Ha már ilyen szépen összejöttünk

A föld felszáradt, vízcseppek csillogtak a faleveleken, és a levegőben még ott volt az eső szaga. Nagyszerű, ujjongott Gitta, mégis a kertben fogunk teríteni. Szűkösen lettünk volna a szobában, és egy csomó bagós is van köztük. Máskor Zalán bizonyára megjegyezte volna, tudom, ezek mind az én rokonaim, te még a legtávolabbi rokonaidat is úgy válogattad meg, hogy egy sem iszik, nem kártyázik, és nem jár a lóversenyre. De persze nem ők szokták megölni a partit, hanem az a néhány szál Marlboro. Ártatlan évődés volt, vagy még inkább egy kis rítus, amit mindig eljátszottak a születésnapi és egyéb bulik előtt. A gúnyos megjegyzés ezúttal elmaradt. A kerti asztalon már ott volt a teljes pohárkészlet, már csak a papírtányérokat és plasztik evőeszközöket kellett kiszállítani. Tudom, hogy nem elegáns, de még senki sem jelentkezett, hogy a mosogatásban segítene. Legutóbb Toncsi néni sem szedte elő az antik porcelánt. Kitelik tőle, hogy csak leöblíti a papírtányérokat, és feltálalja másodszor is. Takarékos rokonaid vannak – de az oldalvágás most sem talált; Gittának a monológot kellett folytatnia: Képes papírpohárba tölteni még a konyakot is, én aztán soha. Valahol meg kell húzni a határt – és Gitta itt húzta meg, a konyak és a sajtos quesadilla között.

A születésnapi parti nem sok jót ígért. Gitta nem találta meg a hangot az anyóssal és a sleppjével. Csupa jobb napokat megélt vénasszony, Toncsi néni, Lenke néni, Bóbi néni, a Bóbi néni mellől agg fejjel is kikacsintgató aggastyán, aki valamiért azt gondolta, hogy még mindig divat tósztokat mondani. Egy unokaöcs, aki Isten tudja, mit csinált egész nap egy bankban, de arra legalább nagyon büszke volt; a gurulós kis felesége, aki ezért a nyársat nyelt majomért évekig harcolt; még egy unokaöcs, akinek a homlokára volt írva, hogy a hóhányáson kívül semmihez sem ért, ezek voltak a Zalán rokonai. Gitta részéről csak egy anyával és egy vak nagybácsival egészült ki az illusztris vendégkoszorú, a többiek meghaltak, elköltöztek, szándékosan elfelejtették megadni az új címüket.

De már meg is jelentek az első fecskék, a gurulós és a bankos fiú. Kizárólag a gurulós beszélt, és teljesen feleslegesen. Nahát, milyen szép lett a kert! Különösen az orgonák, meg azok a sárga izék. – Aranyeső, segítette ki Gitta. – Aranyeső az egész családnak, vihorászott a gurulós, amikor átnyújtotta a bort. Különleges gonddal csomagolta be, akkor drágábbnak tűnik. Aztán sorra érkeztek a többiek, a nénik és az anyós, valamennyien borosüvegeket nyújtogattak, és erőltetetten kacarásztak. Pista bácsi jól megnézte magának Gitta dekoltázsát. Hogy nem szégyelli magát a vén bolond! Gitta anyja is ott volt már, észre sem vették, hogy mikor érkezett, nem tartozott az említésre méltó személyiségek közé. A vak nagybácsit berakták egy sarokba, hogy ne legyen útban senkinek. Kapott egy üveg málnaízű semmit, és tovább nem foglalkoztak vele. Természetesen Hóhányó volt az utolsó, és egy új libát hozott magával, akiről eddig azt sem tudták, hogy létezik. Libuska zavartak rágcsálta a haja végét, és Pista bácsi szakszerűen felmérte az árut, előbb azt, amit közszemlére tettek, aztán lassanként a többit is. Nem rossz, ez a Robi nagy játékos, tudja, hogy kell élni.

Hogy vagy mindig? – kérdezte az anyós szellemesen.

Pici fekete felhő suhant át Gitta homlokán. Köszönjük, jól vagyunk! Zalánnak rengeteg új munkája van, sokszor egész éjjel dolgozik, de a mai világban ennek csak örülni lehet.

Az anyós nyelt egyet, és segélykérően pillantott a nénik felé. Ez volt a jeladás. Mindhárman egyszerre szólaltak meg, és a szendvicseket dicsérték. Milyen ötletes! Te mindig négyszögletesre vágod a szalámit és a retket? – Toncsi néni aggódott, hogy mi lesz a leeső darabokkal, Lenke néni valószínűsítette, hogy a maradékot a kutyának adják, és Bóbi néni felhívta a figyelmet, hogy Gittának nincs is kutyája.

De szeretnénk egyet, felelte Gitta, csak még nem döntöttük el, hogy milyen legyen. Zalán egy nagy dögöt szeretne – bocsánat, dogot, de én féltem a virágokat.

A hölgyvendégek ismét összenéztek, amikor elhangzott Zalán neve, még Gitta anyja is bátorkodott. Gurulós szerint a dog cool, Pista bácsi megállapította, hogy sokat eszik, és tartsanak inkább csivavát. Libuska nem értett semmit, csak zavartan suttogott valamit a lovagja fülébe, valószínűleg azt, hogy uncsi, vegyünk már télakot.

A kutya a barátság legszebb ajándéka, nyilvánította ki most a nagybácsi a sarokból, és a továbbiakban mélyen hallgatott.

Szegény Gitta, gondolta az anyja, sosem fogja túltenni magát ezen a szörnyű szerencsétlenségen.

De a többiek is valami hasonlót fogalmaztak meg magukban. Kereken hat hónap telt el, de Gitta még mindig úgy viselkedik, mintha nem történt volna semmi. Értjük mi, hogy nem tehet róla, nagyon nagy sokk volt, meg aztán ez az úgynevezett gyógyító mechanizmus. Amiről nem veszünk tudomást, az ugye, nincs is, mármint szubjektíve nincs, sőt Lenke néni szerint szubjonktíve, mert egyszer ezt olvasta egy szaklapban, és azóta úton-útfélen használta ki. Nekem szubjonktíve nem jön be a krémes, de ez itt nagyon finom – aztán egymás után leküldött vagy hatot. Mi lett volna, ha még szereti is, szubjonktíve? Szegény Gitta, nem lehet neki könnyű. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy hősiesen viselkedik. Hőssiesssen! Persze össze fog omlani, ez a tragédia menetrendje, előbb-utóbb mindenki összeomlik. De Gitta olyan makacs. Nem akarja elfogadni, hogy Zalán hat hónappal ezelőtt, az M7-esen – mi meg itt asszisztálunk ehhez a komédiához, mert mi lenne más? Kutyakomédia.

Gitta valamiért beszaladt a házba, és Pista bácsi felhasználta az így támadt hiátust. Mit gondoltok, megmondjuk neki? Ha már ilyen szépen összejöttünk.

A vendégek kényelmetlenül fészkelődtek. Ez szentségtörés. Csak nem akarsz minket választásra kényszeríteni, a kutyakomédia és a szentségtörés között?

Mit kell megmondani? – kérdezte Libuska értetlenül.

Szürkén, a szék szürke támlájába beleolvadva könyörgött Gitta anyja: Semmit, hagyjátok rá, az Istenért.

De már jött is Gitta, mosolyogva és jókedvűen, a nagy bólés tállal. Zalán azt mondja, a bóléval kellett volna kezdeni!

A vendégek megadóan nyújtották a poharaikat, és Gitta Zalánnak töltött először.