A Nagyúr biztos kézzel tartotta a kormányt és közben hátramordult:

-          Karsal, jelentést!

-          A legtöbb hagurit megölték. A fiatalok maradtak meg, azokat elvitték rabszolgának. Senkiben sem maradt tűz. Nem tudom merre vannak a többiek. Megszöktem, de ezekben a városokban nem lehet sokáig bújkálni. Az Azarik ott vannak mindenütt.

-          Mi van a Dobbantóval?

-          Megvan, orbitális pályán kering, több más rombolóval együtt. Mikor engem ide lehoztak, láttam néhány haguri foglyot, akiket a Dobbantóra vittek. Az Azarik meg akarják ismerni a technikánkat, és arra kényszerítik őket, hogy javítsák ki a sérüléseket, és üzemeljék be nekik a hajókat. A mi hajóinkat.

-          Mi volt az éjjel?

-          Azt hiszem mi győztünk. Nagy volt a káosz, ide-oda szaladgáltak, meggyengült az őrség. ĺgy tudtam lelépni.

Mély csend szakad rájuk. Aztán Karsal még hozzátette:

-          Láttam Kopogót még a tegnap. Életben van, az egyik rombolóra vitték. Jól összeverték, de szerintem meg is fogják ölni. A Nagyvezér nem fog nekik segíteni a javításokban. Inkább meghal, de nem adja ki a Dobbantó titkait. Belőle is kiszívták a tüzet.

Kul-Anni közbeszólt:

-          A tűz mindenkibe vissza fog térni. Csak idő kérdése. A tűzlelkünk nem húnyt ki, mert anélkül halottak lennénk. Csak letompították valahogy.

-          Hogy lehet hogy neked jött vissza leghamarabb? – vetette közbe Karsal.

-          Nem tudom.

Azt mégsem mondhatta ki fennhangon, hogy ő maga a tűzmag, s ezért ő a legerősebb mindannyiuk közül. Azért megnézegette a tenyerét. Próbált tüzet csiholni. Sikerült is előhívnia egy kis vörös szikrát, és megtáncoltatta a fiú orra előtt. Erőlködött egy keveset, és a lángocska duzzadni, növekedni kezdett. Karsal irígykedve bámulta, de a kislány ránevetett és bíztatta hogy próbálja csak meg.

-          Képzelj magad elé egy tűztengert. Gondold el hogy a hullámok mint belőled jönnek. Te uralkodsz fölöttük. Mozdítsd meg, ringasd el őket.

A fiú megtette. Lassan, nagyon lassan megfeketedett a tenyere. Aztán csak kifolyt belőle valami fekete lé. Eléggé híg volt és a nyomán egy apró, fekete pulzálás maradt. Egy láng gyökere. Áhitattal bámulták. Aztán Ise-Gulan keményen hátraszólt:

-          Lassan Karsal-Bar! Óvatosan a fekete tűzzel, mert az nem játékszer!

A fiú komolyan bólintott és visszahívta a tűzkezdeméyt. Természetesen nem akarta elpusztítani a bolygót s vele együtt saját magukat. De azért vidámabb lett az arca, és összekacsintott a kislánnyal. A Nagyúr hátradobta nekik a köpenyét és azt mondta hogy aludjanak kicsit, mert hosszú még az út a célpontig. A gyerekek elfészkelődtek és megpróbáltak pihenni. Karsal átkarolta a lányt, és ismét megpróbálta titokban megcsókolni. Kul-Anni nem engedte, hanem alaposan bokán rúgta, és egészen kipirult az arca az izgalomtól. A fiú tettetett durcássággal húzódott arrébb, de azért nem túl távol, hogy melegítani tudja a kislányt. Sin most kiugrott a lányka hajából, közéjük ékelődött és mérgesen a fiúra morgott. Karsal bosszankodva dobálta a kezeit, és dühös volt hogy csak alig-alig tudta megérinteni Kul-Annit. Ise-Gulan a visszapillantó tükörben nézte végig a kis évődést. Bal szemöldöke magasra szaladt, és a mosolyát az utolsó percben sikerült elfojtania. Lassacskán egyenletes szuszogás jött a hátsó ülésről, és a Nagyúr elégedetten nyugtázta, hogy az egyik lélegzés nem is annyira mély. Karsal-Bar éberen aludt, mint vészhelyzetben szokta. Figyelte a veszélyt, a levegő rezdüléseit, a legapróbb hangokat. És kezeivel ösztönösen védelmező mozdulatokat tett a kislány felé.

