Hihetetlen volt, hogy Lili a testvérem. Mondják, hogy az ember megválaszthatja a barátait, a családját viszont nem. Valahogy nagyon nehéz volt elfogadni, hogy ikrek vagyunk, ő annyira más volt, mint én. Sőt! Azt sem tudtam, hogy ezen túl hogyan viszonyuljak majd hozzá. Akárhogy is igyekszik nekem keresztbe tenni, csak a testvérem, nem? Viszont azt sem kell elfelejteni, hogy ő rátámadott a szerelmemre, vagyis nem babra megy a játék. Nagyon elgondolkodtam ezen, észre sem vettem, hogy közben megjött James, leült mellém az ágyra, csak a puszija az arcomra zökkentett ki a gondolatfolyamból.
– Történt valami? – kérdezte, mintha érezné, hogy igen.
 Nem válaszoltam neki, helyette a kezébe nyomtam az anyakönyvi kivonatokat. Nézegette, forgatta őket egy ideig, majd rám nézett. Nem láttam semmit sem a szemében, sem bizonytalanságot, sem dühöt, sem csalódottságot, teljesen nyugodt maradt, mintha tudta volna ezt a szörnyű titkot. A nyugalma nyomasztani kezdett, nem értettem, miért nem reagál semmit.
 – Nem mondasz erre semmit sem?! Nyilvánvaló, hogy Lili a testvérem, hogyhogy ennyire higgadt tudsz maradni? – kérdeztem csalódottan.

– Honnan van ez a papír? – továbbra is nyugodt maradt, pedig tudtam, hogy érti, miről van szó.
– A nagymamámtól – mondtam, és vártam, hogy idegesítse fel magát végre ezen a dolgon, de nem így történt. Biztos voltam benne, hogy érezte, hogy várom a reakcióját, mert hirtelen magyarázkodásba kezdett.
– Ne haragudj, hogy nem lepődök meg ezen, de valahol mélyen, legbelül, éreztem, hogy van valamilyen rokoni szál köztetek.
– Tessék? – tágra nyílt a szemem a csodálkozástól.
– Nézd, külsőre is hasonlítotok, az pedig, hogy ő is tud… szóval, hogy neki is vannak képességei, tovább erősítette bennem ezt az érzést. Szinte sejtettem, hogy testvérek vagytok, csak mivel nem volt rá bizonyíték, nem akartalak ezzel bosszantani, megkérdezni, hogy mit gondolsz erről, vagy ilyesmi… – a válasza teljesen logikus volt, megdöbbentem, mennyire jól látja a helyzetet, jobban, mint én.
Beszélgetni kezdtünk arról, hogy hogyan lesz majd most, hogy kiderült az igazság. Nem akartam tartani a kapcsolatot Lilivel, megkeresni őt a papírokkal, szerintem ő már rég tudott erről az egészről. Ha pedig így van, hogy tudta, hogy testvérek vagyunk, és ezek után is csak ártani akart nekünk, akkor akár rokon, akár nem, nincs tárgyalnivalóm vele. Így láttam helyesnek, láttam, hogy James hezitál. Szerinte jobb lett volna, ha kibékülünk, de próbáltam vele megérttetni, hogy hosszú évek gyűlöletét, haragját, irigységét nem tudja egy anyakönyvi kivonat elfújni. Tudtam, hogy Lili érzésein semmit sem változtatott az, hogy testvérek vagyunk. Ugyanúgy utált, mint gyerekkoromban. James elszomorodott ezen, de nem tudott mit tenni. Miután átbeszéltük alaposan ezt az egészet, ő hozakodott elő valamivel. El fog utazni pár napra. Hamarosan befejeződik a forgatás, de a film utolsó jeleneteit városban is, és a hegyekben kell felvenniük, szóval a következő napok számukra elég mozgalmasak lesznek, sokat fognak utazgatni. Külföldre is viszik őket, gondolom nem volt egyszerű megtalálni a filmhez illő, tökéletes helyszíneket. Nem akart magával vinni, valahol érthető volt, nem szerette volna, ha én is utazgatok össze-vissza velük, de én mégis inkább mentem volna vele, mint itt maradjak. Megértettem, hogy jobb neki úgy, ha nem lógok folyton rajta, hagynom kellett, hogy tegye a dolgát, megbeszéltünk mindent, mikor, hol lesznek majd, legalábbis amennyire ő tudta. Vegyes érzések kavarogtak bennem, egyszer szerettem volna minden pillanatban vele lenni, máskor meg máshogy éreztem, nem akartam útban lenni sem. Bármit is gondoltam, vagy éreztem, ő már eldöntötte, hogy nem visz magával, amit egyszer megértettem, máskor meg nehéz volt elfogadni. Nem tudtam kiigazodni saját magamon. Biztos voltam benne, hogy ez azért van, mert nemrég vesztettem el a számomra egyik legfontosabb embert, és ez nagyon megviselt, ezért szerettem volna annyira, ha a számomra másik legfontosabb ember közelében lehetnék.

