Az asszony rettenetesen kínlódott. Megfeszített erővel próbálta lehántani magáról a törmeléket. A lányka éppen időben érkezett a segítségére. Összefonódott a tekintetük. Nem szóltak semmit egymáshoz, csak keményen, gyorsan dolgoztak. Kul-Anni lopva megfigyelte azért. A hölgy első látásra is előkelő és tekintélyt parancsoló. Még így, szorult helyzetében is. Karcsú a termete, nagy, szigorú, mandulavágású, szemek. Pillantása átható, orra finom metszésű és egyenes. Keményen összeszorult az ajka. Szemrebbenés nélkül oszotta a kicsinek a parancsot, hogy így meg úgy mozdítsa a köveket, a fémdarabokat. Végül nagy nehezen kiszabadult. De lábra nem tudott állni, Kul-Anninak úgy kellett a hátsó kijáraton kivonszolnia. Közben írtózatos csata zaja szűrödött el hozzájuk. A hagurik véres küzdelmet vívtak a Nipparui polgárokkal. A kislány látta hogy a nő nagyon zilál. Bátortalanul szólt hozzá:

-          Jól van, asszonyom?

-          Nem. Nem vagyok jól. És ne kérdezz több ostobaságot. Hol a táskám?

-          Nem tudom. Megkeresem.

Kul-Anni elvörösödött szégyenében, és visszairamodott az égő romok közé. Körülnézett és hamarosan megtalálta a kérdéses táskát. Mellette hevert a hölgy csodaszép kardja is. Felkapta mindkettőt és visszarohant hozzá. Akkor látta hogy a fehérhajú már igen rossz állapotban volt. A gyomrára szorította a kezét, és erősen vérzett. Nem válaszolt már a gyereknek, és csak nehezen reagált a kérdéseire. Akkor Kul-Anni kinyitotta a táskát, és legnagyobb megdöbbenésére orvosi eszközöket, és gyógyszereket talált benne. „Biztos valamiféle gyógyító”, futott át az agyán. De nem volt idő semmire, mert az erős asszonyon már egy kis gyámoltalanság sugárzott át. Kul-Anni mellélépett és megvizsgálta. Egy csúnya kristályszilánk fúródott az oldalába. Azonnal elővette a fogókat és a szikéket. Lefertőtlenítette a területet, és az elképedt hölggyel vidáman közölte:

-          Ne féljen, értek hozzá!

Pillanatok alatt eltávolította az idegen testet. Gyorsan, pontosan, fájdalommentesen dolgozott. Azután tenyerét rátapasztotta a sebre és beléáramoltatta a meleg, piros, gyógyító tüzet. A nő most már talpra is tudott állni. Izzó szemét végighordozta a kicsi lányon. Úgy nézett rá, mintha olvasott volna a lelkében. Kul-Anni elpirult ebbe az erős tekintetbe. Az asszony magasra egyenesedve állt. Büszkén tartotta a fejét. Sötétkék szemeiből csak úgy szikrázott a harag és a türelmetlenség. Megkeményedtek a vonásai, és látszott hogy senki nem számíthat tőle könyörületre. A kicsi lány megijedt most, és lassacskán hátrálni kezdett. Nézte már hogy merre meneküljön. Akkor a hölgy rászólt:

-          Add ide a kardomat és a táskámat.

Mély, határozott hangja volt. Hiába riadt a gyerekben a tiltakozás, nem mert vele ellenkezni. Odavitte neki. A nő a hüvelyébe csúsztatta a fegyvert. Halkan csendüléssel siklott az éles penge, s Kul-Anni beleborzongott. Megvillant a ger tenyere, húsz szeplőt számlált meg rajta. Fiatal felnőtt volt, kétszáz év körüli. Tovább parancsolt neki:

-          Ki kell jutnunk innen. Tudsz-e autót vezetni?

-          Nem asszonyom. De gyorsan megtanulom.

-          Ajánlom is. Hát a kardot tudod-e forgatni?

-          Igen.

-          Akkor gyerünk, át kell vágni azon a csatán.

