Június eleje van, csípős, kora nyári reggel. Kinyitottam az ablakot, s csak úgy tódult be a sok finom illat, amit egyszerűen nem lehet megszokni és nem érezni. Becsuktam a szemem, és vettem egy jó mély lélegzetet. Ennél jobban nem is kezdődhetne a nap!

Pár perc múlva egy kismadár szállt le az ablakomra és énekelni kezdett. Teljesen ledermedtem, úgy álltam, mint egy szobor, nem akartam elijeszteni a vendégemet, hallgatni akartam a hangját. Ő pedig énekelt, csipogott vékonyka kis hangján, mintha mondani szeretne valamit. Pillanatok múlva el is repült, s én még mindig ugyanott álltam, széles mosollyal az arcomon. Milyen szép kis madárka! Szép és szabad, bármerre mehet, amerre csak szeretne, amerre a szíve viszi.

Meg kellene szereznem a zongora kulcsát, olyan jó lenne zenélni rajta. Ez jutott eszembe a kismadár hangja hallatán. Neki senki sem tilthatja meg, hogy énekeljen, olyan jó lenne, ha nekem sem tiltaná meg senki, hogy zongorázzak azon a zongorán, amelynek a hangját már úgy megszoktam és megszerettem.

A nagy terembe igyekeztem Marcellohoz, remélve, hogy nála van a zongora kulcsa.

Bent sokan ácsorogtak, beszélgettek, mintha várnának valamire vagy valakire. Nem nagyon érdekelt, hogy kik ők és miért vannak itt, beszélni szerettem volna Marcellóval.

– Jó reggelt kívánok! Köszöntem hangosan, páran az álldogálók közül is visszaköszöntek, Marcello úgyszintén.

– Marcello! Kérlek, add nekem ide a zongora kulcsát! – mondtam mosolyogva.

– Diána drágám, megőrültél? – hangzott Marcello válasza, és úgy nézett rám, mintha bolond lennék, mintha valami olyasmit kértem volna tőle, amit egyszerűen lehetetlen teljesíteni.

– Szállj le a Földre, itt ez a sok ember, és mindenki téged vár, ugyanis a kísérőjük hirtelen megbetegedett, ők pedig…

– Tudom, tudom, a Szépművészeti Múzeumba készülnek – vágtam közbe.

Ekkor döbbentem rá, hogy baj van, mintha pofonütöttek volna, hirtelen magamhoz tértem.

Amerikai színészek szálltak meg nálunk, három hónapig maradnak, ugyanis valahol a közelben filmet fognak forgatni. Egy hétig csak pihennek, megnézik Budapestet is, ma a Szépművészeti Múzeum következne, holnap pedig Szentendrére mennének. Itt gyülekeznek a nagy teremben, innen könnyebben megközelíthető a parkoló, a busz, amivel utazni fognak.

– Micsoda?! Hogyhogy én erről nem tudok? Nincs tolmácsuk? Most mit csináljak? – kérdeztem Marcellot, de csak nézett rám komoly arccal, mint aki azt szeretné mondani, hogy „na végre, hogy leesett!”.

– Mindjárt visszajövök, két perc és itt vagyok, addig tartsd szemmel őket – kértem meg őt, majd szaladtam is kísérő után nézni.

– A zongora kulcsa egyébként Pablonál van! – kiabált utánam Marcello.

Meghallottam ugyan, de most sokkal inkább az aggasztott, hogy honnan akasztok le egy tolmácsot hirtelen. Tudtommal mindenkinek dolga van, mindegyik tolmácsunk foglalt, ilyen még sohasem fordult elő, most viszont, majdnem tele van a szálloda. Mariamához siettem, hátha ő tud valakit, aki még szabad, de amikor láttam, hogy ő is nagyon elfoglalt a recepciónál, visszafordultam a nagy terem felé.
Ekkor láttam meg Pablot, és hirtelen belém nyilallt Marcello mondata: „A zongora kulcsa Pablonál van!”
Pablo Spanyolországból érkezett ide, ő amolyan mindenes, egyszerűen mindent meg tud javítani, ő irányítja a többi szerelőt is a szállodában. Mr. Mendelsohn nagyon megbízik benne, nem csoda hát, hogy rábízta a kulcsot.

