Heves léptek zaja ütötte fel a fejét, majd Szandra kanyarodott ki a szobából, elképesztő sebessége és önfeledt mosolya csak bajt jelentett. Nem fékezett, egy nagy rugaszkodással hagyta hátra a vonatot, azt útba eső Lilyt is kíméletlenül magával rántva. A kislány tökéletes bukfenccel landolt, s ugyanazzal a lendülettel talpra is ugrott, Lily viszont egy röpke jajveszékelést követően háttal a hóban találta magát, félig eltemetve.

      Nem mozdult, tágra nyílt szemekkel kémlelte a fehér égboltot, próbálta feldolgozni az imént történteket, mialatt a két gyerek azonnali mulatozásba kezdett.

      - Utálom őket.

      Mélyen sóhajtott egyet, a tüdejéből kiszökő levegő pedig sűrű ködöt képzett az arca előtt. Hideg volt, a hőmérséklet bőven fagypont alatt pihent.

      Hihetetlenül furcsán érezte magát, ahogy ott feküdt a vastag hótakaróba süllyedve, csendben, mereven. Érezte, miként a szemcsés jég körbeöleli a testét, formába önti, bezárja. Visszaemlékezett a gyerekkorára, a fagyos napokra, de bármennyire is kutatott, nem lelt hasonló képekre. A hó világa valami teljesen más volt a számára, egy újdonság, mellyel eddig nem találkozott. Legalábbis nem ilyen közelről.

      Bal karja lassan megmoccant, kitört a ropogó közegből. Kezét az arca fölé emelte, mintha csak a nap sugarait próbálná kitakarni, bár ujjai szerteálltak, az eget szerette volna megragadni. Selymes, hibátlan arcára jeges darabok potyogtak a kesztyűjéről, melyek kristályfogaikkal azonnal belemartak a hófehér bőrbe.

      A lány megrezzent. Vége lett az idillnek, helyét felváltotta a kényelmetlenség. Kapkodni kezdett, hogy mihamarabb talpra álljon, de ezzel csak még több havat söpört a szemébe, réteges öltözékének réseibe. Felkelt, de addigra már nem is nagyon lehetett megkülönböztetni egy közönséges hóbuckától. Morogni kezdett, miként igyekezett lehántani magáról a rátapadt jeget.

      - Csak kerüljön a kezeim közé az a kis vakarcs - motyogta. Szandra nagyon megbánja majd, hogy fellökte! - Esküszöm, ha én egyszer elkapom...-

      Szavai eddig éltek, egy tompa puffanás mindennek véget vetett. Látása fájdalmasan elhomályosult, arcbőrének minden egyes sejtje vadul kiáltozott. Elvörösödött, de nem a szégyentől, kivételes esetként nem is a dühtől, sokkal inkább egy tenyérnyi hógolyótól, mely a száraz levegőt keresztülszelve pont az ő smaragd tekintetébe lett szerelmes.

      A pillanatnyi sokkot hüledezés cserélte le. Arcához kapott, ám a jeges kesztyű dörzsölésétől csak még rosszabb lett a helyzet. Hát ennyi is volt nekik, azonnal a hóban végezték, hogy a lány vékony ujjai közvetlenül tisztítsák meg a sértett felületet.

      Szandra felkacagott, telitalálat! Már-már hátraesett az általa összekapart kupacban. Norbert próbálta egy kicsit csitítani, félt a következményektől, ijedelme pedig azonnal napvilágot látott, amikor Lily a hahotázás felé fordította a fejét. Rájuk!

      - Két pont ide! - kiáltotta a kislány, s újabb lövedékekkel szerelte fel magát.

      - Mégis mi a...- kezdett bele az idősebb lány, de számonkérése megint félbeszakadt. Újabb golyók csapódtak bele a testébe, s bár a vastag öltözéknek hála semmit sem érzett, Lily ennek ellenére mégis összehúzta magát a védelem érdekében. - Állj le!

      Utasítása süket fülekre lelt, az ostrom nem állt le. Szandra túlságosan is élvezte, hogy ő uralkodhat, megrészegítette a hatalom. Soha senki nem volt még nála jobb a hócsatában, nem akadt eddig méltó ellenfélre, s ezt igyekezett is fenntartani azzal, hogy az alfanőstényt itt helyben térdre kényszeríti.

      - Harcolj! - hívta ki a küzdelemre, egy hatalmas mosollyal az arcán. Felkészült az ellentámadásra, több tervet is kieszelt már annak hárítására. Verhetetlen taktikák sokassága!

      Lily oldala tovább kapta a dobásokat, a lány egyre jobban összehúzta magát, ami Szandrát csak még jobban ingerelte a folytatásra. Nem értette ezt, nem értette, hogy mi rosszat tett, miért hajigálják őt. Lehunyta a szemhéjait, a sötétségbe menekült, ott azonban kelletlen emlékek várták a megjelenését. Elragadták őt, körbeölelték, a valóság fényei sorra aludtak ki.

***

      Újabb virág! A vékony, zöld szár kötekedés nélkül tört meg a kíváncsi ujjak között, s csatlakozott a piszkos tenyérben összezsúfolt társasághoz. Nem is akadt más lehetősége, Liliom akarata abszolút volt, szándéka pedig nemes. Tetteit a legfőbb cél vezérelte, Írisznek szeretett volna egy csinos kis sziromkoszorút fonni a fejére.

