Ibba Mári

Ezen a földön senki sem elégedett. Ha süt a nap, az a baj, ha esik az eső, akkor meg az – nap és eső metaforák lévén, értse ezeket mindenki úgy, ahogy akarja.

Én sem vagyok elégedett, például kellene még egy szoba, festeni és tapétázni kellene valahogy úgy, hogy ne kelljen kirámolni mindent abból az egyetlen lyukból. Jeges szél fúj be az ajtó és az ablak alatt, és még sorolhatnám.

Ilyenkor jut eszembe Ibba Mári.

Ibba Mári a szomszédunk volt, amikor még Rákospalotán gyerekeskedtem, és hogy milyen név ez? Nagymamám szerint olasz – azt persze ő sem tudta megmondani, hogy került ide a napfényes Itáliából az 50-es években, és miért nem tudott egy szót se olaszul. Magyarul annál inkább, különös tekintettel azokra a szavakra, amelyeket hol büszkén leírunk, hol gyáván kipontozunk, aszerint, hogy merről fújnak a szelek. Az 50-es években elég prűd világ volt Magyarországon, majdnem annyira, mint most, ez azonban a legkevésbé sem zavarta Márit. Nem is szólt rá senki, mert kissé féltek tőle. Mit is mondjak, hogy egészen piszí legyen? Talán azt, hogy teljesen normális volt, hírből sem ismerte a pszichopatologikus problémákat, jóságos, aranyos, empatikus…

Ház nem állt a szomszéd telken. Elkezdték építeni, el is jutottak az alapokig. Az én emlékeimben már nemcsak gyomok nőtték be a gödröt, hanem karvastagságú fák is. A telken mindössze egy fáskamra állt, és ebben lakott Mári. A két oldalát megtámogatta téglákkal, és volt egy kis kályhája is, amely a szabadban állt, a kamra mellett. Ezen főzött, legalábbis nyaratszaka, és jól elbeszélgetett azzal, ami a fazékban készült. Fölsz már, drágám? Énekelt is közben, de nem ám olasz operaáriákat, hanem magyar nótát, népszínművet, és minden egyebet, amit csak a szövegéről lehetett felismerni – ha egyáltalán. Ami a legkevésbé sem aggasztotta a fáskamra dalos pacsirtáját.

Sohasem láttam szemtől szemben. A nagymamám világéletében azon igyekezett, hogy a szomszédságot lehetőleg kizárja a magánéletéből. A kerítésekre rózsát vagy vadszőlőt futtatott, ahová nem lehetett, oda bokrokat ültetett; a mi udvarunkban is volt fáskamra, kettő is, plusz egy kisház, így csak hallottuk, hogy mi folyik odaát. Egyfelől Bodor néni disznai röfögtek, hátul tyúkok veszekedtek a lehullott szedren, Mári dalolt, és csak a sziluettje tűnt fel az orgonabokrok mögött. Munkahelye is volt, az Olajgyár, leánykori nevén Hutter és Lever, amely időről időre iszonyú bűzt árasztott, és a Szilas patak vizét a legkülönfélébb színekre festette meg. Persze nem olajat gyártott, hanem szappant és mosóport, de valamiért ráragadt ez a név, és a bűz miatt csak azért nem panaszkodtunk, mert volt ennél rosszabb is, a jóval messzebb épült Arzola. Az Arzola penetráns illata csak nagyritkán jelentkezett, meleg nyári estéken, amikor mindenki a kertjében élvezte volna a jó levegőt.

Milyen gyár volt ez? Tudja a tücsök. Sose mentünk arrafelé, mert ott volt a rádiózavaró állomás – tudják, amelyik végigsípolta a Szabad Európa és az Amerika hangja közvetítéseit – bár nem mindig sikerült neki, és a nagymamám nem is hallgatott mást ezen a két adón kívül, mint a jó ebédhez ajánlott förtelmet, mindennap pontosan tizenkét órakor.

Márinak rádiója se volt, maga szolgáltatta a zenét. Nyáron sem lehetett nagy élmény a fáskamra, hát még amikor eljött a mínusz tíz és a mínusz húsz… Amúgy nálunk sem volt rózsás a helyzet. A két vaskályha gyorsan felizzott, ontotta a meleget, de ugyanolyan hamar le is hűlt, és reggelre befagyott a kancsóban a víz. Pedig nálunk legalább falak voltak.

Mári meg a fáskamrában, szinte a szabad ég alatt. Évekig.

Volt egy barátja is, és a nagymamám borzadva suttogta, hogy nincsenek ám összeházasodva… az ipsének van valahol egy felesége és két vagy három gyereke, és mégis idejár ehhez a ringyóhoz… hogy nem sül le a képükről a bőr… és egyáltalán, miért nem nyeli el őket a föld?

És ha mindez nem lenne elég, ilyenkor még hangosan nevet is a szégyentelen.

Volt egy kedvenc nótája, ezzel a refrénnel: Más karjába zárva.

A piszok, útszéli ribanc, még boldog is volt abban a fáskamrában, hogy nem szakad rájuk az ég, amikor kúrelolnak.

Nekem meg egyre többször jut eszembe ez a szerencsétlen Ibba Mári, amikor nem elégszem meg azzal, ami van, vagy ami lehetne.