön világ volt ,ahol viszontláthattuk magunkat, gyarló cselekedeteinket, jóságunkat, bűneinket , félrelépéseinket, okosságunkat és butaságainkat felnagyitva, kifigurázva, vidáman vagy szomorúan tálalva, de mindenképpen meggyőzően. Mert a  szinház valami más úton járt, nem dőlt be az éppen divatos politikai írányzatnak, nem hódolt be a hatalomnak-- még ha néha úgy is látszott mintha behódolt volna-- hanem örök érvényű emberi dolgokat mutatott be. olykor görbe tükrön keresztül, de mindig hozzánkszólóan. És ezek a dolgk a hetvenes években nagyon is ránkfértek, mert az állampolitika, az élet különböző területein igyekezett elsilányitani emberi ,szellemi ígényeinket, egy számunkra idegen, megfejthetetlen  ideológiát akart belénk súlykolni.

           Talán ez hivta életre, teljesitette ki azt az igényt ,hogy az ember már ne csak a szavakat hallja  és értse, hanem a szavak mögé is behatoljon  értelmével, magáévá tegye  annak sokkal mélyebben szántó gondolatait. Mert ha ez nem igy lett volna  , akkor nagyon sok darab előadathatatlan lett volna. Mint ahogy a rendszer bukása óta  senki nem volt kiváncsi rá. De a szinház az az intézmény ,amely mindig  megtud újulni, mindig tud valami frisset, meghökkentőt produkálni. És tudott akkor is , amikor a hatalom egészen mást akart , mert ebben a városban  mindig voltak,vannak, és lesznek olyanok --még ha  közben  közölük ki is vándoroltak--akik vállalják a munkát, a harcot a kockázatot, azért , hogy évről-évre megújuljanak, hogy évről -évre letegyék  nézők elé azt a  bizonyos görbe tükröt,amibe megnézhetjük magunkat,amibe belenézhetünk,szemünkkel és szivünkkel, és ha ha van bennünk hajlandóság a jobbulásra, megtehetjük azt. Ez az ő müvészetük, egy külön világ, a világban, ők adni tudnak bármikor olyan szellemi tápot, amit más módon nem tehetünk magunkévá ,csak ő általuk.

           Emlékszem,Ács Alajos mondta egy interjuban:Azok voltak az igazi szinházi évadok--hatvanas-hetvenes évek--hat-hét bemutató--a szinháznak  háziszerzői voltak, mint Páskándi Géza, Magyarországra távozott, Kocsis István , Magyarországra távozott, és  egy időben MTV dramaturgja volt, akiknek  öt-hat darabját  mutatta be a szinház, Köztük a Megszámláltatott fák-at. Vagy Soltész József darabját:Hat szem egy kulcslyukon--amit többször át irattak vele, mig szinre kerűlt. A rendezést Gyöngyössy Gábor vállalta magára --aki később meghurcoltatása okán Miskolcra távozott --ami szintén siker , dupla siker, mert szerző és rendező is  szatmári volt.

           Akkoriban --úgy tünik több idő volt mindenre , mert a háziszerzők darabjai mellett volt idő a klasszikusokra is . Így Móricz Zsigmond Sári birójára is. A szatmári bemutató l979 szeptember 2l-én  volt . Kirobbanó siker , nem volt olyan magyar nyelvü lap Romániában amelyik ne méltatta volna ezt az előadást . A társulat évekig járta vele a vidéket a szórványt, nagy sikerrel.