– Pablo! Pablo, várj egy picit! – odaléptem hozzá, és határozottan azt mondtam neki:

– Szeretném elkérni a zongora kulcsát!

– Neked is szép jó reggelt Diána – hangzott Pablo válasza, olyan nyers volt, mint még soha. Egyébként nagyon kedves is tud lenni, de ma úgy látszik bal lábbal kelt fel.

– Jó reggelt… ne haragudj, de nagyon szeretném azt a kulcsot – mondtam neki lágyabb hangon.

– Tudod, hogy csak Marcellonak adhatom oda, és csak akkor, ha előadás lesz.

– Pablo, kérlek, add nekem a kulcsot, nagyon fogok rá vigyázni! Cserébe segítek Neked, például… Anitával kapcsolatban – Pablo szeme felcsillant Anita neve hallatán, kérdően nézett rám.

– Ugyan már, hogyan tudnál Te segíteni nekem Anitánál?

– Elintézem, csak add nekem a kulcsot, és én segítek nektek! Megígérem!

– Jaj, ha szeretném is Neked adni, nem lehet, ha Mr. Mendelsohn megtudja, hogy oda adtam neked, kirúg engem, téged, pedig valószínűleg megöl.

– Nem bánom… akkor, ha meg kellene halnom, csak adna egy utolsó kívánságot nekem, és én azt kívánnám, hogy zongorázhassak azon a zongorán egyszer és utoljára…

– Hát, neked elvette a zene az eszedet! Meg vagy te bolondulva ma reggel? Jól vagy? – Pablo vigyorogva tette fel ezeket a kérdéseket, de én továbbra is komolyan néztem rá, nagyon erősen elhatároztam, hogy megszerzem a kulcsot. Látta, mennyire elszánt vagyok, az arca pedig egyik pillanatról a másikra komoly lett.

– Jól van, tessék, ha ennyire akarod, itt a kulcs, de Mr. Mendelsohn meg ne tudja! Diána, nagyon vigyázz magadra! Csak akkor zongorázz, mikor házon kívül van, és mindig zárd vissza, ígérd meg nekem!

– Pablo, Pablo, persze, megígérem, bezárom a zongorát, köszönöm, köszönöm! – legszívesebben ugráltam volna örömömben, de persze itt nem lehetett, a szívemhez szorítottam a kulcsot, és elköszöntem Pablotól.

– Legyen szép napod, Pablo!

– Tényleg segítesz nekem Anitánál? – szólt utánam. Gyanakvóan nézett, talán azt gondolta, hogy csak úgy mondtam, hogy segítek?

– Hát persze, megígértem, nem? – már volt is egy ötletem, hogyan hozzam össze őket, de most rohannom kellett vissza a nagy terembe, iszonyú késésben voltam. Mr. Mendelsohn le fogja szedni a fejem... Vendégeket várakoztatni a nagy teremben…

Mire visszaértem, persze már Mr. Mendelsohn is ott volt, és épp Marcelloval beszélt.

– Diána, hol van a tolmács? – fordult felém mérgesen.

– Jó reggelt, Mr. Mendelsohn, itt áll ön előtt, uram – hirtelen támadt az az ötletem, hogy majd én tolmácsolok nekik, úgysem tudnék mást tenni, sok időbe telne találnom most valakit.

– Igen?! Na és, tud maga olyan jól angolul, Diána?

– Hogy én? – Mr. Mendelsohn arca szigorú volt, így hát, gondolom tényleg komolyan kérdezte, amit kérdezett.
Csodálkozva bámultam rá, hiszen tudja, hogy tudok angolul, vele is csak ezen a nyelven beszélek.

– Jól van, jól van, de hol van az egyenruhája? – mivel nem arra készültem reggel, hogy tolmácsként utazom Budapestre a vendégekkel, csak a szállodai egyenruha volt rajtam. Itt, a szállodán belül teljesen más ruha van előírva, mint amikor valamilyen programon veszünk részt például.
– Azonnal jövök uram! – meg sem vártam, hogy mit mond erre, gyorsan elszaladtam átöltözni.

