Másnap reggel, mikor felébredtem, rögtön James jutott az eszembe. Hiányzott. Rossz volt nélküle aludni, hogy nem érezhetem az illatát, hogy nem bújhattam oda hozzá még egy kicsit reggel. Ezt jól elrontottam, nem lett volna szabad ennyire kiborulni az ajándékok miatt és a miatt, hogy nem hívott fel, mikor távol volt. Lassan feltápászkodtam az ágyból, s a fürdőszoba felé vettem az irányt. Gyorsan zuhanyoztam, s közben azon gondolkodtam, hogyan fogok bocsánatot kérni Jamestől. Felöltöztem, összepakoltam, aztán az jutott eszembe, hogy elhozhatnám Jamest ide, a lakásomba. Felkaptam a táskámat, és már indultam is, de amikor kinyitottam az ajtót, nagy meglepetésemre James ott állt velem szemben, kezében a gitárjával. Amikor megláttam, nem hittem a szememnek.

– Írtam neked egy dalt… – mondta bájosan mosolyogva, nagyon örültem, hogy látom őt.

– Nahát! Hogy kerülsz te ide? – csodálkoztam, olyannyira, hogy még beengedni is elfelejtettem őt.
– Marcello megadta a címedet, miután egy órát könyörögtem neki – mosolygott ismét, ellenállhatatlanul.

– Akkor, kerülj beljebb! – végre kinyitottam az ajtót neki, olyan boldog voltam, hogy itt van.
– Szeretnék bocsánatot kérni, nem gondoltam volna, hogy ennyire megbántalak – bűnbánóan nézett rám, kedves hangjától teljesen elkábultam.

– Én is szeretnék… nem tudhattad… illetve, most már tudod, hogy fontosabb vagy nekem bárminél – odaléptem hozzá és megcsókoltam, már nem voltam dühös rá.
– Hiányoztál! – súgtam.
– Te is nekem! – mondta, s közben letette a gitárját, hogy átölelhessen.
Örültem, hogy velem van újra, ennél szebb reggelt nem is kívánhattam volna. Szerettem volna megmutatni neki a lakásomat, úgyhogy megfogtam a kezét, majd a konyha felé indultunk el.

Diána körbevezette Jamest a lakásában. Először a konyhába vitte őt, ami egész nagy volt. Az egyik falnál a mennyezettől a plafonig tartott egy hatalmas polcrendszer, rajta ugyanolyan nagyságú és alakú üvegekben mindenféle növény, gyógynövények, fűszerek. Középen egy nagy, kerek asztalka állt, körülötte hat székkel. Az ablakban friss zöldfűszerek voltak cserepekben, szépen egymás mellett, sok-sok gyönyörű zöld növény. A fal sötétlila volt, a konyhabútor gyönyörű, mogyoróbarna.

– Itt szoktam főzni – mikor megmutattam Jamesnek a konyhámat, nagyon elcsodálkozott.

– Tudsz főzni?

– Igen, tudok – bólogattam mosolyogva.

– Üstöd is van? – nevetett rám.

– Nem, az nincs – kacagtunk fel.

Kifelé menet James észrevett valami nagyon különleges dolgot, ami a falra volt felkötözve. Egy nagy seprű volt az, melynek a nyele nagyon szépen volt kifaragva, mindenféle motívumok díszítették. Ámulva nézte, el sem tudta képzelni, miért van oda felkötve, bár a seprűn látszott, hogy nagyon-nagyon régi darab.

– Ez még az üknagymamámé volt. A nagymamám eltette emlékbe, fönt porosodott a padláson. Egyszer, mikor elmentem hozzá meglátogatni őt, kitakarítottuk a padlást és megtaláltam. Megtisztogattam, nagyon megtetszett, és elhoztam ide, azóta itt díszeleg. Nagymamám szerint nyírfavesszőből készült, ugyanis régen a nyírfának rontáselhárító hatást tulajdonítottak  – mikor megláttam, hogy James a régi seprűmet csodálja elmeséltem neki a történetét.

– Ez, ez őrület – elmosolyodott, de volt valami furcsa ebben a mosolyban, nagyon szerettem volna tudni, hogy vajon mire gondolt most.

A fürdőszoba következett. A csempe halványbarna, mindenfelé polcok, amiken kis üvegcsékben illóolajok, kozmetikumok. Egy hatalmas, ovális tükör előtt állt a mosdó, mellette a szintén barna színű, egészen nagy kád.

