Verőfényes csütörtök délelőtt volt, amikor Adelaide hazafelé autózott. Úgy gondolta, Hodge már nincs a lakásában. Beköltözése óta eltelt négy nap, ha tényleg csak tárgyalni jött, ahogy Leslie mondta, akkor talán már haza is ment. De, ha mégis itt lenne, az sem baj, elég nagy a lakás, valahogy csak elférnek ketten is. Még mindig jobb, mint még egy nap az Arany-völgyben.

A szabadság sajnos nem úgy alakult, ahogy eltervezte. Minden jó volt, egészen keddig, amikor látogatást tettek Dr. Redernél. A doktort Adelaide már a telefonban is furcsának találta, ezért már előre tartott tőle mi lesz, ha előadja a felfedezését.

Vasárnap este vette észre, aznap, amikor megérkezett. Abbahagyta az olvasást, és aludni készült, éppen a terasz felé ment, hogy lekapcsolja az égve felejtett udvari lámpát. Clare közben átszellemülten nézte a kedvenc sorozatát. Adelaide akkor hallotta meg a nevet, ami végül mindent világossá tett:

– Raquel!

Visszament a teraszról, és ő is elkezdte nézni a filmet. A jelenet arról szólt, hogy egy fiú és egy lány éppen vadul csókolóznak, amikor megjelenik a másik lány, ő szólítja meg a pár női tagját. A férfi, akit Marcosnak hívnak döbbenten veszi észre a tőlük néhány méterre álló barátnőjét.

– Ruth? – kérdezi döbbenten. A másik lány közben kibontakozik az öleléséből, és így szól:

– Igen, én meg Raquel. Bocs, hugi – teszi hozzá mosolyogva –, de nem tudtam ellenállni.

Másodszor is hallotta azt a nevet, amit már Edna is említett.

Mit is mondott róla? Ritka utálatos egy nőszemély, a későbbiekben még baj lehet vele.

Ami a filmből eddig kiderült, pontosan alátámasztotta ezt a képet. Raquel és Ruth ikertestvérek, Ruth a jó, Raquel a rossz. Ruth beleszeret Marcosba, Raquel pedig kihasználva a hasonlóságot elcsábítja a férfit, csak úgy a saját maga szórakoztatására.

Ahogy tovább haladt előre a cselekmény, előkerült Clarita asszony is, ő Marcos anyja egy kedves, határozott, de kissé távolságtartó úri nő. Megjelenése csak még jobban megerősítette Adelaidet abban az elképzelésben, hogy anyjának a többi személyisége „A homok titkaiból” jött. Biztos, ami biztos, másnap még megnézett néhány epizódot, és úgy tűnt igaza van.

Dr. Reder azt mondta kedden bármikor mehetnek, ezért a tíz órát célozta be. Ahogy sejtette, nem volt egyszerű, Clare ugyanis újra bejelentette, hogy nem hajlandó diliházba vonulni. Hiába volt minden beszéd, hogy nem diliházba mennek, hanem csak egy vizsgálatra, ő csak kötötte az ebet a karóhoz, mert, hogy azt a szegény Billy Monarrezt is félrekezelték.

Azt a szegény gyereket úgy látszik, folyton félrekezelik.

Végül beadta a derekát, amikor Adelaide megfenyegette, hogy hazaviszi magával a Homokot. Az autóban egész úton nem szólt egy szót sem, sértődöttségén Dr. Reder sem sokat segített.

Adelaide már hétfőn felhívta telefonon, és vázolta a lehetséges helyzetet. A doktor nagyon érdekesnek és szórakoztatónak találta, ami egy kicsit azért bosszantó volt. Kedden csaknem három órán át beszélgetett Clare-rel, közben Adelaide tett egy sétát a környéken, majd beugrott egy étterembe ebédelni.

