Hodge beköltözése után Adelaide még nem indult azonnal az Arany-völgybe. Először a városközpontba ment. Út közben végiggondolta, mi mindenre lesz szüksége a következő héten. A legegyszerűbbnek azt találta, hogy végigjárja a T-Roy bevásárlóközpontot, ahol mindent megkaphat, amire szüksége lehet. Menet közben kihasználta az alkalmat, és a SilverSky Zafír csomagjának rádióit hallgatta. A bőség zavara volt itt is, egy perc alatt legalább negyven különböző adót talált.

– …új üzemegységet nyitott. – Az egyik rádión éppen a hírek végét kapta el. – Az üzemben főleg a bevándorlók számára kínálnak munkalehetőséget. A gyár igazgatója elmondta, hogy a múlt heti tűntetés hívta fel a vállalatvezetők figyelmét a problémára, ezért döntöttek a hátrányos helyzetű munkavállalók foglalkoztatása mellett.

Nagyon helyes.

Adelaide örült a hírnek, most már biztosra vette, hogy támogatni fogja azokat az aktivistákat, akik elérték mindezt. A híreknek vége lett, a műsor jazz zenével folytatódott. Szerette ezt a műfajt, ezért nem is keresett másik adót.

Először a bevásárló központ üzletsorán lévő pizzériában megebédelt, csak utána kezdte meg a vásárlást. A kocsija hamar megtelt. Főleg élelmiszereket vett, nem akarta elfogyasztani anyja készletét. Igaz, az Arany-völgyben is megvehette volna az ebédre valót, de nem igazán kedvelte a kis boltokat. Mindig is eladó fóbiája volt. Jobban szerette, ha vásárlás közben nem szólítják meg, főleg nem a „Miben segíthetek?” kérdéssel. Azt sem bánta, ha nem köszönnek vissza az eladók, csak őt hagyják békén. Itt a T-Royban mindig nyugodtan nézelődhetett.

Az ennivaló mellé választott egy könyvet is: Dan Greany „A kulcsok” című regényét. A fülszöveg alapján egy szórakoztató történetre számíthatott, tele rejtéllyel. A könyv mellé még választott egy nadrágot is. A ruha osztály mellett elhaladva vette észre, és nem tudott neki ellenállni. Felpróbálta, a méret éppen jó volt és nem is került sokba.

A pénztárnál, miközben a bankkártyát kereste a táskájában, a kezébe akadt egy névjegykártya. Dr. Edmund Reder pszichiáter elérhetőségei voltak rajta, ezt kapta a doktornőtől, amikor Clare-nek vízi balesete volt. A bankkártyát is megtalálta, átadta a pénztárosnak. Az az ötlete támadt közben, hogy miután bepakolt az autóba, felhívja a doktort, és időpontot kér. Talán előbb túleshetnek az egészen, utána pedig nyugodtan élvezheti a szabadságot.

Az áruház parkolójában váratlanul a szomszédjába botlott. – Jó napot, Basil! – köszöntötte jókedvűen.

– Eeeeaaadel!

– Hogy van? Választ nem kapott, de az a sajátos, szájszegletben bujkáló mosoly elárulta, hogy Basil jól van, és a hangulata is kitűnő.

– Eeolaa uut? – kérdezte, majd kivette Adelaide kezéből a bevásárlókocsit, és eltolta az autóig. Miután kinyitotta a csomagtartót, még bepakolni is segített.

– Köszönöm a segítséget! Jöjjön, meghívom egy kávéra!

A bevásárló központ épületében, az üzletsoron volt egy kis kávézó, oda ültek be. Adelaide magának egy sima eszpresszót kért, Basilnak kapucsínót rendelt. Kávézás közben elmesélte neki, hogy éppen nyaralni megy. Basil kellemes pihenést kívánt, de úgy, hogy valószínűleg senki sem értette, kivéve Adelaidet, aki már megtanulta, hogy szomszédja beszédét hogyan is kell lefordítani.

