1.

Szép ünnep a Karácsony. Nappal emberek serege bolyong a díszes kirakatok között, tele a park és a főtér a karácsonyfát dicsérő gyermekekkel, ropog a friss hó a talpak alatt. Este kigyúlnak a fények a lámpaoszlopok drótjai között, a tiszta égbolton felvillannak a csillagok, bódító fenyőillat, friss sütemények édes aromája tölti be a levegőt. A kéményekből lassan száll fel a füst, mosolygó arcok ragyognak egymásra, összecsattanó kis kezek epekedve várják az aranyszínű, fehér felhőn érkező angyalokat. Nyugalom van és béke. 

Mégis, mintha kissé más lett volna az a bizonyos december. Nagy, narancsszínű házban laktunk, melynek emeleti szobájából én éppen a főtérre nézhettem, a park irányába. Tiszta kép tárult elém, és én mindig szívesen elmerültem a közeli és távoli környék szépségében, az égbolt kék tengerében és az esti fények bőségében. Aznap azt is tisztán láttam, ahogy emberek sokasága mind egy irányba haladt, egyre szaporább lépteikkel arra utalva, hogy késésben vannak. Fejük felett pislákoltak a fények, innen-onnan halk karácsonyi muzsika is szólt, de sem a ragyogás, sem a zene nyugtató dallama - ott akkor úgy tűnt -, senkit sem érdekelt. Más hang vonzotta őket a főtérre. Civakodás és botrány hangja szólt. 

Fiatal voltam, közel húszéves. Kíváncsi, éppen annyira, mint azok az ifjak, akik karácsony napján egész nap az ablak előtt állnak az angyalok érkezésére várva. A hangos lármázás és az utána következő háromszor is elhangzó „érkezik”, „jön” szavak még inkább felkeltették az érdeklődésemet. Az ujjongó embertömeg valakire várt, és bár fogalmam sem volt kire, mégis úgy sejtettem, hogy éppen annyira fontos személy lehet az illető, akárcsak a Télapó és az angyalok karácsonykor. 

Pár perc múlva egy hintó fordult be a főutcára. A bronzszínű kocsiból egy nagykabátos, kalapos ember szállt ki, egyik kezében egy fekete táskát szorongatva. Határozott tekintete alól még egy kósza mosolyt sem villantott, mereven nézett végig az összegyűlt tömegen, majd utat tört magának közöttük, és leült egy padra. Sóhajtott, aztán egy bőrszivart húzott elő a nagykabátja alsó zsebéből, majd a szájába vette és meggyújtotta. Hosszas csendet tartva élvezte a pöfékelést. Az őt körülvevő emberek egyre fogyó türelmét a férfi mellett heverő táska látványa még jobban fokozta. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon mit rejt. A férfi csak ült, és tekintete továbbra is oly hűvös volt, akár a tél, mely az egész várost uralta. 

–  Nos – szólalt meg végre az idegen. –, azt hiszem emberek, ennél jobb szivart még nem szívtam. Ez kimondottan finom vanília. Önök között van olyan, aki szív bőrt?  Kérem, ne is válaszoljanak! Úgy gyűltek körém, mint madarak az etetőhöz. Végül is én sem vagyok önöknek más, mint a jólét elhozója. Ugyebár? Bizonyára már nagyon vártak. Ahogy itt körülnézek magukon, úgy vélem, önök nagyon különbözőek. Például, az az úr ott barna, kopott bársonykabátban sokkal szűkölködőbbnek tűnik, mint ez a másik itt a bal oldalt vörös bundakabátban. Elgondolkodtató ez a két eltérő látvány. Mindenképpen egységet kell teremteni, és én ebben leszek a segítségükre. Ám ahhoz, hogy segíthessek, előbb meg kell ismernem önöket. Ki a vezetőjük? Jelentkezzen, mert beszélni szeretnék vele!

