A haguri győzelem után egy héttel Ise-Gulan bejelentette hogy hatalmas vígasságot, bált rendez a hősök tiszteletére, és annak örömére hogy sikeresen megvédelmezték a Birodalmat. Gyors futárok vitték a meghívókat az összes haguri tartományba, kivéve Dillazt. Minden fejedelem visszajelzett hogy részt kíván venni a szórakozásban, a fekete hagurik viszont diplomatikusan kimentették magukat. A Nagyúr csodálatos koncerteket, színházi előadásokat tervezett, és meghívta a legnépszerűbb művészeket és zenészeket. Minden évben megtartották a Kihamvadó Tűz szertartásait, ami egy három napos ünnepségsorozat volt, s ezzel jelezték a meleg évszakok végét és az idő téliesre fordulását. A Tes oltárokon elhalványultak a lángok és egészen a fehér évszak végéig csak pislákoltak. Ezt a csodálatos évfordulót egészítette most ki a Nagyúr a győzelmi ünnepéllyel és természetesen Igazhír Mondóját bízta meg a dolgok lebonyolításával.

Kul-Anni nagyon fáradt volt mindig, hiszen büntetését töltötte, és látástól-vakulásig dolgozott a Kancellárasszony keze alatt. Most már egyre többen barátkoztak vele, különösképpen Harga és Belár, csakhogy legnagyobb bánatára nem tudta őket esténként elkísérni a különböző szórakozóhelyekre, hiszen szobafogságra volt ítélve. A kislány megítélése még mindig vegyes volt: miután a Nagyúr nyilvánosan kijelentette hogy a hercegnő gereknek járó nevelést fog kapni, és hogy igen bátran viselkedett a háborúban, sokaknak megváltozott róla a véleménye, és megkedvelték a gyereket. Hiszen a hagurik legfőbb erénye a bátorság volt, és a hercegnő nem is keveset bizonyított. Mások viszont továbbra is ferde szemmel néztek rá, mert még élénken élt bennük Kila királynő aljas támadása az Azari háború idején, és Racsa azért továbbra is csak a lenézett sárga fajhoz tartozott és az árulásra emlékeztette őket. Az is ellenszenvet váltott ki sokakban, hogy a Nagyúr nyíltan a kegyeibe fogadta a kislányt, és a lehető legszemélyesebb kapcsolatot alakította ki vele. A lakosztályába fogadta, sőt, azt is megengedte neki, hogy éjszakánként az ágyában, vele együtt aludjon. Kul-Anni persze rettenetesen élvezte ezeket az estéket, és nagyokat hancúrozott Sinnel és Gulannal. De azért nem volt sosem telhetetlen és tolakodó, csak akkor ment ha a Nagyúr hívta, és ha észrevette hogy Gulan már elfáradt, akkor illedelmesen elköszönt és visszavonult a saját szobácskájába. Remekül összekovácsolódtak és sokat beszélgettek.

Újraindultak a reggeli edzések Karsallal, Ise-Gulan szigorú felügyelete alatt. Utána pedig iskola volt, ahol nagyon nehéz anyagokat kellett megtanulni, mert a Nagyúr parancsára  a hercegnő vizsgákat tett, és még magasabb osztályba került. Karsal-Bar mellett ült és rettenetesen koncentrált hogy megállja a helyét. Az Azari kalandok úgy egymáshoz melegítették őket, hogy sülve-főve együtt voltak. A mogorva fekete fiú, és a huncut szemű kislány vívással kezdte a napot, aztán együtt is mentek az iskolába. Karsal előzékenyen vitte a lányka nehéz táskáját is, mert Kul-Anni folyton könyveket cipelt magával mindenfelé. A Nagyúr is észrevette a könyvmániáját, és szinte minden nap újabb kötettel lepte meg. Már annyi összegyűlt, hogy a lányka szobájában külön polcot kellett csináltatni nekik.