Valamiért már az első találkozásukkor szimpatikus lett neki a férfi, ezért később is sokat voltak együtt. Ezalatt az idő alatt csak még jobban megkedvelték egymást. Adelaide nem érzett iránta vonzalmat, inkább anya-fiú kapcsolat volt közöttük. Basil már elmúlt harminc éves, a szellemi szintje mégis olyan volt, mint egy gyereké.

Eszébe jutott az eset, amikor Richarddal nagyon összevesztek. Az okára már nem emlékezett. Végigbőgte az egész éjszakát, másnap kialvatlanul és rosszkedvűen ment dolgozni. Basil a falon keresztül mindent hallott. Amikor délután hazaérkezett, már várta. Ott ült a lépcsőn a lépcsőház ajtaja mellett. Adelaide leült mellé, hogy szokása szerint néhány szót beszélgessenek. Amikor Basil megkérdezte mi történt, elmondta az egész esetet az elejétől, a veszekedést, és hogy talán végleg szakítottak. Basil akkor megígérte, hogy elveszi feleségül, ha Richard nem jönne vissza. Biztosan nem gondolta komolyan, ahogy Adelaide sem hitte egy percig sem. Viszont olyan aranyos volt, ahogy megpróbálta komolyan előadni a lánykérést, hogy Adelaide rögtön megenyhült. Vannak emberek, akiknek a megjelenése megnyugvást adhat bármilyen helyzetben. Basil éppen ilyen volt Adelaide számára. Richarddal végül kibékültek, de szomszédjával a kapcsolat ettől semmit sem változott.

A kávézás után elváltak útjaik, Adelaide az autójába ült, de a tükörből figyelte Basilt, amíg el nem tűnt a következő sarkon. Ekkor elővette a névjegykártyát, és a mobilján beütötte a számokat. Míg kicsengett, végig szeretett szomszédja járt a fejében.

– Dr. Edmund Reder irodája! – hallatszott egy férfi hangja.

– Adelaide Villareal vagyok, dr. Redert keresem.

– Én vagyok az, személyesen… sajnos! – felelte a hang. – Az asszisztensem felmondott… sajnos.

Adelaide kicsit zavarba jött a doktor furcsa viselkedése miatt.

– Gabardi doktornő adta meg a számát. Egy időpontot kérnék, ha lehet egy héten belül.

– Természetesen. Ma vasárnap van, hétvége. Holnap hétfő, de még nagyon a hét elején. Legyen kedd! Bármikor jöhet, egész nap itt vagyok. Ha van szakvéleménye más orvosoktól, kérem, hogy hozza el. Szed nyugtatókat, vagy valami mást?

– Nem, de nem én… – próbált tiltakozni Adelaide.

– Alkoholt rendszeresen fogyaszt?

– Nem nekem vannak problémáim, hanem az anyámnak. A doktornő szerint valamilyen skizofrén személyiségzavara van. Időnként úgy viselkedik, mintha másvalaki lenne.

– Ó, az jó! – nevetett fel a doktor fellelkesülve. – Ez nagyon érdekes eset lesz!

Ez betegebb, mint anyám!

Adelaidnek nem nagyon volt szimpatikus dr. Reder, gyorsan le akarta zárni a beszélgetést.

– Akkor kedden megyünk.

– Még egy szóra! – szólt közbe a doktor. – A betegek új személyisége általában a valósághoz köthető. Talán valamelyik szülő, rokon, esetleg valaki, akit máshonnan ismert, látott, vagy csak hallott róla. Próbáljanak meg rájönni, hogy ki az! Visz hall!

Ezzel Dr. Reder szó szerint lecsapta a telefont. Adelaide már előre tartott a keddi találkozótól. Ha ilyen a telefonban, milyen lesz személyesen?

A parkolóból kiérve ráfordult az Arany-völgy felé vezető útra. A rádióban még mindig jazz szólt, ezért továbbra sem keresett másik adót.  

