3 évvel később:
A kis hálószoba rendetlen polcán három egymáshoz kapcsolt homokóra sorakozott katonásan. A legelsőnek szép, kávébarna színe volt, talpa széles. Alsó kúp alakú edényén gondosan festett számok sorakoztak, pontosan huszonnégy. A felső edényből a kis lyukon keresztül lassan hulltak a homokszemek, elvégre az órákat kellett mérniük. A második, jóval nagyobb homokóra faragott kerete piros színben pompázott, alul hatvan rajzolt szám helyezkedett el, hűen mutatva a perceket. Végül szélen egy szendvics penészes maradványa mellett egy zöldszínű óra pihent, homokszemeivel számon tartva a sebes másodperceket. Mikor az utolsó szem is lepergett, az órákban, felső –, enyhén csúcsos – részük felizzott és egy röpke pillanat alatt minden homok darabot a felső kúp tartályba szívott. Kezdődhetett a folyamat előlről.
Az ágyról a kék szőnyegre száműzött takarót hirtelen felkapta egy morcos fiú, letakarva vele fejét. Halkan dünnyögött valamit a napfényről, mely a függöny résén keresztül egyenesen a szemére támadt, arcát égette. Ám a takaró alatt nem kapott levegőt, így újra mérgesen a földre rúgta, maga pedig nyugtalanul dobálózott ágyán, árnyékos helyet keresve. Hasára vetődött, arcát a párnába fúrta. Ám újra felötlött előbbi problémája, így levegő hiányában ismét el kellett viselnie az idegesítő napsugarakat. Már épp kezdett hozzászokni a fényhez, mikor ajtaját feltépték, cseppett sem modoros monológ kíséretében.
– Te semmirekellő! Már háromszor szóltam, hogy kelj fel. Ma is el akarsz késni az iskolából? – fújtatott Zora csípőre tett kézzel.
Vittár azonnal felugrott. Azt sem tudta, hol van, ennek ellenére kitartóan motyogta, hogy ő bizony már rég felébredt.
– Két percet kapsz, hogy útra kész legyél – fordult meg sértődötten és olyan erősen becsapta maga mögött az ajtót, hogy az ablakok beleremegtek. Vittárról nem is beszélve.
Közel hajolt az órákhoz, nagyokat hunyorogva.
– Már ennyi az idő? – törölte le szájáról nyálát.
Félőrült módjára már kapkodta is le magáról ruháit, fél lábon szekrénye felé ugrálva. Egyik keze még be volt akadva pizsamájába, nadrágjából már félig kibújt. Ám árván hagyott takarója megbosszúlta magát. A nagy kapkodásban megbotlott benne, arccal lefelé kiterülve orrát egyenesen neki ütötte a kemény padlónak.
Nyivákolásra nem volt idő, pattannia kellett. Az iskola már várta. Magára kapta fehér pólóját, kék térdig érő nadrágját, s már rohant is. 
A konyhában Zora szőke, tornyos göndör fürtjeit igazgatta, míg szabad kezével a reggelit vette le a tűzhelyről. Szerda lévén rózsaszín napot tartott. Rózsaszín volt tíz centiméter sarkú szandálja, pánt nélküli miniruhája, amiből óriási mellei kibuggyanni készültek, de még a szemhéjára kent festék is rózsaszín volt. 
Míg ő az étellel ügyeskedett, addig édesanyja, Babba hintaszékében bőszen nyálazta a „Csődörök” magazin legfrissebb kiadását, ami történetesen nem lovakról szólt. Néha elégedetten elkuncogta magát, egy-egy képnél arcát szorosan a lapok közé nyomta, hogy láthassa azok minden apró részletét.
– Bomikám, légy oly drága, hozd ide nekem a szemüvegem – szólt a sarokban rajzolgató kinternek, miközben kicsi szemét le sem vette a Központi Világ új férfi ideáljának fürdőnadrágos képéről.
Bomi amolyan totyogásos módon hozzá repült, kezében szállítva a vastag fekete keretes szemüveget. Babba éhes hiéna módjára kikapta kezéből, s azonnal krumpli orrára nyomta. 
– Kinek kell túlfejlett agy, ha ilyen páratlan testi képességei vannak – sóhajtott elmélázva.
Bomi kíváncsian a képre sandított. Még kinterként is el kellett ismernie, hogy a fiatalember igen csinos, bár ő maga jobban kedvelte a szőrösebb fiúkat, mint amilyennek lennie kell egy szemrevaló kinternek. Bele is pirult a gondolatba. Szemét lekapta a magazinról, égő arcát nagy fülébe temette. 
– Bomi, már te is olyan perverz lettél, mint a mostoha nagyanyám? – szólt oda Vittár átvágtatva a szobán és hátára dobta az asztal alatt hagyott táskáját.