Dr. Reder nem árulta el, milyen módszereket alkalmazott, de végül széles mosollyal közölte a három órás foglalkozás eredményét: amikor Joey elhagyta őket, Clare-t nagyon nagy megrázkódtatás érte. Ennek hatására jelentkezhettek a különböző személyiségek, akik azért a sorozatból vannak, mert Clare azokban az időkben volt igazán boldog, és tudat alatt ezt az elveszett boldogságot keresi. Azért a gonosz Raquel a domináns, mert így próbál védekezni a további lelki sérülések ellen.

Ezután felírt néhány gyógyszert, köztük egy erős nyugtatót, írt egy beutalót a Reder Szanatóriumba, ahol éppen a Clare-hez hasonló betegeket gyógyítják, majd kiállított egy szép összegről szóló számlát és útjukra engedte őket. Közben végig úgy viselkedett, mint aki nem teljesen normális, volt, hogy még ugrált is örömében, amikor olyan dolgot hallott, ami tetszett neki.

Adelaidet eléggé bosszantotta ez az egész helyzet, mert sokat fizetett, és a doktor semmit nem tett hozzá ahhoz, amit ő már korábban kitalált. Ha ez még nem lett volna elég, Clare jól megsértődött. Kikérte magának még a feltételezést is, hogy ő egy sorozatot játszik el egy személyben, mint valami amatőr színtársulat, majd bejelentette, hogy nincs az a hatalom, ami őt egy diliházba kényszeríthetné, főleg nem egy sarlatán szava. Ez volt az utolsó, amit mondott, a nap hátralevő részében nem szólt egy szót sem.

Szerdán már hajlandó volt tőmondatokban beszélni a lányához, csütörtökön reggel pedig Adelaide úgy döntött, hogy ebből elege van, és hazamegy. A szabadság alatt egyáltalán nem pihentető egész nap Clare kummogását nézni. Anyjánál ez az állapot eltart még egy darabig, majd megbékél, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Csak kár, hogy ez éppen most történt.

Az autóban be volt kapcsolva a rádió, és hazafelé is a már jól bevált jazz zenét sugárzó adót hallgatta. Tizenegy óra volt, éppen híreket mondtak:

– Negyvenkettőre emelkedett a tegnapi robbantásos merénylet halálos áldozatainak a száma, amikor ma délelőtt meghalt az a nyugdíjas asszony, akit válságos állapotban szállítottak kórházba. Mint már korábban hírül adtuk, tegnap nem sokkal déli tizenkettő előtt robbanás történt a vasúttársaság Oceanic Intercity járatán. A detonáció a középső kocsiban következett be, amikor a vonat az irodaházak közötti magas pályán haladt. A robbanás következtében a kocsi kisiklott, és magával rántva a szerelvény többi részét is, a pálya alatti étteremre zuhant. A hatóság azonosította a merénylőt, aki a katasztrófában életét vesztette.

Atya Úr Isten! Negyvenkettő?!

Adelaide egészen megborzongott. Nem akarta elhinni, hogy ez valóban megtörténhet. Lehetnek emberek ennyire elvakultak, hogy vélt vagy valós sérelmekért, kétes értékű célokért képesek a saját, és további negyvenkét ember életét feláldozni?

Biztosan egy keleti volt!

A gondolatra rögtön elszégyellte magát. Nem szerette az általánosítást, embercsoportok kollektív megbélyegzését, de néha, a mostanihoz hasonló esetekben be-becsúszott egy-egy ilyen ellenséges gondolat.

A következő hírekben valamit még beszéltek a SilverSky Corp. és a Peraklang IT részvényeiről, talán összehasonlították őket, de Adelaide nem figyelt oda, még nem sikerült egészen feldolgoznia az előző információt. Ezt követte néhány bulváros pletyka, időjárás, végül visszatértek az adó fő profiljára, újra megszólalt a jazz, és ki is tartott egészen hazáig.

Hazaérve örömmel tapasztalta, hogy Hodge már nincs a házban. A tartalék kulcsot visszaadhatta Leslienek, majd elkéri, amikor legközelebb találkoznak. A csomagjait letette az előszobában, majd leült a díványra. Az utazástól eléggé elfáradt. Igazából fáradtabbnak érezte magát, mint a szabadsága kezdetén. Végignyúlt a díványon.

