Az iskolai feladatok egészen jól mentek. A híres-neves akadémiára járt ő is, csakúgy mint a többiek. Azonban most többen voltak egy osztályban, és sok volt az ismeretlen arc. Ráadásul ismét ellenszenvvel és előítélettel találkozott: senki sem akart barátkozni a patkányhercegnővel. A fiatal gerek kimondottan haragudtak rá, hogy csak így a semmiből megjelent és máris bekerült a palotába. Irígyek és dühösek voltak rá. Szemtelen betolakodónak tartották, felkapaszkodott vidéki kisasszonynak csúfolták. Az étkezőben senki nem ült mellé, Belár volt az egyetlen aki szólt hozzá. A nyurga fiút még mindig sokan gúnyolták és lenézték, igazi könyvmolynak tartották. A kicsi lány pedig elkámpicsorodott, és állandóan valami szomorú titokzatoság lengte körül. Csak ő egyedül tudta hogy mi a feladata, és hogy Kila királynő emberei bármikor egy gombnyomással elpusztíthatják. Ez rányomta bélyegét a mindennapjaira, a kislány sokszor volt gondterhelt. Az is nagyon zavarta hogy a fiatalok nem barátkoznak vele. Az egyetlen öröme az esti edzés volt. Kopogó nagyon meg volt vele elégedve, mert a fürge, ügyes kislány sorra győzte le a legügyesebb harcosokat is. Ha véletlenül egy párba keveredett Karsal-Barral, akkor az nagy nehézséget okozott. Hamar kiderült ugyanis, hogy ők ketten a legjobbak, és küzdelmük egyre több ideig, egyre hosszabban tartott. Karsal-Bar persze előbb utóbb mindig legyőzte a kicsi lányt, de mindeketten végkimerülésig küzdöttek, és közben senki mást nem engedtek a pályára, mert életveszélyes tüzeket csiholtak. Kul-Anni nagyon vigyázott hogy soha többé ne hívja elő a fekete tüzet, Karsal viszont mestere volt, úgy és annyit használta ahogy és amennyit csak akarta. Végül aztán Kopogó mindent megtett hogy nehogy egy párba kerüljenek, mert az edzésre szánt idő eltelt kettőjük vívásával és mások nem kerültek sorra. Ise-Gulan az első ilyen kemény meccs után kijelentette, hogy a két kölyökkel ezentúl személyesen foglalkozik.

            Reggelente tanítás előtt, és este a rendes edzés után, a Nagyúr magánórákat tartott nekik. Karsal-Bar és Kul-Anni egy különálló kiképzőpályát kaptak, és azon kellett gyakorolniuk. A Nagyúr fáradhatatlanul mutogatta nekik a mozdulatokat, tanítgatta őket. Nagy kedvvel és lelkesedéssel oktatta a kölyköket, és olyan barvúros mozdulatokat mutatott be, hogy attól a gyerekeknek egyből megjött a kedvük a harchoz. Kul-Anni megfékezhetetlen kis boszorkány volt, olyan eleven és fürge hogy Karsal nem győzte levadászni. És minden egyes edzéssel egyre ügyesebb és okosabb lett, egyre jobban fejlődött. Meghálálta Ise-Gulan gondoskodását, megfontolta a szavait. Attól a perctől kezdve hogy reggel felébredt egészen amíg este le nem húnyta a szemét egyfolytában valami csintalanságon járt az esze. Legkedvesebb szórakozása az volt hogy Karsalt bosszantotta. Nem fért a bőrébe, folyton járt a nyelve, és mind egyre nehezebben lehetett megfogni. Ha már nagyon túlzásba vitte, akkor Ise-Gulan maga cserdített oda neki, és pillanatok alatt ráncbaszedte. Játékos, vidámszemű kicsi lány volt, és őrülten rajongott ezekért a különórákért. Karsal pedig mind jobban megátalkodott, minél ügyesebben kitért előle a kislány annál ingerlékenyebb lett, és százszorosan felerősítette érzékszerveit hogy legközelebb nyakon csíphesse. Mindkettőjüknek nagyon jót tettek ezek a foglalkozások, mert nagy hatással voltak egymásra. Külön külön soha nem fejlődtek annyit mint egy együtt töltött perc alatt. Vonzották egymást mint a mágnes, és felgyorsították, kifejlesztették egymás képességeit. Mindketten a megtévesztés mesterei voltak, és versenyeztek hogy ki tudja harc közben jobban becsapni a másikat. Karsal már azon kapta magát, hogy idejekorán felébredt, és többet készült a Kul-Annival való összecsapásra, mint bármelyik órájára. A Nagyúr keménykézzel nevelte őket. Pontos, rövid, szigorú parancsokat adott. Nem dícsért és nem is korholt. Abból tudták hogy ügyesek voltak, hogy áttérhettek egy újabb fázis gyakorlására. Csakhogy volt valami hideg kiszámítottság ezekben az edzésekben. A Nagyúr szívéhez nem lehetett közelférkőzni, nem lehetett a lelkébe látni. Ritkán fejezte ki érzelmeit, s ha ki is mutatta, azok csak arra szorítkoztak hogy elégedett volt-e valamilyen mozdulattal, vagy sem. Kul-Annit bántotta ez a rideg távolságtartás, és valami nagyon furcsa keserűséget érzett a Nagyúron. Egy erős, szomorúsággal vegyes békétlenséget. Egy nagy lázadást. De hogy mi ellen, Kul-Anni nem tudta volna megmondani.  A Birodalom uralkodója remekül végezte kötelességeit, de Kul-Anni közben olyan furcsa bánatot érzett benne, és egy olyan hatalmas titkot, mintha a férfinak lett volna egy titkos, másik élete, amit gondosan elrejtett mindenki elől. Néha már sajnálta Ise-Gulant, mert látta hogy rettenetesen magányos. Legszívesebben hozzábújt volna, és elmondta volna neki hogy ő is nagyon egyedül van, és hogy nagyon rossz neki itt mert senki nem szereti, de erről még csak nem is álmodozhatott, mert a Nagyúr senkit sem engedett magához közel.

