Dudorászva festettem egy létráról, hogy előbb a felső résszel  legyek meg, mert alul aztán még szaporábban  haladok. Munka közben eszembe jutott gyári kollégám, aki azt mondta: Ide figyelj, három és félkiló festéket kell rákenjek  egy konyha bútorra , de én , ha megölnek sem tudok  két és félkilónál többet rákenni. Megprobálkoztam én  is az ő módszerével , és beigazolódott, hogy kevesebbel is lehet jó munkát végezni. Igaz a tiszti étkezde  egyik vége egy kicsit halványabb lett , de itt árnyalatokra nem adtak.

             Az étkezdébe, csak Rizi és Kati tartozkodik, ők is már a a takaritással meg a mosogatással vannak elfoglava, amikor váratlanul betoppanok. Megkérdezik, hogy mit óhajtok ebben a szokatlan órában. mesélni kezdtem, hogy a gyomromra akkora  űr tátong, hogy akár űrhajós forgalmat is  lehetne bonyolitani benne. Nagyon megsajnáltak-- legalábbis úgy tettek mintha sajnálnának-- különösen akkor amikor elmeséltem, hogy a délután egy részét, és ennek a szép nyári estének a jelentős részét a" legényegyletben "  töltöttem, pusztán azért, mert valami amnézia folytán elfelejtetettem, hogy khaki szinű ruha van rajtam, ami úgy látszik, hogy korlátoz emberi -és szabadságjogaimban, emiatt városban való tartózkodásomat  zárkával "jutalmazták." Kétes körmondatom meghatotta őket, mert már hozták is a finom rizset, némi hussal letakarva.

          Felülök az autóbuszra  amelyik a főtérre visz. Sétálok , legeltetem a szemem  az ujságosbódék kirakatában-- legalább négy van belőlük. Az egyikben  Utunkat , és Ífjúmunkást látok. Lecsapok rájuk és már gondolkodom is, hogy hol telepedhetnék le, hogy mielőbb belepillanthassak a már olyan régen nem látott  lapokba. Éppen ott van  néhány méterre a Vinkli-- valamikor a nagybányai  festőiskola művészeinek  kedvenc  kocsmája--, ennek a hátánál lévő kerthelyiségében telepedek le.

               Az idős altiszt úti okmányokat  állitott ki számomra, közben többször rám  nézett, mert megszeretett volna győzödni róla, hogy elmeállapotom a helyére billen, és megváltoztatom döntésemet, majd utamra bocsájtott, ferde szemmel nézve utánam. De azt még megjegyezte:Ne felejts el vonatot cserélni Apahidán. A képlet előttem teljesen világos volt, ha váltok Apahidán , Nagybány a, ha nem akkor Szatmárnémeti . Magamba kellett nézzek, mert bensőmben óriás harc kezdődött, a józan ész , és az érzelmek között.

                 Nekem ilyen természetü dolgoktól nem kellett tartanom, mert én  a tengerpartot  mindig előnybe  részesitettem a várossal a faluval , a bállal szemben. Ez viszont  majdnem olyan veszélyes volt  mint az előbbi, ha megfogták az embert. Igy a tengerparti kirándulásaimat , az éjszakai órákra korlátoztam, ami nagyon szép, romantikus volt ,bár a tenger vize lényegesen hüvösebb volt mint az esti órákban. Statisztikát  ugyan nem vezettem, de azt észre kellett vennem , hogy a járőrség a nagy fogásokat   a szárazon  követi el és nem a vizen Ennek ellenére úgy éreztem , hogy melegedik a talaj a talpam alatt, és jó lenne  elhagyni  ezt a gyönyörű tengerpartot, ahol a tenger felől a szabadság szele fúj, ám a  szárazfőld felől a bezártság, a rabság fenyeget.Egyszerüen eluralkodott rajtam a félelem, ha arra gondoltam, hogy én is bekerülhetek a rácsos ablaku "legényegyletbe", és ehetem a korpaciberét, napjában többször is.

               Sok  mindent elmondhatnék erről a kirándulásról, csak azt nem ,hogy a trópusokra vezetett. Mert mikor Dél-Mangálián leszálltunk a motoros vonatról, a szél úgy kavarta a havat, hogy azzal szembe menni egyszerűen lehetetlen volt. De tisztünk feltalálta  magát, hátraarcot parancsolt, hátramenettel kombinálva. Igy próbáltuk megközeliteni az olyan három kilóméterre lévő kaszárnyánkat. Na ez igy tulzás. Nevezzük csak  nevén , barakktáborunkat.