– Hogy beszélsz a nagyanyáddal, te kis lócitrom?! – förmedt rá Zora hadonászva serpenyőjével.
– Hagyd csak, lányom. Jobb móka ez, mint kötögetni. Ó, ha csak tíz évvel fiatalabb lennék... – mélázott el.
– De mama! Már akkor is ötven éves lennél.
– Az igaz, de a fiúkák nem tudnának elszaladni előlem – nevetett.
– Anyuka, fejezd be.
Zora lemondóan megcsóválta fejét, majd unokaöccséhez fordult.
– Vittár, gyere reggelizni.
– Nem lehet, már így is elkéstem – mondta, miközben belelépett cipőjébe. – Bomi! Indulunk! – viharzott ki mondandója közben a szobából.
– De hát... – próbált utána szólni nénikéje, de már késő volt.

Vittár gyors léptekkel haladt végig a város utcáin. A piacnál elhaladva idős kofák kiáltották ki portékáikat, fiatal asszonykák kínálták virágcsokraikat, öregurak alkudoztak vevőikkel. A belvárosi kirakatokban a legdivatosabb ruháktól kezdve, bőrkötésű könyveken át, játékokig minden megtalálható volt. A Harcművészet Világából nemrég érkezett család fegyverboltot nyitott, ami előtt már kora reggel fiatal geniuszok hada bámészkodott a különlegesebbnél-különlegesebb harcieszközök között. Vittár is járt már a boltban néhány nappal ezelőtt. Ki is nézett magának egy bárdot, mind közül a legnagyobbikat, melyet még felemelni sem bírt. Nem járt sikerrel, hiszen kiskorú csak szülői engedéllyel vásárolhat fegyvert és azok közül is csak a kevésbé veszélyeseket. Mikor a cingár tulajdonos a fiú kezébe nyomott egy miniatűr ostort, melytől még egy csordásnak is nagyobb van, az magából kikelve kiabált előbb a rendészet, majd a bevándorlásiak után. Az öreg, akinek javarészt kereskedő vér folyik ereiben, azonnal ki dobta a fiút üzletéből, hogy szinte nyekkent. 
A mai reggelen Vittár büszkeségében megsértve még rápillantani sem volt hajlandó az üzletre. Hevesen turkált táskájában, közben Bomihoz intézte néhány gondolatát. Olykor nekiment néhány járókelőnek, de szokás szerint nem zavartatta magát.
– Kevesebb időt kellene töltened Babbával – mondta, miközben táskájából előhúzta fogkeféjét. – Megértem, hogy serdülő korban lévő lány vagy, de nem kellene mindenféle ripacst megbámulnod.
– Bomi be bom – hadarta felháborodottan az állatka gazdája válla fölött repülve.
– Persze, csak véletlenül néztél oda – gúnyolódott. – Hol a fenében van a fogkrémem? – kutakodott tovább táskájában.
Bomi szőre vörössé vált. Mancsait idegesen megrázta, majd farkával erősen arcon csapta Vittárt.
– Hé! Ezt most miért kaptam? – simogatta az ütés helyét.
A kinter már épp szóra nyitotta száját, mikor:
– Á! Végre, megvan a fogkrém! – örvendezett.
Bomi sértődötten összekulcsolta karját, fejét dacosan felszegte.
Vittár útközben gyorsan fogat mosott nagyokat köpve, majd megfésülte vállig érő haját, mialatt engesztelni próbálta Bomit, aki mindennek ellenére hajthatatlan volt.
Vittár ártatalan tekintettel nagyokat pislogott barátjára.
– Ugyan, Bomi! Tudod, hogy csak vicceltem. Kérlek, ne haragudj rám!
Bomi láthatólag kezdett megenyhülni, de azért még kérette magát.
– Te vagy a legjobb barátom és soha nem bántanálak meg. Na, mosolyogj már – bökte játékosan oldalba.
Bomi szendén elmosolyodott, majd puszit nyomott Vittár arcára oda, ahol az előbb megütötte.
Időközben az iskolához értek. Bomi mint minden nap, most is csak elkísérte gazdáját.
– Bomi bem – köszönt el vékonyka hangján.
– És ne állj szóba idegen nyulakkal! – kiáltott vissza a kapuból.
– Bomem – jegyezte meg összeráncolt szemöldökkel, ami egyszerű fordításban annyit jelent, „barom”.
Bomi az Istenek Világából származott. Mikor Belía megszülte Vittárt és Ménát, ajándékul adta nekik Opát és Bomit, a két kintert. Ezek a különleges állatok csak az istenek földjén születnek és mindig párban jönnek a világra. A kinterek maguk választják meg gazdájukat. Azt az embert, akire először rámosolyognak fogadják el teljesen, és engedelmeskednek neki. Mikor Belía meghozta a két kisállatott, Bomi gondolkodás nélkül Vittár bölcsőjéhez totyogott. Bár akkor nem volt nagyobb egy tengerimalacnál és még repülni sem volt képes, kitartóan próbált felmászni Vittárhoz, akkor még fogatlan mosollyal boldogan bámulta a csecsemőt. Azt a napot követően együtt nevelkedtek, mintha igazi testvérek lettek volna, ahogy Ména is Opával. 