Kul-Anni finom csemegéket vitt az iskolába, süteményeket, mézédes gyümölcsöket, és rendszerint mindig megosztotta Karsallal. Egyfolytában kedveskedtek egymásnak, ha a kislánynak elfogyott a lapja, vagy az írószere Karsal azonnal kisegítette, s ha bárki csak ferde szemmel mert ránézni a kicsire, azonnal közbelépett, és hevesen védelmezte. Nem is szólt érte senki, mert hát a fekete fiú Ise-Gulan szolgálatában állt, és úgy vették hogy feladatot teljesít a hercegnő védelmezésével. Karsal-Bar semmit nem változott, továbbra is keveset beszélt, mindenkivel durva és kérlelhetetlenül goromba volt, de ha a kislány kért tőle valamit szinte mindig teljesítette, s mikor nem látta senki pajkosan meglökte, incselkedett vele. Egyedül csak Kul-Anni látta a szemében a meleg, forró tüzet amikor összenéztek. Szinte soha nem tudtak kettesben maradni, mert zsúfolt volt a napjuk és minden percük be volt osztva. Ha nem az iskolában, akkor a Kancellárasszony mellett kellett segédkeznie a kislánynak, az estéket pedig a Nagyúrral töltötte. Közben a leckéit is meg kellett tanulnia, és a házifeladatokat elkészítenie. Alig-alig jutott idő hogy egy-két személyes szót váltson Karsallal. Aztán egy nap történt valami a kiképzőpályán, edzés közben. Az egyik tartományfőnök fia régóta fortyogott a fekete fiú ellen, de akárhogy küszködött nem tudta legyőzni a harcban. A párbaj után sajgó lábakkal ment a küzdőtér szélére és dühös pillantásokat vetett a fegyvereket rendezgető feketére. Ő is odament hogy helyrerakja a pallosát, és egy óvatlan pillanatban meglökte ellenfelét és úgy belerúgott, hogy Karsal előrebukott és belezuhant egy buzogány fejébe. Felszakadt a homloka és ömleni kezdett belőle a vér. Kul-Anni akkor felsikoltott és odarohant. Kopogó óriási pofont adott az aljas cselvetőnek, de addigra már mindenki megrőkönyödve bámulta ahogy a hercegnő hófehér ingujjával törölgette le a vért és áraszotta meleg, piros gyógyító lángjait a fiú betört fejére. És csodák csodájára Karsal-Bar nem lökte el magától, hanem egykedvűen tűrte a kedves, gyengéd tisztogatást. Akkor a fiatalok sugdolózni, kuncogni kezdtek, és a helyzetet Kopogó mentette meg azzal, hogy mind a kettőjüket a betegszobába küldte.

Másnap reggel, iskolába menet Kul-Anni már érezte hogy valami baj fog történni. Nem is szóltak egymáshoz Karsallal, nem is mertek egymásra nézni. Megszaporázták, mert már jócskán késésben voltak. Beléptek az osztályterembe, szinte egyszerre a tanárral és leültek a leghátsó asztalhoz, a szokott helyükre. Akkor vették észre a piruló, zavart arcokat, a halk pusmogásokat. A lány tekintete hirtelen a táblára tévedt és elrőkönyödve olvasta a gonosz kis versikét:

Fekete és sárga,

kéz a kézben járnak.

Karsal-Bar a kiötlője,

Racsa az ő szeretője.

Összeszorította az ajkait, elvörösödött és hangtalanul küzdött a könnyeivel. Nem mert a fiúra nézni, csak ökölbe préselte a kezét és mereven bámulta az asztal lapját. Úgy érezte ráomlik a világ, hogy menten sírva fakad. Még sose alázták meg ennyire. A tanár most csendet parancsolt és a gyerekekre dörrent:

-          Ki írta ezt? Azonnal álljon fel aki ezt a mocskot ide felfirkálta!

Egy pisszenést sem lehetett hallani. Mindenki szégyenkezve, lángvörösen sunyított. A professzor pedig csak háborgott, és fenyegetőzött hogy az oktatói tanács elé viszi az esetet, ha nem jelentkezik azonnal a bűnös. Kul-Anni a maga részéről már a föld alá süllyedt volna, és egyre nehezebben nyeldeste vissza a könnyeket. Akkor Karsal-Bar hirtelen felállt és kivágta:

-          Én írtam fel. Elnézést kérek érte. Azért írtam, mert úgy is gondoltam.