Másnap reggel James és a többiek elutaztak. Könnyes szemmel búcsúztam el tőle, olyan nehéz volt őt elengedni most. Hirtelen üres lett minden, elmentek, és én itt maradtam egyedül. Mariama és Marcello voltak az egyetlen vigaszom, bár tudtam, hogy két nap múlva Mariama elhagyja a szállodát, ő tovább lép, új munkahelye lesz. Én sem voltam már többé az, aki voltam, nem dolgoztam itt többé, csak egy vendég voltam itt, a sok közül. Úgy, hogy Lili is itt van, ez a szálloda már nem volt olyan kellemes és biztonságos számomra, sőt, legszívesebben menekültem volna, és menekültem is. Hazamentem a lakásomba, amit nagyon szerettem, jól éreztem magam itt, mindenem megvolt, senki sem zargatott, magamnak főztem úgy, ahogyan én szeretem. Eszembe is jutott erről a szállodai koszt, az ottani ételek, amelyek mind-mind ugyanúgy készültek nap, mint nap. Az a sok vendég, vajon mind ugyanolyan ízlésű volt? Nekem mindig azt mondták, hogy finom az ebéd, el is gondolkodtam azon, hogy lehet az, hogy annyi ember közül mind ugyanúgy szerette az ottani ételeket? Soha, senki sem panaszkodott, hogy ő egy kicsit több fokhagymát kér, vagy nem szereti azt a fűszerezést, vagy több csípős paprikát szeretne, egyszerűen minden jó volt úgy, ahogy volt. Vagy a szakácsaink voltak nagyon ügyesek, vagy az ételek készültek ott úgy, hogy azt bárki, bármikor meg tudja enni. Tény, hogy az ételek finomak voltak, én is nagyon szerettem őket, de például nem olyan volt, mint amit gyerekkoromban megszoktam, kicsit más, kicsit ilyen, kicsit olyan, finom, de mégis más. Lehet, hogy ők is így voltak ezzel, finom volt az étel, és ez volt a lényeg, nem baj, hogy esetleg mást szoktak meg, máshogyan szerették a kedvenc ételüket, megették azt, amit kaptak.