A kinterek sokáig nem tudnak beszélni. Folyamatosan alakul ki beszédkészségük. Először csak néhány egyszerűbb szótagot tudnak mondani, azok is rendszerint hasonlítanak nevükhöz. Hosszú ideig sajátítják el az emberi nyelvet, általában tizenöt éves korukra. Ám mindezek ellenére gazdájukkal már az első pillanattól fogva megértik egymást, s míg mások számára érthetetlen motyogásuk, addig tulajdonosuk olyan tisztán és kivehetően tudja, mit mond, mintha csak egy másik emberrel beszélne.

Virágokkal teli, tágas udvara volt az iskolának. Egymás mellett két egyszintes hosszú épület helyezkedett el. Az egyikben az alsó tagozatosok tanultak tíz éves korukig. Ezideig semmiben nem különbözött oktatásuk más világbeli emberekétől. Írás és olvasás első osztályban, általános humán és reál tantárgyakkal ismerkedtek meg a továbbiakban, és különösen nagy figyelmet fordítottak tanáraik testnevelésükre, helyes táplálkozásukra. Öt osztály befejeztével átkerültek a felső tagozatba, ahol már elméjüket más módon is csiszolhatták a nebulók. Két nagyobb csoportra oszlott szét a társaság. Az egyik oldalon voltak azok a gyerekek, akik maguk vagy szüleik elhatározásából az emeltszintű osztályba kerültek. Az ott eltöltött éveik alatt tettek szert olyan általánosnak mondott képességekre, mint a levitáció, telekinézis, gondolat kivetítés, részleges sejt átalakítás és telepátia. Amellett pedig mindenki elsajátította egyedi képességét. Ezek a képességek emberfüggőek voltak. Akadt olyan, aki tehetség vagy egy-egy tantárgy magasabb szintű ismeretének útján tette magáévá, a szerencsésebbek pedig örökölték szüleiktől, akár egy zenész érzékét a hangszerhez. Ezeket a képességeket nevezték együttesen ingeniumoknak. Azokat a Központi Világbeli embereket, akik rendelkeztek velük pedig geniuszoknak. De nem szeretett volna mindenki geniusz lenni. Ezért is működött az emeltszintű osztály mellett egy alapszintű. Ők voltak azok, akik nem vágytak harcokkal és kutatásokkal teli jövőre. Egyszerű és szép szakmákat választottak, mint pék, cipész, szakács vagy építész. De sokan tanultak más világokban. Akit például a kereskedelem kavalkádja vonzott, az a Kereskedelem Világába ment, aki pedig esetleg a művészetért rajongott, az annak színes birodalmában tett szert ismeretekre. 
Vittár átviharzott az udvaron osztályának épületébe. Úgy csörtetett át a folyosókon, mintha vadállatok kergetnék. Még több méternyire volt termétől, de már nyújtotta kezét a kilincs után. Mikor végre kezébe vehette a réz tárgyat, olyan örömittasan tépte fel az ajtót, mintha szerencsejátékon nyert volna.
A bejárat közepén szétvetett lábakkal vigyorgott kezében még mindig a kilincset szorongatva. A teremben megfagyott a levegő, minden szempár rámeredt, beleértve a tanár rosszalló tekintetét is. A ziháló fiú arcáról fokozatosan lefagyott a vigyor.
– Vittár! – sziszegte fogai között tanára. – Te semmirekellő! – vágta földhöz krétáját. 
Veszélyes tempóban felé vette az irányt.
– A héten már hanyadszor késel? – ordította.
– Milyen nap is van ma? – kérdezte ártatlanul.
– Szerda! – hörögte a feldúlt férfi.
– Lássuk csak... – kezdett ujjain számolni. – Akkor azt hiszem, harmadszor.
– És te erre büszke vagy? – kelt ki végképp magából.
– N-n-nem, tanár úr! – dadogta.
– Nem is értem, miért próbálok veled beszédbe elegyedni. Egy rohadt almának több esze van, mint neked. Ülj le!
Vittár olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, majd szélsebesen beült az első padba. Előszedte könyvét, atlaszát, füzetét. Tollát kezébe ragadta, mint aki alig várja, hogy írhasson végre.
A tanár, név szerint Berzitán komótosan vissza ballagott pulpitusára. 