Kul-Anni előtt elsötétedett a világ. Minden szem rájuk szegeződött, gyerek, felnőtt egyszerre bámult összezavarodottan, aggodalmaskodva. Ez nagy dolog volt. Óriási, nyílt vallomás. Kul-Anniban bennakadt a lélegzet is. Egyet nyelt, aztán megint egyet. Kigördültek a szemeiből a könnyek, és megrezzent a belseje. Ez már akkora szégyen volt, amit nem bírt elviselni. Lecsorgott a hátán egy hideg izzadságfolyam, és érezte hogy megroppan benne valami. Egy perc és kitör belőle valami megállíthatatlan düh. Ha sírva fakad itt mindenki előtt, azzal végleg lejáratja magát. Kínjában csak egyetlen megoldást látott: felugrott, odaszaladt az ajtóhoz, feltépte és kirohant. Futott, csak futott mintha üldöznék. Alig kapott levegőt mire a szobájába ért. Az ágyára vetette magát és keservesen zokogott. Nagyon fájt neki az egész. Aztán mikor már jól kibőgte magát, csak feküdt szótlanul mint egy darab kő. Arra gondolt hogy jó lenne körbepásztázni, megnézni ki mit gondol róla, róluk, de aztán megsavanyodott, belekeseredett. Elhatározta hogy kizárja a külvilágot, nem akarja hallani a gúnyolódó, csipkelődő szavakat. Felállt és a szobából is kirohant. Magához hívta Sint, és felröpült vele a palota legfelsőbb kertjeibe, elbújt a csörgedező patakok és vízesések tövében, a fák árnyékában. Gondolkozott és szomorkodott egész álló nap. Ott érte az alkonyat. Az esti edzésre sem ment, és legnagyobb csodálkozására nem kereste senki. Sem a Nagyúr, sem pedig Karsal-Bar. Valószínüleg már az egész világ tud a kis történésről, és diplomatikusan úgy döntöttek hogy nem zavarják meg a magányában. Mikor ebbe is beleunt és elege lett a tépelődésből halkan szólt a macskának és leröppentek a lányka szobájának teraszára.

            Hatalmasakat sóhajtott és elhatározta hogy másnap majd beszél Karsallal. Lefeküdt és az éjszakán gondolkozott. Eszébe jutott Bartos és Messzenéző, meg a többiek. Megkönnyesedett a szeme. Mennyi idő eltelt már, és ő még nem haladt semmire! Hogyan tudná megmenteni őket? Aludni próbált, és csak nagy keservesen sikerült neki. Csak forgolódott. Az álmok nyomasztóak és félelmetesek voltak. Hirtelen törtek rá, többször felébresztették. Aztán egyszercsak elébe tolakodott egy arc. Bartos volt az. Kedvesen mosolygott, mondani akart neki valamit. Azután hirtelen változni, nőni kezdett, majd Ise-Gulanná változott. Ez az arc már nem beszélt csak szomorúan nézett. És hirtelen valami sötét, szurtos feketeség kezdte elborítani, kapaszkodott egyre följebb, befedte a száját, aztán az orrát, végül pedig a tiszta, zöld szemeit. Rájött hogy ez a kumlák sötét anyaga, és bénultan figyelte az eseményeket. Kila királynő hangját hallotta, aztán már látta is a kegyetlen nőt, ahogy Azari bőrbe bújva, féktelenül tapos a Nagyúr oszló, sötét anyagtól málló testén. Tapossa, szaggatja és nagyokat nevet hozzá. Vérfagyasztó az öröme. Akkor Kul-Anni már nem tudott egyebet tenni csak rettenetes haraggal üvölteni, sírva ordítani és vagdalkozni maga körül. A saját kiáltó hangjára ébredt, és látta ahogy tenyeréből felcsaptak a fekete lángok. Ijedtében gyorsan visszahúzta őket, és abban a pillanatban felpattant az ajtó és Ise-Gulan maga robogott be hozzá feldúlt, aggódó arccal. Odaugrott az ágyra, és a karjaiba kapta a csatakos gyereket. A lányka halálraváltan fúrta a fejét a férfi hajába és szakállába, és kétségbeesetten sírt. ĺgy maradtak egy ideig, amíg meg nem nyugodott. Aztán Gulan felemelte, bevitte a fürdőszobába, szépen megmosta az arcocskáját, majd visszarakta az ágyra.

-          Mit álmodtál?

-          Semmit... valami rosszat. Nem emlékszem. Sajnálom ha felébresztettelek.

A Nagyúr nem szólt semmit, csak még mindig úgy tartotta a lánykát, szorosan a keblére ölelve. Aztán lassacskán lefejtette magáról, és megpróbálta betakarni, de akkor Kul-Anni hirtelen megragadta, és kétségbeesetten kapszkodott a karjába.

-          Akarod hogy maradjak?

-          Igen, csak egy kicsit.

