Veszélyes volt ez a városrész. Egyfolytában Azari szakaszokba botlottak, de a rongyokba burkolózott férfi és a kölyök nem tűntek fel nekik. Teljesen beleolvadtak a helyi lakosokba. Egy csípős szél sóhaja fütyült a szűk utcákon, és ők csak dideregve keresték az utat. Aztán megtámadták őket. Öt jól megtermett férfi állta útjukat és vadul kiabálni kezdtek rájuk. Kések és balták voltak a kezükben. Ugyanolyan rongyosak, piszkosak mint ők. Gulan rászólt a kicsire hogy fusson, de Kul-Anni dacosan visszafeleselt hogy szó sem lehet róla. Akkor a nagy ember megragadta a gyereket és behajította egy szemeteskukába. Aztán nekiesett a támadóknak. Körülbelül két percig tartott a küzdelem. Ise-Gulan elszántan és némán küzdött. Kardjával pillanatok alatt lekaszabolta a támadókat, míg rajta egy karcolás sem esett. Akiket nem ért el a pengéje, azokat puszta kézzel kapta el, mint valami ragadozó. Egy mozdulattal elroppantotta a torkukat. Az utolsó halálrarémült haramiát pedig derékon ragadta, kettétörte a gerincét, majd úgy dobta le mint egy darab könnyű, lyukas zacskót. A kislányka írtózva, remegve támaszkodott a konténer hátához, és a szűk nyíláson keresztül észrevette hogy még két ember ugrott le alattomban a tetőről, egyenesen Gulan hátára. Leteperték, és éppen készültek megmártani benne a késüket, mikor a Nagyúr megrázkódott és az egyensúlyukból kiesett embereket egyszerűen letépte magáról. De még nem volt vége, mert ezek ketten keményebb diónak bizonyultak és testesebbek is voltak az előzőeknél. Most erősen dulakodtak, és Kul-Anni látta hogy Gulan igazi kutyaszorítóba került. Kiugrott a rejtekéből és szétnézett. Egy nagy követ látott a földön. Felkapta és ráugrott az egyik testes alakra. Alaposan fejbevágta, a nyakába csimpaszkodott, és rúgta, csípte, harapta, karmolta ahogy csak érte. Sikerült leválasztania a Nagyúrról, és jó három lépésnyire vonszolta. A támadó, bár már alaposan elkábult a sok fejére mért csapástól, azért mégiscsak egy jól megtermett férfi volt, és teljes erejéből nekicsapta magát a falnak. Odalapította a rajta függő kölyköt, aki abban a pillanatban eleresztette, mert elszédült és beütötte a fejét. Kul-Anni a földre esett, és már csak annyit látott, hogy a melák bömbölve, őrjöngve ugrik rá, kezében a nagy kő, és már lendíti hogy szétverje vele a kicsi fejét. De hirtelen megállt a mozdulatban, mintha egy film kimerevített képkockáján szereplő karakter lett volna. Elejtette a követ, és bambán meredt a hasára. Mert a gyomra közepén jött ki a hosszú kard éle, amivel Ise-Gulan hátulról átszúrta. A penge vége egy centire állt meg Kul-Anni orrától. Akkor a Nagyúr viszarántotta a gazembert, lerúgta a földre, kihúzta belőle a kardját és gyors, gyakorlott mozdulatokkal megtörölte a halottak rongyaiban. Majd a kislányhoz lépett és szikrázó szemekkel, dühösen rákiáltott:

-          Ha egyszer azt mondom hogy fuss, akkor fuss! Ha azt mondom ne mozdulj, akkor merevedj meg mint a kő! Ha még egyszer engedetlen leszel ellátom a bajodat!

A mennydörgő hangot széles mozdulat követte, és a halálrarémült kislány ütést sejtett mögötte. Reszketve rebbent oldalra, és riadtan a válla közé kapta a fejét. ĺgy maradt ijedten, félelmtől megbénulva. A verés azonban elmaradt. Akkor a férfi csendesen rászólt:

-          Na gyere, állj fel s induljunk.

Hangjában, szemében nyoma sincs a haragnak, csak valami meleg, szomorú részvétnek. Kézen fogta a gyereket és mentek, gyalogoltak tovább.