Késő délután érkezett meg anyja tóparti házához. Aranyvölgybe érve rögtön megrohanták az emlékek. Nem volt rossz gyerekkora, sőt, kimondottan jó volt, a legtöbben csak álmodhatnának hasonlóról. Mindent megkapott, ami kell egy gyereknek, a szülők mindenben támogatták, legyen szó akár tanulásról, akár szórakozásról. Mégsem volt elkényeztetve. Apjának komoly életviteli elvei voltak. Az egyik ilyen: csak abba kezdj, amit be is fejezel! Joey is eszerint élt, és elvárta Adelaidetől is. Nem ellenezte, amikor a lánya elkezdett teniszezni, csak mert az osztálytársai is azt tették. Kiderült azonban, hogy részükről ez csak úri passzió volt, a társaságban jól hangzott, hogy a gyerek teniszezik. Kitartás viszont a legtöbbször hiányzott, a barátai néhány hónap után abbahagyták. Joey nem csodálkozott ezen, pontosan beleillett abba a képbe, amit az arany-völgyi sznob úri társaságról alkotott, nem sokkal odaköltözésük után. Adelaide viszont nem hagyhatta abba a teniszedzéseket, bármennyire is utált egyedül járni. Két év után végül felmentést kapott apjától. A mozgás nem ártott meg, a lovaglóórákra – ami az úri népek legújabb mániája volt – viszont így már be sem iratkozott.

Joey másik alapelve így hangzott: akinek nincs pénze, az ne ugráljon! Ezt belenevelte a lányába is. Talán Adelaide volt az egyetlen középiskolás a környéken, aki a jogosítványa megszerzése után nem kapott autót. Joey ragaszkodott hozzá, hogy gyűjtse össze legalább a szükséges pénz felét, amit majd kiegészítenek. Így Adelaide kénytelen volt a szünidő és a hétvégék nagy részét végigdolgozni. Önszántából tette, nem bánta meg. Az autót végül két év munka után megkapta, ráadásul azóta dolgozni is jobban szeretett. Jobban örült a kocsijának, mint a barátnői, habár az övét használtan vették, ráadásul régebbi típus is volt. De megdolgozott érte, és így sokkal többre értékelte.

Apjának ezt a két fontos alapelvét a saját életébe is következetesen alkalmazta. Csak olyan dolgokba kezdett, amit feltétlenül akart, és nem csak múló fellángolás volt. Hitele, tartozása soha életében nem volt, a lakását is egy összegben fizette ki, igaz némi szülői támogatás és előtte jó néhány évnyi nadrágszíj összehúzás kellett hozzá.

A tóhoz érve eszébe jutottak azok a nyugalmas nyári esték, amikor Joey és Blaise horgászni mentek, Clare és Aurora pedig leültek a tévé elé megnézni az éppen aktuális slágersorozat következő részét. Adelaide közben a teraszon ücsörgött és egy könyvet olvasott. A nyitott ablakon át kiszűrődött a tévé hangja, így olyan érzése volt, mintha egyszerre két történet részesévé vált volna. A sorozat és a könyv cselekménye képzeletében egyszerre, időnként egymással összekeveredve játszódott le. Azoknak az estéknek ettől egészen sajátos hangulata lett.

A házhoz közel parkolt le, a csomagokat az autóból a teraszra vitte, és elindult a kert felé, ahol meg is találta Claret. Anyja megint a virágaival bíbelődött.

– Szia, anya! – köszöntötte. Clare felnézett a növényei közül, és Adelaide legnagyobb meglepetésére úgy tűnt, mintha nem ismerné fel.

– Jó napot kívánok! – viszonozta a köszöntést. Mosolygott, de volt a hangjában valami fura. A beszéde úri módon távolságtartónak tűnt.

Csak nem…

Adelaide még nem találkozott anyjának egyik új személyiségével sem. Nem tudta mit tegyen, először meg is ijedt.