Akkor Ise-Gulan mellébújt és a gyerek odahúzódott hozzá. Nem beszéltek, nem mozdultak. Kul-Anni aztán lassan, nagyon lassan megint elaludt. Elringatta a férfi erős, ritmikus szívdobogása. Ez az állandó, nyugtató hang ismerős otthonosság érzését keltette. A hajának frissen roppanó tűz szaga volt. Meleg, jó illat. Megrészegült tőle, és úgy kapaszkodott bele mint a fuldokló a mentőövbe. Ugyanebben a békés mozdulatlanságban érte őket a reggel első fénye. A kislány nagyot nyújtózkodott és kinyitotta a szemét. Ise-Gulan tekintete villant rá üdvözlésképpen, és Kul-Anninak fülig szalad a szája. Ráugrott a férfi széle mellkasára és egy párnával alaposan megdögönyözte. Jutalma egy alapos csiklandozás volt. ĺgy tomboltak, viháncoltak, játszadoztak egy ideig, és a kislány arra gondolt hogy minden reggelnek így kellene kezdődnie. Aztán a Nagyúr megálljt parancsolt, és rászólt a gyerekre hogy készülődjön, mert nemsokára reggeli edzés lesz. Kul-Anni berobogott a fürdőszobába és halkan fütyörészett. Jó kedve lett, és örvendezett hogy jó lesz az egész nap. Ma fognak érkezni az első vendégek a Kihamvadó Tűz ünnepére, és a bál két nap múlva lesz. Rengeteget kell segítenie a Kancellárnak a szervezésben, pedig legszívesebben Gulan mellett sertepertélne a csillaghajógyárakban. Felöltözködött és indulásra készen állt. Mikor kijött a szobába, döbbenten látta hogy Gulan még mindig ott van, az asztalnál ül és a rajzait nézegeti. A férfi rászegezte a tekintetét és komolyan mondta:

-          Ügyesen rajzolsz. Tehetséges vagy.

Valami köszönésfélét rebegett, de aztán hirtelen kopogtattak az ajtón. Odaperdült hogy kinyissa. Legnagyobb elképedésére Karsal-Bar állt vele szemben, egy csokor pirosan fénylő tűztulipánnal. A lány szemébe nézett, átnyújtotta neki a csokrot, és tiszta, bátor hangon szólt hozzá:

-          Tessék, ezt neked hoztam hogy kiengeszteljelek. Kérlek ne haragudj rám a tegnapi miatt. És még meg szeretnélek kérni hogy gyere el velem a bálba és légy a táncos párom.

Kul-Anni úgy állt ott mint a szélütött. Zavarodottan bámult a lángvörös arcú fiúra, és csak hebegett habogott. Vadul kalapált a szíve és úgy érezte mindjárt kimegy alóla a lába. Rettenetesen tetszett neki ez a pimasz bátorság. A vad erő, amivel Karsal csak úgy idejött és nevén nevezte a dolgokat. Nem kertelt, hanem egyenesen megmondta a szándékait. Már nyitotta volna a száját hogy válaszoljon, mikor feldörrent Ise-Gulan hangja:

-          Karsal-Bar! A hercegnő még nagyon fiatal az efféle mulatsághoz. És különben is büntetésben van.

Karsal kissé elfehéredett, mert álmában sem gondolta volna hogy itt találja a Nagyurat. De azért nem jött zavarba, nagyot nyelt, közelebb lépett, és egyenesen Gulan szeme közé nézett:

-          Nagyuram! Nem akarok tiszteletlen lenni, de úgy számoltam egy nap múlva lejár Racsa büntetése. Biztosíthatom hogy úriemberként fogok vele viselkedni. Kérem, engedje el a lányát velem a bálba. Jó és hűséges kísérője leszek.

Az uralkodó átható, szigorú pillantást vetett a fiúra, aztán így szólt:

-          Jól van Karsal. Megkapod az engedélyemet. Viszont ajánlom hogy viselkedj tisztességesen, különben ellátom a bajodat. Most pedig Racsa, a te szavadat halljam. Elfogadod-e ennek a kölyöknek a meghívását?

-          Igen, elfogadom!

-          Rendben. Most viszont indulás, mert kezdődik az első harci gyakorlat.

Azzal felállt és kiment, de közben maga után húzta-vonta az izgatott feketehajút. Kul-Anni ottmaradt kezében a csodaszép virágokkal, orrában a bátor fiú illatával és egész testében reszketett. Lángba borult a homloka. Még soha életében nem érzett ekkora boldogságot. Valami ismeretlen, sosem tapasztalt érzés keringett benne. Remekül indult ez a reggel.