Mikor a hatalmas főisten, Aleph gyermekei között viszály tört ki a hatalomért, úgy döntött, felosztja a világot egyenlő részekre, melyek mindegyikében egyeduralkodók lehetnek. Így született meg a nyolc világ, melyekben az idő múlásával további birodalmak alakultak ki, mivel a férfi gyermekei követték apjuk hagyományát és utódaiknak szintén területeket adományoztak. A főisten mindössze a birodalmakat összekötő világot hagyta meg fennhatósága alatt, melytől függött a többi sorsa is. Ezeket egymástól szigorúan védett határok választották el. Nem léphetett át senki engedély nélkül. 
Mindegyik világnak megvolt a saját meghatározó tulajdonsága, istenétől függően. Ily módon alakult meg a szerelem, a tudomány, a harcművészet, a kohászat, az állatok, a növények, a művészet és a kereskedelem világa, melyeket a Központi Világ kötött össze. Volt még egy utolsó terület is, melyet diszparátuszok uraltak, akiket az emberek démonoknak tartottak.
A főisten egyik lánya beleszeretett egy halandóba, de mivel az Istenek Világába ember nem léphetett be, a lány, hogy együtt lehessen szerelmével, megkérte apját, tegye halandóvá. Az öreg uralkodó, féltve lánya boldogságát, teljesítette a kérést. Belía így a Földön élhetett és hozzá ment szerelméhez, Ránmorhoz. Született 2 gyermekük, akik ikrek voltak. Egy lány és egy fiú. E történet főhősei.


1. fejezet

Két út, egy cél

A hatalmas terem sötét volt és hideg. A magas mennyezetből szobrok kezei nyúltak sóvárgóan a semmibe, arcuk néma ordításra torzult. A szúrós szél néha megkopogtatta a szoba egyetlen, faltól-falig érő ovális ablakát. Kovácsolt álványokban néhány fákja lángja hullámzott, egy vékony alak árnyékát vetve a kőpadlóra. 
– Rusnya! Gyere ide azonnal! – kiáltotta szigorúan egy hosszú asztalnál ücsörgő férfi.
Kisvártatva egy fekete köpenybe burkolózott, csuklyás alak lépett be. Arcát ugyancsak fekete maszk fedte, ami csak mélybarna szemét hagyta szabadon. Álláig egy kósza tincs pihent fedett arcának jobb oldalán, szerény emberi vonást csalva a diszparátusz külsejére.
– Szólított, atyám? – kérdezte félénken.
A férfi felkapta fejét. Acélos tekintete fenyegetően csillant a megrémült lényre.
– Hányszor mondtam már, hogy ne szólíts így?! – dühöngött.
– Elnézést, herceg! Azt hittem, csak mások előtt nem szabad...
– Elég volt az ostoba magyarázkodásból! – vágott a félelemtől reszkető diszparátusz szavába.
Utána ekképp folytatta, már sokkal nyugodtabb hangon:
– Van egy feladatom a számodra. Remélem, hajlandó vagy segíteni – mosolyodott el halványan.
– Hogyne, Felség! – válaszolta gyorsan.
– Kitűnő! Nos, hű segítőm... A feladatod a következő lesz: elmész a Művészet Világába két gyerekért. Menj ahhoz az átjáróhoz, amelyen keresztül a Központi Világba lehet jutni. Annak a határán fognak átkelni. Mindössze annyi a dolgod, hogy elhozd őket nekem.
– De hát a Központi Világból átjöhet valaki... És ha meglátnak a két embergyerekkel? – fejtegette aggódását.
A herceg elnevette magát. Jobb könyökét a szék támlájára emelte, ujjait színpadiasan széttárta.
– Ugyan, Rusnya! Azt hiszed, hogy bármilyen veszélynek kitennélek?! – hízelgett álnokul. – Ne aggódj! Már mindent elrendeztem. A te dolgod csupán annyi, hogy elhozd nekem a fiút és a lányt.
– Báel herceg, hiszen ön is tudja, hogy a Központi Világ katonailag még mindig nagyon erős. Az a két gyerek nem fog tudni csak úgy átkelni.
– A Sámán a Központi Világ seregeinek nagy részét a főisten bátyjának világába küldte, az ottani belháború miatt. Így a határnál mindössze két őr van, akikből az egyik már valószínüleg halott – magyarázta nyájas, csacsogó hangon, majd megelégelve szerepét, fenyegetően előre dőlt. – Hagyd abba a nyavalygást és hozd el nekem a kölyköket – emelte fel hangját, majd ököllel az asztalra csapott. – Vidd magaddal Gutát és Igézetet. Hátha a segítségedre lesznek.
– Értettem, uram! – hajolt meg mélyen a csuklyás alak és távozott.

