Neved napjára

„… a Zsófia görög eredetű név, változatai a Szonja, Zsóka vagy a Szófia. Magyarországon a XVI. században igen kedvelt név volt, de a XX. századra vesztett a népszerűségéből. A 2000-es évekre viszont újra a 4-9. leggyakoribb magyar nevek között szerepelt.”

Szófia, bolgárul „София”, Bulgária fővárosa, az álam szíve és minden értelemben vett központja. A város a bolgár ortodoxia olyan kincseit rejtegeti, mint az Alekszandr Nyevszkij székesegyház vagy a Nemzeti Kultúrpalota. A történelmi központ olyan díszesen pompázik, hogy az arra járó óvatlan turista feje hamar megfájdul a befogadhatatlan mennyiségű dísztől. És a szófiai lakosok erre büszkék! Ehhez a nagy önérzethez még pedig hozzásegít a város nevének jelentése is: bölcsesség.

De ne is bonyolódjunk bele jobban a balkáni életérzés taglalásába, hisz az sok vaskos kötetet tudna kitenni. Sokkal inkább Szófia kilencedik körzetébe, Lozonecbe, nézzünk el. A város mindentől távol eső kis része ez a nyugodt terület. A falutól talán csak annyiban különbözik, hogy az emberek itt nem ismernek mindenkit.

Lozonecben élt egy tizenéves lányka. Való igaz, élt itt jócskán ilyen, de ez mégis különleges volt. Ugyanis tudni illik, őt gorombának vagy bánatosnak soha sem látták még. Ahol feltűnt vörös hajzuhatagával, ott mindig mosolygott. Persze, a sarki húsbolt árusa nagyobb ember annál, mintsem bevallja, hogy valóban jobb kedve támadt a lány trillázó hangjától. Gőgösen csak ennyit mondogatott: „Szegény anyja! Otthon biztos kitombolja magát, ezért jár-kel olyan pimaszul boldogan!”

Pedig meglepődött volna, ha tudta volna, mekkorát tévedett. A lányka olyan volt, akárcsak egy piszkosul fogó színes ceruza. Amerre járt, ott a kiegyensúlyozott boldogság makacsul megvetette lábát, mint az indigó a tiszta lapon. Így élte ő az életét: boldogan. Sok mindenhez is értett. Kézügyessége olyan volt, hogy az isztambuli Haghia Sophia ikonjait hamisítani tudta volna! Olvasott is volt, ezáltal egy széles képet alkotott világunkról. Egy szó, mint száz: Minden meg volt benne, amit egy fiatal lány csak kívánhatott magának. Meg volt a magához aló esze, sőt sütni-főzni is úgy tudott, mint a király főszakácsa sem tudna. Mégsem szállt el magától, megmaradt annak, mi szeretett lenni: boldog embernek.

De az élet olykor kegyetlen és nem törődik az emberi sorsokkal. Az egész országot lángokba borító polgárháború Szófiát is elérte. A lány hősiesen helytállt, azt nem lehetett mondani, hogy elbújt volna, mint a kortársai. Biciklijével rótta a várost, és hordta a meleg élelmiszert, segített a sebesülteken, legyen az ember vagy állat.

Egy iyen útja során történt, hogy bombatámadás érte a fővárost. A Napot nem lehetett látni az eget borító repülő erődítményektől. A bombák fülsiketítő visítással száguldottak a föld felé, a lány is minden erejével tekerte a biciklijét. De egy bomba mellette robbant, ő lerepült a járműről, és hatalmas mennyiségű törmelék borította be.

Három nap múltán találtak rá eszméletlenül. Egy tábori kórházba szállították. Az orvosok is kételkedtek felépülésében, már majdnem lemondtak róla és készítették elő a helyét a következő betegnek, amikor életjeleket adott magáról.

Orvosi csoda!

Karját tudta mozgatni, lábát tudta mozgatni, beszélni tudott, egy bökkenő akadt csupán: nem emlékezett semmire. Elfelejtette a nevét, otthonát, családját és a múltját is. Senkinek volt ő a senkije. De a szabály az szabály. Felépült, így el kellett hagynia a a kórházat. Bánatosan üldögélt a küszöbön, és nem tudta, mitévő legyen. Az orvosa is észrevette ezt, és szörnyen megesett rajta a szíve, mert közel érezte magához a kis „csodát”. Így magához vette, és haza vitte.

A mit sem sejtő orvosnak pedig, ha egy csoda nem sok, kettőben is része volt. A lány, habár elfeledett mindent, szeretette eddigi hobbijaihoz és az élethez megmaradt. Az agglegény orvos háza pedig így vált a romok között a béke kis szigetévé: az ő otthonukká.

