Másnap a délelőtt nagyon hamar eltelt, együtt ebédeltünk Susannal, Missivel, Stevennel és Daviddel, megbeszéltük, hogy eljönnek hozzám, megmutatom a lakásomat nekik, beszélgetünk egy kicsit, kimozdulunk a szállodából. Szerettem volna meghívni Mariamát is, de sajnos nem ért rá, ez egy kicsit elszomorított.

Mikor megérkeztünk, Missi már alig várta, hogy megnézze a seprűmet, James mesélt neki róla és így most már tényleg boszorkánynak hittek.

Beérve a konyhába rögtön a seprűmet keresték, az, pedig ugyanott volt, fönt a falon. Nem nagyon értettem, hogy miért olyan fontos nekik ez a seprű, és miért bizonyíték arra, hogy boszorkány vagyok, nem szoktam röpködni vele.

– Ne nyúlj hozzá! – Steven szerette volna megérinteni, de nem engedtem neki, nem is tudom, hogy miért.

– Mi a baj, miért nem érinthetem meg? – persze nem értette, miért ne foghatná meg ezt az öreg seprűt, de volt egy olyan érzésem, hogy jobb lenne, ha nem nyúlnának hozzá.

– Ne haragudj, kérlek… ez egy nagyon régi seprű és nagyon sokat jelent nekem. Egyszerűen csak egy családi emlék és azt szeretném, ha nem fognátok meg – a többieknek is mondtam, amit mondtam, mindenki széles mosollyal fogadta a válaszomat, és végül senki sem nyúlt hozzá a seprűmhöz.

– Nézd, James, milyen szépen ki van faragva a nyele! – szólt Susan.

– Diána szerint ez a seprű nyírfavesszőből készült, mert a nyírfának régebben rontáselhárító hatást tulajdonítottak – James szépen megtanulta a seprűmről tartott előadásomat, mosolyogva nézett rám, miközben Susannak magyarázott.

– Nahát! Elképesztő! – Susan továbbra is a seprűmet vizsgálta, kezdtem kicsit rosszul érezni magam e miatt.

– Miért elképesztő? Régebben minden magyar háznál volt ilyen seprű, sőt még sok helyen ma is van – próbáltam elterelni a figyelmüket, de nem lehetett.

– Nézd csak, James, mintha egy történet lenne a nyelén. Ott a Nap és a Hold is, biztos vagyok benne, hogy jelent valamit a faragás. Diána, nem tudod, mit jelent? – Susan felém fordult és komoly arccal kérdezett.

– Szerintem nincs jelentősége. Nem tudok róla, hogy jelentene valamit, a nagymamám nem mesélt róla. Viszont, ha ennyire érdekel titeket a seprű, tudok pár seprűs babonát, ha akarjátok, elmondom őket a nappaliban – próbáltam őket végre elrángatni a seprűmtől, igazán nem értettem, miért kell egy öreg seprűt ilyen sokáig vizsgálgatni.

Körbevezettem őket a lakásban és letelepedtünk a nappaliban a kanapéra, fotelokba. Missi szeme megakadt a horgolt pókhálón is, nem is tudom, hogy miért vettem, biztos, hogy nem azért, mert boszi vagyok, inkább csak nagyon megtetszett a mintája. Egyre inkább azon járt az agyam, hogy van-e még olyan tárgy, vagy valami a lakásomban, amitől még boszorkányosabb leszek a szemükben. Eleinte jó ötletnek tartottam, hogy eljönnek hozzám, most azonban nem volt túl kellemes, hogy újabb és újabb bizonyítékokat kerestek a bosziságomra. Kimentem a konyhába és hoztam egy kis rágcsálnivalót, innivalót, leültem James mellé, elkezdtünk beszélgetni.

– Akkor, mesélj, milyen seprűs babonákat ismersz? – faggatott Susan, aki kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelban.

– Hát jó. Akkor az első legyen, mondjuk az, amit Mariama mesélt, mikor meglátta a seprűmet. Neki is nagyon tetszett… bár ő szenegáli, egy nigériai babonát mesélt el nekem. A babona szerint, ha egy férfit megütnek egy seprűvel, impotens lesz, hacsak nem üt vissza hétszer ugyanazzal a seprűvel – mindenki mosolyogni kezdett ezen, kivéve Davidet, ő hangosan nevetett, amitől aztán a többieknek is sokkal szélesebb mosoly jelent meg az arcán.