Azzal nekiiramodtak. Maga a pokol fogadta őket. A haguri fiatalok szórták tüzüket, a helyiek harcoltak, és rengeteg égő, kifosztott teherautó állt mindenfelé. Be kellett kapcsolódni a küzdelembe, másképpen nem lehetett továbbmenni, vagy egyáltalán kikeveredni ebből az őrjöngő forgatagból. A fehérhajú nő merész volt és látszott hogy nem ismer lehetetlent. Dacolt, küzdött az ellenséggel. Vágta őket pontos, precíz ütésekkel. Ereje, bátorsága lenyűgözte a kislányt, szinte szárnyakat adott neki. Ahogy a libbenő hajú szépséges hölgyet elnézte, megkívánta hogy ő is hogy olyan szépen és kecsesen tudjon vívni. Minden tőle telhetőt megtett hogy a lehető legjobban, legügyesebben harcoljon. Hamarosan átvágták magukat, és az egyik sikátorban egy láthatatlanul parkoló kis autóhoz futottak. A nő keze erősen vérzett, így intett a kislánynk hogy ugorjon be a vezetőülésre. Kul-Anni engedelmeskedett.  Beszálltak és a fehérhajú tőmondatokban elmagyarázta hogy mi mire való. Aztán a kislány beindította a motorokat és kisebb koccanások, rándulások után már sikeresen rájött a működésének nyitjára.

-          Egyenesen menj előre. Aztán meg jobbra fordulj.

A lányka engedelmeskedett, és szemvillanás alatt maguk mögött hagyták a veszélyes külvárost. A nő folyamatosan adta az utasításokat hogy merre is kell menni. Kul-Anni bátran vezetett, erősen tartotta a kormányt. A hölgy megdícsérte:

-          Ügyes vagy, csak így tovább. Most jobbra, aztán látsz majd egy nagy sugárutat. Azon menj végig.

Kul-Anni akkor meghallotta a fejében a jól ismert vékony kis pulzálást. Valaki kereste. Feszülten figyelt, és hallgatózott. Harga hangját hallotta. Kétségbeesett volt és ijedt. Őt szólongatta. A kislány nagyon megdühösödött. „Van képe visszajönni ide és úgy tenni mintha mi sem történt volna. Na ebből nem eszik.” Azzal lecsendesítette magában a tüzet és lehalkította életjeleit. Konokul ellenállt és vigyázott hogy a nagylány nehogy bemérje. Határtalan volt a káröröm amit érzett. De nem sokáig bosszankodhatott ezen mert egyszercsak megérkeztek. Egy csillogó-villogó kristályépület ugrott eléjük, falai tűzesen felfénylettek az éjszakában. Nagy volt a nyüzsgés a bejárat körül, és Kul-Anni egyből rájött hogy ez egy kórház. Tuda hogy valahol a városközpontban vannak. Ide már biztos nagyon közel van az űrhajók támaszpontja. Ha siet, még eléri az utolsó kompjáratot. Fürgén ugrott ki a kocsiból, de abban a pillanatban erős marok ragadta meg a torkát. A hölgy nyakon csípte és szigorú arccal vonta kérdőre:

-          Hová ilyen sietősen?

-          Én csak... eresszen, mennem kell.

-          Nem mész sehova. Felelned kell a tetteidért te kis huligán.

-          De én nem csináltam semmit!

-          Nem-e? Talán nem voltál azok között akik megtámadtak?

Erre nem volt mit felelni. A nő maga volt a megtestesült szigorúság. Az ellenállhatatlan igazságosság. Olyasvalaki, aki átlátott mindenen és mindenkin. Nem volt érteleme szembeszegülni vele. Kul-Anni erősen a szemébe nézett, és csendesen mondta:

-          De igen. Nagyon sajnálom.

-          Rendben. Akkor most, hogy ezt tisztáztuk, jóváteheted a bűnödet. Ezt az éjszakát nekem dolgozod. Reggel pedig elmehetsz, és nem szólok a dologról senkinek. Megértetted?

-          Igen asszonyom.

Akkor a hölgy elengedte a gyereket és egy határozott mozdulattal a bejárat felé terelte. Hirtelen egy csapat fehér egyenruhás fiatal szaladt ki, kardok villogtak a kezükben. Egyenesen Kul-Annira akartak támadni. De a hölgy eléugrott és megvédte a gyereket:

-          Hagyjátok, velem van.

-          Ez a vakarcs? Hiszen ez egy kis senkiházi huligán!

-          Elhallgass! Vigyétek be és mosdassátok ki. Ma a sűrgösségin segít nekem.