– Nem vagy jól? – kérdezte határozatlanul.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte Clare ugyanazon a hangon. Adelaidenek eszébe jutott a beszélgetése dr. Rederrel. Elhatározta, hogy belemegy a játékba. Összeszedte magát, és válaszolt:

– Nem kerestem senkit, csak nézelődtem. Tudja gyerekkoromban itt laktunk, és szerettem volna megnézni, hogy mi történt a környéken… a házunkkal.

– Hát az bizony már régen lehetett – felelte a nő. – Mi már vagy húsz éve itt élünk. Otthagyta a növényeit, és közelebb lépett. Most már sokkal közvetlenebb hangot ütött meg:

– Én Clarita Assunção vagyok – kezet fogtak, ahogy ismeretlenek első találkozásánál szokás. – Adelaide Villareal – szemmel láthatóan nem tűnt ismerősnek a neve.

– Villareal? Nem emlékszem már kik laktak itt előttünk. Jöjjön be! Megiszunk egy teát, közben megnézheti a házat.

A ház felé haladva Adelaide a családjuk történetéről kezdett beszélni, hátha attól anyja felismeri. Az ajtóhoz érve hallotta, hogy cseng bent a telefon. Clarita gyorsan felkapta, közben intett neki, hogy lépjen be.

– Halló! Szia! – egy női hang volt a túloldalon. – Tudom, nem felejtettem el. Megkeresem és felhívlak később. Clarita az ajtó felé fordult, és rámosolygott a még mindig ott álló Adelaidere.

– Most érkezett meg a lányom, de tényleg megkeresem. Visszahívlak, szia!

Letette a telefont. Újra Clare volt, Clarita asszonynak hírehamva sem maradt.

– Gyere be! Mit állsz ott. Már nagy vagy, de azért egy puszit még kaphatok!

A két személyiség közötti váltás rendkívül finoman, észrevétlenül ment végbe. Adelaide is főleg abból vette észre, hogy anyja most már felismerte, és viselkedéséből eltűntek az úri népekre jellemző stílusjegyek.

– Örülök, hogy újra a régi vagy! – felelte Adelaide, miközben két puszit adott.

– Igen, bár a derekam még fáj néha, biztos az időjárástól.

Adelaide arra a következtetésre jutott, hogy Clare vagy nem tud a többi személyiségéről, vagy csak most nem vesz tudomást róluk. Az utóbbit tartotta valószínűbbnek. Clare sohasem szerette, ha mások aggódnak miatta. Nem akart gondot okozni, ezért bármi baja volt – akár testi, akár lelki – megpróbálta titokban tartani. Adelaide hálás volt érte, hogy most is meg akarja kímélni az aggódástól, ezért nem is firtatta a dolgot. A doktor majd kitalál valamit. Azt még nem gondolta ki, hogy mivel veszi rá anyját, hogy elmenjenek a pszichiáterhez, de most nem is akart ezen gondolkodni. Fáradt volt az úttól, és még úgyis van addig egy egész nap, majd csak alakul valahogy.

Clare természetesen siránkozott egy sort, amikor Adelaide az autóból bevitte azt a rengeteg élelmiszert, amit a T-Roy áruházban vett.

– Minek, amikor itt is annyi minden van? – tette fel az ilyenkor már szokásos kérdést.

– Úgyis egy hétig szívom itt előled a levegőt, a minimum, hogy előtte bevásárolok – felelte Adelaide, és nem engedte, hogy Clare kifizesse.

– Hoztam még sok minden mást is, de az legyen meglepetés!

– Igen? Na és mi lenne az? – kíváncsiskodott Calre. – Mondjad már! Tudod, hogy nem bírom a feszültséget!

– És mi lenne, ha csak holnap mondanám meg, már úgy is késő van…

– Szó sem lehet róla! – szakította félbe anyja – Egész éjszaka nem tudnék aludni.

– Jó, de előbb kipakolok. Addig fejezd be a kertészkedést.