            Kul-Anni számára az esték voltak a legszörnyűbbek. Hiába volt a szép szoba, a meleg ágy, vágyódott hogy a társai között legyen, hogy együtt nevetgéljen és szórakozzon a fiatalokkal. Este megélénkült a város, mindenki a szórakozóhelyeken és az utcákon nevetgélt, vacsorázott, zenét hallgatott. Őt nem hívta soha senki. Nem barátkoztak vele. Már negyedik napja volt a Maián, és még semmi vidámságban nem volt része. Belár is számkivetettnek számított, ő sem járt el sehova, egyfolytában a szobájában üldögélt és a rajzai fölött gunnyasztott. Karsal pedig magányos farkasként a maga útját járta, és nem lehetett tudni merre csavarog. Kul-Anni nem is mert volna hozzászegődni, mert tudta hogy a fiú úgyis visszautasítaná, vagy elkergetné maga mellől. Kétségbeeseésében határozott lépésre szánta el magát: este bement a kórházba. Igazhír Mondója megrőkönyödve bámulta és ráripakodott:

-          Már lejárt a büntetésed! Mit keresel itt?

-          Arra gondoltam lejárok segíteni, ha szükség van rám. Önkéntesként. Most éppen van szabadidőm.

A fehérhajú asszony elgondolkodva mustrálta az időközben alaposan elpirult kislányt. Majd bólintott és közölte vele, hogy ez egy nagyon jó ötlet mert mindig elkél a segítség. Kul-Anni vidáman vetette bele magát a munkába és szívesen segédkezett. Jól esett neki a Kancellár mellett lennie, és fontosnak, hasznosnak érezte magát. Itt legalább megbecsülték a munkáját. De az asszony nem engedte neki hogy egész éjjel ott maradjon. Másnap korán kellett kelnie, így éjfél előtt már hazaparancsolta. Kul-Anni engedelmeskedett de megígértette az orvosnővel, hogy másnap este is megengedni neki hogy eljöjjön. A kislány aztán boldogan aludt el, mert tudta hogy végre megtalálta a nekivaló esti elfoglaltságot.

            Már hajnalodott mikor a Kancellár magához hívta Kopogót. A ger félszegen és álmosan jött be a Nagyasszony szobájába.

-          Te sosem alszol? – kérdezte tőle.

-          De igen, néha. De nem erről akarok most veled beszélgetni.

