4. Barátból ellenség

A pékséggel átellenben parkolva is felismerem a teraszon üldögélő kampóskezű Alekszejt. Átszaladok az úton, s odalépek az asztalához.

- Alekszej! Régi jó barátom! Üdvözöllek!

- Üdv Jekatyerina! Ezer éve nem láttalak! - köszönt és széttárja karjait.

Megölelem, ő pedig magához szorít.

Helyet foglalunk, majd megszólal.

- Mire van szükséged? 

- A segítségedre! 

Ahogy kimondom az utolsó szót, éles csípést érzek a nyakamban, melyet egy másodpercen belül tompa fájdalom és bódultság vált fel. Ájultan az asztalra dőlök.

Egy nedves verem alján ébredem. Hajam csuromvizes és reszketek, mint a nyárfalevél. Hangokat hallok a mellettem lévő cellából, melyek egy lyukon szűrődnek át. Valaki kiverte az egyik téglát. Ismerős férfihangra leszek figyelmes. Ez James!

- James. Te vagy az?- suttogom.

- Igen, én! Te is megérkeztél?

- Hogy-hogy?

- Én már reggel óta szenvedem ebben a cellában. 

- Hogyan?

- Az az orosz főnök, hogy is hívják?

- Nyikolaj?

- Igen. Ő volt az. Azt ígérte, hogy elszállít a többiekhez. Aztán leütött és ide kerültem.

- Nem hiszem el. De miért tette ezt Nyikolaj?

- Csitt. Lépteket hallok. 

Nyílik a verem fedele a fejem felett. Nyikolaj hajol be rajta. Arcát a fentről érkező fény elfedi, hangját viszont még a visszhangok közepette is megismerem. 

- Üdvözöllek ismét Katja! 

- Rohadj meg, te mocsok!

- Te fogsz itt rohadni, nem én.

- Miért fogtál el? 

- Bosszúból. Miattad halt meg Vlagyimir. Vlagyimir nemcsak a legjobb barátom, hanem a testvérem is volt.

- Micsoda?! Ezt miért nem mondta el egyikőtök sem?

- Tudod, én szerelmes voltam beléd. Számodra csak alkalmi partner voltam. Ám, amikor bemutattam neked Vlagyimirt, láttam rajtad, hogy hogy nézel rá. Őt sokkal jobban kedvelted, ezért átengedtelek neki. Aztán idővel beletörődtem, hogy mi csak barátok lehetünk, és jól éreztem így magam, amíg nem történt meg a baleset. A baleset óta csak a munkába temetkeztem, így elnyertem az emberek bizalmát, az eredmények is jöttek, szóval kineveztek főnöknek.

- Istenem! Mit tettem tudtomon kívül! 

A hallottak teljesen ledöbbentenek. Kétségbeesett könyörgésbe kezdek.

- Ne haragudj! Bocsáss meg! Én küldtem halálba! Elismerem. 

- A szavak nem tudják enyhíteni a bánatot.

- Hidd el Kolja, nekem is ugyanúgy hiányzik, mint neked.

- Nem érdekel. Ebben a veremben fogsz meghalni.

- Csökönyös paraszt!

- James-t miért kellett belerángatni?

- A jenki haverjaitól tudjuk, hogy összebarátkoztatok. Csúcsos állában és kék szemeiben Vlagyimirt látod, ugye?

- Dehogy. Ő csak egy értelmes amerikai fickó. - ködösítek.

- Nem számít. Ő is pusztulni fog.

Elhallgatok. Nyikolaj nagyfokú brutalitása kellően elszomorít és nagy csalódást vált ki belőlem. 

Több nap telhetett el úgy, hogy senki sem nézett felém. Elég nyomasztó volt, noha már az egész életemet elmeséltem Jamesnek, azon a kis lyukon keresztül, ahogyan én is megismertem az övét. A bezártságtól és a sötétségtől teljesen depressziós lettem. Napi rendszerességgel bőgtem el magam és kétségbeesetten nekivetettem magam a verem oldalának, amelytől testemen kék, zöld, és vörös foltok jelentek meg. 

Mikor hosszú idő után újból lépteket hallok, leheveredem a földre alvást színlelve.

Nyílik a fedél. Fél szemmel feszülten figyelem, mi történik. Fényt látok. Ez már a mennyország, vetődik fel bennem. Mégsem az. Ahogy szemem megszokja a fényt, megpillantok egy égő gyertyát, amely különös módon egy kampóra van szúrva. Alekszej lehet csak. A férfi a padlón hasal, keze hosszan lefelé nyúlik. A gyertya pedig a kampó végére van rögzítve. Fellélegzek és napok múltán újra képes vagyok mosolyogni. 

- Alekszej! Rád tényleg lehet számítani.

- Nem tudtam előbb jönni, ne haragudj! Feltűnt volna Nyikolajnak.

- Ugyan már! Jó újra látni téged!

Alekszej reakcióját az arcán megjelenő mosolyráncok tükrözik. Szimpatikusnak tart, azóta, hogy megismerkedtünk.

- Akkor most kiszabadítalak!

- Oké.

- Először is fújd el ezt a gyertyát és szedd le a kampóról.

Elfújom a gyertyát, ahogy kéri, de aztán kicsit tétlenkedem megfogni a művégtagot.

Alekszej észleli habozásomat. 

- Nyugodj meg. Nem olyan szörnyű. Ne félj hozzáérni! Én úgysem érzek semmit.

- Rendben. Elnézést.

A bíztatás hatására megfogom a karját, s határozott mozdulattal leapplikálom a gyertyát.

- Köszönöm. Várj egy kicsit. Előkészítem a kötelet, amivel felhúzlak benneteket.

A kampóskezű férfi meglepően gyorsan felpattan hason fekvő helyzetéből. Bizonyára rutint szerzett már abban, hogyan kell művégtagjai segítségével felállni. Alekszej a táskájából elővesz egy vastag, három méteres kötelet. A sodrott kötél szálai közé belemélyeszti kampóját, majd meglengeti azt. A kötél nem esik le a szerszámról, remek.

- Jekatyerina! Engedem a kötelet.

Megfogom a kötelet és felugrok rá gyorsan.

Alekszej hátrálni kezd, és ahogy a kötél megmozdul, én egyre közeledem a felszín felé.

Ahogy két lábra állok, rögtön eszembe jut James.

- James itt van mellettünk, ugye? 

- Igen.

- Szabadítsuk ki, rendben?

- Várj! Ne moccanj!

Alekszej megdermed, a fülelésre koncentrál.

- Menned kell! - utasít. 

- Nyikolaj észrevette, hogy nem vagyok a helyemen.

- És Jamesszel mi lesz?

- Majd én gondoskodom róla.

- Menj fel a szemben lévő lépcsőn, aztán fordulj balra. A folyosó végén van egy ajtó, azon távozz. Ahogy kilépsz, ott van egy motorcsónak, használd azt a felszívódáshoz. Megértetted?

- Igen. A viszontlátásra. Köszönök mindent.

Amint szabadulok a falak börtönéből, rádöbbenek, hogy egy szigeten vagyok. Az elhagyatott Péter-Pál erőd magasodik előttem. Úgy érzem, több időm nincs ezen lovagolni, beszállok a csónakba, bedurrantom a motort és eltűnök.