            A város másik vége felé igyekeztek. Az utcák kiszélesedtek, megsűrűsödött a tömeg. Az Azarik vasfegyelmet tartottak az őslakosok között, állandóan járőröztek, és  látszott hogy mindenki pontosan tudja a feladatát és a szerepét. Rendületlenül haladtak előre. Csípős szél kerekedett most, és nehezen vágták át magukat a szúfolt tereken és épületeken. Mindenhol tömött sorokban vonultak az egyenruhás rabszolgák, hatalmas Azari járművekbe, teherautókba terelték őket. Valószínüleg bányamunkára vihették őket, mert a városka mindkét végében egy-egy hatalmas fémfeldolgozó üzem terjeszkedett, nyugati irányban pedig egy nagy, sík terület volt, amelyet, távolról úgy tetszett, óriási vakondtúrások tarkítanak. Az út másik oldalán a szabad polgárok jöttek-mentek, de anniyra szakadt és piszos volt a kinézetük, hogy nem volt nehéz köztük.elvegyülni. Amerre csak a szem ellátott, por, piszok és zaj. A levegő és az égbolt szinte feketéllett a különböző Azari repülőktől, egyszemélyes siklóktól elkezdve a nagy teherszállítókig. Mindannyian egy bizonyos irányból érkeztek, és Kul-Anni megállapította, hogy ők éppen arrafelé tartanak. Az utcán lerobbant járművek akadályozták a forgalmat, minden utcasarkon verekedés tört ki, és rögtön utána csattogtak, puffogtak az Azari fegyverek ahogy rendet csináltak. Az emberek arcán keserűség, fájdalom, reménytelenség. Egymást támadták, öldösték egy darab étel vagy más érték reményében. A nagyobbak és erősebbek hatalmuk teljes tudatában bőszen osztották pofonjaikat, és terrorizálták a szürke egérként elsurranó átlagos lakosokat. Bandákba verődve, kezdetleges fegyverekkel felszerelkezve lesték a prédát. Az utcagyerekeket, egyedül lézengő nőket összefogdosták és megpróbálták rabszolgának eladni őket. Undorító volt ahogy saját fajtájuk ellen fordultak és gyilkolták egymást. Sanda szemekkel méregették a nagy embert és a kicsi lányt is, de Ise-Gulan méretei és izmai elég meggyőzőnek bizonyultak, így jobbnak látták nem kikezdeni vele.

            Megszigorodott a hideg, és fázott, most már nagyon fázott a lányka. Piros szája kezdett már halványulni, és megkékült a keze is. De azért becsülettel küzdött, tartotta a lépést amennyire csak erejéből tellett. Egész nap csak mentek. Most már elhagyták a zsúfolt központot és ismét a peremvárosba jutottak. Kul-Anni sírni szeretett volna. Nagyon bántotta a belső tűz elvesztése, szinte meggyászolta az emlékét. Ise-Gulan közben egy romos, kihalt gyárépületet nézegetett. Lassacskán körbejárták és megállapították hogy nem lakik benne senki. Bementek, és felmásztak a legfelsőbb emeletre. A tetőtérből ismételten körbepásztáztak. Körös-körül hasonló gyárépületek, és mindegyiknek a tetjén tüzek lobbantak. Alkonyodott már, és az otthontalanok, a kitaszítottak rögtönzött szálláshelyeiken vacsorához készülődtek. Akkor a Nagyúr is összeszedett mindenféle dirib-darab fákat, száraz faleveleket és rossz papírokat. Egy kupacba hordta és a kislány elképedve figyelte hogy mi lesz ennek a vége. Nem állhatta meg szó nélkül:

-          Hogyan tudnád meggyújtani ha nincs már benned tűz?

