A nyolcadik ügy

Első fejezet

    Nem nagyon szeretem senkinek sem elmesélni magánnyomozásaim fergeteges sikereit, de most az egyszer kivételt teszek.  Magánnyomozó vagyok, erről hivatalos, műanyag fóliába bújtatott okmányom is van, és a múlt hónapban derítettem fel a nyolcadik ügyem. Nem azért ezt az ügyemet vetem most papírra, hogy ez lehessen a beszámolóm címe, és nem is azért, mert az egyik kedvenc filmem magyar fordítás szerint a „Nyolcadik utas a halál”. Nem! Az ok ennél sokkal egyszerűbb: ez a felderített ügyem jelent meg hírként nyomtatott formában az „EZ TÖRTÉNT MINÁLUNK” című hathavonta megjelenő helyi újságban, méghozzá közvetlenül a „GARFIELD” képregény alatt, kétsoros terjedelemben! Az ügy, vérengzés szempontjából egy tízes skálán joggal foglalná el a hatos helyet, ám nem akarok mindjárt itt az elején hisztériát kelteni, és nem akarok a dolgok elébe sem menni, megpróbálom szépen felvázolni a történetet úgy, ahogy az ténylegesen megesett. Az egész egy másnapossággal fűszerezett reggelen kezdődött 1965. március 14-én. (Ennek a dátumnak az égvilágon semmi jelentősége sincsen, csupán azért írtam ide, mert a nagyon híres és nagyon gazdag írók is így szokták csinálni.)

    Arra riadtam emeleti szobám padlóján, hogy extra okos mobiltelefonom egyenletesen rezeg, és maximális erősséggel játssza a „Süsü” méltán híres betétdalát, merthogy a készülék csengőhangja erre volt beállítva.  Hamar tudatosult bennem, hogy előző esti kiruccanásom melléktermékeként a koszos földön, az ágyam mellett töltöttem az éjszakát. Savanykás hányás szag terjengett körülöttem, noha a ventilátor gőzerővel dolgozott a sarokban, forgatván a levegőt. A telefon után matattam, s kisvártatva már a markomban fogtam. A homályos, ide-oda ugrándozó billentyűk közül nehezen ugyan, de sikerült kiválasztanom a zöld gombot. Kezdeti sercegés után meghallottam azt a hangot, amire aztán végképp nem számítottam ebben az időpontban.

    - Itt Répásy! Répásy hadnagy. Tudod, az a bizonyos Répásy!

    Hogyne tudtam volna? Az a bizonyos Répásy hadnagy, aki rendszeresen a segítségemet szokta kérni különböző helyi ügyek felderítésében. No, nem azért, mert ezek az ügyek túlon-túl bonyolultak lennének, vagy, mert felderítésük valami különleges szakképesítést igényelne, hanem azért, mert hát...hogy is mondjam csak...

    - Találtunk egy kibelezett, széttrancsírozott hullát! – szakította félbe alkoholgőzös gondolatmenetemet a hadnagy, majd reakcióm megvárása nélkül folytatta. – A „TÉGY BE” Bank vízpartra néző parkolójában találta hajnalban egy futár, aki a „HAMARJÁBAN A HONDÁVAL” pizzériában dolgozik.

    Valami nagyot kondult bennem, éreztem azt a bizsergető érzést a jobb lapockám körül, ami akkor szokott jelentkezni nálam, ha valami nagyon-nagyon nem stimmel. Megérzésemnek hangot is adtam.

    - Ki a fene rendel pizzát egy parkolóba, ami ráadásul egy vízparton van? Egy Bank vízpartján? – mondtam, és szinte már hallani véltem a dicsérő szavakat vaslogikám elismeréseként.

   - Természetesen az, aki éhes.

   - Na de hajnalban??? – csodálkoztam fennhangon.

   - Igen, hajnalban volt éhes. De most ne ezzel foglalkozzunk Laszlócki! Sokkal fontosabb az a tény, hogy az áldozat mindkét kezét és lábát levágták, majd elvitték a helyszínről! A fejét szintén levágták, s nyomtalanul eltűnt az is.

   - Többes számban beszélsz. Van ennek valami oka?

   - Hogyne. Nyelvtanilag így helyes.

   - Úgy értem valószínűsíthető, hogy többen voltak az elkövetők?

    - Ezt a szálat még göngyölítjük, egyelőre annyit tudunk biztosan, hogy az áldozatot kirabolták majd megölték, s a végén mintegy levezetésképpen széttrancsírozták. Esetleg megölték, széttrancsírozták és kirabolták. Ez még bizonytalan.

    - Miből gondolod, hogy kirabolták? – tettem fel óvatosan a kérdést.

    Papírlapok sercegését hallottam a vonal túlsó végéről, minden bizonnyal a jegyzetfüzetével babrált. A sercegés abba maradt.

   - Igen, megvan! Eltűnt a karórája.

    Nagy levegőt vettem, hogy a feltörekvő hányingeremen kissé enyhítsek.