Ez aztán szar egy hét volt!

Eszébe jutott, hogy talán le kellene vetnie a kabátot, de nem volt kedve felkelni. Ekkor megakadt a szeme a számítógépen, és rögtön eszébe jutott az egy hetes ingyenes SilverNet hozzáférés, amit még nem használt ki teljesen. Nagy nehezen összeszedte magát, feltápászkodott és bekapcsolta a gépet. Visszament az előszobába, a kabátot a fogasra akasztotta, a csomagokat pedig bevitte a nappaliba, habár semmi hangulata nem volt kipakolni. Eléggé nyomott kedvében volt, úgy érezte jól esne egy fürdő. El is indult a fürdőszobába, hogy megengedje a csapot, az ajtóban azonban megtorpant, mert a szeme sarkából észrevett valamit.

Visszafordult a számítógép felé, és megállapíthatta, hogy az előbb jól látta, amit látott. Az automatikusan elinduló böngészőben nem várt hírek nagybetűs címét olvasta:

„Újabb titokzatos eltűnések a SilverSky-nál”.

Leült a monitor elé, és elkezdte olvasni a cikket, amely szerint újabb rejtélyes eltűnések történtek a vállalat háza táján. Ezen a ponton a szerző megemlékezett a korábbi állítólagos áldozatokról, majd rátért C. Helper esetére, aki a SilverSky Corp. egyik középvezetője volt, és aki állítólag éppen eltűnése előtt jelentette be, hogy megdöbbentő dolgokat hoz nyilvánosságra, amint megszerzi a szükséges bizonyítékokat. C. Helper eltűnésével viszont semmi sem derült ki, ezért a szerző találgatásokba fogott. Az elmélete szerint új, és nagyon veszélyes technológia kifejlesztéséről van szó, amivel a vállalatot vissza akarják rántani a csőd széléről.

Adelaide nagyon elcsodálkozott, olyan érzése volt, mintha péntek óta lemaradt volna valamiről. Akkor egy másik cikkben hozsannákat zengtek a SilverSky-ról, most meg már csőd közelben van. De mintha az autóban is azt hallotta volna, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, jobban nem is mehetnének a dolgok.

A hír alatt cikkajánlókat talált, ezek olvasásával folytatta. A továbbiakban megtudta, hogy egyre több keleti vállalat dönt a nyugati irányú terjeszkedés mellett, illetve bíróság elé állítottak nyugati befektetőket törvénytelen ingatlanügyleteik miatt. A cikk alatt további hivatkozásokat talált, ezek szerint a Pereklang IT önkéntesei adományokat gyűjtöttek, de a részleteket már nem olvasta el. A rendőrségi híreket pénteken még reklámozták, most úgy kellett keresni, de a köztéri kamerák felvételeit már meg sem találta.

Az előbbi érzés csak még jobban felerősödött. Mintha megfordult volna a világ. Egyértelműen nem mondták ki, de a sorok közül kiolvashatta a szerzők véleményét, ami szerint keleten minden fejlődik, míg a nyugati világ hanyatlóban van. 

Elgondolkodva állt fel a géptől. Most már biztos volt benne, hogy utánanéz a Peraklang árainak. Ha igaz, amit olvasott, akkor pénzkidobás előfizetni a SilverNetre, hiszen ha csődbe mennek, akkor ugrik a befizetett összeg, ami viszont nem kevés.

Bement a fürdőszobába és megnyitotta a csapot. Amíg a meleg víz gyűlt a kádban visszaült a monitor elé, hogy megnézze, mi minden változott a világban az elmúlt hét alatt. Rákeresett Bella Lukaszevszkire, akit korábban agyon dicsértek a csodálatos alakításai miatt. Az eredmény pontosan beilleszthető volt az eddigi analógiába. 