Naponta kimentem a szállodába, hogy Mariamával és Marcelloval beszélgessek. Ők mindig kitartottak mellettem, megértettek, segítettek nekem és nagyon hiányoztak. Tudni akartam felőlük, hogy vannak, hogyan telnek a napjaik, milyen probléma nyomasztja őket esetleg.
Alig vártam, hogy James felhívjon, de első nap nem hívott, gondoltam, hogy sok lesz a munka, és biztosan nagyon elfárad majd, így aztán nem nagyon lepett meg az, hogy első nap nem hív. Másnap ajándékot küldött nekem, Mariama adta át, futár hozta a szállodába, épp akkor akartam elindulni haza, mikor megérkezett. A dobozban egy nyaklánc volt, szép, csillogó, nem nagyon tudtam, mihez kezdjek vele? Másnap sem hívott, nyugtattam magam, hogy biztosan nagyon fáradt, sokat dolgozik, ezért nincs ideje, ereje engem hívni, pedig milyen jó lett volna, ha csak két percet beszélünk is… Harmadik nap újabb ajándékot kaptam, egy hatalmas virágcsokrot, újabb ékszert. Kezdtem nagyon rosszul érezni magam, hogy van az, hogy ajándékokat küld nekem és nem hív fel? Ez nem rá vallott. Miért teszi ezt? Harmadik nap sem hívott, mérges lettem, nagyon dühös. Már Mariama sem volt ott, hogy beszéljek vele, hogy elmondjam, elsírjam, hogy mennyire fáj ez, hogy nem hív, de ajándékokat küld, miért küld? Végül Marcellonak próbáltam elsírni a bánatom, de hiába mondtam, hogy nem hív fel, közben meg eláraszt ajándékokkal, ő nem értette, hogy mi ezzel a baj. Nyugtatott, hogy biztosan sok a dolga, sokat utaznak, vagy fáradt, folyamatosan forgatnak, de számomra ez nem volt magyarázat, hiszen két percet beszélni telefonon nem nagy idő, nem nagy fáradtság.

Nem tudtam elmagyarázni Marcellonak, hogy mi is pontosan a bajom, olyan ideges voltam, hogy hazamentem, negyedik nap már be se mentem a szállodába, csak vártam, mi fog ebből kisülni. Tudtam, hogy este megérkeznek, úgyhogy már nem is kellett sokáig várnom. A telefonom este sem csörrent meg, sőt, másnap délelőtt sem. Nem értettem, mi történhetett, James mindig keresett engem, most vajon, miért nem? Már nem vagyok fontos számára? Már nem szeret? Esetleg másba szeretett bele? Vagy megutált engem, valami miatt? Ilyen gondolatok között vergődtem, egyre bánatosabb és egyre feszültebb lettem. Dühös voltam rá, hogy nem keresett, de azért kíváncsi is voltam, milyen magyarázata van erre, elhatároztam, hogy nem támadok egyből, előbb megvárom, hogy kiderüljön, mi történt. Dél körül visszamentem a szállodába. James a szobájában volt, a többiek is ott voltak vele.

– Diána! – mikor James meglátott, átölelt.

– Szervusz, James! Sziasztok – köszöntem nekik, kissé kimérten, próbáltam visszatartani a dühömet, hátha csak egy félreértés ez az egész. Mindenki visszaköszönt nekem, láttam, hogy örülnek, hogy látnak.

– Hol voltál? Azt hittem, hogy itt fogsz maradni, és vársz rám – James összeráncolta a szemöldökét, komoly volt, talán kicsit ideges is.

– Nem tudtam itt maradni, hazamentem, egyszerűen nem bírtam itt lenni. Az ajándékaidat megkaptam, átvettem… – a többi szót, amit ki akartam mondani, még bent tartottam, a „köszönőm őket” még várhat, míg kiderül, mi folyik itt. James látta rajtam, hogy valami bajom van.

– Nem tetszettek? – komolyan kérdezte, tényleg komolyan kérdezte ezt tőlem, nagyon felidegesített ezzel.

– Nem, nem tetszettek! Tulajdonképpen egyáltalán nem tetszett, hogy fel sem hívtál a négy nap alatt! Azt hittem, hogy hiányzom majd neked… – ez még mindig nem volt a haragomhoz mért válasz, még mindig visszafogtam magam, hátha megmagyarázza a történteket.

– Nem akartalak zavarni… nagyon sokáig dolgoztunk, éjszaka is forgattunk, nem tudtam, hogy örülnél-e, ha…

– Ezért inkább ajándékokat küldtél?