-          Hol van a tropidum?

-          Eltört. Elveszett.

-          Jajj, akkor mi lesz?

-          Majd meglátjuk. Ne sápítozzatok már, hanem mozogjatok befelé. Sok a munka.

A hölgy kemény, pattogó parancsokat osztott. Kul-Anni is egészen a hatása alá került. Rájött, hogy ez egy orvosnő, amazok pedig az asszisztensei. Csudára tetszett neki ahogy a csinos gyógyító biztos kézzel irányította a segédeit. Át kellett öltöznie, és meg kellett mosakodnia. Tiszta, fehér vászonruhát kapott. Közben egyre erősebben, egyre zavaróbban hallotta Harga hangját. Hisztérikus volt és ideges. Már vagy százszor lepásztázta utána a bolygófelszínt, és üvöltözött hogy agyonveri a kis rohadékot ha nem ad magáról azonnal életjelt. „Azt várhatod”, gondolta a kislány. Harga hol dühöngött, hol könyörgőre fogta. Egyik hangvétel sem használt. Akkor aztán Kul-Anni megérezte Karsalt is. A fiú határozott, erős pulzálásokat küldött szerteszét. Szólongatta. Mindenfelé kutatta a lányka életjeleit. „Keressetek csak, hülye bunkók”. Kul-Anni nagyon sértődött volt. Haragudott mindenre és mindenkire. Rosszul is esett neki hogy Karsal-Barnak csak most jutott eszébe megkeresni. „Úgysem tudok innen reggelnél hamarabb elszabadulni. Addig meg izguljanak csak.”

            Jött az egyik asszisztens és szólt hogy siessen mert már várják. Csakugyan, a kórházban nagy volt a nyüzsgés. A segédek össze-vissza kapkodtak a nagy fejetlenségben. Rengeteg sebesült érkezett, és Kul-Anni látta hogy jobbára az iménti csata résztvevői. Sok haldoklón már nemigen tudtak segíteni, de jó néhányat meg lehetett még operálni. A fehér haguri hölgy keményen, határozottan vette kézbe a dolgokat. Irányította az asszisztenseket, vég nélkül operált, gyógyított. Ide-oda szalajtotta Kul-Annit. Kötszereket, fertőtlenítőket kellett hoznia. Néhány kisebb sebet bevarrnia. A lányka ügyesen, szépen végezte a dolgát. Egyszer sem hibázott. A hölgy elismerően bólintott neki. Aztán nehezebb feladatokkal is megbízta. Kisebb műtéteknél kellett segédkeznie, mert az asszony sebesült keze be volt kötözve és látszott hogy kicsit mereven mozgatja. Veszélyes helyekről kellett lövedékeket, fémdarabkákat, szennyeződéseket eltávolítania. A hölgy végig mellette állt és utasította hogy mit hogyan csináljon. Kul-Anninak nem remegett a keze. Fürgén és gyakorlottan jártak az ujjai. Szokva volt az ilyesmihez, sokat tanult annak idején Messzenézőtől. Mikor a jugrán éltek, Karra és Kevi állandóan megvágta, megsebesítette egymást, és neki kellett ellátnia őket. Néhány asszisztens irígykedve pillantott rá, és zavartan összesúgdolóztak a háta mögött. Úgy tett mintha nem vette volna észre. De már nagyon el is fáradt. Már egy egész napja talpon volt és rengeteg fáradtságot kellett kiállnia. Aztán volt egy kis szünetük. Akkor az asszony egybegyűjtötte a fiatal gyógyítókat, és közölte velük hogy kapnak egy rövid pihenőt, de csak nagyon rövidet, mert most kapta a hírt hogy az egyik bányánál baleset történt, és sok a haguri és a Nipparui sebesült is. Csüggedten roskadtak a fiatalok egy asztal köré, és akkor az asszony ennivalót hozatott nekik. Kicsit félrevonta a kislányt és megkérdezte tőle:

-          Mondd csak, hogyan lehet az hogy ilyen fiatalon elhagytad a Maiádat?

-          Én Dillazból jövök. És ott a Maiáknak nincs jégpáncéljuk.