            A fiú nem nézett fel a munkájából. A kristályokat szerelgette, próbálgatta. Egészen megkeményedett az arca, ahogy föléjük hajolt. Szinte belekékült. Minden variációt kipróbált már, és lassan rájött a trükkre. Megértette az elrendezések logikáját. A pulzálások erősségét. Azt hogy hogyan reagálnak egymásra. Nem volt két egyforma energiakristály. És nagyon szeszélyesen is viselkedtek, volt olyan, amelyik nem szerette a másik közelségét, egészen elhalkult, elcsitult mellette. De ha egy másik közelébe került, szinte kinyíllott, megerősödött, és azt a másikat is erősítette. Külön külön élettelen kövek voltak, de együtt, a megfelelő csoportosításban úgy viselkedtek mint egy egységes szimfónia. Egy ritmusra dobbantak. Annyira belemerült ebbe a felfedezésbe, hogy azt sem vette észre mikor a lány hozzáért. Akkor aztán felpillantott és belebámult a kék szemekbe. A lány egy kis csomagot nyújtott át neki, és mosolyogva mondta:

-          Neked hoztam. Enned kell.

-          Meg fognak büntetni ha észreveszik.

-          Nem érdekel.

-          Surim.

Csendben maradtak, s a fiú felhabzsolta a szendvicset. A lány aznapi ételadagját. A kékszemű vidáman nézte és megkérdezte:

-          Hogy haladsz?

-          Mindjárt kész. Mit csinál a főnök?

-          Semmit. Várja a kivégzést.

-          Haj, haj. Akkor sietni kell.

-          Igen. Már nagyon durva ahogy kínoztatja magát. Szinte az az érzésem hogy még élvezi is. De biztos hogy beválik a terv?

-          Igen, egészen biztos. Szóltál mindenkinek?

-          Igen. A helyükön vannak és várnak a jelre.

-          Rendben. Elkapjuk őket. Láttad milyen izgatottak és dühösek voltak az éjjel? Valami baj volt. Szerintem kikaptak a mieinktől.

-          De az egyik barátnőm, aki már kezdi érteni a nyelvüket azt mondta hogy hallotta őket arról beszélni hogy pár órán belül újabb támadásra lendülnek. És a Kancellár erre már nem fog számítani. Úgyhogy igyekeznünk kell.

Megcsendesedtek mindketten, és nagyot sóhajtottak. A lány remegett. Félt. A fiú kicsit sután, de azért átölelte. Megsímogatta a fehér hajtincseket. A lány sírva fakadt és szipogva kérdezte:

-          ĺgy is kellek neked? Nincs már rajtam semmi érdekes. A tüzem is odalett.

-          Az enyém is. Mint mindenkié. De igen, mindenképpen kellesz nekem.

-          Bocsáss meg hogy nem akartalak eddig meglátni. Pedig mindig ott voltál.

-          Nem baj. Tudtam hogy egyszer eljön ez is. Jó hogy végre benőtt a fejed lágya.

A lány most megszédült. Elsápadt és kiment a lábaiból az erő. A szeme is fennakadt. Összecsuklott és ha a fiú nem tartja meg, a földre zuhant volna.

-          Harga! Mi baj Harga? Tes isten nevére válaszolj! Mi van veled?

-          Én nem is tudom... olyan furcsa... te nem hallottad?

-          Mit?

-          Racsa.... Racsa szólongatott. De az lehetetlen. Ő ott van a Maián. Belár, nem tudom mi történik, azt hiszem kezdek megbolondulni. Racsa hangját hallom a fejemben.

-          És mit mondott?

Egy perc szünet, egy pillanatnyi csend szakadt rájuk. Harga erősen koncentrált, és nagyon halványan, de körvonalazódni kezdett a homlokán a dupla tűztulipán jele. Belár viszafojtott lélegzettel figyelte és nem mert közbeavatkozni. Aztán a jel eltűnt, és Harga eldöbbenve meredt a fiúra.

-          Te Belár, tényleg Racsa volt az! Lent vannak a bolygón Ise-Gulannal és Karsallal! Vissza akarják foglalni a Dobbantót! Hamarosan idejönnek!

-          Mondtad neki a tervünket?