Amíg az idegen beszélt, mindenki más csendben hallgatta őt, de a kérdésére egyszerre többen is válaszoltak. A tömeg két nevet kiabált, egyik hangosabban szólt a másiknál, mire az idegen férfi felállt, dobbantott vastag csizmája sarkával, és erélyesen csendre intette a lármás népséget. Az úr, bár még be sem mutatkozott, és senki sem tudta pontosan, honnan érkezett, mégis nagyobb hatalommal bírt, mint bármi és bárki más a városban. 

– A nevem Karay Mihály, és én vagyok a Karay Mesteremberek Szövetségnek az elnöke. Építész vagyok, én felügyeltem a város több épületének felhúzását - szólalt meg egy ismerős hang a sok közül az idegen elé állva -, a templom, a gyógyszertár és az iskola is az én terveim alapján készült. 

Karay Mihály határozott fellépésű polgárnak számított a városban, csodálkoztak is rajta, hogy mindaddig viszonylag csendben maradt. De az én apám társaságban mindig sokkal beszédesebb volt, mint otthon. Megosztó személyiség, aki egyeseket néha az őrületbe kergetett, másokat a tenyerén hordozott. Sokat dolgozott. Főnök létére az idejét maga osztotta be, de sajnos gyakran megesett, hogy a munka több szerepet kapott, mint a család. Nem beszéltünk sokat, így veszekedni sem volt időnk. Ennek ellenére gyakorta rám tört, hogy megszóljam, mert csak a munkával és a pénzzel törődött. Sokáig hallgattam erről. 

A térre ketten mentek anyámmal. Apámnak kiváltképp fontos volt, hogy jelen legyen a felvonuláson, és merthogy anyám az ő első számú támogatója volt, így egyikük sem maradhatott le az eseményről. 

Ő is ismert személy volt a városban. A helyi iskola tanárjaként a nevét mindenki megjegyezte, és ha valamelyik diák meglátta őt, hangosan köszönt neki és vigyázzban állt, akár egy megdermedt kőszobor. Szigorú tanárnő volt, de szigorúságából én csak otthon tapasztalhattam, ugyanis az igazgató úgy intézte, hogy ne ő tanítson engem. Így javarészt megkerültük egymást, és én azt hiszem, ennek a távolságtartási intézkedésnek csak az volt az oka, hogy az igazgató nem szeretett volna panaszokat hallani arról, hogy anyám kivételez velem a többiek előtt. Ő az iskolán kívül a nőszervezet vezetőjeként is hatalmat szerzett magának. A Színes Dámák elnevezésű szervezet csupa gazdag nőkből állt, és rendszerint minden pénteken látni lehetett őket, ahogy pávaként billegtek végig az utcán, piros rúzsos szájukat csücsörítve, és hosszú pillájú szemeiket a férfiakra szegezve. Ám, ha valaki hozzájuk szólt, annak közömbösen válaszoltak. Senki sem kedvelte őket, mégis mindenki csodálta határozott fellépésüket, a szegényesebb asszonyok irigykedve nézték őket a ruhájuk és csillogó cipőjük miatt. 