Fakókék köpenye lógott vézna testén, mely alatt kockás, nyakáig feszesen begombolt inget és élén gondosan vasalt szürke nadrágot viselt. Drótos narancs színű hajának szálai kuszán telepedtek meg vállán. Magas, csúcsos homloka még nagyobbnak hatott, mióta – fiatal kora ellenére – erőteljesen kopaszodott. Feje búbjáig néhány sápadt hajszál volt nagy gonddal oldalra fésülve. Gülü szürke szemét a táblára tapasztotta, sárgás, hosszú ujjaiba krétát ragadott, majd folytatta az előadást. Görbe és sárga fogai között nyelvét néha kígyó módjára kiöltötte.
– Az istenek előtti 340. évben sorsdöntő csata zajlott a kharta és a taé törzsek között. Több ezer harcos csapott össze a Vokka folyónál. Testet és lelket egyaránt kimerítő négy napos csata után sikerült a khartáknak fölénybe jutniuk a taékkal szemben. Vittár! – intett felé. – Gyere az asztalhoz és gondolatkivetítés utján mutasd be azt a hadi manővert, melyet a kharták vittek véghez.
– Én? – mutatott magára értetlenül.
– Dehogy! Megvárjuk, amíg a kilencven éves nagyanyám berepül és majd ő bemutatja. Tünés a kivetítőhöz!
Vittár nehézkesen feltápászkodott, majd az asztalhoz sétált. Nem sietett el semmit, elvégre a halálos ítélet előtt sem rohannak a vesztőhelyre. Az asztal nagy részét egy nyolcszög alakú barna tábla fedte. Sarkainál festett jelek voltak, melyek mindegyikéből egy egyenes vonal vezetett a tábla közepéig. Ez volt az onisz tábla, mely segítségével a geniuszok képesek voltak kívetíteni elképzelt jeleneteket, ahogy azt látták lelki szemeik előtt. Vagyis már aki. Vittárnak nem csak a gondolatkivetítés ment pocsékul, de történelem könyve is már hetek óta ágya alatt porosodott.
Bambán rávigyorgott a tanárra.
– Tapsra vársz? – ripakodott rá Berzitán, amitől Vittár összerezzent.
Erőltetett köhögésbe kezdett, mint aki fuldoklik. Tanára türelmetlenül forgatta szemét. Utána Vittár egy zsebkendőt vett elő, mellyel már kínos precizitással tenyerét kezdte törölgetni. Berzitán idegesen dobolni kezdett lábával. Ekkor kendője összehajtgatásába kezdett, melyet máskor gondolkodás nélkül zsebébe tuszkol. A férfi feje levörösödött, orrcimpája remegett.
– Kezdd el végre! – csapott az asztalra.
A fiú olyan erősen bámulni kezdte a táblát, mintha csak lebegtetni akarná. Vállát megrázta, utána szemét lehunyta. Megpróbált maga elé képzelni egy valószínű csatát. Elméjében kirajzolódni látszottak harci díszes férfiak és nők, akik sebesen vágtatnak lovaikon. Egy mezőn látta őket, ahol kardjaikat egymásba mártják. Magában már örvendezni kezdett a vélhetően siker szagú elképzelésért. Közelebb lépett az onisz táblához. Bal kezét tenyérrel felfelé az eszköz magasságába helyezte, majd jobb kezével először tenyerétől ujjáig végig simított kitárt kezén, utána szorosan összezárt ujjakkal a tábla felett elhúzta. Az oniszon szaggatott emberkék kezdtek feltűnni. Vittár olyan erősen koncentrált az elképzelt jelenetre, hogy feje is bele fájdult. Kínzó lassúsággal kirajzolódott az alakok teste, a helyszín, még a lovak színe is. Ám hirtelen egy ponton a folyamat megszakadt és a derék harcosokból görbe pálcika emberek lettek, akik egymásnak ütközve szaladgáltak, a lovak úgy néztek ki, mint a giliszták, a mező pedig szakasztott mása volt egy tálnyi trutyinak.
Berzitán összeszorította ajkát. Egy arcizma kitartóan rángatózott, lapát füleiből mintha gőz szökött volna.
– Te éktelen marha! Ha már annyira tehetségtelen vagy, mint néma az énekléshez, legalább az előbb elmondottakat megjegyezhetted volna. Azt mondtam, hogy folyónál került sor az ütközetre. És akkoriban lovakon nem mentek csatába, főleg pedig nem gilisztákon.
Vittár fejét egyre hátrább hajtotta. Nem örült neki, hogy sziszegő tanára nyála frecseg rá, dobhártyája is igen kezdett hasogatni.
– Egy reménytelen pojáca vagy! Ebben a hónapban is pótvizsgázni fogsz! Soha nem lesz belőled geniusz. Örülhetsz, ha majd a trágya pakolását valaki rád meri bízni.
A tajtékzó oktató már épp kezdett lenyugodni, amikor kicsengettek.