– Úgy gondoltam, hogy tetszeni fog, sokat gondoltam rád, hidd el! 

– Hogyan pótolhat egy tárgy… – nem akartam megmagyarázni. Olyan dühös lettem rá, hogy majd’ felrobbantam, a többiek végig hallották a beszélgetésünket, ámulva néztek, az ablakhoz sétáltam és karba tett kézzel duzzogtam.

James a többiekre nézett, ők csak csodálkoztak tovább, ahogyan James is, nem tudták, mi a bajom igazából. James átölelt, de kitéptem magam a karjaiból. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, ki kell mondanom, ami bánt.

– Nem is tudom, hogy ezt hogy gondoltad! Hogy is gondoltad? Küldesz valamit, ami majd pótolja a beszélgetést veled? Ami majd pótol téged? Azt gondoltad… komolyan azt gondoltad, hogy jobban fogok örülni egy tárgynak, mint a hangodnak? Az a tárgy semmi! Rád lett volna szükségem, nem pedig… – a sírás fojtogatott már, mire a mondandóm végére értem, be sem tudtam fejezni a mondatot.

James hallgatott, láttam rajta, hogy kezd leesni neki, miről van szó, miről beszélek.

– Nem is olyan rég, mikor eltűntem pár órára, még a rendőrséget is felhívtad, egész nap hívogattál. Mi történt? Most mi történt? Nem akartál velem beszélni? Megsértődtél azért, mert a múltkor lemerült a telefonom, és nem tudtál elérni? Vagy más a probléma? Tudni szeretném az igazat, James!

– Fel akartalak hívni… – leszegett fejjel állt előttem, halkan beszélt, alig hallhatóan, majd rám nézett. – Fel akartalak hívni, de nem tudtam, hogy jót teszek-e azzal, ha mondjuk hajnali kettőkor hívlak. Miért haragszol rám ennyire? Tudtad, hogy elmegyek, megbeszéltük, mikor eltűntél, fogalmam sem volt, hogy merre lehetsz! Nem tudtam, hogy miért mentél el, aggódtam, hogy bajod esett! – végre ő is elmondta a véleményét, ami valahol jól esett, hiszen csak engem akart védeni azzal, hogy nem hív éjszaka, de akkor is bennem volt egy tüske az ajándékok miatt.

– Jobb lett volna, ha felhívsz kettőkor… tényleg – mondtam halkan, és kimentem a szobából.

Elindultam hazafelé és közben arra gondoltam, hogy mi lesz ezután, mi lesz, ha vele megyek, milyen életünk lesz együtt. Vajon, mi lesz akkor, ha majd elmegy dolgozni, forgatni hosszabb időre és én egyedül maradok… Akkor is küld majd valamiket onnan, ahol éppen jár, és amikor hazajön, ad egy puszit, és minden rendben lesz közöttünk? Ülünk majd egymással szemben és csöndben vacsorázunk, majd lefekszünk egymás mellé aludni? Nem ilyen életre vágytam, nem is ilyennek ismertem meg őt, vagy talán még nem ismertem eléggé. Arra gondoltam, hogy felhívom Mariamát és beszélek vele, most olyan nagyon jólesne. Kíváncsi voltam, milyen az új munkahelye, mit talált, hogy érzi ott magát.

James és a többiek próbálták feldolgozni, hogy mi történt, a kanapén ülve beszélgettek.

– Nem gondoltam volna, hogy ekkora bajt tud okozni pár ajándék – James halkan motyogott.

– Nem hiszem, hogy sokáig tud majd haragudni, végül is azért haragszik ennyire, mert nagyon szeret, és jobban esett volna neki, ha felhívod, mint ez, hogy ajándékokat küldtél – Susan tisztán látta a helyzetet, segíteni próbált Jamesnek.

– Várj egy kicsit, míg lecsillapodik, aztán majd megbeszélitek – bólogatott Steven.

– Nem tudok várni… úgy érzem, hogy nem tudok. Most, hogy négy nap után láttam őt… muszáj beszélnem vele.

