Másnap reggel James különös telefont kapott. Annyit láttam, hogy telefonon beszél, és nagyon ideges, épp a zuhany alól jöttem, amikor megláttam, hogy mennyire feszült, kiabál a telefonba, veszekszik valakivel. Nem tudtam, hogy kivel beszél, de nagyon megijedtem, vajon, mi lehet a baj? Mikor meglátott, letette a telefont és sietve hozzám lépett. A tekintete zavart volt, egyre jobban aggódtam, hogy mi történhetett, mi zaklathatta őt így fel.

– Mi történt? Valami baj van James?

– Megoldom, megpróbálom, mindjárt! – csak ennyit mondott és elszaladt.

– James! – utána kiabáltam, de mint aki meg se hallotta, rohant el, ki tudja, hogy hová.

Vártam és vártam, hogy visszajöjjön, próbáltam higgadt maradni és nem gondolni semmire, végül is, mire gondolhattam volna? Még sosem láttam őt ennyire feldúltnak, úgyhogy tudtam, hogy valami nagy gond lehet az, amit megpróbál megoldani. Körülbelül egy óra múlva ért vissza, csüggedten, szomorúan lépett oda hozzám.

– Diána! – megfogta a két kezemet, már nagyon szerettem volna tudni, hogy mi a helyzet.

– Mi a baj? Mi történt? Miért szaladtál el, hová mentél? – lesütötte a szemét, majd rám nézett, a tekintete még mindig nagyon szomorú volt.

– Nem tudsz velem jönni Amerikába, csak egy héttel később. Valami gond volt a papírokkal, de már minden rendben, viszont… sajnos… – most már értettem, miért ennyire szomorú és csalódott, nyeltem egy nagyot, a gyomrom összerándult a szavaitól.

– James! – nem tudtam, mit mondhatnék erre, nagyon fájt, hogy nem együtt fogunk utazni.

Átölelt, hozzábújtam, jó szorosan ölelt, mintha nem is akarna elengedni.

– Próbáltam megoldást keresni, valahogy gyorsítani, de… nem lehetett. Másrészt, olyan tanácsokat is kaptam, hogy jobb is, hogy nem jössz velem, mert a reptéren biztos rengeteg fotós és újságíró fog minket várni, lehet, hogy jobb is, ha később, csöndben utánam jössz. De én ezt nem tudom elfogadni… egy hét… nagyon sok idő…

– Igen, sok idő – sóhajtottam egyet.

– Aztán, az is eszembe jutott, hogy mi lesz, ha követnek az újságírók a reptérre, én felszállok a repülőre, te pedig ott leszel egyedül… nem akarom, hogy egyedül gyere, én pedig nem maradhatok tovább…

Újra átölelt, értettem, hogy miről beszél, de nem akartam elhinni, nem akartam felfogni, nem akartam elfogadni. Az, pedig, amit utoljára mondott, ráadásul jól meg is ijesztett. Még soha életemben nem repültem, vele is elég nagy trauma lett volna nekem, de nélküle… hirtelen az jutott eszembe, hogy lehet, hogy nélküle meg se tudom csinálni… fel se merek majd szállni a repülőre. Teljesen kétségbe estem, nem akartam ezt, nem tudtam elfogadni.

James simogatott, próbált megnyugtatni, de, hogy sikerülhetett volna ez neki, mikor ő is feldúlt volt? Egymásba kapaszkodva álltunk hosszú percekig, ő már mindent megtett, nincs tovább, el kellene fogadnunk azt, ami van. Egy idő után megnyugodtunk egy kicsit és leültünk a kanapéra.

– Ne haragudj… nem lesz semmi baj. Felejtsd el azt, amit az előbb mondtam. Meglátod, nem lesz ott senki… majd meglátod, kibírjuk ezt az egy hetet valahogy.