„Bella Lukaszevszki botrányos alakítása Oscart ért” hangzott a cím. A cikket már régebben írták, a színésznő alakítását lehordták benne a sárga földig. A díjazását az Akadémia legnagyobb tévedésének nevezték, és politikai okokat gyanítottak a háttérben. A cikk alatt lehetőség nyílt véleménynyilvánításra is, ahol a fórumozók elég rendesen egymásnak ugrottak.

Legalább ebben nem változott semmi – gondolta. Elolvasott néhány hozzászólást, de amikor már személyeskedésbe csapott át a vita, inkább kikapcsolta a számítógépet. Túlságosan fáradtnak érezte magát a netezéshez. Közben a kád már csaknem megtelt. Elzárta a csapot, majd ledobta magáról a ruhákat és befeküdt a forró vízbe. A fárasztó hét után jólesett ez a kis lazítás. Hamar elálmosodott, néhány percre talán el is aludt. Félórát ült a vízben, közben a gondolatai a munkája felé kalandoztak. Még néhány cikket meg kellene írni Lizzy listájáról, amíg még van SilverNet. Most nem szívesen állt volna neki, túl fáradt volt hozzá. Végül úgy döntött, hogy ma már nem foglalkozik vele, majd a hétvégét erre szánja. Még csak három napot használt el az egy hetes ajándék SilverNetből, ha majd újraindítják a hozzáférést, még mindig lesz négy napja. Ha naponta egy cikket megír, már az is nagyon megkönnyíti a munkát, aztán pedig minden visszatér a régi kerékvágásba. Újra elhatározta, hogy utánanéz az előfizetési díjaknak, de úgy sejtette, a továbbiakban kénytelen lesz nélkülözni a SilverNetet, mert a SilverSky az árakat nem huszadrangú újságírók fizetéséhez szabta.

Egy kicsit eljátszott a gondolattal, hogyan lehetne minél tovább húzni az ingyenes használatot. Ha csak szombaton kérné az újraindítást, megírna két cikket, majd felfüggesztetné szerdáig. Kedden úgyis be kell mennie a szerkesztőségbe. Szerdán is megírna két cikket, majd szombatig újabb szünet. Ezzel a módszerrel további két héttel meg lehetne toldani az ajándék hetet. Azokon a napokon, amikor szüneteltetné „szabadságon” lenne, de itthon ám, nem az Arany-völgyben. Jóleső érzés töltötte el, amint elképzelte, hogy tíz óra körül felkel, megissza a kávét, délelőtt sétálgat a városban, betér néhány butikba csak úgy nézelődni, délben együtt ebédelnek Richarddal, délután pedig… A délutánokra még nem volt terve, de biztosra vette, hogy feltalálná magát. Nagyon csábító volt a gondolat, hogy még egy kicsit letérjen a helyes útról, mert Lizzy persze minderről semmit sem tudna. Az utolsó cikk miatt nem hívta, úgy tűnik elhitte, hogy Adelaide személyesen is járt az Aqua-Cityben. De azért nem árt az óvatosság.

Ha megtudná, hogy átverem, talán gutaütést is kapna.

Már a gondolattól is kicsit jobb kedve kerekedett. Így már nem is esett olyan nehezére, meghozni a döntést.

Igen! Csak szombaton kérem az újraindítást. Csak szombaton… szombaton… Akkor eddig mit néztem?!

A felismerés hirtelen jött. Ő itt azon gondolkodik, hogy mikor kapcsoltassa vissza, miközben alig egy fél órája már használta is. Pánikszerűen kiugrott a kádból, gyorsan megtörölközött magára kapta a fürdőköntösét és már futott is vissza a számítógépéhez.

Ezek a hülyék visszakapcsolták, pedig még nem szóltam!

Bekapcsolta a gépet. Az előbbi nagy nyugalomnak és békességnek nyoma sem maradt. Helyette csak dühöt érzett, hiszen ha újraindították a SilverNetet, akkor az is lehet, hogy már csak egy napja maradt. Néhány másodperc elteltével megjelent a képernyőn a szokásos üdvözlő szöveg, ami ezúttal nem is volt annyira szokásos:  

„Üdvözöljük a Peraklang Information Technology Hálózatán!”  