Mariamával egy kávézóban találkoztam este, már végzett az új munkahelyén. Jó volt őt újra látni, szinte ragyogott, pedig munkából jött. Ezek szerint biztosan nagyon élvezi az új életét, már alig vártam, hogy meséljen róla.

– Szia Diána!

– Szia, szia! Hogy vagy? Milyen a munkahelyed?

– Ó, csodás, közel van a lakásomhoz, nagyon jó a közösség, a munkatársaim, igazán, jól érzem ott magam. A főnökök is nagyon rendesek, a fizetésem is sokkal jobb. Mintha megfiatalodtam volna, teljesen más ember lettem.
– De mesélj te is, mi van Jamesszel? Mikor utaztok el, mikor visz magával?

– Most egy kicsit… nem jól vagyunk – szomorúan néztem rá.

– Hogyhogy? Mi történt? Megbántott?

– Igen, tudod, emlékszel… elutazott pár napra, és mindenféle ajándékokat küldözgetett nekem, de fel sem hívott egyik nap sem, és ez nagyon rosszul esett.

– Ó, a többi napon is küldött valamit? Nahát! Hogyhogy nem hívott fel?

– Azt mesélte, hogy nem akart hajnali kettőkor zavarni…

– Ez aranyos! – kuncogott Mariama.

– Aranyos? Meghibbantál? Hogy lehet ez aranyos?!

– Jaj, ne légy ennyire dühös és sértődött. Látszik, hogy szeret, biztos sokat gondolt rád. Ez a dolog az ajándékokkal pedig… most legalább tudja, hogy nem szereted, ha ajándékot ad a helyett, hogy felhívna. Mégis, honnan tudhatta volna, hogy ezzel megbánt téged? Más nő tuti örült volna azoknak az ajándékoknak… – mondta, végülis, volt abban valami, amit mond.

– Más nő… örült volna. Nekem ő hiányzott, nem egy nyaklánc, vagy egy csokor virág!

– Na látod, ezt elmondtad neki?

– Elmondtam – eszembe jutott, hogy elhatároztam, hogy nem leszek nagyon dühös rá, nem támadom le, mégis ezt tettem, csúnyán viselkedtem vele.

– Akkor biztos nem tesz ilyet többé. Most már tudja, hogy hívhat kettőkor is – bíztató mosolya annyira jól esett, lehiggadtam a szavaitól és beláttam, hogy igaza van.

– Még mindig nem vagy biztos abban, hogy ti összeilletek? – hangja egy pillanat alatt komoly lett, bár egy halvány mosoly megjelent az arcán.

– Néha… olyan biztos vagyok, hogy ez a helyes út, máskor, pedig elbizonytalanodom – ez volt az igazság, egy pillanatra behunytam a szemem, közben bólogattam.

– Ne félj a változástól, látod, az én életem is csak jobb lett, hogy otthagytam a szállodát.

– Igazad van – szomorúan néztem rá, teljesen igaza volt, ha neki sikerült váltania és új életet kezdenie, akkor nekem miért ne menne? James szeret, ebben biztos voltam, a félreértéseket megbeszéljük és akkor nem lesz baj.

– Igazam, hát! – nevetett rám, és átölelt, ettől nekem is jobb kedvem lett.

Mintha egy kő esett volna le a szívemről, megnyugodtam ettől a beszélgetéstől, jó volt újra látni az én kedves barátnőmet. Tartjuk majd a kapcsolatot, megbeszéltük, hogy fel is hívom, amint James és én kibékültünk, azt is megígérte, hogy kikísér majd a reptérre minket. A kávézóból nem tudtam, merre induljak. Hazafelé, vagy vissza a szállodába Jameshez. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, kipihenem magam, és másnap beszélek vele újra. Jó lett volna látni őt most, de talán jobb lesz így, ő is és én is átgondolhatjuk a dolgokat egy kicsit.