-          Igen, mindent elmondtam. Már tudják hogy lázadásra készülünk.

-          Megjelent a homlokodon a jel. Visszatért a tüzed.

-          Racsa is mondta hogy vissza fog jönni. De ez azért mégis hihetetlen. Hogy kerül ide az a vakarcs?

-          Fogalmam sincs. De gyere igyekezzünk. Ez új fejlemény és el kell mondani a többieknek.

Szaporán elsiettek. Harga közben aprókat sikongott, és hitetlenkedve tapogatta a homlokát. A könnyek is a szemébe szöktek, és hevesen vert a szíve. Visszatért a tűz. Ise-Gulan él. És talán sikerül a tervük és újra szabadok lesznek.

Kul-Anni lassan pislogott aztán felkászálódott. Megdörzsölte a szemét és csodálkozva látta hogy Karsal-Bar már nem fekszik mellette hanem valahogy előre keveredett a Nagyúr melletti ülésre, és éppen élénken vitatkoztak valamiről. Közeledtek a támaszpont felé, és egyre több vadászgép húzott el az égen, a világűr felé. Kul-Anni nagyot rikkantott, és közölte velük hogy tudja hol van a Dobbantó, mert gondolatban beszélt Hargával.

-          Az lehetetlen! A Dobbantó bolygókörüli pályán kering, hogyan tudnál kifelé küldeni üzeneteket? – dohogott Karsal.

-          Pedig tudok, hidd el. Nagy dobásra készülnek, valamilyen lázadásra. Belár titokban beüzemelte a hajtóműveket. Leverik a hajón tartózkodó Azarikat. Kopogót ki akarják végezni, úgyhogy sietnünk kell. Azt is mondta, hogy az Azarik pár órán belül újabb támadásra készülnek. Mozgósították az egész flottát.

-          És Harga nem mondta hogy hány haguri romboló van még ott fent? – kérdezte Gulan.

-          Nem.

-          Belár szerelte a hajtóműveket? – akadékoskodott Karsal – Én azt nem hiszem. Ahhoz nem ért senki, csak a Nagyúr meg Kopogó.

-          Kopogó nem segített neki. Magától jött rá. Belár okosabb mint hinnéd, nagyon jó mérnök. És Harga azt is mondta, hogy Belár úgy csinálta meg, hogy az Azarik közben észre sem vették, még mindig azt hiszik hogy a sérüléseket nem lehet kijavítani. 

Ise-Gulan egyetlen szót sem szólt, csak összeszűkült szemekkel kémlelte a tájat. Már nagyon közel jártak, és csakamar felbukkantak a csillaghajók és vadászgépek hangárjainak óriási, csillogó épületei. Nagyon nagy volt a nyüzsgés, és a kifutópályákról egymás után zizzentek fel a gépek. Ise-Gulan egy sűrű bozótos mellé hajtott, majd megállt. Kiszállt az autóból és megparancsolta Karsalnak hogy maradjon ott és vigyázzon a lányra míg ő egy kicsit körülnéz. A fiúnak nem tetszett a dolog, de nem mert ellenkezni. Egyedül maradtak megint. Hallgattak. A lányka nem mert a fiúra nézni. Szótlanul bámultak kifelé a kocsi ablakain, nézték a megkeseredett, ólomszürke tájat. A fák is fenyegetően susogtak az erősődő szélben. Aztán Kul-Anni szólalt meg aggodalmaskodva:

-          Vihar lesz. Igyekezni kéne.

-          Időben feljutunk, ne félj.

Karsal hangja határozottan szólt, de a szíve szinte hallhatóan, hangosan dobogott. A kislány behúzta a nyakát, mert a kocsi oldalán befújt a szél, és fagyosan a haja közé suhant. A kismacska is megnyávogósodott. Oldalba kapta most a hideg, és megvacogtak a fogai. Karsal felmordult és hátramászott. Magához húzta a lányt és vígaszalóan átölelte. Halkan magyarázkodott:

-          Hogy ne fázz annyira. Jó lesz így?

-          Igen, nagyon jó. Surim! – felelte hálásan Kul-Anni.