– James… egy hét?! Ráadásul még soha életemben nem repültem… nagyon félek a repüléstől is és ez, hogy nem leszel mellettem… – potyogtak a könnyeim, tudtam, hogy nagyon nagy próbatétel lesz ez nekem, egyedül, nélküle, és még repülni is.

– Semmi baj kedvesem, menni fog, meglátod!
Összebújva maradtunk a kanapén, csöndben, szótlanul, ki tudja meddig. Pár nap és elmegy, én pedig itt maradok még egy hosszú hétig. Csak ez járt a fejemben, és az, hogy repülnöm kell, amitől szintén nagyon félek. James karjaiban, biztonságban éreztem magam, de ő elmegy nemsokára.

Lassan elfogadtuk ezt a helyzetet. A napok most nagyon gyorsan teltek, szinte repült az idő, és egyre közelebb került James és a többiek utazása. Mindenki nagyon izgatottan várta már a napot, mikor végre hazamehetnek, kivéve Jamest. Missi már rég becsomagolt, Susan úgyszintén.

Az utazás napján esett az eső, szinte ömlött. Augusztus vége volt, ez már nem az a finom, meleg, nyári eső volt, a levegő is jócskán lehűlt. Ki akartam kísérni őket a repülőtérre, James azonban nem engedte. Marcelloval együtt a szálloda aulájában búcsúzkodtunk tőlük.

– Kérlek, engedd meg, hogy kikísérjelek titeket, James! – tettem még egy utolsó próbálkozást, hátha enged nekem.

– Ne kérd, ne kérd ezt tőlem. Tudom, hogy ott sokkal nehezebb lenne elválnunk, ráadásul, valószínűleg nagyon sok fotós lesz a repülőtéren, nem akarom, hogy ott légy. Értsd meg, kérlek, így lesz a jobb, mindenkinek! – James teljesen logikusan gondolkodott, nekem ez most nem ment.

– Kérlek, kérlek… légy szíves, szeretnék ott lenni…– mondtam könyörgő hangon, mint egy kisgyerek.

– Hidd el, hogy nekem sem könnyű nemet mondani, de jobb lesz így – James szorosan ölelt, adott egy puszit, nekem már hullottak a könnyeim.

– Gyere, menjünk, hagyd őket elmenni drágám! – Marcello próbált elhúzni Jamestől, de szorosan öleltük egymást, nem akartam még elengedni.

– Csak még két perc, Marcello… – nyugtatta James.

– Hívj fel!

– Persze, hogy hívlak! – mondta halkan.
Egyre jobban szorítottam, ő viszont kezdett lassan elengedni, indulniuk kellett. Ömlött az eső és záporoztak a könnyeim is, nagyon nehéz volt elengedni őt.

– Most már tényleg menniük kell! – mondta Marcello is, és elengedtem James kezét.
– Jó utat! – csak ennyit tudtam még kinyögni halkan.

– Vigyázz magadra! Egy hét múlva találkozunk! – még adott egy puszit a számra.

Zokogtam, úgy integettem nekik, ahogy elindultak, Marcello átölelt, próbált vigasztalni, de csak egyre jobban sírtam és sírtam, úgy éreztem, hogy nem bírom abbahagyni. Tudtam, hogy nemsokára újra látom őt, hogy repülök hozzá, amint lehet, mégis nagyon nehéz volt elszakadni tőle.

Az eső elállt, a könnyeim is elfogytak egy idő után. James telefonált a reptérről, azt mondta, hogy minden rendben ment, és hív majd.

A szállodából kijelentkeztünk már, ezt az egy hetet a lakásoban fogom tölteni, csomagolok, Mariama segít nekem. A nagymamám könyvét gondosan eltettem, nem is tudom miért. A lakásomra Mariama fog vigyázni, ha elmegyek, megígérte azt is, hogy kikísér a reptérre. Nagy szükségem volt most rá, de csak esténként találkoztunk, nap közben dolgozott.