Ma is mindenhol élnek szegények és gazdagok. A különbség sok mindenen kitűnik. Akkoriban az asszonyok leginkább a ruházatuk, a férfiak a szakmájuk miatt voltak megkülönböztetve. Bizony az is meglátszott, hogy valakinek sok pénze volt vagy szűkölködött. Nem rejtem véka alá a tényt, hogy mi is gazdagok voltunk. Volt idő, hogy nem dicsekedhettünk különösebben, de aztán ránk szállt a szerencse. A pénzt apámnak köszönhettünk. Anyám igencsak élvezett a jólétben fürödni, gyakran vásárolt magának drága ruhákat, kasmírt, bársonyt és selymet, lakkcipőket, és néha még én is kaptam egy-két új dolgot. A ház minden szeglete fényben úszott a padlótól a mennyezetig. Én nem szerettem ezt a fajta csillogást. Kértem is a szüleim, hogy legalább az én szobám maradjon meghitt és egyszerű. Számomra mindig is sokkal fontosabb volt a csend és a nyugalom, és most közel hatvanévesen is csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó is volt abban a kis, békés szobában lenni, a fehér mennyezetet bámulni, elővenni a tűt és a cérnát, és naphosszat karkötőket csomózni, majd elszenderedni. Szüleim nem sokat jártak be a szobámba, sőt az emeletre sem. Inkább mindig felkiáltottak nekem, ha elkészült az ebéd vagy vacsora, és ha elmentek itthonról, leginkább levelet hagytak. Én nem jártam drága ruhákban, mert jobban szerettem az egyszerű öltözékeket. A kék színű selyemruhám, melyet anyámtól kaptam úgy emlékszem, csak egyszer öltöttem magamra, és az éppen az elkészült templom felszentelésének napján volt. Csodálkoztam én is, akárcsak a nép, hogy a templomot nem Karay templomnak nevezték el, hanem Mihály arkangyal templomának, bár ez a név szintén apámra emlékeztetett mindenkit. Bosszankodtak, mert sok más név is felmerült. Apám mindig is szeretett a középpontban lenni, és aznap a főtéren ugyancsak ő volt reflektorfényben. 

– Karay Mihály! Ha ön vezetőnek mondja magát, akkor kérem, jöjjön velem egy meghittebb helyre, hogy átbeszéljük a további terveket – folytatta az idegen, és már indult volna, ha egy másik ember hangja meg nem állítja. 

– Egy pillanat, kérem! Milyen tervekről van szó? Mi, másik oldal meg sem tudhatjuk, hogy miért is jött a városunkba? – Egy ember szólt a szerényebb öltözékűek közül. A kétségbeesés beszélt belőle. Háta mögött fejkendős asszonyok és elnyűtt nadrágú, hosszú bajszos férfiak álltak, mindannyian szinte könnybe lábadt szemmel vártak az idegen férfi válaszára. Az idegen megfordult, rájuk nézett, majd megfontoltan visszaült a padra, mellette az apámmal, és kis tűnődés után megszólalt: – Másik oldal? Tehát önök így nevezik magukat? Uram, tessék, beszéljen és mondja el, mi nyomja a szívét. Én is, és Karay úr is kíváncsian hallgatjuk. 

– Én már feltettem a kérdésem! Önnek kell válaszolnia! 

Az idegen a fejét vakarta, majd belátva a felszólaló férfi igazát, elmondta, mi szél fújta a városba, majd arra kérte az urat, hogy Karayhoz hasonlóan ő is mutatkozzon be. 

– A nevem Antall Károly. Asztalosmester vagyok. Szegényes körülmények között élek kis családommal. Nincsenek nekünk semmiféle nagyot hozó üzleteink vagy díszes tárgyaink, melyeket zálogba bocsájthatunk, de a megkeresett vagyonról tudjuk, hogy az két kezünk becsületes munkájának gyümölcse. Éjjel-nappal azon fáradozunk, hogy szép kertet alkossunk, könnyeinkkel locsoljuk fáinkat, puszta kézzel gyomláljuk a földeket, de a gyökereket sohasem bántjuk. Számunkra a hagyomány kincs, amit meg kell őrizni. A szövetség, melyet ennek céljaként hoztunk létre, már egy éve működik, de támogatásra vár. Reményeink szerint ön segíteni fog nekünk abban, hogy több ház ne dőljön össze, és ne kelljen végig nézzük azt, ahogy őseink által épített örökségeink odavesznek, mert helyükre új és modern épületek épülnek. Sajnos mindennek Karay Mihály a feje, mert ő vezeti el hozzánk a rombolókat. Nézze kérem, valamikor a gyógyszertár helyén egy szép családi ház állt, melyben szerény család élt, de kiköltöztették őket, és el kellett menniük innen. Ha ez így folytatódik tovább, végül csak a gazdagok maradnak itt. Mi lesz így velünk? 