Ise-Gulan nem szólt semmit, csak kőkeménnyé dermedt az arca. Fogott két vékony fadarabot és egymáshoz dörzsölte őket. Megfeszültek az izmai az erőkifejtéstől, és egyre gyorsabban, egyre sebesebben mozgatta őket egymáson. Akkora erővel préselte és fente őket, hogy majdnem eltörtek bele. A súrlódás nyomán előszőr csak vékony, alig látható füst keletkezett, aztán apró szikrák pattantak. Ráestek a száraz levelekre és belobbantották őket. Csakhamar szép kis tűz kerekedett. Kul-Anni annyira megdöbbent hogy szóhoz sem tudott jutni. Sin most leugrott a válláról, és közelebb húzódott a tűzhöz hogy melegedjék. A Nagyúr akkor a fal mellé telepedett, ránézett a kicsire és beszélni kezdett hozzá:

-          Nem az tesz minket valakivé, hogy birtokoljuk a szent tüzet. Nem attól vagyunk hagurik.

-          Hogyan? De hiszen mi a tűz népe vagyunk! Tes isten népe!

-          És most hogy elveszítetted a tűzlelkedet, mi vagy?

Erre a lányka hirtelenjében nem tudott mit válaszolni. Még sosem gondolkodott el ezen. Hogy micsoda is ő, a tűz nélkül. Erősen tépelődött ezen. Mert ha ő többé nem birtokolja Tes lángját, ha nem élhet többé a Maián, akkor ő már nem is haguri? Nem, az lehetetlen. Kerekere nyíllott szemekkel bámult a szigorú arcú Nagyúrra és kivágta:

-          Én akkor is haguri vagyok. Mindig az leszek. Ha van bennem tűz, ha nincs. Azt hiszem ez nem attól függ hogy mekkora bennem a láng ereje. Vagy hogy van-e bennem egyáltalán. Lehet hogy ha innen hazajutunk, a többiek többé nem fogadnak be minket. Azt mondják majd: nem vagyunk hagurik többé. Akkor el kell mennünk messzire, és élnünk kell tovább ahogy tudunk. De akkor is hagurik leszünk, míg meg nem halunk.

-          Jól van, okosan beszéltél. Hogy hová tartozol nem az dönti el hogy milyen a hajad vagy a szemed színe. Hogy mire van képességed vagy mire nincs. És az sem hogy miből vagy merre ered a véred. Egyedül csak az számít aminek érzed magad. Csak az az otthonod ahol jól érzed magad.

-          Megpróbálunk hazajutni?

-          Hát ha már azt ígérted nekik hogy jövünk a hadsereggel, akkor nem csaphatjuk be őket, igaz-e?

Erre aztán mind a ketten felkuncogtak. Kul-Anniban felszabadult valami. Olyan különös, jó hatással volt rá a férfi. Az hogy egyszerűen, bátran tartotta magát, és higgadt tudott maradni még ilyen rettenetes helyzetben is, meggyújtott valami erős bizalmat, egy jó reménységet a szívében. És ez arra késztette hogy ő se veszítse el a fejét. Egy kis idő múlva azonban a lányka elkomorodott, és aggódva kibökte:

-          Még tarthat a csata. Csak nehogy a Kancellár elveszítse a reményt. Jaj csak sikerüljön visszaverni őket.

-          Holnapra megtudjuk. A hír hogy hogy végződött a harc, eljut majd ide is.

-          Hogyan fogunk kijutni innen?

-          Még nem tudom.

-          Mi lett a Dobbantóval? És a többiekkel?

-          Sokan meghaltak, néhányan fogságba estek. Nem sokat tudok róluk. A hajóm nem sérült meg súlyosan, de nem tudom hová vitték vagy mit csináltak vele.

-          Miért hívják Dobbantónak?

-          Mert egyszerre dobbant a szívem azokkal akikkel együtt építettem.

-          Például Kopogóval?

-          Igen, vele is.

Ültek tovább a tűz mellett, a lány állandóan kédezősködött, Gulan pedig végtelen nyugalommal és türelemmel válaszolgatott neki. Aztán még hosszasan tágította a lányka fejét:

-          Miután hazajutottunk, meg kell tanulnod a tűz nélkül boldogulni. Már most elkezdjük gyakorolni. Az a baj a hagurikkal, hogy nagyon ráhagyatkoztak a tűz erejére. Csak abban bíznak. S ha valami baj történik vele, mint most velünk is, akkor teljesen gyámoltalanok lesznek, harcolni sem tudnak. A kardot sem bírják meg. Az életben nem lehet mindig mankókra támaszkodni. Azt várni hogy valami más, valami erősebb hatalom elvégezze helyettünk a munkát. Mert az nagyon kényelmes és csábító megoldás, ugye? Kell egy erős kéz, egy erős láb, tudás és ravaszság. Legfőképpen lélekjelenlét. Ezeket kell fejleszteni, s ha ezek megvannak benned, nincs ami legyőzzön. Akkor nem állsz felkészületlenül, és jöhet bármilyen baj.