Szerencsére volt egy egyenruhám a nagy terem hátsó részén lévő öltözőben, csak pár perc felvennem. Mire visszaértem Mr. Mendelsohn már kikísérte a vendégeket a buszhoz, nagyon morcosan nézett rám. Úgy kapkodtam magamra a ruhát, mint egy őrült, szerintem két perc volt, míg átöltöztem, de persze nem lett volna szabad így alakulnia a dolgoknak.

– Azonnal fogja össze a haját, és tegye föl a kalapot! – akkorát kiáltott rám, persze igyekezett diszkréten, hogy azért mindenki odanézett. Lazán összefogtam a hajamat, és feltettem azt a szörnyű, leginkább gyerekek által összehajtogatott papírcsónakra hasonlító kalapomat. Na ezt például szállodán belül nem kell hordani, még szerencse, mert nagyon nem szeretem.

– Kész, indulhatunk – mondtam mosolyogva, nem hagyom, hogy elrontsa a napomat.

A vendégek felszálltak a buszra, Mr. Mendelsohn előre engedett, felszálltam én is, de azért ő is jött utánam, és csak úgy a kezembe nyomta a névsort, hogy olvassam fel. A vendégeink elfoglalták a helyüket a nem mindennapi buszon, meg is telt, pont egy hely maradt nekem, legelől. Mosolyogva néztem a névsort, mégis minek olvassam fel? Csak feltűnik, ha hazafelé nincs tele a busz, nem? Nevetséges. Mr. Mendelsohn azonban ott állt mögöttem, így hát kénytelen voltam elkezdeni olvasni a neveket. Olvastam, szépen sorban, mindenki neve mellé tettem egy pipát is, hogy jelen van. Közben Mr. Mendelsohn leszállt a buszról, így abbahagytam a névsorolvasást. Elindult az épület felé, én pedig szóltam az utasoknak, hogy látom, hogy mindenki itt van, nem olvasom fel a nevüket, indulunk.
Odaszóltam a sofőrnek:

– Induljunk, John!

– Nem felejtettél el valamit? – kérdezett vissza.

– Gyorsan lefuttattam az agyamban a „mit felejtettél már el megint” programot, de nem találtam semmit.

– A névsor! Olvasd fel teljesen! – parancsolt rám.

– John, de hát mindenki itt van, tele a busz! Szerinted ennek mégis mi értelme?

– Jól van, de ha Mr. Mendelsohn megtudja… – morgolódott.

Fölösleges ez az egész, így is úgy éreztem magam, mint egy tanár néni, aki általános iskolásokat visz kirándulni. Miért kell betartani olyan szabályt, aminek semmi értelme? A vendégeket is biztos zavarja.

– John, mindenki itt van! – leültem, levettem a kalapot és kibontottam a hajamat. A kalapot eltettem a táskámba, a névsort úgyszintén.

– Diána, Diána… – szólt John, miközben már be is indította a buszt.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon, miért teszi ezt John. Ha Mr. Mendelsohn itt van, mindenki betartja a szabályait, mindenki a szerint él és cselekszik. De ha nincs jelen, és a szabályai olyan nevetségesek sokszor, akkor is be kell tartani őket? Akik velünk utaznak ismertek, mindenkinek tudjuk a nevét, nem lenne elég mondjuk nekem bemutatkoznom?  Miért szükséges mégis ilyen buta szabályzatokhoz ragaszkodni? Talán fél, hogy kiderül, hogy nem tartja be őket titokban, és elveszíti az állását. Inkább lesz marionett, minthogy kimondja, uram, teljesen fölösleges a névsort olvasnunk, látjuk, hogy mindenki itt van, tudjuk, hogy ki, kicsoda, nem terheljük őket névsorolvasással, késésben vagyunk, lejegyezzük, hogy mindenki itt van. Ha mindenki így tenne, esetleg változnának ezek a szabályok.