Adelaidenek leesett az álla. Hamarosan automatikusan elindult a böngésző program, megjelent a képernyőn a korábban beállított kezdőlap.

Igen, ez nem az Ász. Észre sem vettem.

A Központi Hírhivatal honlapja köszöntötte, de nem őt, hanem egy Hodge Mostafavi nevű felhasználót. Rövid gondolkodás után beugrott, hogy ő Leslie barátnőjének a keleti ismerőse, aki néhány napig a lakásban lakott. A férfire jól emlékezett, bár a nevet nem sikerült rögtön beazonosítani. Viszont Leslie említette, hogy számítógépen szeretne dolgozni, amíg Nyugaton van, ezért is költözött végül hozzá.

Lassan visszanyerte a nyugalmát, hiszen úgy tűnt, SilverNet ügyben eddig minden rendben. Nagy érdeklődéssel kezdett kattintgatni a számára új rendszerben. Látszatra csaknem teljesen úgy nézett ki, mint a SilverNet, a híroldalt böngészve viszont azt vette észre, hogy a már ismert hírek kicsit másképpen hangzanak, mintha egy másik világról szólnának. Ami a SilverNeten jó volt, a Peraklang Hálózat mindig rossz színben tűntette fel, és igaz volt fordítva is. A bevándorlók megkülönböztetése elleni tűntetést a Központi Hírhivatal provokációnak nevezte, az ellendemonstrálók és a rendőrök összecsapásából főleg a rendőri túlkapásokat emelte ki. A szerző fényképeket közölt a később felgyújtott kukákról, miközben értetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy miért is vannak a kukák az utcán, amikor aznap nincs szemétszállítás. A cikk itt egy merész következtetéssel újra a provokációhoz kanyarodott vissza.

Itt is volt bűnügyi rovat, amit újra megnyitott. A hírek többnyire keleti bűncselekményekkel foglalkoztak, tényszerűen, fényképek nélkül.

Megint eszébe jutott Bella Lukaszevszki, aki Nyugaton ünnepelt színésznő, Keleten tehetségtelen ripacsnak számít. A róla szóló cikket nem olvasta el újra.

A gazdasági hírek jóformán másról sem szóltak, mint a Peraklang IT szárnyalásáról. Több cikkben is foglalkoztak a gazdasági csodával, külön kiemelve, hogy ezt az eredményt egy olyan közegben érte el, ahol virágoznak a kisvállalkozások. Ellenben a SilverSky Corp. Nyugaton mindent letarolt, agresszív terjeszkedése miatt alig maradt mellette más vállalat, most mégis a csőd szélén támolyog. A szerzők mindegyik cikkben felhívták a figyelmet arra a veszélyre, amit a nyugati cég keleti térnyerése jelentene. A hírek mellett az oldalsávban felbukkanó reklámadakozásra buzdította a netezőket, az így összegyűlt összeget a Peraklang munkatársai juttatnák el a vonatbaleset túlélőinek, valamint az áldozatok családjának.

A vonatbaleset!

Nem kellett sokáig keresnie, a szerdai hírek között megtalálta a „Robbanás a vonaton” címet viselő rövid cikket. Egy kattintással megnyitotta, a látottaktól azonban tátva maradta szája. A néhány soros hír a következőképpen szólt:

„Szerdán, nem sokkal a déli órák előtt öngyilkos merénylő robbantott az Oceanic Intercity-n. Rendőrségi feltételezések szerint a merénylet célpontja az ismert drogbáró, Iago Toothaker volt. Az ismert bűnöző abban az étteremben ebédelt, amelyre a detonáció következtében a szerelvény rázuhant. Az ezrek életét tönkretevő maffiózó nem élte túl a merényletet.”

Iago Toothaker? Úgy tudtam, ő egy bankár.