Kul-Anni megrészegülve hallgatta ezeket az okos szavakat. Gulan úgy beszélt vele, olyan bizalmasan, mint apa a lányával. Beavatta a terveibe. Elmondta neki a véleményét. Közvetlenül, barátságosan. Csak úgy, mint egy egyszerű ember. Személyiségében nyoma sem volt a szigorú, megközelíthetetlen uralkodónak. És most a kicsi bármit kérdezhetett, szívesen és őszintén válaszolt neki. Úgy kezelte mint egy egyenrangú társat. A lányka ki is használta a furcsa helyzetet, és mindenféléket tudakolt, de azért egyvalamire nem vitte rá a lélek: nem mert rákérdezni a hölgyre akit a képen látott, sem pedig a könnycseppkövekre. Ezek szent és bizalmas dolgok voltak, és Kul-Anni nem akarta elrontani a kettőjük között alakuló szép, meleg kapcsolatot. Aztán a férfi aludni parancsolta, de előtte még elővett a zsebéből valamit. Egy kis darab kenyér volt, és neki adta vacsorára. Úgy újjongott fel a gyerek hogy majdnem a Nagyúr nyakába ugrott, de a tisztelet megtorpantta. Szégyenkezve sütötte le a szemét, és Gulan is elfojtott egy sóhajt. Csak valami morgásféle maradt utána. Kul-Anni pedig sokáig forgolódott és megeredtek a könnyei. Nagyon szégyellte magát, és meglepte valami hatalmas szomorúság. Mert itt van mellette ez a bátorszívű férfi, és ő folyamatosan, csúnyán hazudik neki. És ez a férfi azt hiszi róla hogy ő a lánya, és érzi hogy kezdi megszeretni, és a fenébe is, ő is érez valami erős kötődést iránta, pont úgy mint mikor Bartoshoz húzott annakidején. Megdöbbentette ez a gondolat. Hogy Ise-Gulan mellett is ugyanolyan jó lehet...sőt. Volt valami a Nagyúrban, valami elképesztő kisugárzás ami egyszerűen lenyűgözte. Egy tiszta, igaz, őszinte erő, ami meghallgat, és igazságot tesz. Olyasvalami ami bátorságot és reményt ad. Tudta hogy bármit elmondhat neki. De mégsem merte elmondani. És gyötrődött és sírt, mert irígyelte az igazi Racsát, és elképzelte hogy Ise-Gulan igazából az ő édesapja, aki védi, óvja, szereti, és ő bármit megtenne hogy ne okozzon neki csalódást. Hogy az apja büszke lehessen rá. Meg akarta hálálni ezt a feltétlen gyengédséget, és egyre azon törte a fejét hogy mivel. Aztán elhatározta, hogy ha kell, az életét is kockáztatja, csakhogy megmentse. Nem fogja engedni hogy Kila királynő ármányai bajba keverjék ezt a nagyszerű embert, és a csodálatos haguri őshazát. Ő lehet hogy már örökre elvesztette a családját, a reményt hogy új haguri törzset alapítsanak, de az ittenieket még megmentheti. Talán ez a feladata, neki a tűzmagnak, talán ezért született a világra. Ebben megnyugodott és elaludt. Ise-Gulan pedig elkomolyodva, elcsendesedve nézte a hánykolódó kicsi lányt és látta hogy nagyon szenved. Ugyanazt a titkos, erős, belső fájdalmat látta rajta, mint az első nap amikor megpillantotta. Nem tudott rájönni az okára, és tudta hogy még nem elég erős a kettőjük közötti kapcsolat ahhoz, hogy a kicsinek már elég bizodalma legyen benne és elmondja neki. Nincs más hátra, mint lassan, lépésről lépésre haladni, és kivárni a dolgok végét.