Marionett vagyok én is, mert nem szálltam szembe vele, nem mondtam el a véleményemet. Ilyen ez a világ? Vannak irányítók és vannak irányítottak, furcsa, szokatlan, néha nevetséges szabályokat hoznak valakik, valamiért, amiket valakiken betarttatnak. A szabályok néha úgy születnek, hogy azok, akik ezeket létrehozzák, bele sem gondolnak, milyen lesz ez a szabály annak az embernek, akivel betarttatják. Pedig a világ nem ilyen. A világ olyan, amilyenné tesszük, a változtatás joga a miénk, nem kellene hagyni, hogy mások mondják meg, hogy nekünk mi a jó. Gondolkodni kellene, érezni, látni, hallani, figyelni, ha úgy tetszik szembe úszni az árral, tenni, amit tennünk kell! Ha mindenki meghallaná magában a belső hangokat, melyek tiltakoznak a buta szabályok ellen, minden ember megváltozna, és a világ is megváltozna. Mert a világ is csak egyes emberekből áll, nem igaz? Elsőnek tehát magunkon kell változtatni, magunkat nem hagyni irányítani olyanoknak, akik nem is tudják, honnan is tudhatnák, milyen ez… Nagyon elmélyültem a gondolataimban. Elfordítottam a fejem, és ekkor vettem észre, hogy James Parker ül tőlem egy méternyire, a másik oldalon. Hihetetlen, nem is törődtem azzal, hogy itt mindenki mennyire fontos és híres ember, és milyen szerencsés vagyok, hogy köztük lehetek, hogy én vihetem őket a múzeumba. Annyira nem érdekelt ez az egész kirándulás, ez is csak egy munka… eszembe jutott a kulcs, a zongora kulcsa és rögtön jobb kedvem lett, John is észrevette.

– Mi az, már megint ábrándozol? Mi van veled?

– Neked nem az utat kellene figyelned? – vágtam vissza.
– Jól van, na! – morgott megint. Meg is sajnáltam.
– Képzeld, megkaptam Pablotól a zongora kulcsát! – James Parker kissé felém fordította a fejét, mintha felfigyelt volna a beszélgetésünkre Johnnal.

– Diána, a tűzzel játszol, ugye tudod? – John is tudta, hogy az a zongora volt Mr. Mendelsohn szeme fénye, mikor hozták is, a szállítók úgy vigyáztak rá, mint a hímes tojásra. Érthető, biztosan nagyon sokat ér, nem akármilyen zongora az.

– Nem érdekel! Szeretnék játszani rajta, legalább egyszer! – mondtam mosolyogva.

– Légy óvatos Diána! – John nemtetszését finom fejrázással tudatta.

Hamar odaértünk a múzeumhoz. Szinte repült az idő odabent, végigvezettem őket, minden simán ment. Örültem, hogy érdekli ez a múzeum a vendégeinket. Az első teremben, a bejárattól balra található az egyiptomi gyűjtemény egy része, ásatásokból származó leletanyagok, beljebb a szent állatok tiszteletét, és az egyiptomi írást mutatják be a vitrinek, azokat néztük meg. A bejárattól jobbra vannak időrendben a fáraókori emlékek. Úgy vettem észre, hogy ez volt az a része a múzeumnak, ami a legjobban érdekelte a színészeinket, de az antik gyűjteménynél is sokáig elidőztünk, nem csoda, hiszen öt teremben közel ezer művet csodálhattunk meg. Összességében véve nagyon jól sikerült ez a múzeumlátogatás. Hazafelé már mindenki oldottabb volt, sokat beszélgettek, nagyon nagy volt a nyüzsgés is a buszon, sokat nevettek, viccelődtek, de azért volt olyan is, aki olvasott vagy zenét hallgatott.
Nekem is tetszett a múzeum, de már alig vártam, hogy visszaérjünk. A zongora körül forogtak a gondolataim, vajon mikor lesz rá alkalmam, hogy közelebbről is megcsodáljam és játsszak rajta?  

Félkettő körül értünk vissza a szállodába. Mindenki a nagytermen keresztül igyekezett az étterem felé. Bekísértem a vendégeket, páran lemaradtak a többiektől, még a teremben beszélgettek. Észrevettem Marcellot és odamentem hozzá.

– Visszaértetek drágám? – kérdezte miközben valamit olvasott.

– Vissza. Mr. Mendelsohn merre van?

– Miért kérdezed? Valami baj van?