      Igaz, most egy kicsit túl messzire merészkedett az otthon biztonságától, ismételten, de az állandóan vizes talajon nem nő olyan szép, mint itt a réten. Nővére kobakját pedig csakis a legszínesebb szirmok díszíthetik! Meg amúgy is, a tegnapi zápor miatt a mocsár kellően járhatatlanná vált, így ott hiába kutakodna. Jobb a veszélyben, de eredményesebben eljárni, mint órákat tölteni a semmiért.

      Megint egy szép szál! Leguggolt érte, már rég el is képzelte magában, hogy a piros kis levélkék a fejdíszen majd hova is kerülnek, amikor a virág hirtelen nem volt többé. Elemésztette a föld, a sárgolyó becsapódása, mely alig kerülte el a kislány kinyúló ujjait. Liliom felriadt, fenékre esett a hirtelen elhátrálástól, ekkor pedig olyan hangokra lett figyelmes, ami a lelket is kirázta belőle.

      - A fenébe, mellé dobtad.

      - Béna vagy!

      - Ó igen, miért, ti jobban csináljátok?

      - Csak figyelj!

      Liliomnak nem maradt pazarolni való ideje, menekülnie kellett, futni, szaladni. Észrevették, pontosan ettől félt, ez volt a nagy kockázat. Egyetlen esélye maradt, nyílegyenesen visszarohanni a mocsárba, haza, ez a terv viszont csúfos kudarcot vallott, mikor egy méretes sárgombóc az arcán találta. Elesett, szájából köpködni kezdte a keserű, fullasztó földet.

      - Igen! - hallatszott az éljenző kiáltás. - Így kell ezt csinálni!

      - Gyorsan, fogjátok el a szörnyet, mielőtt visszabújik a vízbe!

      Nem volt idő gondolkodásra, Liliom azonnal rohanni kezdett a fák irányába. Tudta már, hogy mihelyst elmerül a rengetegben szabad lesz, oda nem követik őt, nem merik. Egy gyors pillantást vetett hátra, hat vele egykorú gyereket látott, közülük viszont csak pár volt ismerős arc.

      - Nahát! - csodálkozott el a csapat egyetlen lány tagja, mihelyst rápillantott a menekülő alakra. - Tényleg nincsen szárnya! Biztos, hogy nem terrán?

      - Terránok nem élnek szolárián - szólt rá a testvére, büszkén kitolt mellkassal idézve fel apjuk szavait. - Ő egy veszélyes szörnyeteg, akik ki kell irtani!

      A fiú felkapott egy földdarabot, majd Liliom után hajította. Még szinte el sem dobta, amikor barátja lépett mellé egy mértes kővel a kezében.

      - Földdel semmire sem mész - osztotta a tanácsokat. - Erősebb fegyver kell, hogy visszakergesd a mocsárba.

      A fiú hátára nőtt tollas végtagok kitárultak, a szárnyak tökéletes ellensúlynak bizonyultak. Mély levegőt vett, s nagy lendülettel a lány után hajította a tárgyat.

      Liliom majdnem elérte a biztonságot, amikor hátán tompa lökést érzett. Megijedt, azt hitte, hogy utolérték, ám a pillanat hevében arra nem figyelt fel, hogy csak a földdarab tört darabokra a ruháján. Futás közben hátranézett, szerette volna látni a támadóját, hátha esetleg tehet valamit ellene, viszont a szolár gyerekek helyett nem látott mást, mint azt a követ, mely egyenesen az arca felé közelített.

***

      Nem volt vége a hógolyók áradatának, egy újabb telitalálat visszazökkentette Lilyt a valóságba. Hideg zuhanyként érte, hirtelen kinyílt szemében azonban olyan tűz lángolt, mely ezen reszketést azonnal elűzte. Norbert volt az első, aki reagált erre a tekintetre. Látta már jó párszor, személyesen is elszenvedte a következményeket, így tudta, hogy mit kell tennie. Szandrára tekintett, majd vissza az idősebb lányra. Elhátrált a tűzvonalból.

      Lily kitört a védelmi állásból, bal kezével megragadta a felé hajított jéglabdát, s hagyta, hogy annak energiája vezesse a karját. A lány hátralendült, megpördült, majd jobb kezébe áttéve a hógolyót teljes erőből visszavágta azt. Szandrának esélye sem volt elhajolni, olyan erő ütötte mellkason, hogy a lány hátrazuhant, és egy nagy puffanással elmerült az általa összekapart kupacban. Még csak egy jajveszékelő kiáltásra sem volt elég ideje.

      - Minden oké? - lépett mellé Norbert, lekiáltva a Szandra formájú lyukon.

      Kéz tört elő a hóból, kinyújtott hüvelykujjal meredve az ég felé, ezt pedig egy elfojtott kacagás kísérte, valahonnan a felszín alól.

      Lily dühösen fújtatott, egyáltalán nem tetszett neki, hogy újra kellett élnie ezen képsorok egyikét.

      - Nincs több dobálózás! - adta ki a határozott utasítást, miközben ruhájáról seperte a havat.

      -  De ez csak egy játék - szállt szembe vele a félénk fiú.

      Szandra is előtört a jégbörtönből, látszólag nem zavarta a hajába ragadt hó. Még az orrán is volt egy kevés, fennakadt a piciny csúcson.

      - Igen!

      - Miféle játék az olyan, ahol egymást kell dobálni? - húzta fel a szemöldökét Lily. Kételkedett a gyerekek szavában.

      - Ilyen! - kiáltott fel csintalanul Szandra. Újabb hógolyót dobott Lily felé, de az azonnal visszaszállt az arcába, és a lány megint elterült a kupacban.

      - Egyéb hozzáfűzni való?