Másnap délben már Kavalában találtuk magunkat Annával. Tolóból Kalamatába vitettük magunkat kora reggel taxival, honnan olcsó repülőjárattal könnyedén eljuthattunk Észak-Görögország második legnagyobb városába. A Kavalai-öböl partján fekvő várost pároszi telepesek alapították Neapolisz néven a Kr.e. 7. században, Thasszosz szigetével átellenben. Kereskedelmi kikötőjének és a Panagion hegy mélyén rejlő aranykészletének hála igencsak jelentőssé vált a térségben. Később, 1387 és 1912 között az Oszmán birodalom fennhatósága alá került. Jelenlegi nevét a 15. században kapta, s ekkor épült a mai napig is látható hatalmas vízvezeték. Mint megtudtam, ipara nagy hányadát a dohányfeldolgozás teszi ki, valamint a márványfeldolgozás. Mindezt Anna mesélte nekem, amíg a gépen ültünk, s én kíváncsian hallgattam. Mindig is szerettem információkat szerezni a helyekről, ahol éppen megfordultam.

A Galaxy Hotelben foglaltunk szobát a kedvező ár és fekvése miatt. A kikötőtől nem messze helyezkedett el az Eleftheriou Venizelou utcában, így az erkélyre kilépve fenséges látvány tárult elém, ahogy több tucat hajó ringatózott a pálmafák szegélyezte sétány mentén. A háttérben hófehér házak és a mélykék tenger verték vissza a tűző napsugarakat. Csupán azt sajnáltam, hogy látogatásom kellemes hangulatát beárnyékolták a korábbi gyilkosságok.

Miután kicsomagoltunk és megebédeltünk elhatároztuk, hogy megkeressük a Leventisz házat. Előtte, azonban a telefonkönyvből kikerestük a számot, amit Anna fel is hívott. Egy nő vette fel a kagylót, akiről kiderült, hogy bérlője a háznak, s havonta szokott fizetni az immár halott Petrosz Leventisznek. Sikerült elhitetni vele, hogy a Nemzeti Galériának dolgozunk Athénban és Mr. Leventisz engedélyt adott rá, hogy megvizsgáljuk az épületet, melynek helyén a múlt században feltételezésünk szerint egy híres festő otthona állt. A nő alaposan meglepődött és legnagyobb csodálkozásunkra elhitte a mesét. Alig fél órával később már elhagytuk a hotelt és kiléptünk a hegyoldalban amfiteátrumszerűen elterülő város élénk központjába, hol sikerült fogni egy taxit. Elindultunk a megadott címre, miközben szótlanul gyönyörködtünk az elsuhanó nagy terek, a macskaköves utcák, éttermek, valamint kávézók és emeletes házak képében. 

A lakás, hová igyekeztünk, a kikötőtől Északra hevert egy szűk sikátorban. Virágoskerttel övezett, régi stílusú házak vették körül, ami rendkívül hangulatossá tette a környéket. A sárga cseréptetős, egyszerű felépítésű épület bérlője, Miss Iliana Panayi, lelkesen invitált minket beljebb. Alacsony, fekete hajú nő volt, kinek feltornyozott frizurája kiemelte karcsú nyakát és kerek arcát, amiben barna szemek ültek. A harmincas éveiben járhatott. Fehér blúzt és farmert viselt.

Jó házigazda módjára hellyel kínált, majd a konyhába ment, hogy egy-egy pohár hideg üdítővel lepjen meg minket. Eközben folyamatosan beszélt, s néhány perc múlva már a fél élettörténetét elmondta, hogy nem győztünk bólogatni. Végül sikerült szóhoz jutnom és érkezésünk céljára kanyarodni.

– Miss Panayi! Amint már elmondtuk, feltételezésünk szerint egy festő élt abban a házban, mely ennek a mostaninak a helyén állt. Néhány levél és napló nyomán, melyek a Leventisz család birtokába jutottak kiderült, hogy a művész utolsó képét valószínűleg ennek az épületnek a padlásán rejtették el.

– Ez hogy lehetséges? – kérdezte kissé hitetlenkedve, de én már rég készen álltam a magyarázattal.

– Mr. Sicardnak, mert így hívták és egyébként francia volt, nem voltak gyerekei, s a lakását kénytelen volt elárverezni, mivel nem mentek túl jól az anyagi dolgai. Az új tulajdonos, Nicholas Leventisz – Petrosz Leventisz ükapja – lebontatta a Sicard házat és újat húzatott fel a helyére. Csakhogy a munkálatok közben a ház alagsora alatt egy apró kis kamrára akadtak, ahol a festmény rejtőzött. Sajnos Mr. Sicard már elhalálozott, így nem vehette vissza jogos tulajdonát, melyről hétköznapi gondjai miatt elfeledkezett.  Végül a kép sorsa úgy alakult, hogy Nicholas Leventisz lányának annyira megtetszett, hogy attól félt szülei eladják, ezért eldugta a félig kész padláson. Az ő későbbi naplójából derült ki, hogy soha nem merte elővenni gyerekként, nehogy elvegyék tőle szülei. Inkább azt hazudta, hogy ellopták. Persze a tettes soha nem került elő. Később aztán bűntudata volt, amiért titkolta kincsét apja elől, így otthagyta a padláson.

Szemem sarkából láttam, hogy Anna elismerő pillantásokkal jutalmazta előadásomat. Bevallom, büszke voltam magamra ebben a pillanatban, hiszen Miss Panayi teljesen a történet hatása alá került. Már sajnáltam szegényt, amiért a szemébe hazudtam, de nem tehettem mást, hogy elérjem célomat.

– Egyszóval, ha nem bánja alaposan körülnéznénk a padláson – jegyezte meg Anna mosolyogva.

– Természetesen. Kövessenek! – intett és egy mellékhelyiségbe kísért minket, honnan egy lépcső vezetett az emeletre.

Odafent vastag por ülte meg a padlót, a falak sarkaiban pókhálók sokasága lengedezett, ahogy megmozdult a levegő. Elhasznált bútordarabok, újságpapírok és egyéb lim-lom díszítette a padlást. Egyértelmű volt, hogy sem Petrosz Leventisz, sem a ház alkalmi bérlői nem törődtek túlságosan sokat a felső szinttel. Gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha félbehagyták volna a munkát rajta. Egykor fekete nylon réteg húzódott a cserepek alatt szigetelés gyanánt, ám mostanra szakadozottan lógott lefelé. Mindhárman hosszasan vizsgálódni kezdtünk, főleg a gerendáknál, melyek között itt-ott kilátszódtak a vázra helyezett cserepek. Végül én voltam a szerencsés felfedező, aki rábukkant a képre. A Keletre néző fal és a tetőváz illesztésénél, a szakadozott nylon réteg alól alig észrevehetően kikandikált egy megbarnult rongydarab. Furcsának találtam, ezért közelebbről is megszemléltem.

Gyanússá vált, ezért megkértem Miss Panayit, hogy hozzon egy kést, amit ő meg is tett. Kezembe kaparintva a vágóeszközt fogtam és egy határozott mozdulattal felhasítottam a szigetelőanyagot. A kiöregedett nylon anyaga könnyedén szakadt, miközben alatta lassan feltárult egy rongyokba bugyolált hengeres test. Lélegzet visszafojtva, óvatosan kiemeltem, majd a padlóra rakva kicsomagoltam és gyengéd mozdulattal kihúztam a képet a papírhengerből. Francois Sicard festménye, ami már eddig is oly sok gondot okozott, ott hevert a kezemben. Annára néztem és mindketten önkéntelenül is felnevettünk.

– Megtaláltuk! – suttogtam.