Ez a hét volt életem talán leghosszabb hete. Csütörtökön már nagyon izgultam, pénteken utazom, már csak egy éjszaka és repülőre kell ülnöm, de már nem is bántam, kibírom, mert James várni fog rám. Nagyon hiányzott, ő a bolygó egyik felén, én meg a másikon. Hamarosan azonban újra látjuk egymást, hamarosan… már csak ez a nap van hátra.

Elmentem a templomba, hogy imádkozzak, olyan jó volt betérni az öreg templomba, ami most éppen teljesen üres volt.

Édes jó Istenem! Köszönöm, hogy hozzám vezetted Jamest, kérlek, segíts, hogy sokáig boldogok legyünk együtt! Tudom, hogy minden úgy van jól, ahogyan Te akarod, és legyen is csak úgy, én nem láthatom mindig, mindennek az értelmét. Te viszont, látod, és tudom, hogy mindig csak a javukat akarod. Köszönök ezért Neked minden egyes napot, akkor is, ha nehéz, a boldog napok kárpótolnak minket, a szenvedéseinkből pedig sokat tanulunk. Így van ez jól, minden úgy, ahogyan Te eltervezted. Kérlek, vigyázz Jamesre, a családjára, a barátainkra és az én drága nagymamámra is, aki már melletted van!

Eljött végre az a nap, amit már annyira vártam, alig tudtam aludni, annyira izgatott voltam. Találkozom Mariamával nemsokára, együtt még megiszunk egy kávét, és aztán elrepülök.

Boldog voltam, mikor megláttam őt, ő is nagyon örült, de egyik pillanatról a másikra változott meg szinte egyszerre a boldogságunk szomorúsággá, itt kell, hogy hagyjam az én drága barátnőmet. Ahogy a kávézó felé indultunk, megláttam egy nagy újságos bódét, az oldalára kifüggesztett újságon pedig a szálloda nevét: Hotel Paradiso. Vajon, miért írnak a szállodáról? Mi történhetett? Nem láttam a teljes címet, de nagyon érdekelt, hogy mit írnak az újságok, úgyhogy odamentünk Mariamával megnézni, venni pár napilapot.

Mikor közelebb értünk, akkor láttam a teljes címet:

TÖNKREMENT A HOTEL PARADISO?

Mariamára néztem, ő olyan volt, mint aki tud valamit. Néztem a többi újságot is:

ÖNGYILKOS LETT A SZÁLLODAIGAZGATÓ

Micsoda? Mr. Mendelsohn öngyilkos lett? De, hát mi történhetett? Néztem egy másik újságot:

AZ ANYAGI GONDOK MELLETT ERKÖLCSI, MORÁLIS PROBLÉMÁKKAL IS KÜZDÖTT A TÖNKREMENT SZÁLLODA

Mi folyik itt? Erkölcsi problémák? Mióta? Hogyhogy?

Megvettem az újságokat, hogy el tudjam olvasni a cikkeket, Mariamára néztem, ő nem csodálkozott, gondoltam, hogy ő már hamarabb értesült ezekről a dolgokról.

Bementünk a kávézóba, leültünk és döbbenten olvastam a cikkeket. Kiderült, hogy a szállodában eluralkodott a káosz, ráadásul Mr. Mendelsohn a szobalányok szerződését megváltoztatta úgy, hogy szexuális szolgáltatásokat is kellett nyújtaniuk időnként a vendégek számára. Ebből aztán hatalmas botrány lett, Magyarországon tilos bordélyházat üzemeltetni. Azon gondolkodtam, vajon hogyan süllyedhetett idáig a szálloda, és Mr. Mendelsohn? Egy ilyen szép és gazdag hely, hogy mehetett így tönkre? Kiderült, hogy anyagi problémák is voltak, ki tudja, hogy miért, az egész szálloda eladósodott. Nem csoda hát, hogy Mr. Mendelsohn felakasztotta magát. A Hotel Paradiso pedig bezárja kapuit. Azon gondolkodtam, hogyhogy nem tudtam én erről, valamit azért sejtettem, de nem láttam egy az egyben a helyzetet. Gondolom, hogy nem egy hét alatt történt mindez, most, mikor távol voltam. Marcello jutott eszembe, vajon vele mi van?