– Van egy szemölcseltávolító babona is, mely szerint a fertőzött testrészt seprűvel kell simogatni, majd a seprűt bedobni a tűzbe, ekkor elmúlik a szemölcs, de ha az illető utánanéz a seprűnek, a varázslat hatástalan lesz – a hallgatóságomat sikerült ismét lenyűgözni, jókat mosolyogtak ezen a babonán is. – Használták a seprűt vihar elűzésére is, úgy hitték, ha a nagy viharban kidobnak egy seprűt az udvarra, akkor a vihar lecsendesedik, elmúlik.

– Őrület, micsoda babonák! – Steven a fejét rázta, én, pedig úgy gondoltam, hogy ennyi babona bőven elég lesz nekünk mára. Ha már megígértem, hogy mesélek babonákat, akkor megteszem, de nem akartam túlzásba vinni.

– Varázsigéket is tudsz? – kérdezte Missi, ő talán még komolyan is vette ezeket a hiedelmeket.

– Nem, nem tudok, de azt tudom, hogy az "Abrakadabra" a valóságban tényleg varázsszó volt, és a szénaláz gyógyítására alkalmazták – mondtam nevetve Missinek, aki kissé csalódott lett attól, hogy nem ismerek varázsigéket. Mindig nyitott voltam a természetfeletti dologra, sokat olvastam, és a képességem is, hogy láttam a jövőt, azt bizonyították, hogy létezik ilyesmi. Mégis, biztos voltam abban, hogy igazi boszorkányok nincsenek, az csak mese, de persze ki is nevezhető boszorkánynak? Aki jósol, az már rögtön az is?

Csönd lett, mindenki elgondolkodott és elkomolyodott hirtelen, engem is lefoglaltak a gondolataim. Végül Steven törte meg ezt a már-már kellemetlen csöndet.

– Csomagoltok már? Lassan letelik a három hónapos kiruccanás… – sóhajtott egyet és rám nézett, majd Jamesre és a többiekre.

– Bizony, bizony, lassan csomagolnunk kell – jegyezte meg James és rám nézett.

– A seprűdet is hozod, Diána? – kérdezte Missi.

– Szerintem jó helye lesz itt, ahol van.

– Hozhatod, ha szeretnéd… – mondta James halkan, mire rá néztem széles mosollyal. Nem értettem, miért akarják annyira, hogy vigyem a seprűt is, nem voltam én hozzánőve.

– Emlékeztek még, milyen volt itt, Magyarországon az első pár nap? Az első hét? – kérdezte Steven a többieket.

– Én emlékszem, nagyon fáradt voltam az első héten – kacagott Susan.

– Én is! – mondta Missi.

– Akkor még, nem is voltatok együtt… – jegyezte meg David, Stevenre és Missire nézett.

– Igen, igen… sokat köszönhetünk Jamesnek, ő segített úgy alakítani a napjainkat, hogy kettesben tudjak lenni Missivel egy kicsit.

– Diána pedig megjósolta, hogy össze fogunk jönni, emlékszem rá… Azt is mondta, hogy valaki segít nekünk, látta, hogy James próbál minket összehozni, de persze nekem akkor nem mondta el, később jöttem rá, hogy mi is történt, illetve Steven és James is mesélték – magyarázta Missi Davidnek, hogy mit jósoltam neki, milyen régen is volt ez már.

– Mennyi minden történt itt, el sem hiszem! – sóhajtott Susan.

– Igen, aztán, ha Diána nem mondja el, hogy menyasszony vagy, lehet, hogy még ma se tudnánk! – kacagott Missi Susanra.

– El akartam mondani nektek, tényleg, pont akkoriban gondoltam rá, hogy elmondom, csak akkor volt James migrénje is, és nagyon aggódtam érte…

– Ó, igen, a migrén… – sóhajtott Steven.

– Fájt még a fejed az óta? – kérdezte David Jamest.

– Nem, szerencsére nem, egy kicsit sem fájt a fejem.

– Maximum csak Diána miatt… ugye? – kacagott David.

– Ja, tényleg, Diána nem is akart veled összejönni, beszéltünk vele egyszer a parkban és azt mondta, hogy jobb lesz nektek külön. Aztán másnap összejöttetek! – mesélte Susan Jamesnek, hogy mi történt.

– Tényleg? Ők is tudtak róla, hogy nem akartál? – nézett rám csodálkozva James.