Bár távolabb álltak, a többiek mindent hallottak és halálosan elsápadtak. A száműzötteknek nem volt szabad birodalmi területre lépniük, és ez a kislány most megszegett minden törvényt. Kul-Anni nem is igen igyekezett lecsendesíteni a hangját. Nem volt titkolnivalója. Egyenesen, nyíltan nézett a hölgy szemeibe. A fehérhajú csak összeráncolta a homlokát és annyit mondott:

-          Itt mi nem tartunk sárga tulipánt. Mit adjak neked enni te kölyök?

-          Én nem eszem sárga tulipán. Vörös fenighen élek mint bárki más.

Akkor az asszony bólintott és kiosztotta az ételt. Aztán többet nem foglalkozott a kislánnyal. És Kul-Anni rettenetesen hálás volt ezért. De az asszisztensek mostmár nem tudták többé levenni a szemüket a gyerekről. Hitetlenkedve, csodálkozva, szenzációéhesen bámulták. Azután ennek is vége szakadt, mert megérkezett az első sebesültszállítmány. És onnantól kezdve elszabadult a pokol. Úgy küzdöttek, úgy harcoltak a haguri életekért mintha a sajátjuk lett volna. Kul-Anni kiadott magából minden gyógyító erőt. Kétségbeesetten falta a fenighet két operáció között, hogy visszanyerje tüzes erejét, de a legvégére már belesápadt, és kifogyott belőle minden gyógyító hatalom. Csodálkozva tapasztalta hogy az orvosnő ugyanolyan energiával és lelkesedéssel küzd a nem-haguri betegekért, a Nipparui lakosokért is. Szigorúan őrködött a tisztasági törvények betartása fölött. Ha az egyik segéd nem mosta elég tisztára az operáló asztalt, újra elvégeztette vele a feladatot. És nem tűrt semmiféle kifogást, nem szerette a fölösleges fecsegést vagy mentegetőzést. A fiatalok rettegtek a szavától és reszkettek ha a színe elé kerültek, mert mindig mindenben talált valami hibát és alaposan megszidta őket. A komolyabb hanyagságot pofonnal büntette. Egyedül Kul-Anni nem félt tőle. Valami kellemes, nyugtató érzés volt mellette állni és vele dolgozni. Jó és gondoskodó érzés. És az erős asszonynak is tetszett a fürge kicsi gyerek, mert egyre többszőr feledte rajta a tekintetét és meleg, mosolygós lett az arca miközben őt nézte.

            A legnagyobb káosz kellős közepén az egyik segéd jelentette hogy elfogyott a tropidum. Akkor fagyos csend állt be, és az orvosnőnek eltorzult az arca.

-          Biztos hogy jól megnézted?

-          Igen, úrnőm.

-          Az nem lehet. Két súlyosan sebesült haguri harcos érkezett. Kell lennie még egy üvegcsének.

-          Nincsen, már kétszer is ellenőriztem.

-          Azt akarod mondani hogy végig kell néznem két haguri halálát?

Senki nem mert egyetlen szót sem szólni. Csalódottan roskadtak le az orvosok a betegszoba pamlagjaira. Kul-Anni félénken megkérdezte:

-          Mi az a tropidum?

A fehérhajú furcsán ránézett, és keményen válaszolt:

-          Csupán tíz évi munkám eredménye. Egy kísérleti gyógyszer, ami felgyorsítja a gyógyulási folyamatokat. Felszítja a haguri belső tüzét még akkor is ha már csak alig pislákol és erős fájdalomcsillapító hatása van. Ezt rabolták el tőlem ma este.

A kicsi lány szégyenlősen  elfordította a fejét és csak úgy lángolt az arcocskája. Érezte hogy mindjárt elpityeredik. Jobb lett volna meg se kérdezni. Azután eszébe villant valami.

-          Bocsánat, de azt hiszem tudok segíteni. Nemrég olvastam egy régi legendáriumban egy tízezer évvel ezelőtt élt vezérről, egy hősről, aki egy nagy csatából éppen csak megmenekült, de súlyos, halálos sebeket szerzett. Eljutott a legközelebbi Maiáig, amin fehér hagurik laktak. Ezeknek volt egy módszerük: megszilárdították a fehér tűz lángjait, valami olyasmi anyagot kaptak mint a száraz jég. Ezt porrá őrölték, összekeverték a tűztulipánból nyert porral, a fenighel, és megetették vele. És meggyógyult, visszaerősödöt a tüze. Talán itt is kipróbálhatnánk.