– Marcello?! – néztem kábultan Mariamára.

– Ő visszautazott Olaszországba – mondta halkan, ezek szerint ő tényleg tudott mindenről, ami ott zajlott. Akkor, miért nem mondta el?

– Te tudtál ezekről a dolgokról Mariama? Miért nem mondtad el nekem? – kérdőn néztem rá, nem értettem, miért történt mindez.

– Tudtam. Azért is mondtam fel, mert éreztem, hogy valami baj lesz. Mikor Lili megjelent, már akkor elkezdődött a rombolás, szépen lassan minden tönkrement. Az ott dolgozók gyakran lázadoztak, próbáltak összefogni, és tenni valamit az elviselhetetlenné váló körülmények ellen, de nem nagy sikerrel. Sokan mondtak fel, de nem mehettek el azonnal, a felmondási idő kötelezte őket még egy ideig, mint ahogyan engem is.

– De Mariama! Bordélyház lett a szállodából?

– Igen, egy idő után már susogtak ezt-azt. Néhányan még örültek is, úgy tudom, mert több pénzt kaptak így, de aztán… a pénz is elfogyott végleg. Eladósodott a szálloda, de senki sem tudja, hová folyt el annyi pénz, mire költötték a felvett hiteleket.

– Mi lesz most?

– Az emberek végre megszabadultak onnan, és ugyanúgy, mint én, máshol kezdtek el dolgozni, gondolom.

– Hát, ez elképesztő. Borzasztó…

– Ó, ne gondold, ne sajnáld! Előbb-utóbb úgyis ez lett volna a vége, ennek így kellett lennie. Jobb ez így, mindenkinek!

– Olyan szép volt, olyan tiszta, és jó…

– Ilyen volt, igen. De milyen lett? Romlott, omladozó, becstelen, szükség volt arra, hogy tönkremenjen.

– Ezt meg, hogy érted? Szükség volt rá?

– Úgy látom, igen. Most vagy újjáépül az egész, vagy eggyé válik a földdel, minden jobb, mint az az állapot, ami ott volt.

– Igen, értem – mondtam nagyot sóhajtva.

– Lassan indulnod kell, nehogy lekésd a géped! – szólt rám a barátnőm.

– Igen, igen, menjünk Mariama.

Megittuk a kávét és elindultunk a reptérre. Nagyon jó volt, hogy eljött velem, hogy kikísért. Két hónap múlva jövök vissza, ez alatt a két hónap alatt Jamesszel leszek, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

Lassan fel kellett szállnom a gépre, James hívott telefonon, hogy hol vagyok éppen, hogy megnyugodjon és engem is megnyugtasson. Nemsokára újra látom őt, már alig vártam, hogy újra találkozzunk. A repülőn ülve a szállodán gondolkodtam és azokon a dolgokon, amiket Mariama mondott róla, valamint azon, hogyhogy nem vettem észre, mi folyik ott.
Lilire, a testvéremre gondoltam, de tudtam, hogy ő olyan ember, aki a jég hátán is megél, nem lesz semmi baja. Sőt, arra is gondoltam, hogy ő tehet mindenről, ő okozta a problémákat, még az is eszembe jutott, hogy az a sok pénz mind az ő zsebébe vándorolt, aztán meglépett vele. Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat és Jamesre koncentrálni.
Leszállt a gép, ő pedig ott várt rám a repülőtéren.

Végre, újra láttam őt, rohantam hozzá, tudtam, hogy most már minden rendben lesz. Most már semmi sem állhat a boldogságunk útjába.