– Hát persze, tudták, hogy együtt vacsoráztunk, és várták a folytatást… aztán, emlékszem, egy ideig nem kerestelek, teljesen összezavarodtam, és ők megkerestek, hogy nagyon szomorú vagy és, hogy mi történt, miért nem akarok veled találkozni.

– Nahát, nahát, mik derülnek itt ki! – kuncogott Steven, miközben megpuszilta Missi arcát.

– Igen, James nagyon szomorú volt, és mi csak segíteni akartunk… – magyarázta Missi Stevennek, hogy miért avatkoztak bele ebbe az egészbe.

– Szép volt ez a nyár, jó meleg, fárasztó… és, majdnem meghaltunk, de igazán szép volt – sóhajtott David.

– Huh, azt a napot sosem felejtem el, mikor Diána kijött hálóingben, hogy ne menjünk sehová, mert fel fogunk borulni – Missit kirázta a hideg, ahogy visszaemlékezett arra a hajnalra.

– Azt én sem… – mondta halkan James.

– Elájultál… emlékszel? – James szomorúan nézett rám, éreztem, hogy őt is eléggé megviselte az, ami akkor történt.

– Emlékszem, igen… – bólogattam hevesen, majd rámosolyogtam, és megsimogattam az arcát. James elkapta és megpuszilta a kezemet, és ezután mind a két kezével fogta.

– Na és a bál? – Susan rám nézett, majd Davidre.

– Oh, az kemény volt... Így utólag, szeretnék bocsánatot kérni tőletek, Diána, James. Elgondolkodtam azon, amiket mondtál akkor, és már máshogy látom az abortuszkérdést – sóhajtott, majd bólogatott David, miközben Jamesre és rám nézett.

– Örülök, hogy változott a véleményed, David, én nem haragszom rád!

– Fátylat rá – bólogatott James.

Susan felállt és a polcaimon lévő dolgokat nézegette, hamar rátalált a zongora billentyűjére.

– Ez annak a zongorának a billentyűje?

– Igen, azé – sóhajtottam, és lehajtottam a fejem.

– Steven és James megpróbálták megvenni a zongorát az igazgatótól, de az olyan makacs ember volt, nem adta el nekik – mondta Missi.

– Komolyan?  – kérdezte Stevent csodálkozva Susan.

– Igen, először próbáltam meggyőzni, hogy maradjon a zongora, aztán felajánlottam, hogy megveszem, de nem érdekelte, mit beszélek. Egyszerűen a szeméttelepen akarta látni és kész, ki tudja miért.

Jamesre néztem szomorúan, ő megpuszilta a homlokomat, majd hozzá dőltem.

– Már, ha így sorra vesszük, mi történt a nyáron, az autós akcióról meg a késről se feledkezzünk meg, na meg persze Liliről se – David nagyon kellemetlen emlékeket idézett föl bennem, felkaptam a fejem James válláról.

– Jaj, ne haragudjatok… én csak… de nagy szám van – David látva a reakciómat, bocsánatot kért.

– Semmi baj, túl vagyunk rajta – James visszahúzott magához, magához szorított.

Örültem, hogy ezt mondta, nem túl szép emlékek ezek, de nem tudunk változtatni a múlton, ami történt, megtörtént.

– Emlékeztek még Diána diétájára? – kérdezte Susan.

– Ó, igen! Az egy napos diétám – kacagtam fel – Még soha életemben nem voltam olyan éhes, mint akkor egész nap.

Nagy csönd lett, mindenki maga elé meredve emlékezett erre az élményekben gazdag nyárra.

– Lassan indulnunk kellene, elég késő van… – sóhajtott Steven és Missire nézett, majd a többiekre.

– Igen, igen, hogy elszaladt az idő! – David az órájára nézett, majd felállt.

– Hát, akkor, menjünk – sóhajtott Susan is.

Elindultunk kifelé. Amikor meglátták a fokhagymát az ajtó felett, Steven rám nézett mosolyogva.

– Ha annyira nem hiszel a babonákban, akkor miért van fokhagyma az ajtód felett? – kérdezte kuncogva.

– Ja az! Nem engedi be a rossz szellemeket… – mondta James mosolyogva helyettem.

– Téged mégis beengedett! – nevetett Steven Jamesre, aki szintén kacagott.

Láttam, hogy nagyon jól mulattak a fokhagymán, én már meg sem szólaltam. Összepakoltunk, és elindultunk vissza a szállodába.