Igazhír Mondója idegesen és kelletlenül dobolt az ujjaival az asztalon. Elgyötört volt az arca. Hirtelen felpattant és ingerülten járkálni kezdett. Tele volt feszültséggel, valami zaklatott, feldúlt nyugtalansággal. Kopogó most kicsit meg is ijedt tőle. Akkor a fehérhajú eléállt és erősen a szemébe nézett:

-          Mit gondolsz a kis Racsa hercegnőről?

Kopogó elsápadt. Lehajtotta a fejét, elvörösödött és beharapta a szája szélét. Akkor a Kancellár zsörtölődve felkiáltott:

-          Na látod ez az! Nem bírsz rosszat gondolni róla! Kedveled a kölyköt, mi? Emlékszel még a kis tervünkre? Hogy majd közösen jól lejáratjuk?

-          Ha valaki, akkor neked aztán tudnod kell mi az igazságosság. Az a kislány nem tett semmi rosszat. Hagyd békén.

-          Ó, tehát már véded is! Látod erről beszélek! Az ujja köré csavart mindenkit. Téged, engem, még azt a faragatlan Karsalt is.

-          Ise-Gulant nem.

-          Na jó, igen, talán őt még nem. De akkor mivel magyarázod hogy idevette a palotába?

-          Nem tudom. Furcsa döntés volt. De én évszázadok óta ismerem Gulant. És nincs benne semmilyen érzelem. Közömbös még neki a lány. De mik a terveid a gyerekkel, Kancellár?

Igazhír Mondója elkeseredett, morcos arccal rogyott a székbe. A fejét fogta, és nagyot sóhajtott.

-          Jaj Kopogó nem tudom. Gyűlölni akarom, mert Kila fattya, és tudom hogy csak azért van itt hogy bajt keverjen. Az a dolgom hogy kicsináljam, és kipenderítsem a Birodalomból. De amikor ránézek, vagy beszélek vele... nem is tudom. Kedvelem azt a kis cserfest. Érted ezt? Éppen olyan pimasz és konok a maga módján, mint Gulan. És éppúgy nem tudok belélátni.

-          Döntsd el mit akarsz tenni. Ha el akarod távolítani gyorsan csináld, mielőtt még jobban befészkelné ide magát. Eddig még nem hibázott a kölyök, de csak kicsi még, egyszer majdcsak csinál valami butaságot. És akkor kell lecsapnod rá.

-          Igen, persze igazad van. Te szeretnéd kívül látni innen?

Kopogó felállt és sötét, zaklatott arccal gondolkozott. Aztán válaszolt a Kancellárnak:

-          Furcsa lesz amit most fogok mondani. Nem akarom itt látni a sárgákat, megvetem és gyűlölöm őket. Az eszemmel tudom hogy Racsát el kell távolítani, és az egész Dillazi pereputtyot ki kellene örökre radírozni. Még a történelemkönyvekből is. De azt érzem, és nem tudom ezt jobban megfogalmazni, hogy ez a kislány tiszta. Érted mit mondok? Tiszta és jó. És ha bántjuk, vagy elmarjuk innen, akkor valami nagyon szépet és értékeset teszünk tönkre. Valami nagyon fontosat elpusztítunk, és valami szörnyűségeset művelünk. És ezt nem csak a kölyökre értem. Hanem Gulanra, sőt az egész Birodalomra. Összefüggnek valamiképpen. Lehet hogy bután hangzik, de ezt érzem.

Azzal Kopogó elment. Otthagyta Igazhír Mondóját hamuszűrkén, elkeseredetten, bizonytalanul. És a Kancellárasszony feldúltan és kétségbeesetten bámult maga elé, mert arra gondolt hogy nemsokára megint találkozni fog a kicsi lánnyal, és bele kell néznie a ragyogó zöld szemecskéibe, miközben arra készül hogy álnokul a vesztét okozza, hogy csapdát állítson neki. Ő, aki egész életében határozott és keménykezű volt, még soha nem érezte magát ennyire tanácstalannak, ennyire letörtnek és csüggedtnek. Állandóan a lánykára gondolt, és megpróbálta a lehető leggonoszabb, legrosszabb színben elképzeni. Nem sikerült és végül hatalmas sóhajtással elhessegette magától a gondolatot. Jelzett a számítógép és mennie kellett mert a kórházban sűrgős eset várta.