– Na, tessék! Már megint elpazaroltam miattad egy fél tanórát. Állandóan nevelni kell, mint egy fogyatékos kaktuszt. De még annak is több sütnivalója van nálad – mondta és mondta Berzitán, míg torka bele nem fájdult és füstölgő fejjel ki nem viharzott a teremből, meredező hajszálait lobogtatva.
Vittár, mintha mi sem történt volna mosolygósan lehuppant székére, padtársa térfelére könyökölve.
– Szia, Szerena! Hogy vagy? – érdeklődött vidáman.
A hullámos hajú lány lassan rá emelte értelmes sötétzöld szemét, ajkát rosszallóan elhúzta. Ezalatt a hátuknál sugdolózó lányok összekuncogtak, miközben leplezetlenül Vittárt bámulták.
– Helló, hölgyeim! – integetett a lányok felé, majd ismét rámeredt Szerenára, aki épp egy vaskos kémia könyvet böngészett.
A fiú üdvözlésére a lánykák zavarukban elpirult arccal vihogtak.
– A mai napig sem tudom eldönteni, hogy azért nem tanulsz, mert nem akarsz, vagy azért, hogy játszd a rosszfiút a lányoknak.
Vittár akkorát ásított, hogy gyomráig is le lehetett volna látni.
– Már megint azokat a hülye démonos könyveket bújtad az éjszaka? – kérdezte a lány, kifejezve nemtetszését.
– Azok nem hülye könyvek és te is tudod, hogy szükségem van rájuk, hogy megtalálhassam Ménát – felelte, miközben egyik kezével nyakát masszírozta.
– Akkor is... Ha így folytatod, Berzitán magiszter ki teszi a szűröd az iskolából.
– Az a dúvad már magiszter? Hiszen alig múlt huszonkettő? – hüledeztt. – Á, nem is érdekel – legyintett a következő pillanatban. – Ahelyett, hogy engem oktatsz ki, végre lazíthatnál egy kicsit. Legalább egy napot lóghatnál az iskolából.
– Hülye! – csapta arcon könyvével. – A tanulás nagyon fontos dolog. Tudás nélkül senkik vagyunk. Mivel nekem pedig a szüleim nyomdokába kell lépnem, még keményebben kell tanulnom, hogy egyszer gyógyító válhassék belőlem. Vittár! Figyelsz, te egyáltalán rám?
– Ki az ott a harmadik padsorban? – mutatott arra a fiúra, akit már egy ideje bámult.
– Ő Kálen. Nemrég érkezett a Harcművészet Világából. Állítólag nagyon tehetséges.
Vittár gőgösen felhúzta orrát, mintha személyes sértésnek venné a fiú dícséretét.
– Biztos, hogy nem jobb nálam! – hencegett.
– Szerintem meg igen – jelentette ki egyszerűen Szerena.
A sokktól Vittár kiesett a padból, nagyott puffanva a fapadlón. Mérgesen felpattant.
– Majd meglátod, hogy engem senki sem tud legyőzni! – és a választ meg sem várva az újfiúhoz indult.
– Tőlem... – vont vállat Szerena és folytatta az olvasást.
Vittár lezseren oda lépett a fiúhoz, aki épp egyik osztálytársukkal beszélgetett. Hanyagul megtámaszkodott padján. A másik világból érkező gyereknek rövid, fekete haja volt, sötétkék szeme. Egy kicsivel alacsonyabb volt Vittárnál, csontozata masszívabb, de nem volt nagydarab.
– Hallom, te vagy az új srác.
– Amint látod... – felelte tartózkodóan.
– Hogy hívnak? – kérdezte lekezelően Vittár.
– A nevem Kálen. Én a ....
– Értem, értem! – vágott a szavába. – Én Vittár vagyok. Már biztosan hallottál rólam – düllesztette ki mellkasát.
– Á, te vagy az a beképzelt kölyök, aki ahelyett, hogy tanulna, mesekönyveket búj? Igen, hallottam rólad.
Vittár agyvize felforrt.
– Ki a beképzelt, te pocok?
– Te! – ugrott fel székéről.
– Én? – fortyogott egyre jobban a méregtől.
– Mi van? Még süket is vagy? – folytatta Kálen a piszkálódást.
– Most már elég ebből! – ordított magán kívül. – Te és én, óra után a régi játszótéren.
– Csak nem randizni akarsz? – ingerelte. – Bocs, de csak a nagymellű lányokra bukom.
Vittár fogcsikorgatva közelebb hajolt hozzá.
– Fogd be, te barom!
– Vittár! – zengett egy vékony férfi hang a háta mögött.
A fiú vontatottan hátra nézett.
– Tanár Úr! – engedett el egy mosolyt, ami inkább görcsös vigyornak hatott.
– Te semmirekellő! Már az osztálytársaid is inzultálod?! Eddig is elég nagy csapás voltál a világnak, de látom neked az is kevés volt – sipákolt.