Ezt a nevet eddig többnyire gazdasági hírekben hallotta, de többször megjelent különféle alapítványok támogatójaként is.

A cikk alatti hozzászólások megdöbbentőek voltak. Az áldozatokkal csak kevesen törődtek, a hozzászólók többsége úgy tekintett az eseményre, mint örömhírre. Egy veszélyes bűnözővel kevesebb lett, hogy mi volt az ár, az nem számít. A vélemények között volt egy, amit csupa nagybetűvel írtak:  

„RÉSZVÉTEM AZ ÁLDOZATOK HOZZÁTARTOZÓINAK. VÍGASZTALJA ŐKET A TUDAT, HOGY HALÁLUK NEM VOLT HIÁBAVALÓ!”  

Minden halál értelmetlen! – gondolta, majd felállt a számítógéptől. Kiment a konyhába egy pohár vízért, közben folyamatosan zakatolt az agya. Össze volt zavarodva, megpróbálta rendezni a gondolatait. Újra végiggondolta, hogy mit is tud. Létezik két vállalat, amik netes hozzáférést biztosítanak. Bárki előfizethet bármelyikre, de úgy alakult, hogy a SilverSky szinte teljesen lefedte a nyugati piacot, ugyanezt tette a Peraklang Keleten. A hálózatok tudomása szerint nem átjárhatók, a Peraklang Hálózat használói nem férnek hozzá a SilverNethez, és fordítva is igaz. Azt is tudta, hogy a SilverSky ellenőrzése alatt tartja az általa szolgáltatott oldalakat, a híreket pedig csak a cég alkalmazásában álló újságírók szerkeszthetik. Ő is volt több állásinterjún, a központi irodaépületbe kellett mennie, ahol a kapott jelentkezési lapot kellett kitöltenie. A kérdőíven a jelentkező tanulmányain és munkatapasztalatán kívül részletekbe menően vizsgálták a leendő munkatárs személyiségét. Állítólag személyesen a vezérigazgató választotta ki a szerencséseket. Adelaide nem kellett nekik, jobb híján így lett Lizzy munkatársa és az „Utazz velem!” rovat szerkesztője.

Eddig csak egy napig használta a SilverNetet, de eszébe sem jutott megkérdőjelezni az olvasottak valóságtartalmát. Most meg itt vannak a Peraklang hírei, teljesen más szemszögből közelítik meg a történteket. Ha először ezeket olvasta volna, mindenről teljesen más lenne a véleménye.

Ha találkoznék valakivel, aki a Peraklang Hálózatot olvassa, akkor azzal nagyon komoly vitáink lennének.

Megivott egy pohár vizet, majd visszaült a számítógéphez, hogy tovább böngésszen. A vonatbaleset oldala időközben automatikusan frissült, az ajánlók között új weblapok jelentek meg.

– „A merénylő családja semmit sem sejtett” – olvasta hangosan a címet. Egy kattintással megnyitotta az oldalt, a látottaktól pedig majdnem hanyatt esett. A szöveget el sem olvasta, minden figyelme arra a fényképre irányult, ami az állítólagos merénylőt ábrázolta.

– De hát ez… ő… ez… – a fotóról Hodge nézett vissza rá, a férfi, akinek kölcsönadta a lakását, és aki itt felejtette a Peraklang hozzáférését. A képaláírás tökéletesen illeszkedett a cikkek íróinak véleményébe:

„Merénylő, vagy hősi halott?”

A Hodge fotója okozta első sokkot fokozatosan izgatottság váltotta fel. A már majdnem elfelejtett oknyomozó énje kezdett újra feléledni.

Itt valami nagy átverés van!

Még csaknem egy órát böngészte a Központi Hírhivatal híreit, de azt kellett tapasztalnia, hogy a tudósítások nagyobb része mégis csak Keletről szól. Bekapcsolva hagyta a számítógépet, felöltözött, és közben azon gondolkodott, hogyan juthatna hozzá a SilverSky Corp. által szerkesztett hírekhez. A SilverNet egyelőre szóba sem jöhet, a visszakapcsolása a Peraklang Hálózat elvesztésével járna. Egy profi informatikus valószínűleg megoldaná, hogy mindkettőt el lehessen érni, de Adelaide inkább nem akart szólni senkinek, végül is az, hogy most megvan neki a Peraklang Hálózat, nem egészen szabályos.