Meglepődve, tátott szájjal méregették a kicsit. De ez csak egy másodpercig tartott. Mert az asszony felugrott, és intézkedni kezdett. Pillanatok alatt összgyűjtötték a fenighet, és a hölgy maga mellé szólította az összes fehér hagurit. Szép, formás tűzpászmákat gerjesztettek, és megszilárdították őket. Kul-Anni is létrehozott egy kisebbet, de az övé kicsike maradt, mert már nem volt a lánykának túl sok ereje. Mozsarakat hoztak, és összetörték benne a kemény, fehér tüzet. Majd összekeverték a vörös porral. Aztán beadagolták az orvosságot a haldoklóknak. Aztán vártak. Már alaposan benne jártak az éjszakában, és a doktornő akkor aludni küldte őket. Fáradtan dőltek el a segédek szobájában. Kul-Anni még érezte ahogy Karsal-Bar szüntelenül szólongatja. Egész éjjel kereste a lánykát. De ő nem válaszolt neki. Ahhoz is túl fáradt volt hogy gondolkodjon. Úgy aludt el mint egy darab tuskó.

            Hajnalodott mikor felriadt. Egyesek aludtak még, mások már tettek-vettek, zörögtek a eszközökkel. A kislány körülnézett és látta hogy meleg, puha pokróc van rajta. Valaki betakarta az éjjel. Elmosolyodott, mert tudta hogy a hölgy volt az. Kikecmergett, és az előtérbe ment. A segédek már aktívan süflettek, készültek a következő napra. A betegek nyugodtan szuszogtak. Mind túlélték az éjszakát. A fehér hölgy ott ült egy asztal mellett és nagyokat kortyolt egy csészéből. Finom, balzsamos tea illata áradt. A kislánynak jól esett ránéznie a hölgyre. Műveltnek és kifinomultnak tartotta. Drága, cifra ruhát viselt. Szép és meleg volt az arca. Szigorú de igazságos a szeme. Most észrevette a kislányt és biccentett neki hogy menjen oda. Kul-Anni odaperdült. Akkor a hölgy intett neki hogy üljön le vele szemben. Aztán komoly és határozott hangon beszélni kezdett hozzá:

-          Idefigyelj kislány. Ügyes voltál, és nagyon meg voltam veled elégedve az éjjel. Jól dolgoztál. Szeretném ha mellettem maradnál és a segédem lennél.

Kul-Anni elpirult a dícséretre és megdobbant a szíve a kedves szavakra. Ez a hölgy úgy látszik nem törődik azzal hogy ő honnan is jött, hanem az érdemei alapján ítéli meg. Elnémult a szoba, mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt. Kul-Anninak majd megszakad a szíve, de ezt válaszolta:

-          Köszönöm a kedvességét. De nem maradhatok.

A hölgy egy pillanatra elképedve rábámult. Azután keményen rászólt:

-          Idefigyelj kölyök, tudod-e hogy én ki vagyok?

-          Nem asszonyom.

-          Az én nevem: Igazhír Mondója.

Kul-Anni értetlenül bámult és zavarba jött. Sosem hallotta még ezt a nevet. És mindenki még értetlenebbül bámult a kicsire, mert teljesen elképedtek azon hogy még mindig fogalma sincs kivel beszél. A hölgy is észrevette, hogy a gyerek nem tud semmit, és nem hallott még róla, mert csak idegesen hátrasimította a haját, és száraz hangon folytatta:

-          Nézd, én igazi otthont ajánlok neked. Nem kell többé az utcán élned. Egy ilyen kislánynak a Maián a helye. Rendes étel, jó ruha kell neked. És tanulhatsz is mellettem. Ha megnősz, gyógyító lehet belőled. Ezek a fiatalok és én lennénk a családod. Többé nem kószálhatsz gazdátlanul a világban.

-          Én azt sem tudom mit mondjak. Nagyon hálás vagyok hogy ilyen kedves hozzám. Annak ellenére hogy, szóval hogy én Dillazból jöttem ... még soha senki nem volt ilyen jó hozzám, és ezt sosem fogom elfelejteni. De én mégsem maradhatok. Kérem bocsásson meg, de el kell mennem. Nekem már van családom.