Clare visszament a kertbe, a szerszámokat gyorsan összeszedte és egy pillanat alatt bedobta a fészerbe. Még csak azzal sem foglalkozott, hogy a helyére tegye őket. Adelaide mindezt jól látta az ablakból, és jót mosolygott anyja kíváncsiságán. A nappaliban volt a ház egyetlen tévéje. A PENGE márkájú készülék már akkor is megvolt, amikor Adelaide még ott lakott. Többször felajánlotta, hogy vesz egy újat, de Clare hallani sem akart róla.

– Még sohasem kellett javítani. Az új biztos nem lenne ilyen tartós – mondogatta ilyenkor, és Adelaide kénytelen volt belátni, hogy igaza van.

A készülék használata nem tűnt bonyolultnak. A SilverSky Zafír csomagjának átirányított csatornái hamar előkerültek. A tévé viszont régi volt, nem fért el mind az ötszáz adó. A filmeket és a sorozatokat viszont még így is nézhetik, a sport lemaradt, de az nem számított. Egyiküket sem érdekelte igazán.

Clare hirtelen megjelent az ajtóban.

– Hol van? Mutasd! – Alig kapott levegőt az izgalomtól.

– Voilà! – mutatott Adelaide diadalmasan a tévére. Clare arcára odafagyott a mosoly.

– Az az én régi tévém.

– Nem az a lényeg, hanem ami benne van. – A távirányítóval először a CineMiner elnevezésű mozifilmeket játszó csatornára kapcsolt.

– Mi ez? Eddig nálam nem lehetett fogni. – Van itt még sok minden más is – Adelaide gyorsan váltogatta a csatornákat. előkerült a CineMiner 2, amit a Filmarchívum 1-2 követett. Sorra került jó néhány hírcsatorna: S-News és társai, voltak kizárólag show-műsorokat játszó adók is. Észrevette, hogy beállított néhány tele marketinges csatornát, de gyorsan átugrotta őket. Nem érdekelte, és nem tartotta túl jónak a bemutatott termékek minőségét. Clare pedig jobb, ha nem néz ilyeneket. A betegsége óta nem bízott meg teljesen anyja ítélőképességében. Semmi szükség, hogy mindenféle értelmetlen dolgokra költse a pénzét.

A Zafír csomag nagy részét a tematikus filmcsatornák tették ki. Clare meg sem tudott szólalni. Olyan arcot vágott, mint akinek most teljesült élete legnagyobb álma. Adelaide megmutatta a western, vígjáték, sci-fi, dráma műfajokat játszó adókat. Rövid ideig nézték a STage Tv ajánlóját. Adelaide ebből arra következtetett, hogy a STage Tv többnyire színházi közvetítéseket ad. Végül elérkeztek a Nefelejcs TV-hez, ahol egész nap sorozatok mentek.

– Várj! Nem menj tovább! – kiáltotta Clare izgatottan. – Ez a Nicolas! Tavaly ment az egyesen. Biztosan ismétlés. Az egyik kedvenc sorozatom.

Leült a kanapéra, közben a szemét egy másodpercre sem vette le a képernyőről. Arcán egy rövid ideig valamiféle földöntúli gyönyör tükröződött. Végül csalódottan fölállt.

– Éppen most lett vége. Honnan szerezted ezt a rengeteg új adót? – fordult a lányához.

– Egy ügynök volt nálam, egy hét ingyenes használatot kínált. Próbáljam ki, hátha megjön a kedvem az előfizetéshez.

– Nem kellene megbíznod azokban az emberekben. Az a munka nem tisztességes.

– Emiatt ne aggódj, nem fizetek elő semmire. Túl drága, nem az én pénztárcámhoz szabták.

Sajnos! – tette hozzá gondolatban.

– Jut eszembe! Más téma: felhívtam dr. Redert, keddre adott időpontot – hozakodott elő mégis a témával.

– Ki az a dr. Reder? – Clare gyanakodva mérte végig a lányát.

– A pszichiáter, akit Gabardi doktornő ajánlott. Emlékszel?