A jövevény figyelmesen hallgatta végig Antall urat, és próbálta visszatartani a mellette fortyogó Karayt a verekedéstől és szóvitától. Kicsit tűnődött az elhangzott szavakon, de szemében a meghatódottságnak parányi jele sem látszott. Végignézett a mellette álló Karay Mihályon, majd a vele szembe levő Antall Károlyt vette szemügyre, aztán vállat vont. 

– Gazdagok, szegények? Nem kell ide sem spekuláció, sem prédikáció, mert engem egyik sem érdekel. Én beruházó vagyok, és ha abban látok jövőt, hogy továbbra is házakat romboljanak, hogy helyükre újakat építsenek, akkor abban leszek támogatójuk, de ha éppen a hagyományban látok meg valamiféle nyereséget, akkor abban leszek segítségükre, hogy együtt őrizzük meg. Nem számít, ki honnan származik, mennyi pénze van, csak az, hogy együtt olyant csináljunk, amitől élni kezd ez a város. Karay úr nekem egyelőre azért szimpatikusabb, mert még nem találkoztam olyannal, aki ennyi mindent tudott alkotni egyetlen év leforgása alatt. Három épület az igen nagy falat, és ennek kell, hogy legyen valami a hátterében. A következő napokban elbeszélgetek Karay úrral, de természetesen várni fogom önt is bármiféle új tervekkel, és ha ez éppen valamiféle hagyományos dologban nyilvánul meg, hát legyen, vevő vagyok én bármire, ha abban élet van. 

Az asztalos hallgatott. És vele együtt az asszonyok és a férfiak is. A hagyomány csak azokban él, akik szívükben őrzik azt. Egy messziről jött idegennek a hagyomány csak külsőleg látható. Adhatnak neki sült kenyeret, pogácsát, faraghatnak neki széket, asztalt, szőhetnek szőnyeget és terítőt, főzhetnek neki jó pálinkát, ő ezeknek pusztán az élvezője marad. Sohasem tudja megérteni azt, hogy a fáradozás sokkal többet ér, mint maga a végeredmény. A szegények búsan intettek az őket elhagyó idegennek és az őt követő gazdagoknak. 

Hosszú délután volt. Mire véget ért a ceremónia én is elálmosodtam. Kissé egyedül éreztem magam, mégsem vágytam társaságra. Anyám és apám csak késő este ért haza, mikor én már az ágyban feküdtem. Szokásuk szerint be sem köszöntek nekem, nagy lázban voltak. 

Az idegen férfi csakugyan lehetőséget látott bennük. Talán őt is a pénz csábította, hiszen sem apám, sem anyám nem gondolhatta azt, hogy az idegen csak szívességet akart tenni a városnak a semmiért cserébe. Másnap reggel apám már az első órákban elviharzott a megbeszélt helyre, anyám pedig arra kért engem, hogy vegyek fel ünneplőt, mert ebédre megyünk az idegenhez. 

Nem hangzott meglepően. Szüleim mindig is be tudták magukat hízelegni bárkinél. Ebben is a pénz segített nekik. Számomra semmi sem tűnt furcsának, csupán csak az zavart, hogy a nagy ceremónia miatt, mindenki elfeledkezett a közelgő karácsonyról. Azon gondolkodtam, vajon az idegen tényleg ebben az időszakban akart a városba jönni, vagy a karácsony is csak éppen annyira érdekelte, amennyire a fényűzőket? Senki még boldog ünnepet sem kívánt a szegényeknek, akik attól a naptól kezdve szomorúan mentek ki az utcára, kivéve az asztalosmestert, aki egyedüliként arra törekedett, hogy időben meg tudja menteni ősei hagyatékait, családját és a többi szegényt a közelgő cécótól. Mégis mindennek ellenére, ők képesek voltak, hogy hazafelé megcsodálják a fényeket, és szívükben hazavigyék kis házaikba az őket összetartó szeretet melegségét. ¬