-          Kölyök! Azok a huligánok nem igazi család! Az csak egy ostoba banda, csak kihasználnak hát nem érted?

Igazhír Mondója teljesen kikelt magából. Tüzelt az arca, úgy kiabált a kislányra. Kul-Anni csak összeharapta az ajkát, és könnybe lábadt a szeme. Rettenetes érzés volt az asszony szemébe nézni és elutasítani a jóságát. Talán soha többé nem fog ilyen erős, tisztaszívű, igazságos lélekkel találkozni. De muszáj volt mennie. Csendesen mondta:

-          Az este azt ígérte elmehetek. Kérem engedje hogy elmenjek.

Akkor a hölgy elkeseredett arcot vágott. Majd hirtelen megkeménykedett, és hideg, jeges tekintettel nézett a kicsire.

-          Rendben. Tes isten legyen veled.

Azzal sarkon fordult és otthagyta. Akkor a többi segéd ráförmedt a kislányra:

-          Elment az eszed? Visszautasítottad? Tudod te milyen nehéz ide bekerülni?

-          Én három évig próbálkoztam hogy felvegyenek, pedig fejedelem úrfi vagyok, nem pedig egy ilyen koszos kis utcatöltelék.

-          Én két évig tanultam a legjobb iskolákban, mire a nagyasszony megengedte hogy mellette dolgozhassak. Neked meg csak úgy az öledbe hull, és arra is hülye vagy hogy kihasználd!

-          Buta sárga haguri!

De Kul-Anni akkor már rohant. Szaladt, futott kifelé a csillogó kórházból és zokogott mint még soha. A hajnal első sugarai megfürödtek a könnyeiben, és mire megpillantotta az űrkompokat, már szétbőgte az arcát. A legkorábbi járatot kapta el és körülbelül öt perc múlva a Dobbantó dokkjában landolt. Még senki nem volt ébren, a hajó folyósói teljesen kihaltak és kongtak az ürességtől. Óvatosan, körülkémlelve lopakodott a könyvár irányába. Szerencsére nem volt még ott senki. Itt beugrott a mosdóba, kicsit rendbeszedte magát, aztán nagyot sóhajtott. Előtte állt a legnehezebb feladat: szembe kellett nézni mindenkivel, és elszámolnia egy teljes napi, és egy egész éjszakai hiányzásával. Mire kijött már megérkeztek a könyvtárosok is. Elkérték a belépőjét és lepecsételték. Aztán kicsit remegő térdekkel botorkált a szobája felé.

            Alig ért a lakosztályokhoz, mikor már hangokat hallott a szobája felől. Csodálkozva benyitott és legnagyobb megdöbenésére ott állt bent Karsal, Harga, Zardár, Büvellő és Kicsiláng. Harga nagyon sírt és a kezét tördelte. Karsal-Bar szikrázó szemekkel állt előtte és néhányszor alaposan megrázta a reszkető lányt. Nagy hangon kiabált vele. Éppen lendítette a kezét hogy hatalmas pofont keverjen le neki, mikor mindannyian észrevették a lánykát. Elképedve némult el mindenki. Kul-Anni akkor látta, hogy a fiúk alaposan össze voltak verve, és Hargát is kék-zöld foltok borították. Karsal-Bar szemmel láthatólag nem kímélte őket. Most megsajnálta Hargát, ahogy ott ült összegörbülve, halálraváltan, kisírt szemekkel. Csak egy ijedt gyereknek tűnt, aki már régen megbánta hogy butaságot csinált.

Karsal ocsúdott elsőnek. Odaugrott a kislányhoz és a kezébe kapta. Úgy megszorította, hogy Kul-Anni azt hitte mindjárt szétroppantja a karját. Csak úgy sütött a szeméből a harag:

-          Hát ezt meg hogy képzeled? Miért nem válaszoltál a hívásomra? Most olyat kapsz hogy egy életre megemlegeted! Hát nem érted hogy fogadj szót nekem? A Nagyúr rámbízott hogy vigyázzak rád!

-          Akkor miért nem vigyáztál rám jobban?

A kislány szigorú hangja megfagyasztotta a levegőt. Karsal elképedve rámeredt. Erre a pimasz visszavágásra nem számított. A lányka továbbfolytatta:

-          Eressz! Ez fáj! Megmondalak apámnak! Hát csak ennyit tudsz? Lányokat verni? Nagy dicsőség mondhatom!