– Jól vagyok! – felelte Clare elszontyolodva. – Semmi szükségem pszichiáterre. Edna egy kontár. Nem érti a mesterségét.

– Jaj, anya! A doktornő csak jót akar.

– Nem érti a dolgát! A múltkor is kórházba küldte Billy Monarrezt. Azt a szerencsétlen kisgyereket majdnem megműtötték, pedig csak megfázott. Hetekig volt sokkos állapotban az élménytől.

– Igaz ez? – Adelaide nem hitt anyjának, úgy érezte csak ki akar bújni a vizsgálatok alól.

– Hidd el! Az a nő egy kontár. Jól vagyok, nem megyek pszichiáterhez. Inkább kapcsolj az egyesre! – mutatott durcásan a lánya kezében lévő távirányítóra. – Mindjárt kezdődik a „Még egy lépés a szerelemért”.

– Jaj, Anya! Már megbeszéltem a doktorral. Egyáltalán nem volt könnyű időpontot szerezni – hazudta.

Clare nem válaszolt, kivette a kezéből a távirányítót, és a közszolgálati adóra kapcsolt. – Miért nézed az egyest, amikor hoztam újakat? Clare továbbra sem felelt, láthatóan megsértődött. Adelaide belátta, hogy itt már vitának nincs helye. Ez volt Mrs. Villareal fegyvere. Ha nem úgy történt valami, ahogy szerette volna, megsértődött, és órákig, volt úgy, hogy napokig nem szólt egy szót sem. Adelaidenek viszont volt még egy adu ásza, amit ki is használt.

– Látom, megint megsértődtél. Pedig hoztam még valami – Clare a tévéről a lányára pillantott, majd vissza a képernyőre –, de inkább majd máskor adom oda. Mondjuk kedden este.

– Mi az? – kérdezte Clare érdektelenséget színlelve, miközben a sorozat előtti reklámot nézte.

– Szép emlékek kapcsolódnak hozzá, de majd kedden…

– Na, jó! – Clare felállt a kanapéról. A kíváncsisága legyőzte. – Szeretném látni!

– Téged nem is érdekel! – most Adelaide színlelt sértődést, és elindult a szobája felé.

– Adelaide! – kiáltott utána az anyja. – Adel… Ne mérgesíts! Tudod, hogy nem tudok majd aludni az éjszaka. Mi az?

Győztem!

– A pszichiáter? – fordult vissza a szobaajtóból.

– Mit bánom én! De most azt mutasd, amit hoztál!

Adelaide elővette a táskájából a DSD lemezt, amire még otthon felírta „A homok titkait”, anyja kedvenc sorozatát. Alkoholos filccel ráírta a címet is, így Clare azonnal felismerte, miről van szó. Kezébe vette a lemezt, egy ideig átszellemülten nézegette.

– Ez volt a kedvenc sorozatom. Hogyan sikerült megszerezned? Már akkor is réginek számított, amikor esténként Aurorával néztük.

– Mondjuk úgy, az ügynök ajándéka ez is.

– Meg akar vesztegetni, de ennek az ajándéknak azért örülök. Száznyolcvan rész, ez azt jelenti, ha minden nap megnézek kettőt, akkor majdnem három hónapig kitart.

Adelaide csak mosolygott anyja lelkesedésén. Tudta jól, hogy nem csak két részt néz majd meg naponta, hanem talán ötöt is.

– Kapcsold be gyorsan! – adta vissza a lemezt.

– De most kezdődik a „Még egy lépést a szerelemért”.

– Nem érdekes, az fele olyan jó sem volt, mint a Homok! – ellenkezett Clare.

Homok. Annak idején így emlegették röviden egymás között a sorozatot. Adelaide betette a lejátszóba.

– Dőljön hátra a kanapén Clare asszony, kezdődik a Homok első része! – elindította a filmet.

Clare leült, és megszűnt körülötte a világ. Adelaide legalábbis így vette észre.