– Marcello! – szóltam rá, hogy figyeljen már oda rám egy picit, közben a kulcsomat odadugtam az orra alá. Egyből tudta, hogy mit szeretnék.

– Elment, csak holnap délután jön vissza – végre rám nézett.
– Ezt csak így mondod? – végre, itt az alkalom, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar adódik majd egy lehetőség.

Felszaladtam a színpadra, és leültem a zongora elé, milyen régóta vártam ezt a pillanatot, végre, kipróbálhatom a zongorát! Kinyitottam, és játszani kezdtem, szinte mindenem bizsergett, olyan jó érzés volt hallani a kedves hangját.

Közben páran a csoportból még mindig a nagy teremben voltak, James, Missi és Steven megálltak egy kicsit beszélgetni, ám amikor Diána játszani kezdett mindannyian odafordultak a muzsika irányába, és nézték, ahogyan Diána teljes átéléssel zongorázik.
Diána játéka teljesen lenyűgözte Jamest.

– Nagyon jó – mondta Steven.

– Igen, valóban – tette hozzá James.

Ahogy ült a zongoránál, Diána hosszú, vörösesbarna, göndör hajára rásütött a Nap, hófehér bőre, pedig csodálatos kontrasztot nyújtott. Hajában bal oldalt volt egy ezüstös-fehér tincs. James azon kezdett el gondolkodni, vajon miért. Mit jelent ez? Micsoda divat ez?

– Vajon miért van az a fehér tincs a hajában? Valami divatmánia ez, amiről nem tudok?  – kérdezte James a többiektől.

– Ki tudja, neki biztos így tetszik – mondta Missi, miközben felnézett a terem felső részére, a páholyokra.

Marcello hallotta ezt a beszélgetést, és odament hozzájuk:

– Diánáról beszéltek?

– Igen, róla – mondta Steven.

– Drágáim, azért olyan a haja, mert… boszorkány! De nem tőlem tudjátok… Eléggé jó megérzései vannak, kicsit őrült, szétszórt, de nagyon kedves.

– Na ne! – mondta Missi.

– Ezt meg, hogy érted? Mi az, hogy boszorkány?Ilyen nincs!  – Missi csodálkozva nézett Marcellora, nem akarta elhinni azt, amit hall.

– Komolyan drágám, még tenyérből is tud jósolni! De nem ám úgy, mint amit ti eddig tenyérjóslásnak gondoltatok! Az meg, hogy boszorkány, hát, igen… a haját egyszerűen nem lehet befesteni. Tudjátok, mikor idekerült, a szálloda igazgatója kikötötte, hogy csak akkor dolgozhat itt, ha eltünteti a hajából azt a fehér tincset. Szegénykém, akármilyen festéket kent rá, mindig lekopott, maximum 1 napig bírták a festékek. Aztán, végül Mr. Mendelsohn megengedte, de csak neki, hogy így maradjon a haja, és itt maradjon velünk.

– Most ugratsz minket, ugye? – kérdezte Steven.

– Dehogy! Majd kérd meg őt drágám, hogy jósoljon neked! Meg fogsz lepődni, miket tud – mondta Marcello nekik.

– Ez nagyon érdekes, engem érdekel! – lelkendezett Missi, és már azon gondolkozott, hogyan fogja megkérni Diánát, hogy jósoljon neki.

– Ne éld bele magad – szólt közbe Steven, komoly arccal nézett Missire, a karjait keresztbe fonva maga előtt.

– Jaj, milyen vagy, miért rontasz el mindent? – csóválta a fejét Missi, majd újra felnézett a páholyokra.

– Nem megyünk fel? Szeretném megnézni, milyen odafent.

– Oké, menjünk. Jössz velünk, James? – kérdezte Steven Jamest, de már indultak is Missivel föl az emeleti páholyokhoz.

– Nem, én maradok itt, de menjetek csak nyugodtan. Megvárlak Titeket – szólt utánuk.

– Te tudod, majd elmondom milyen fentről a kilátás! De azért jobb lett volna, ha Te is megnézed – mondta Missi.

– Holnap úgyis felmegyünk, nem? Este, mikor az összejövetel lesz. Akartatok menni, nem?

– De! – Missi visszakiabált Jameshez, de már a lépcsőktől.