A folyosó tele volt képekkel, némelyik kedves, bájos, némelyik egészen ijesztő alakokat ábrázolt. Ide került a szentendrei festő képe is. A bejárati ajtó fölött lógott egy szép fokhagymafüzér. Különös látványt nyújtott ott, James ismét mosolyogni kezdett.

– Nem engedi bejönni a rossz szellemeket! – mikor megláttam, hogy ajtóm fölötti fokhagymát nézi, rögtön megmagyaráztam neki, miért van az ott. A nagymamámnál is mindig volt, ez olyan, érdekes hagyománnyá vált már nálunk.

A nappali tágas volt, a mennyezet magas, szépen elfért itt a galéria. A parkettán szép nagy, puha szőnyeg volt, kellemes, barna színű. A falak sötét bordó és halvány krémszínűek. Volt itt egy hosszú, világosbarna színű szekrénysor, ugyanilyen színű kanapéval és fotelekkel, rajtuk sötét bordó kispárnákkal. A polcokon érdekes tárgyak, egyiptomi macskaszobor, kelta kereszt, egy nagy üveggolyó, különböző formájú vázák, edények, lámpák. Volt egy hatalmas fekete horgolt pókháló az egyik sarokban, egy nagy könyvespolc, telis-tele könyvekkel és a kedves zongora fehér billentyűjének is jutott itt hely.

Fönt, a galérián csak az ágy és két éjjeliszekrény volt és ugyanolyan barna szőnyeg, mint a nappaliban.

Érdekes, furcsa egyensúly uralkodott az egész lakásban. Minden harmonikus volt, épp oda illő, mindennek meg volt a helye.  James bárhová nézett, mindenhol talált valami szépet vagy érdekeset, mégsem tűnt a lakás túlzsúfoltnak.

– Érdekes… – James mosolyogva nézett rám, átkarolta a derekamat, miközben még egyszer körbenézett a nappaliban.

– Érdekes? – kuncogtam.

– Igen, olyan, huh, nem is tudom… de tetszik! Igazán… – bólogatott, majd adott egy puszit a homlokomra.

– Még mindig magaddal akarsz vinni? – kérdeztem, kicsit aggódva, hogy esetleg meggondolta magát velem kapcsolatban.

– Hát, elég lobbanékony természeted van… – nevetett, de hirtelen komoly lett az arca és mélyen a szemembe nézett. – Ha te is szeretnéd, akkor igen – mondta halkan, miközben a szemembe nézett.

Nagyon jó volt ezt hallani, csodálatos érzések lettek rajtam úrrá, örültem, hogy itt van, boldog voltam vele, mellette.

Az egész napot itt töltöttük, sokat beszélgettünk, például arról is, hogy mikor, hogyan utazunk majd el. Kicsit félelmetes volt, hogy Amerikába visz magával, ugyanakkor nagyon vártam már, hogy csomagoljunk, és induljunk.
Este aztán elővette a gitárját. Akkor jutott eszembe, hogy mikor hozzá indultam és megláttam őt az ajtóban, azt mondta, hogy írt nekem egy dalt. Lefeküdtem az ágyamra, ő mellém ült és játszott, nekem játszott, a gitárjának csodás hangja volt, ahogy lágyan pendültek a húrok, szinte elvarázsolt. Becsukott szemmel élveztem a dalt, amit nekem írt, és énekelt, most először hallottam őt énekelni. A hangja tiszta és szép volt, úgy éreztem, bármeddig tudnám hallgatni, de ekkor véget ért a dal. A szememet még mindig csukva tartottam, éreztem, ahogy James fölém hajol. Óvatosan nyitottam ki a szememet.

– Csodálatos vagy! – suttogtam Jamesnek, miközben az arcát simogattam, ő vágyakozva nézett rám, a szemei ragyogtak, a szívem kezdett egyre gyorsabban verni.

– Tetszett? – kérdezte halkan, az egyik karja a fejem mellett volt, a másik kezével már a combomat simogatta lágyan, hangosan sóhajtottam egyet.

– Nagyon! – mondtam mosolyogva, James arcán is megjelent egy halvány mosoly.

Mélyen a szemembe nézett, lágy kezével simogatott és megcsókolt. A szívem még gyorsabban dobogott, mindenem bizsergett az érintésétől, csókjától, illatától, az egész lényétől. Velem volt újra, és soha többé nem akartam elengedni.