Szeme még inkább kiguvadt, vékony metszésű orrából a levegő ki-be járt. Feje mintha ötszörösére dagadt volna.
– Hát, fő az igyekezet – próbált viccelődni.
– Mit mondtál?
– Semmit, Uram! – hadonászott tiltakozóan kezével.
– Tűnés kifelé! – mutatott csontos ujjával a kijáratra.
– Már megint? – döbbent le.
– Tűnés! – hangzott az újabb tébolyult felszólítás.
– Rendben, megyek már – kullogott ki csüggedten, táskáját maga után húzva.

***
– Végre, csak, hogy itt vagy! – lépett Vittár Kálen elé, mikor kijött az iskola udvarából. – Akkor van hozzá elég bátorságod, hogy harcolj velem?
„ Milyen beképzelt!” – gondolta magában Kálen, közben savanyú képet vágva.
– Igen – válaszolta határozottan.
– Remek! – vigyorodott el kajánul. – Gyere utánam.
Vittár mindvégig elől haladt a széles úton, válla felett Bomi repkedett.
– Mi az ott a fejednél? – kérdezte Kálen Bomira mutatva.
– Nem mi, hanem ki – förmedt rá. – Anyámtól kaptam még születésemkor. A neve Bomi. Kinter, az Istenek Világából.
– És hol a testvére?
Vittár gyanakvó pillantását látva, hozzá tette:
– Csak azért kérdezem, mert úgy tudom, hogy mindig párban születnek.
– A húgommal, Ménával.
– De hát ő nem halott? – vetette el a sulykot akaratlanul.
Vittár megtorpant. Fejét lehorgasztotta, ökölbe szorított kezén körmét tenyerébe vájta.
– Mindenki azt mondja, amit te. Pedig tévedtek. A nagynéném is állandóan azzal macerál, hogy menjek ki a sírjához, de én tudom, hogy nincs ott. 
– Hiszek neked – mondta együtt érzően.
Ám mint akit hirtelen kicseréltek, Vittár felkapta fejét, öntelten elvigyorodott, majd felszólította osztálytársát, hogy folytassák utukat.
– Bomi, ne pityeregj! – nyújtotta át zsebkendőjét. – Opát is megtaláljuk.


– Végre megérkeztünk – tette elégedetten csípőre kezét.
A játszótér elhagyatott volt, a hinták rozsdásak, sok pad törött. Vittár megkerülte a mászókát és egy aránylag tágas szabad terület közepére állt.
– Most tényleg verekedni akarsz? – kérdezte Kálen.
– Nem, nem akarok verekedni. Megverni akarlak – izzott fel tekintete. – Ahogy elnézlek, nem lesz szükség közelharcra. Elegendő lesz bevetnem páratlan képességem. Ezek után megtanulod, hogy nem alázhatsz meg az osztály előtt. Miattad még az iskolából is kidobtak – panaszolta haragosan.
– De hát téged gyakran kidobnak, nem? – kérdezte naivan. – Remélem nem az a képességed, hogy valamilyen nyálkás trutyit lősz ki a testrészeidből, mert anyukám megöl, ha összekoszolom a fehér nadrágom vagy az ingem.
– Ááá, most már tényleg elegem van belőled! Mindjárt én... – akadt el váratlanul szava.
Éles fájdalom hasított gyomrába. Pupillája kitágult, térde összecsuklott. Hasánál összefont karokkal várta a fájás enyhülését, ledöbbenve nézett fel a mellette álló fiúra, aki az imént gyomron rúgta.
– Te csaltál! – nyögte ki nehezen.
– Mégis miről beszélsz? Azt hitted, itt fogok ácsorogni estig, hogy hallgassam az üres fenyegetéseid? Ha most egy igazi ellenségeddel harcolnál, már rég halott lennél – oktatta ki. – Vagy ez a titkos képességed? Hogy lyukat beszélsz az ember hasába? – kérdezte fölényesen.
