Felülök az autóbuszra  amelyik a főtérre visz. Sétálok , legeltetem a szemem  az ujságosbódék kirakatában-- legalább négy van belőlük. Az egyikben  Utunkat , és Ífjúmunkást látok. Lecsapok rájuk és már gondolkodom is, hogy hol telepedhetnék le, hogy mielőbb belepillanthassak a már olyan régen nem látott  lapokba. Éppen ott van  néhány méterre a Vinkli-- valamikor a nagybányai  festőiskola művészeinek  kedvenc  kocsmája--, ennek a hátánál lévő kerthelyiségében telepedek le. Sört kérek és  belevetem magam az olvasásba, de olyan mohón , mint éhes ember a  evésnek , amikor már napok óta nem evett. Cserélgetem a lapokat, mindenbe beleolvasok, de semmit nem olvasok el végig. Valami megfoghatatalan izgalom kerit hatalmába.Hogy megnyugtassam magam , sörömbe rumot töltetek.

          A lapokban , vadonatúj novellák, karcolatok, kritikák. A levélváltas rovatban a  szatmári származásu  kritikus seper le mindenkit , akit tehetségtelennek tart , sőt olyanokat is akik azóta  már befutottak. Ahogy ezeket olvastam, megtelt a szivem gyönyörűséggel , bár lehet , hogy ehhez hozzájárult a rumos sör is. Közben eszembe jutott, hogy hogyan váltam Utunk olvasóvá. Egykor volt magyar tanárom, Gyöngyösy Gábor -- azóta már az anyaországba települt-- azzal jött be órára,  hogy aki megrendeli az Utunkat, az számithat  arra , hogy osztályzata egy jeggyel megemelkedik. Megrendeltük többen is , és egyáltalán nem bántuk  meg, s nem csak a nagyobb jegyért. Nem tette  ő ezt teljesen önzetlenül , hiszen ő is közölt a lapba.

           Hozzáfogtam a keresztrejtvény megfejtéséhez nagy buzgalommal, de észre kellett vennem , hogy ami annak előtte könnyedén ment , most bizony akadozik. Keresztrejtvény műveltségemben óriási fehér foltok keletkeztek az elmúlt néhány hónap folyamán, azért aztán a rejtvény felét sem tudtam megfejteni. Ekkor rájöttem, hogy az emberi agynak sem  árt egy kis táplálék, mert ellenkező esetben , ott is a sorvadás jelei fognak jelentkezni. Bánatomban-- amit ez a felismerés váltott ki-- leöntöttem sörömet, és elindultam  vagontáborom felé , ezuttal gyalog. Nagyobb marhaságot  nem is csinálhattam volna, mert alig mentem  néhány száz métert,  amikor egy  másik katonai egységtől való járőr megállitott. Igazoltattak! Kimenőm nincs , szolgálati könyvecskémet bemutatom,belőlem érezhetően  gőzölög a rum és a sör szaga. Hónom alatt magyar újságok . Figyelembe sem vették,  ez ellen  nem volt semmi  kifogásuk. Elkísértek , bár úgy is mondhatnám, hogy bekísértek a közeli kaszárnyájukba, ahonnan telefonáltak  vagontáborunkba. Ott az őrnagy válaszolt. Én csak az itteni tiszt  szavait hallottam, de válaszaiból következtetni tudtam , hogy miket kérdez  őrnagyom. És ez megnyugtatott, igaz  egy kicsit korán!

           Rövidesen  utamra bocsátottak . A tiszt parancsba adta , hogy húsz perc múlva jelentkezzem őrnagyomnál. Megköszöntem jóságukat, ostoroztam magamat, és megfogadtam, hogy én papir nélkül, alkoholos állapotban, soha nem sétálok Nagybánya utcáin. De előbb tisztáznom kell magam. Őrnagyom csak néhány  szót váltott velem , azt is csak azért , hogy ellenőrizze alkoholos állapotomat, ami az átélt izgalmaktól teljesen elszállt. Aztán teljesen váratlanul odaszólt az  ott várakozó őrnek:Vidd a zárkába.

             Mondanom sem kell , hogy a zárka is vagonból volt.Bementem , majd behuzták mögöttem az ajtót, és már csak azt hallottam , hogy belakatolják és ellenőrzik , hogy a kílós lakat jól zár -e? Jól zárt , néhány nappal azelőtt szereltem rá új  lakatolható reteszt mert  az előbbit  részeg bakák tönkretették. Egy kicsit megvoltam lepve , mert sem fizikailag, sem lelkileg nem voltam felkészülve erre a  száznyolcvan  fokos fordulatra. Egy kicsit fájt is a megtorlás, de tudtam , hogy magamon kivül senkit sem hibáztathatok, mert ez egy teljesen  egyéni alakitás volt. Hiába a  járőrszolgálat útjai  kifürkészhetetlenek. Az egész olyan volt , mint derült égből  menykőcsapás.

             A zárkában  a világitást az oldalfalakon található nyilások biztositották. Ezen surrant be némi fény, ami igen távol állt a reflektor fénytől . De ennek is volt valami haszna, mert ezek a fénycsikok " legénylakásomat" három részre osztották fel, persze csak a padlózaton és a szemközti  vagonfalon. Ez mégis  elég volt ahhoz , hogy meginditsa fantáziámat, hogy tulajdonképpen jelenlegi lakóhelyemet egy három részes lakosztálynak foghatom fel. A réseket meg még arra is fellehetett használni , hogy kikukocskáljak rajta  , mert csak igy tudtam kapcsolatban maradni a kinti " szabad "világgal. Be kell valljam , hogy most a Virághegyet is sötétebb szinekben láttam , és nem csak azért mert   az alkonyat lopni kezdte a  nap fényét.