Ahogy a háború fellegei eloszlottak Szófia fölött, a fájdalmas számvetésnek is elérkezett az ideje. Több ezer középület, templom, ház dőlt össze és a polgári áldozatok száma is százezres nagyságrendű volt. Pokoli munkálatok vették kezdetüket egy pokoli környezetben, és az eredmény minden egyes nappal csak távolabbinak tűnt, mintsem közelebbinek.

A felújítások- azaz a teljes újraépítés – hamar kezdetét vette, a kórház az elsők között volt. A halálos betegek közelsége viszont még elviselhetetlenebbé tette az amúgy is sziszifuszi munkát. Ekkor jelent meg a vidám lányka. Egyik szürke munkanap reggelén a munkások egy gyönyörű virágágyást találtak az építkezési területük előtt, bentről pedig a lányka mosolygott rájuk. Ő ültette őket, mondván azok talán felvidítják a boldogtalan munkásokat. Tudtán kívül vette fel újra a színes ceruzákat, és élettel töltötte föl a körház mindennapjait.

Ahogy az épület elkészült, a munkásokat a város különböző pontjaira küldték. De ők nagyon megszerették a lányt, és kérték, hogy látogassa meg őket. Így vált a csupa szív lányból egy országszerte ismert élő legenda.

A város teljes helyreállítása közel három évet vett igénybe. Május 15-én a szófiai parlament előtti téren a ezetés egy hatalmas ünnepséget tartott, ahol a háború hőseit tűntették ki, de köztük volt a vörös hajó lányka is.

Kicsit megszeppenve és megrémülve lépett fel a színpadra, mert nem volt hozzászokva ahhoz az üdvrivalgáshoz, amiben része volt. Mintha a tömeg is megsokszorozódott volna. Igen, sokan csak azért jöttek ki a térre, hogy láthassák a szeretett lányt. A bemondóember kedvesen mosolygott vissza rá, és csak egy kérése volt: mutatkozzon be.

-  Nem is tudom, hol kezdjem. Nem érzem, hogy olyan sokat tettem volna, hogy ilyen nagy megbecsülésben lehessen részem. Egyszerűen szerettem az embereket, és ezért megkaptam, amit vártam, viszontszerettek.

A nép síri csendben hallgatta a lány szavait. Volt olyan öregasszony, aki el is sírta magát az ártatlan tekintet láttán. A bemondó kicsit megkorholta a lányt, és felolvasta mindazon érdemeit, melyek a szívből jövő emberiességről árulkodtak. A lány fülig elvörösödött, és ezt a bemondó is észrevette, így a szenvedéseket rövidre zárandó, csupán egy kérdést tett fel.

-  S áruld el nekünk, hogy hívnak csupa szív lányka?

-  Nem tudom – sóhajtott fájdalmasan. – Elvesztettem az eszméletem, és miután magamhoz tértem, nem emlékeztem semmire, senkire. Még a nevemre sem. Egy orvos fogadott be és nevelt, akár a lányát. Nagyon hálás vagyok neki, mert minden jót megadott nekem, és nem hagyott az utcán elveszni.

-  Ó, bár több ilyen jó ember lenne! De akkor, ő hogy hívott téged?

-  Mindig csodának becézgetett, mert azt mesélte, a felépülésem kész csoda volt.

A tömeg hitetlenkedve hallgatta a beszélgetést. Úgy itták a lány szavait, akárcsak a vasárnapi mise során a pap prédikált volna a templomban.

-  És mondd, nem szerettél volna igazi nevet?

-  De, nagyon is, csak én nem tudok szép neveket.

A tömeg egyszerre morajlott fel. Mindenki félig érthető neveket kezdett el ordibálni.

-  Csendet! Kedves emberek, csendet! Jobb ötletem támadt. Mivel ilyen sokat tettél városunkért, Szófiáért, boldogan fogadnánk, ha nevezhetnénk téged is így. Nos? Leszel a mi Szófiánk?

A lány valóban nagyon megörült ennek. Nagyobb megtiszteltetést el sem tudott volna képzelni, amiben része lehetett volna. Megtiszteltetést? Inkább szeretetet.

Mint említettem, ez a lozoneci lányka, Szófia, valóban nem hétköznapi teremtmény. Kézügyessége megszégyenítette volna a neves itáliai mestereket, szemrevaló lány is volt, olvasottsága és tudása pedig igen szélesnek bizonyult. Mégsem ez emelte őt ki a tömegből, hanem az a szeretet, amelyet táplált ember, állat, növény… minden felé.

Honnan tudom? Ismertem őt. Én láttam az utcákon futkározni és nevetni. Láttam, ahogy a munkásoknak mesél, és láttam, ahogy a Szófia nevet adományozták neki.

Szerintem ő csak egy dolgot csinált az embertelen időkben: életet hozott a romok közé. És nem hangzatos ígéretekkel, vagy vaskos pénzkötegekkel, csupán hatalmas szívével.

Kiszombor, 2015. május 15.