           Magamat csapnám be , ha nem emliteném meg --ha már szinházról van szó--Edward Albee: Nem félünk a farkastól cimű darabjának szatmári bemutatóját, már csak azért is mert ebben a darabban két szatmári vezető szinész, Ács Alajos és Elekes Emma remekelt  az amerikai drámában, ami újszerű, és szokatlan volt, mert  olyan, mondhatnám intim gondolatokat és tetteket visz a közönség elé, ami számunkra, a szatmári szinpadról, még ismeretlen.

           Az egyik szemem sir, a másik meg nevet.Nem hiszek abban , hogy  az emberi élet úgy van megírva , hogy az  egyik embernek csak a jóból, mig  a másiknak csak a rosszból jut. Ez így , ebben a formában nem lehet igaz, inkább igaznak tünik az , hogy az ember hajlamos  a saját gondjait- bajait eltúlozni, mig a másikét észre sem venni, fgyelmen kivűl hagyni.Ez a tendencia napró-napra fokozódik, emberek mennek el egymás mellett csak éppen bólintva egymásnak,vagy még azt sem , akik valamikor jóbarátok , sorstársak, harcostársak, esetleg elválaszthatatlanok voltak, csak azért mert egyikőjük életébe valami változás állt be, akár jó , akár rossz írányba.

            Aki azt hiszi,hogy a tej és a vaj  mindig az élelmiszerboltban voltak kaphatók , sőt , hogy egyáltalán kaphatók voltak  minden időben, az nagyon téved, mert nem igy volt, mert volt idő, amikor úgy volt mint a mesében .Hol volt , hol nem volt--mármint a tej. De inkább , nem volt. De hagyjuk ezt , mert ez inkább egy későbbi időre tehető, amihez Eszti néninek semmi köze  még kevésbé a szamarának.

            Talán elkellenne árulnom, hogy ki is volt az Eszti néni azoknak , akik nem tudják , mert hát ők vannak többen.

          Amire én most gondolok, ötven év távlatából tolakodtak elő, magam sem tudom miért. Talán azért mert gyerekkorom jó darab idejét ezen a környéken töltöttem el, és ahányszor arra járok, szemem, agyam fittyet hány  a jelenre , és egy jóval korábbi képsort vetit elém , a Zsidókorzó akkori képét. Fénykép nemigen  őrzi , mert akkor nem volt divat a fényképezés, és egyáltalán kinek jutott  fényképezőgépre , de ha jutott, akkor nem fényképezőgépet vásárolt , hanem útlevelet, hogy eltünjön, valahol a nagyvilágban, hogy majd egyszer újra feltünjön városában , városunkban, vagy örökre eltünjön a világ sürüjében.Akinek fényképe van erről az időről  cáfoljon meg , mert én annak csak örülni tudnék.

           Barátom és kollégám, akinek humora  vetekedett szaktudásával, néhol túl is szárnyalta--a hetvenes években  privatizációra szánta el magát, amit akkor nem úgy hivtak, hanem,hogy saját mühelyt nyit. Becsületére legyen mondva, hogy tisztában volt annak minden buktatójával, és mindezek ellenére nekivágott.

           Nem azért volt ő egy időben párttitkár is , hogy ne ismerte  volna ki magát az azzal járó torturában, de bízott erejében, és fantáziájában --teljesen jogosan--igy nekivágott a szinte lehetetlennek.

            Könnyed, történet mesélő prózám , nem szól egyébről mint az elmult fél évszázad szép , olykor pocsék, néha kibirhatatlan, vicces vagy csak viccesen felfogott események sorozatáról, amelyek nemcsak engem, nem csak környezetemet viselték meg, hanem minden olyan embert aki képes odafigyelni másra is  a mindennapi apróbetűs történelem eseményeire.

             Az árviz utáni évek, ami minden kellemetlenség ellenére, tartalmazott valami felemelőt, már csak azért is , mert volt honnan felemelkedni, ahhoz, hogy ettől még lennebb kerüljünk , újabb húsz  év analfabéta diktatúra   kellett következzen, amire már ember legyen a talpán ,aki újabb jelzőket tud kitalálni, éppen ezért én sem próbálkozom, hiszen hogyha elmesélek egy-két esetet , többet mondok el a kóros korról mint kötetni tanulmány.

           Volt egy srác  a lakatosmühelyben, aki szakmai szempontból tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, de nem tudta lenyelni az igazságtalanságokat. Ezért állandó összetüzésbe került a különböző szintű vezetőkkel . Ezért aztán ott ütöttek rajta ahol csak tudtak. A fíú megsokallta a megtorlásokat, és egyik napról a másikra  eltűnt a munkahelyéről, lakásáról de még az országból is. Rögtön elkezdődtek a találgatások, hogy hova lett , hova tűnt, egész addig amig valaki meg nem mondta , hogy Németországba távozott.