– Ebből elég! – ugrott fel a földről, egyenesen neki támadva. Az könnyedén kitért minden ütése elől. Vittár felé lendítette öklét, de célpontja fejét hátra vetette. Mikor ismét meg akarta ütni, lement spárgába, két lábát kinyújtotta, összekulcsolta Vittár egyik bokáján, majd egy jókorát csavart rajta. Vittár az oldalára esett. Kálen felpattant a földről. Átugrott a fekvő fiún. Lábát lendítette bordája felé, de az sebesen oldalra gurult, majd kézre állt, lábával készült eltalálni ellenfele arcát. Kálennek sikerült megfognia egyik lábát. Ekkor Vittár még fejjel lefelé bokán ragadta és nagyot lendítve rajta a földre rántotta, így ő került felülre. Kálen szorosan áthurkolta a fiú nyakán lábszárát. Az fuldokolva ütögetni kezdte sípcsontját, de hasztalanul. Kálen tántoríthatatlanul szorította. Ekkor Vittár megtámaszkodott kezén, és erősen állon rúgta, mire az elengedte. A fuldokló levegő után kapkodva kúszott el közeléből. A harcos fiú néhány másodperc múlva felállt, egyenesen neki szaladva. Vittár is talpra állt. Mindkettejük által kivédett ütés sorozatok hada követte egymást. Mikor Kálen megpróbált beletérdelni Vittár gyomrába, az gyorsan felemelte saját térdét, visszaverve a támadást. Utána ő akarta megütni az idegen fiút, de az leguggolt, lábát ellenfeléhez lendítette, aki erre felugrott, így elkerülve az újabb földre esést. Kálen hátraszaltózott, majd Vittárnak szaladt, és nyitott tenyérrel olyan erősen megütötte mellkasát, hogy az több méterrel hátra tántorodott.
Hevesen zihálva dörzsölte jobb kezével mellét.
– Nagyon gyors vagy – jegyezte meg.
– A mi világunkban nagyobb a gravitációs erő, mint más helyeken. Így nekem itt olyan könnyű mozognom, mintha lebegnék.
– Tehát így állunk... – törölte meg a szája körüli izzadt részt. – Akkor itt az ideje, hogy bemutassam az ingeniumomat.
Vittár lábát szétvetette, cipője orrát erősen a földbe nyomta. Tenyereit szétfeszített ujjakkal szorosan összezárta. Agya generálni kezdte belső energiáját, mely folyamatosan átjárta testének minden porcikáját.
„ Ez így nem lesz jó. Az aurája pillanatról-pillanatra egyre erősödik. Ha ez így folytatódik, a végén még tényleg legyőz” – gondolta magában Kálen.
Nem is tétovázva tovább, egyenesen Vittár felé futott. Az kezeit Kálen felé csapta, erejével agresszívan eltaszítva magától, több méterrel hátra dobva. A fiú szétvetett végtagokkal a földre zuhant. Nyöszörögve igyekezett feltápászkodni. A kis geniusz elégedetten elvigyorodott.
– Mondtam, hogy esélyed sincs ellenem.
Kálen összeszedve minden erejét felemelkedett. Agyában cikáztak gondolatai, támadási módot keresve. Vittár újra összecsapta tenyerét. Elgyötört ellenfele kétségbeesetten kapkodta tekintetét maga körül. Hirtelen felderült arca. Hamar zsebébe nyúlt és kihúzott egy gyufás dobozhoz hasonló tárgyat. Megcsavarva feldobta, majd megütötte az egyik oldalát a koncentráló fiú felé irányítva. A szerkezet középen szétnyílt, két részében egy színtelen hosszú zsinór húzódott egyenesen célpontja nyakával szemben. Vittár nem érkezte összpontosítani minden erejét, ezért elugrott a doboz elől, ami így egy vékonyabb fának csapódott, és átvágta azt.
Vittár átvette egy hulla színét, álla leesett.
– Te kis tetű! Meg akartál ölni? – hisztériázott magánkívül.
– Ne haragudj! A doboznak rossz oldalát ütöttem meg – mentegetőzött. – Két zsinórnak kellett volna kijönnie, és csak körbe kellett volna, hogy tekeredjenek rajtad. De azért valld be: klassz kis kütyü, ugye? – kérdezte büszkén.
– Klassz kütyü? Klassz kütyü? – hörgött Vittár. – Na, várj csak...
Tenyerét ismét összecsapta. Energiája a többszörösére emelkedett. Dühös tekintetét Kálenre szegezte, majd kezével bemérte. Nagyot lendített karján, de ellenfele menekülőre fogta, támadása egy facsemetét tépett ki tövestül, messze taszítva a játszótértől. Kálen neki szaladt Vittárnak, aki vészjóslóan újra felé irányította tenyerét. Ám ekkor az ifjú harcművész elrugaszkodott a földtől és magasan átugrotta a csapásra készülő fiút. Már majdnem a földre ért, mikor tenyeréből feldobott egy újabb dobozt, lecsapta oldalát egyenesen Vittárnak célozva. A szerkezet ismét szétnyílt, közepén két méretes zsinórral. Vittár megfordulni sem érkezett. A tárgy két szélén lévő skatulya addig ontotta magából a madzagot, amíg vállától bokájáig szorosan körbe nem tekerte. A fiú megpróbált kiszabadulni a szorításból, de elvesztette egyensúlyát és megkötözve a talajra zuhant.
– Oldozz el... Na, mire vársz még?! Szabadíts ki! – mozgolódott kukac módjára.
Kálen bicegve oda lépett hozzá.
– Kérj bocsánatot! 