Tévén sem nézheti a híreket, mert az még Clare-nél van az Arany-völgyben. Megvan viszont a rádió az autóban. Keresett néhány üres lapot meg egy tollat, és lesétált velük a parkolóba.

A következő órákat jegyzeteléssel töltötte. Megkereste az egyik olyan rádióadót, ahol egész nap folyamatosan hírek és különféle elemző műsorok mennek, és lejegyzetelt mindent, amit fontosnak tartott, mindent, amit a nyugati világra jellemző módon tálaltak. Amikor beteltek a lapok, felment a lakásba, hogy újakat hozzon, előtte még megevett egy szendvicset, amit a hűtőszekrényben talált maradékokból készített. Utána visszament az autóhoz, és késő estig tovább jegyzetelt. Sötétedés után felkapcsolta az utastérben a kislámpát, de nem látott túl jól a fényénél, a szeme elég hamar meg is fájdult, így reggelig felfüggesztette a rádióhallgatást.

Másnap korán kelt, és délelőtt még jegyzetelgetett, amíg egyszer csak meg nem szűnt a vétel. A SilverSky pontosan betartotta az egy hetes ingyenes használatot. A rádióról hét nappal a megjelenésük után újra eltűntek a tematikus adók. Úgy sejtette, a tévén sem lehet már befogni mind az ötszáz csatornát.

Szívet melengető érzés volt arra gondolni, hogy Clare talán éppen a Nefelejcs TV-n nézte a Nicolas legújabb részét, és most zavarodottan nyomogatja a gombokat a távirányítón, közben pedig nem érti, miért ment el a kép.

A lakásba visszatérve kissé ostobának érezte magát, mert rájött, hogy a hifibe épített rádióról teljesen megfeledkezett. Nem kellett volna az egész napot az autóban tölteni, jegyzetelhetett volna a lakásban is. De már késő volt, a benti rádióról is eltűntek a tematikus adók.

A munka további része már gyorsabban ment. A lejegyzetelt híreket megkereste a Központi Hírhivatal hírei között, és összehasonlította őket. Nem volt meg mind, a kevésbé jelentős nyugati eseményekről nem tudósítottak. Amiről igen, azt megint teljesen más megközelítésből tették. Péntek este Adelaide elégedetten állt fel a számítógép elől.

Valamelyik nem mond igazat. Rájövök, és ez lesz az én nagy sztorim.

Az izgalomtól teljesen felpörögve beütötte Lizzy számát a mobilján.

– Halló! Adelaide vagyok.

– Szervusz, gyönyörűm! – köszöntötte Lizzy örvendezve. – Hazaérkeztél? Jól érezted magad a Sziklás-hegységben? Úgy hallottam sikerült szép időt kifognod.

– Jól, igen – hazudta, holott még egy percet sem foglalkozott a Sziklás-hegységben „eltöltött” hétvégével. – Nem is ezért hívlak. Véletlenül ráakadtam egy nagyon jó sztorira.

– Ne is folytasd! Csak azzal törődj, amit mondtam. Vagy rajt van a listán?

– Nem, Lizzy! Nincs rajt a listán, nem is utazással kapcsolatos, de ha igazam van, akkor egy nagy disznóságról ránthatnánk le a leplet. A SilverSky és a Peraklang…

– Tudod jól, hogy ezt nem szeretem! Mi csak egy kis női magazin vagyunk, és…

– De ezzel nagyok lehetnénk! Talán még a nagy híroldalak közé is beléphetnénk.

– A Mi nők magazin, mint nagy híroldal? Hát ez vicces lenne. Adelaide kezdett dühbe jönni.