James tehát lent maradt, és a teremben sétálgatott, nézelődött, várta Missit és Stevent és persze hallgatta Diána játékát, szemben a kijárattal, háttal a zongorának, a színpadnak, nekidőlt egy, a terem szélén lévő oszlopnak. Marcello elindult a színpad felé Diánához.

– Marcello… csodálatos ez a zongora – befejeztem a dalt, amit játszottam, bezártam a zongorát a lakattal, és leültem a színpad lépcsőjére.

– Látom, hogy nagyon tetszik, de azért vigyázz magadra drágám! – Marcello rám nézett, láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy zongoráztam, hogy megint szembe megyek az árral.

– Vigyázok, vigyázok – legszívesebben minden percemet a zongora mellett töltöttem volna, most, hogy kulcsom van hozzá, de nem lehet, nem tehetem, vissza kell fognom magam. Igazából már jobban is voltam, hogy játszottam rajta egy kicsit. Olyan volt, mint egy karácsonyi ajándék, amire nagyon vártál, hogy kinyisd, mert sejtetted vagy tudtad, hogy mit rejt a doboz, kinyitni azonban nem volt szabad, csak akkor, mikor megengedték.

– Nincs kedved eljönni velem moziba? – Marcello ismét az újságját bámulta.

– Csak nem a moziműsort nézed? – Marcellora néztem csodálkozva, ő nem nagyon jár moziba.

– De igen. Van kedvenc filmed, Diána? – Marcello talán azt várta, hogy én mondjam meg, hogy a most éppen futó filmek közül melyik a legjobb, melyik tetszik nekem, vagy nem is tudom.

– Nincs.

– Hogyhogy? Nem szereted a filmeket? Nem szoktál moziba járni? – Marcello úgy nézett, mintha valami földön kívüli lennék, nagyon elcsodálkozott a válaszomon.

– Nem, a mai kor filmjeit nem nagyon szeretem, van, ami egész érdekes vagy megható, de igazából...

– Miért? Mi baj van velük? – Marcello letette az újságot és odaült mellém a lépcsőre.

– Nem is tudom. Olyan… túlzás. Minden. Ma, ha nem történik egy filmben kétpercenként valami érdekes, akkor lehúzzák, azt mondják, hogy nem jó. Elgondolkodtam ezen, hogy vajon hogyan fajulhatott idáig ez az egész őrület. Régen, ha lelőttek valakit egy filmben, mutatták a gyilkost, ahogy lő és aztán a hullát, ahogy egy pici vér van az ingén. Ma mit látsz? Lőnek és lőnek, gyilkolnak, száguldoznak, terror, horror, minden túlfűtött, izgató, szenvedélyes, tüzes. A színészeknek is egyre látványosabban kell haldokolniuk, testrészek szakadnak le, ömlik a vér. Ez számomra visszataszító, nem élvezetes...

– Mit gondolsz, miért van ez így?! Fejlődik a világ drágám, minden egyre jobb, egyre jobb művért készítenek, egyre jobb effektusokat használnak, minden a moziban egyre csak jobb és jobb – néztem Marcello arcát, úgy gondoltam, nem értette meg, amit az előbb mondtam.