– Micsoda? Szó sem lehet róla! Inkább így maradok életem végéig.
– Te tudod... – vont vállat Kálen és már indulásra emelte lábát.
– Várj! – szólt utána. Némi grimaszolás után, nagy sóhajtozás közepette elfogadta az alkut. – Bocsánat! Ne haragudj, hogy szemét voltam veled – nyögte ki heves szemforgatás közepette.
Kálen derűsen elmosolyodott.
– Bocsánatkérés elfogadva.
– Most pedig segíts kiszabadulni – kérte Vittár.
A fiú készségesen mellé térdelt, hogy leszerelje a béklyót.
– O-ó! – harapott ajkába.
– Mi az, hogy „ o-ó”? Oldozz el már végre! – förmedt rá.
– Szívesen megtenném, de azt hiszem, elfelejtettem hogyan kell – közölte sajnálkozva.
– Mi a... Ne szórakozz velem!
– Esküszöm, nem hazudok. De várj, azonnal hozok egy kést és elvágom.
– Erre rendtartó úr! Itt vannak a vandálok – hallatszott a nyírt bokrok mögött egy felháborodott vénasszony.
– A fenébe! Még csak két napja vagyok ebben a világban és már is bajba keveredtem.
Tétován nézett hol a megkötözött Vittárra, hol a játszótérről kivezető útra.
– Kérlek, ne haragudj Vittár, de muszáj mennem. Ha elkapnak, a mamám belehal a szégyenbe – mondta és azonnal elfutott, vastagon felverve maga után a port.
– Hé! Kálen! – kiáltott utána, de a fiú már árkon-bokron túl járt.
A hátrahagyott ellenfél kukac módjára próbált elcsúszni a tetthelyről, de a madzag vágta testét, mikor megfeszítette izmait. Csüggedten sóhajtott, ám arca hirtelen kivirult.
– Bomi! Gyere ide gyorsan! – szólította barátját, aki még nem ocsúdott fel az előbbi verekedés látványa alól. Félénken közelített gazdája felé.
– Drága Bomi, de jó, hogy itt vagy! Rágd el gyorsan ezt a mutáns cérnát. A rendtartó mindjárt ide ér.
A kinter ráharapott a madzagra. Vadul rágcsálta, ráncigálta, de az sértetlen maradt.
– Inkább segíts fel gyorsan! – próbált közben már maga is felülni.
Bomi háta mögé repült és nagy nyöszörgések közepette felültette. Vittár gyorsan lábra emelkedett, majd sietősen elugrált a helyszínről.

Hazugság lenne azt állítani, hogy a leginkább kötözött sonkára hasonlító gyereket nem bámulták meg az utcán hazafelé menet. Pontosabban szólva, hazafelé ugrálva.
Arcáról kövér cseppekben fojt a verejték, pólója is teljesen átizzadt.
– Bomi, hagyd már abba a kioktatást – kérte aggódó barátját. – Nem hagyhatom, hogy puhánynak tartsanak. És különben is... Annak a kölyöknek még a látványától is elönt a méreg – dühödött fel új osztálytársa gondolatától is. 
Végre megpillantotta hőn áhított célját. Hiába próbálta megszaporázni szökkenéseit, annyira kifulladt, hogy azok méterről-méterre egyre kisebbek lettek. A végén már úgy ment, mint egy hasmenéses pingvin, egyik talpáról a másikra billentette magát, kínos lassúsággal gyötrődve előre. 
– Már mindjárt... igen, még egy pici. Hú, végre megérkeztünk – tette meg utolsó apró ugrását, mely úgy tetszett, mintha a világ leginkább erőt próbáló távolsága volna. 
Bomi lenyomta a kilincset, de az ajtó mozdulatlan maradt.
– Mi? Na, neee! Ilyen nincs! Pont ma kell kizárniuk? 
Fejével kopogtatni kezdte az ajtót. Semmi válasz.
– Bomi, mássz be kérlek az ablakon és nyisd ki nekem az ajtót.
Amíg hű társa bejárat után kutakodott, addig fáradtan az ajtónak dőlt.
Hirtelen a bejárat kitárult, ő pedig eldőlt, akár egy szobor.
– Áu! Ez fájt! – nyöszörögte ismét a földön.
– Hát, veled meg mi történt? – kérdezte Babba. – Csak nem a szomszéd kannibálokkal játszottál?
– He-he. Nagyon vicces – ironizált, látva az asszony huncut mosolyát. – Inkább hozz egy kést. Ez a hülye izé már teljesen szétvagdosott.
Babba lehajolt és egy pöccintéssel leszedte Vittárról a kínzóeszköznek is beillő tárgyat.
– Minek ide kés, ha ésszel is megy? 
– Mi? Hogy? – bámult hol az öreg nőre, hol kiszabadított testére.
– Most már gyere be. Valaki vár rád.