– Bent vagy még? Bemegyek és elmondom személyesen.

– Mikor? Most? Már kezd sötétedni.

– Most rögtön indulok. Elmondok mindent részletesen, és majd utána mondj nemet, ha tudsz!

Az asztalról felmarkolta a jegyzeteit, begyűrte a táskájába, és futva indult az ajtó felé. Még életében nem érezte magát ennyire elevennek. Szinte repült lefelé a lépcsőn az autóhoz, amikor egy közjáték megállásra késztette.

Kilépve a lépcsőház ajtaján annyit látott, hogy egy számára ismeretlen, jól öltözött, férfi egy óriási pofont adott Basilnek, amitől a szomszédja elterült a földön.

– Hé! Mi a fenét csinál!

A férfi nem zavartatta magát, és egy jó nagyot belerúgott a még mindig fekvő Basilbe.

– Ne szólj közbe, kislány! – újabb ütésre készült, de Adelaide elkapta a csuklóját.

– Hagyja abba! Fejezze be, mert rendőrt hívok. Mit képzel, ki maga? A jólöltözött ember a határozott fellépéstől meglepetten fordult vele szembe.

– Ha éppen érdekli, a nevem Neil Kinsolving. Engedje el a kezem! – kirántotta a kezét Adelaidéből. – Talán a rokona, hogy így szívén viseli a sorsát? Mert akkor kifizethetné a kárt, amit ez a debil okozott.

Az autójára mutatott, gyönyörű, ezüst fényű cabrio állt mellettük, az oldalán egy méter hosszú világosabb vékony csíkkal. Talán egy vicces kedvű gyerek karcolhatta végig egy érmével.

– Neeee! – tiltakozott Basil.

– Nem ő volt. Sohasem tenne ilyent.

– Láttam! – erősködött Kinsolving. – A kis köcsög itt bujkált a kocsim mögött. Amikor rákiabáltam megpróbált meglépni, akkor vettem észre, hogy mit csinált.

Hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon ököllel a már majdnem álló Basil arcába ütött, aki ettől újra elesett, majd elsírta magát. A szeme alatt rögtön véraláfutások keletkeztek. Kinsolving hangos nevetésbe tört ki:

– Fuss anyádhoz, ott pityeregj tovább, kis buzi! Adelaide agyát elöntötte az indulat, félrelökte a férfit, aki nekiesett az autójának.

– Ne lökdösődj anyukám, mert te kapod a következőt! – fenyegetőzött Kinsolving.

– Ide figyeljen! – Adelaide lázasan kutatni kezdett a táskájában. – Ide figyeljen, maga láthatóan gazdag, ámde idióta barom. Itt a névjegykártyám.

A kártyán a neve, beosztása és telefonszáma volt csak olvasható. – El tudjuk intézni ezt az ügyet ketten is. Holnap hívjon fel, akkor majd időt szakítok magára és az autójára. Ma nem!

A férfi megvonta a vállát.

– Ha ki akar fizetni egy vagyont, az a maga baja.

Beszállt az autójába, de mielőtt elhajtott volna, búcsúzóul még odakiáltott Basilnek:

– Menj haza, hülye gyerek!

Amikor kettesben maradtak Adelaide felsegítette szomszédját.

– Jól van? Ne hívjak orvost?

– Ne… Nee… – próbált meg beszélni, de alig kapott levegőt. Együtt felmentek a lépcsőn. Basil keze annyira remegett, hogy Adelaidenek kellett a kulcsot a zárba tenni. Nagyon dühös volt, és közben tehetetlennek is érezte magát. Nem értette, hogyan történhetett meg mindez.

Az ilyen vadbarom egyáltalán minek él?

Betámogatta szomszédját a hálószobába, és lefektette az ágyra.

– Biztosan nincs szüksége valamire? Nekem most el kell mennem egy kis időre, de hazafelé újra benézek.

– Köősz – felelte Basil alig hallhatóan.

Adelaide lesétált a lépcsőn, közben legszívesebben ő is elsírta volna magát.