– Akkor figyelj, megpróbálom elmagyarázni, mire gondolok. Volt az utcánkban, ahol régebben laktam, egy parkoló, tele mindenféle színű autóval. Egyszer valaki vett egy véleményem szerint ronda, pink színű autót, olyan rikító volt, hogy olyan szín a világon nincs. Mégis van, és valakinek tetszett is ez a szín, hiszen ilyen autót vett. Az emberek pedig csodálták, nézték a kocsit, és biztos azon gondolkodtak, hogy vajon ki a fene vehet ilyen színű autót? Micsoda ember lehet az ilyen? Aztán, telt, múlt az idő, és az emberek megszokták a pink színű autót. Már senkit sem érdekelt. Szinte beleolvadt a világukba. Pedig az autó ugyanolyan rikító színű volt, semmi sem változott rajta.
Valahogy ezt érzem a filmek világában is. Eleinte elég volt egy kis vér, és az emberek már szörnyülködtek, sikítoztak, megijedtek. Aztán megszokták ezt a fajta látványt, és már észre se vették, ha valakit lelőttek egy filmben. Fokozni kellett a szenvedést, az akciót, az emberek egyre többet és többet akartak látni, a filmesek, pedig megadták nekik azt, amit akartak. Így, szerintem nem egyre jobb és jobb lett a filmkészítés, hanem egyre szörnyűbb, egyre félelmetesebb, egyre véresebb, egyre iszonyatosabb, egyre pörgősebb, durvább, vagányabb, hogy az emberek igényeit kielégítsék. Mindent lehet fokozni és fokozni és fokozni a végtelenségig. Nézz csak egy olyan filmet, aminek van első, második meg harmadik része, mert, ha egy film sikeres, akkor szinte elvárható, hogy lesz folytatás, akkor, ha összehasonlítod az első részt és az utolsót, mit látsz? Az első rész még egyszerűbb, nincs benne annyi izgalomkeltő rész, az utolsó, pedig már tele van ilyesmivel. Jó, mondjuk, lehetne rá mondani, hogy olyan, mint egy jó dráma, hogy a film szépen építkezik, de itt biztos nem erről van szó. Ha ugyanannyi izgalomkeltő rész lenne a második részben is, mint az elsőben volt, akkor a harmadik részre már nem is kíváncsiak az emberek, akkor sem, ha a történet maga nagyon jó. Illetve kevesebb ember kíváncsi rá, nem lesz akkora siker. Érted már, hogy miről beszélek?

– Öö, hát végül is, ha így nézzük – láttam, hogy sikerült elgondolkodtatnom Marcellot. Ennek nagyon örültem.

– Akkor, nem is nézel mai mozifilmeket? – nézett rám megint csodálkozva.

– De, nézek. Természetesen nem minden film ilyen, vannak ma is egészen jók, és nem kötelező senkinek sem lövöldözős filmeket néznie, ugye? Valahol azért az ember vágyik erre az érzésre néha, szeretünk borzongani, de úgy gondolom, nem kell túlzásba vinni a dolgokat.
Hová fajul ez az egész Marcello? Vajon milyen filmek lesznek tíz-húsz év múlva? Hová tud még fokozódni ez az egész? – hirtelen nagyon nagy csönd támadt közöttünk, mindketten magunk elé meredve gondolkodtunk az okfejtésemen. Arra gondoltam, hogy talán nem kellett volna ezt így elmondanom neki, talán jobb lett volna csak elmenni és megnézni vele egy filmet, lehet, hogy most elvettem a kedvét az egésztől. Ezt pedig nem akartam.

– Neked? Melyik a kedvenc filmed? – próbáltam kicsit visszarántani Marcellot, hátha nem vettem el teljesen a kedvét a mozizástól.

– Nem is tudom, a címük alapján, nem is tudom, melyiket nézném meg.

– A gyomrom ekkor hangosan korogni kezdett, olyan éhes voltam, mint a farkas. Felálltam a lépcsőről, Marcello is felállt.

– Szerintem menjünk ebédelni drágám, hallom már Te is nagyon éhes vagy.

– Igen, nagyon éhes vagyok. Azért, ha szeretnéd, elmegyek veled moziba, majd megpróbálunk olyan filmet választani, amiért érdemes elmenni.

– Jól van drágám, majd együtt kiválasztunk egy jó filmet, de most, irány az étterem!

Ahogy elindultunk az összekötő folyosó felé, megláttam Jamest az egyik terembeli oszlop előtt, amint Missinek és Stevennek integet föl, a páholyokba. Kicsit megijedtem, vajon hallotta, amit mondtam a filmekről? Végül is nem zavar, ha hallotta, ez a véleményem és kész. Így gondolom, ez az egész világ ilyen, élmény-, akció-, vágy-hajhász.

James pedig hallotta, amit Diána mondott és színészként elég furcsának tartotta a véleményét, ugyanakkor valahol érezte, hogy van némi igazság abban, amit Diána mondott. Őt is elgondolkodtatta ez a fajta látásmód. Szemöldökét összeráncolva meredt maga elé, zsebre tett kézzel, amikor Missi és Steven végre megérkeztek, s együtt elmentek ők is ebédelni.