Azzal vadul kapálózott, tekergett a fiú karjaiban. Harga pedig úgy nézte, mintha szellemet látott volna. Karsal teljesen megmerevedett a sértésre. Fagyott, hideg arccal bámult rá, és még jobban megszorította. Most már nagyon fájt a lánykának, iszonyatosan fájt a szorítás. Megállt és nem vergődött tovább. Kicsordult a nagy fájdalomba a könnye, kiserkent a vére.

-          Ereszd el Karsal! – sikította Harga.

De a fiú mozdulatlanul, szobormereven tartotta, és mind jobban belvájt a húsába. Akkor Kul-Anniban elszakadt a cérna. Meggyúlt a homlokán a jel és szétnyílt. Megragadta a fiú karját és szorosan rátapasztotta a tenyerét. Fekete tüzet csiholt magából, éles, fájdalmas, fekete tűzkarmokat, és végighasította vele Karsal-Bar karját. Senki nem láthatta hogy miféle tűz is az, mert egyenesen a testébe fecskendezte, és azonnal vissza is hívta, de a kislegény úgy ugrott el tőle, és akkorát kiáltott hogy a többiek rémülten hátrahőköltek. Semmit nem fogtak fel és bambán, bután nézték az előttük lejátszódó érthetetlen jelenetet. Csak annyit láttak, hogy a fiú rémült, tágra nyílt szemeket mereszt és mindkét karjából patakokban folyik a vér. Akkor kemény hang dörrent rájuk:

-          Mi folyik itt?

Kopogó volt az. Bejött a szobába és a kölyköket nézte. Senki nem válaszolt neki. Karsal úgy lapult a falba mint egy támadásra kész őrült vadállat. A fogát vicsorgatta. Kopogó szigorúan szólt Kul-Annihoz:

-          Öltözz át, és apáduradhoz megyünk. Számot kell adnod neki hogy hol voltál s mit csináltál. Hiányoztál az edzésről és egész éjszaka a szobádból. Ezek a kölykök is jönnek. Nekik is szép kis mondókájuk van.

-          Nekik semmi közük a dolgokhoz. Én este a könyvtárba mentem, s ott elmerültem az olvasásban. Elfeledkeztem az időről, az edzésről. Aztán elálmosodtam és elaludtam. Csak ma reggel jöttem magamhoz és akkor láttam hogy véletlenül ott maradtam.

-          Na ne hazudj! Harga másképp mondta. Ő azt állítja elvittek a Nipparura, és otthagytak. Viccből. Aztán visszamentek érted és nem találtak többet.

-          Harga téved. Valószínüleg összekeveri az eseményeket. Reggel voltunk a Nipparun, mikor a rakodást végeztük, aztán visszajöttünk. Biztos arra értette.

-          Igen? És akkor Karsal minek cirkált egész éjjel a Nipparu légterében és keresett téged?

-          Azt én nem tudhatom. Biztos kótyagos álmai voltak. Ő mindig sok butaságot csinál.

-          Racsa! Vigyázz, mert megütöd a bokádat!

-          Kopogó! Hogy mer engem fenyegetni? Én Dillaz hercegnője vagyok! Nem tűröm hogy így beszéljenek velem. Hogy lehazugozzanak. Tessék, be tudom bizonyítani: itt a könyvtáros belépőm. Itt a kilépő pecsét: ma reggeli dátum, fél órával ezelőtt.

Kopogó megdermedt. Teljesen elbizonytalanodott. Forgatta a kártyácskát és hitetlenkedve bámult a kicsire. Akkor Kul-Anni határozottan rájuk szólt:

-          Menjen ki mindenki a szobámból! Át kell öltöznöm. És különben is ki engedte meg hogy bejöjjenek a szobámba? Hogy mindent felforgassanak? Öt perc és készen vagyok. Aztán mehetünk a Nagyúrhoz, de én egyedül megyek, ezeket a buta kölyköket látni sem akarom! Össze-vissza beszélnek és hazudoznak.

Azzal felháborodva kituszkolt mindenkit és belülről bezárta az ajtót. Úgy vert a szíve, hogy majdnem kiugrott a helyéből. Még soha életében nem volt ennyire feldúlt és zakatott. És még soha nem félt ennyire.