– Kiülök egy kicsit a teraszra, te csak nézd a filmet! – mondta, majd kiment a konyhába.

Megpróbálta felidézni, miről is szólt a Homok, de nem nagyon emlékezett rá. Egy férfi és egy nő szerelme körül bonyolódott a cselekmény, de hát annyi ilyen sorozat van, ki emlékezne éppen erre?

Készített magának egy csésze teát, majd kiült vele és az áruházban vásárolt könyvvel a teraszra. A nap már lemenőben volt, de a levegő még nem hűlt le. Beüzemelte a szúnyogriasztót, hogy a vérszívók ne zavarják az olvasásban, és felkapcsolta a lámpát. A teljesebb élményhez az autórádió szolgáltatta a háttérzenét. Éppen a terasz mellett parkolt, ezért nem is kellett nagyon felhangosítani.

– …terrorveszély miatt készültséget rendeltek el. – Éppen híreket mondtak a jazz zenéket játszó rádióban, de azt már nem tudta meg, hol van terrorveszély. Nem is érdekelte, nem nagyon hitte el a terroristákkal kapcsolatos híreket. Felesleges hangulatkeltésnek tartotta, amivel a politikusok próbálják igazolni, hogy mennyire szívükön viselik a nép sorsát.

Belekortyolt a teájába, közben kezébe vette a könyvet.

Dan Greany: A kulcsok.

A továbbiakban nem is foglalkozott a hírekkel, az utolsóra azonban felfigyelt.

– A Peraklang IT állami segítséggel rendezte adósságainak nyolcvan százalékát. A befektetők még mindig nyugtalanok. A tervezett létszámleépítésre várhatóan nem kerül sor.

Szombaton megtapasztalhatta, hogy a SilverNet mennyire megkönnyíti a munkáját. Már akkor foglalkoztatta a gondolat, hogy ha a Peraklang olcsóbban adná a hozzáférést a világhálóhoz, akkor előfizetne náluk. Igaz, hogy a városban nincs ügyfélszolgálatuk, ezért nem tudnának szerelőt küldeni, ő maga pedig nem ért a számítógépekhez. Richard viszont egész jól elboldogul velük, talán meg tudná oldani a beállításokat. Az ötletről végül lemondott, mert eszébe jutott, hogy a vállalat lassan csődbe megy. Most viszont, a hír hallatán újból beindult a fantáziája. Elhatározta, hogy amint hazaérkezik, utánanéz a Peraklang árainak.

A hírek után a bemondó bejelentette a komolyzenei félórát, ami rögtön egy kórusművel indult. Adelaide elkezdte olvasni a könyvet, közben fél füllel hallgatta a házból kiszűrődő hangokat is. Most ugyanúgy érezte magát, mint iskolás korában. Minden együtt volt a hangulathoz: lenyugvó nap, a Homok szereplőinek hangja a házból és egy érdekesnek ígérkező könyv is. Mostanában ritkán tapasztalt lelki nyugalom szállta meg.

Gyorsan telt így az idő, közben besötétedett. Clare éppen az ötödik félórás epizódot nézte a sorozatból. Adelaide már egészen elálmosodott. Kikapcsolta az autórádiót és a szúnyogriasztót is. A üres csészét visszavitte a konyhába, és indult a teraszra lekapcsolni az égve hagyott lámpát. A nappali mellett elhaladva hallotta, amint a tévében a szerelmespár beszélget. Már majdnem kiért a teraszra, amikor megütötte valami a fülét. Megállt, és tovább hallgatta a szereplőket, akik most már hárman voltak. Újra meghallotta, amit az előbb is. Megpördült, és visszament a nappali felé. Az álmosság végleg eltűnt, izgatottság foglalta el a helyét. Az ajtóból nézte a sorozatot, közben időnként a kanapén ülő Clare-re pillantott. Lassan összeállt a kép.

Nem tudom elhinni! Dr. Reder örülni fog, de nagyon!