Egy erős szélroham süvített el fölöttük. Összekuporodtak, összesimultak és egymáshoz szorították az arcukat. A lány elmosolyodott, mert megérezte hogy a fiú illata semmit sem változott. Még mindig ugyanaz a nyers de tiszta erő áradt belőle. És nagyon jó érzés volt ezzel a friss, patyolattiszta lélekkel együtt lenni. Hallgatni a lélegzetét. Aztán csak elkezdett fészkelődni, és sóhajtozni. Majd kibökte:

-          Apám sokáig odavan, meg kellene nézni...

-          Nem. A Nagyúr tud magára vigyázni. – felelte Karsal komoran.

A fiú arca nyugodt, a légzése csendes, egyenletes. Erősebben magához szorította a lánykát, úgy, mint aki eldöntötte hogy az élete árán is itt marasztalja és megvédi. Parancsot teljesített, és nagyon komolyan vette. Kul-Anni gyámoltalanul, ijedezve lapult a karjaiban. Nem szólt többet. Aztán ez is megszakadt mert valami neszezést hallottak a kocsi mögött és Karsal támadóállásba helyezkedett. Megfeszültek az izmai, fürgén járatta körbe a szemeit. Kardját teljesen kivonta, és csak akkor volt hajlandó eltenni, mikor végre szemtől szembe állt velük Ise-Gulan maga.

-          Nyomás kifelé, s induljunk.

A gyerekek fürgén kiugráltak s a férfi mögött iramodtak. Egy dombos, bozótos terület felé vették az irányt, s mikor a tetejére értek, meglapultak. Körbekémleltek. Már alig alig volt Azari hajó, az utolsók készülődtek a felszálláshoz. Karsal dühösen felmordult:

-          Eh, későn értünk ide! Minden hajó elmegy, egyet sem fogunk elkapni!

-          Karsal-Bar! Ha majd a tanácsodra lesz szükségem, szólni fogok. Addig én parancsolok, s nem tűröm a kioktatást.

A fiú elfehéredett, megreszketett és lesütötte a szemét. Kul-Anni is belesápadt, és némán feszült a földre. Vártak. Egyre idegesebben. Karsal rettenetesen izgágán fészkelődött és nagyokat lihegett. A lány rémülten nézte ahogy az utolsó gép is felszállt az orruk előtt és vitte magával az utolsó reményüket. Szinte sírva fakadt. Egyedül Ise-Gulan volt nyugodt, szinte derűs. Mikor letisztult a kifutó, felpattant és felrántotta a gyerekeket is. Rohanni kezdtek a hangárak felé. Menet közben rákiáltott Karsalra:

-          Elő a karddal!

Egy pillanat alatt lekaszabolták az őrséget, és szinte gond nélkül bejutottak a gépcsarnokba. Egyetlen kissebb teherszállító állt még ott, éppen feltöltötték az üzemanyagtartályát. Most megszégyelték magukat a kölykök, mert megértették, hogy a Nagyúr jó előre eltervezte ezt. megvárta míg letisztult a terep, és kiválasztotta a legkésőbb induló hajót, amelyet már nem őriztek olyan szigorúan. A pilóta és a navigátor, na meg a tucatnyi katona azonnal rájuk rohant, de egy perc múlva már csak karok nélkül szaladgáló testek maradtak belőlük. Akkor Ise-Gulan homlokán hirtelen felizzott a jel. A három pár egymásba hajló lángnyelv szikrákat szórt és vörösen fénylett. A Nagyúr kinyitotta tenyerét és kiárasztotta vékony, tűhegyes tűzpászmáit. Megszilárdította őket, és átlyuggatta az Azarikat. Visszatért az ereje, és kipróbálta rajtuk mind a három tüzet. Maga mellé rendelte Karsalt és kezébe vette a tenyerét. Majd utasította hogy csiholjon fekete tüzet. A fiú megtette, közben a Nagyúr folyton korrigálta és visszafogta a lángok intenzitását, egészen addig amíg a hatóereje be nem állt egy bizonyos szintre. Akkor elengedte, és Karsal most már egyedül gerjesztette és zúdította fekete tűzförgetegeit. Remekül használta, és teljesen ura volt a sötét lángoknak. Kul-Anni megfigyelte, hogy a fekete tűz közelről nézve szinte kékes színekben játszik. A számítógép sípolt és ez azt jelentette hogy a hajó indulásra készen áll. Beugrottak és a Nagyúr felbőgette a motorokat. Egy perc múlva már a kifutópályán száguldottak, és hatalmas robajjal lőtték ki magukat a világűr felé.