           Amikor  kinőtte magát egy generáció,amikor  egy generációnak rokonai ismerősei, elvbarátai,elvtársai olyan pozicióba kerültek, hogy maguk után vonhatták--a húsos fazék köré--a szűkebb vagy  szélesebb rokonságot, akkor mindig egy lavinával kellett számolni.Ugyanis ha valakit elmozditottak, kiemeltek , visszaminősitettek,annak a helyére való nyomulás azonnal megkezdődött, és megndulzt a pozicióharca. Az eszközökben egyáltalán nem válogattak, erkölcs, etika , becsület, szóba sem került, de még a szakmai kompetencia sem.

            Az aggodalom teljesen fölösleges volt, bár a Szamos  vizszintje nagyon megemelkedett, szinte szemlátomást nőtt, komolyabb veszélyt nem jelentett sem ránk , sem a városra. Reggel azért bevallottuk egymásnak , hogy az éjszaka mégsem volt teljesen nyugalomteli m ert a sötétben a titokzatos zajok , vagy akár a hangossabb vizcsobogás is  csak erősitette félelmünket.

            Amikor  visszaszalajtottak  bennünket a szolidaritás épitőtelepére-- ha lehet --, még forróbb lett a nyár, már reggel húsz -húszonöt fok meleg volt , de a koradélutáni órákban elérte a  harmincnyolc fokot is.

           De a nyomorúságnak is vannak  haszonélvezői, és voltak akkor is. A stabilan maradt néhány ház tetejéről sok mindent lehetett látni. Például olyanokat, hogy egyesek, honnan, honnan nem, de  csónakra tettek szert , és mentés helyett a kárvallottak értéktárgyait  mentették saját céljaikra. Ezek voltak a legaljasabbak, de voltak gyüjtögető tipusuak is, akik beérték azzal , hogy a  még álló házuk padlására beengedték a vizben úszkáló malacot vagy süldőt, amit aztán soha nem adtak vissza még akkor sem , ha pontosan tudták  ki a tulajdonosa.

            Az ideges hangulat egyre fokozódott, és minden tiltás ellenére  az emberek a munkaidő lejárta előtt kezdtek hazaszállingózni. Előrejelzés, információ , sehol, az emberek egymástól tudtak meg egyet s mást, ezután futótüzként terjedt a hir, hol  felnagyitva , hol meg elbagatellizálva, hogy a Szamos áradása veszélyes a városra , és környékére.

            Haza felé menet, a macskakövek között, megjelentek kisebb vizfolyások, amelyek  alig látszottak ugyan , de aki tudta , hogy  valamikor itt folyt a Szamos --az következtetni tudott arra , hogy a talaj telitődött, és a Szamos hihetetlen memóriával, megtalálta régi medrét.

           Pali bácsi beszédes ember volt-- fejből sorolta  az ukrán, orosz helységneveket egész a frontvonalig-- de ha az eseményekről kérdeztem, néhány rövid mondat után, elborult a tekintete, és kemény káromkdásokat eresztett meg , és nem volt hajlandó tovább beszélni az eseményekről, hanem onnan folytatta , hogy mikor hazakerült , gátőrnek szegődött, két-három kilóméterre a trianoni határtól, és még jó ideig  a határvonal véglegesitése után is  gyakran járt át a  zöldhatáron, mert számtalan rokona élt  a határ tuloldalán  fekvő falvakban.

           Amikor elmentek, megkönnyebülve lélegeztünk fel. De kapitányunk nem tagadta meg önmagát. Délutánra összehivott bennünket--mármint a balul elsült akció résztvevőit --húsz centi mély, egyméter széles árkot ásatott velünk,  termőföldet hordatott, olyan kétszáz méterről, amibe aztán  másnap már viritottak az őszirózsák , rozsák és egyéb ismeretlen nevű virágok. Ráadásul a virágok  locsolásának feladatát is nekünk kellett ellátni.

                 Annyira  tetszett nekik az étkezde, hogy egyszerüen nem birták kivárni , hogy a külcsinnel is foglalkozzak, és máris  kitüzték a felavatását, egy szombat estére. A tiszti étkezde , egy olyan nyolcvan-száz méterre helyezkedett el a katonák  vagonjaitól , de bent a vagontábor területén. Abban a megtiszteltetésben  volt részem , hogy -- mint kivitelezőt-- engem is meghivtak az avatásra. Legszivesebben el sem mentem volna , de  akkor már  túlságosan izgatott a kapitányné, de még jobban a férjéhez való viszonya.