   - Az imént azt mondtad, hogy az áldozat levágott végtagjai nyomtalanul eltűntek a helyszínről. Kérdezem én, honnan veszed, hogy volt-e egyáltalán karórája? Hiszen nem láthattad a csuklóján lévő, napozásból visszamaradt fehér szíjcsíkot!

   - Ö…, azt hiszem összekutyultam valamit. Á, igen megvan. Tyityeknének tűnt el a karórája, a piacon, igen. Ezek az átkozott lengyel jegyzetfüzetek mindig megtréfálnak! Ott ragadnak össze a lapjai, ahol nem kéne. A múltkor is egy nőt küldtem el spermavizsgálatra. Na, mindegy, gyere ide a helyszínre most azonnal, itt van már a doktor is. Itt majd részletesen megbeszéljük a további teendőket, és majd bekapunk pár falatot reggelire, mondjuk fánkot. Siess, ahogy tudsz!

    Leraktam a kagylót, vagyis lenyomtam a piros gombot. Már most elegem volt ebből az ügyből. Fejem erőteljesen lüktetni kezdett. A tegnap elfogyasztott alkoholmennyiségre gondolva, és a szobában szétszórt üres üvegtengerre nézve émelygés fogott el. Gyorsan feltápászkodtam a földről, és sietősen a mellékhelyiségbe mentem. Ott kiadtam magamból azt a keveset, ami még bennem volt. Répadarabkák, kagylófilék, ananászdarabkák úszkáltak a vörös lében, olyan rendezetlenül, hogy még Mark Rotho, az amerikai absztrakt expresszionizmus egyik legkiemelkedőbb alakja sem tudott volna ilyet alkotni.

     Megmostam az arcom és befújtam magam dezodorral. Immáron indulásra készen voltam. Taxit kellett rendelnem, mert a kocsimat kölcsönadtam a helyi hentesnek, Tódornak. Tódor nem volt ugyan a barátom, sőt, kifejezetten rühelltem azt az izzadságtól csillogó képét, de remekül tudott parizert szeletelni, olyan vékonyra, hogy az hajszálpontosan belefért két fél zsemle közé, így mindenképpen megérdemelte tőlem ezt a nemes gesztust. Amíg megjön a taxi, gondoltam, szívok egy kis friss levegőt.

    Kislattyogtam az erkélyre, ahol a szobabiciklim és a műfenyőm állt, 75 fokos szöget zárva be egymással. Innen tökéletes kilátás nyílt a szemközti ház fürdőszobájába, ahol Amálka néni minden reggel a tudta nélkül szokott nekem soft-pornóba illő vetkőzést bemutatni, 3 D-ben. Az egészséges látás kincs, amit óvni kell, de néha tud roppant kínos is lenni. Gondolataimat gyorsan elhessegettem a szemközti házacska fürdőszobájáról, és Répásynál állítottam meg. 

    Répásy. Hm...régi ismerős a régi időkből, voltaképp gyerekkori cimborám. Együtt nőttünk fel abban a borzalmas, lepusztult, lidérces árvaházban, ahol a szüleim dolgoztak. Az Ő szülei is ott voltak alkalmazásban, ám míg az enyémek vezették az intézményt, addig az Övéi valahol a kazánház környékén sertepetéltek egész álló nap. Ez hatalmas rivalizálást váltott ki köztünk. Sokat verekedtünk, kezdetben a biliért, később a sütiért, utána a bicikliért, a lányokért, ballagási bulin a szintetikus drogokért. Mindig Ő nyert.

     Később elváltak útjaink. Én beálltam az idegenlégióba, mint naplóíró, mivel az akkori vezetés gépírói diplomával rendelkező egyéneket keresett erre a posztra, hogy megörökítsék a légió eseményeit. Hathónapnyi szolgálat után lecseréltek egy Sony kamerára. Elkeseredésemben végeztem el a magánnyomozói kurzust, amit egyáltalán nem bántam meg.

    Répásy viszont nagyszerű sportkarriert futott be. Ő lett az év sakknagymestere a helyi zárda zártkörű versenyén. Cafrangos észjárására hamar felfigyelt az alvilág. Megkörnyékezték, megfenyegették, majd beépítették a helyi rendőrőrsre azzal a céllal, hogy az ő malmukra hajtsa a vizet. Mikor kinevezték hadnagynak, sorra leültette alvilági „jótevőit”, s tisztességes rendőr lett belőle, mára már neve hallatán is összerezzen az alvilág.

    Hangos dudaszó billentett ki múltbéli emlékeimből. Lenéztem a ház elé, ahol megpillantottam a járó motorú taxit, kissé ferdén beparkolva a gondosan ápolt kertemben. Magamra kaptam fekete bőrkabátomat, „POLICE” feliratú sálamat, és lerobogtam a lépcsőn.

(folyt. köv. a második fejezettel)

Piff "TOPAFA" Krisztián