***

– Kelj fel, Ména! Indulnunk kell! – ébresztgette ikertestvérét Vittár az éjszaka közepén.
A lányka nehézkesen felült ágyán.
– Bátyus, biztos vagy benne, hogy az a férfi, aki a Művészet Világában él, fel tudja támasztani aput? – kérdezte, miközben kis kezével szemét dörzsölgette.
A fiú beletúrt tarkójáig érő barna hajába. Sűrű szempillái alól rosszallóan emelte fel gesztenyebarna tekintetét testvérére.
– Mondtam már, hogy apu megjelent álmomban és ő mondta, hogy ha újra élve akarjuk látni, át kell mennünk abba a másik világba.
– De hogy kelünk át a határon? Nem szabad csak úgy átmenni. A szörnyek meg fognak enni minket.
Saját szavai hallatán szája lebiggyedt, könnyek kezdtek gyülekezni rémült, barna szemében.
– Nehogy most bőgni kezdj nekem! – parancsolt rá bátyja, amit azonnal meg is bánt. – Na, ne sírj már! – nyugtatta már kedvesen.
– Még csak tíz évesek vagyunk. Mihez fogunk kezdeni egy idegen világban, amikor még egy képességünk sincs? – rimánkodott két hüppögés között.
– Nem tudom. De vissza kell hoznunk valahogy édesapánkat az életbe. Vagy talán a banyával, meg a dilis lányával akarsz továbbra is élni?
– Nem – válaszolt halkan Ména.
A vékony lányka félszegen felállt ágyáról, majd levetette rózsaszín pizsamáját, mely alatt piros, fehér virágokkal borította ruhácskáját viselte. Ujjaival megfésülte vállig érő barna haját, végezetül felhúzta fehér szandálját. Útra készen nézett testvérére, aki épp félhosszú, világosbarna nadrágjának zsebébe pénzt tuszkolt. A művelet befejeztével megigazította magán halványkék ingét, majd bátorítólag Ménára mosolygott.
– Bomi! Opa! Indulunk! – szólított meg Vittár két kisállatot, melyek a sarokban lévő fotelban aludtak.
Azok kinyitották nagy, zöld szemeiket, egyszerre ásítottak egy nagyot, és felemelkedtek a levegőbe. Pufi, fehér szőrükön megtörtek a Hold tiszta sugarai. Hosszú, lompos farkincájukat lustán jobbra-balra csóválták, míg kurta lábukig érő füleiket álmosan lógatták. Opa, mancsával megdörzsölte rózsaszín, pisze orrát, Bomi hasát vakargatta. A két kinter gazdáik mellé szegődött. A gyerekek óvatosan kimásztak hálószobájuk ablakán, meg sem állva az átkelőig.
Egy órányi gyaloglás után megérkeztek a Művészet Világának határához. Az erdő melletti átkelőnél – legnagyobb meglepetésükre – egy árva lélek sem volt. Mindössze két, egymástól szélesen elhelyezkedő, vésett jelekben gazdag aranyoszlop jelezte a másik világ kezdetét. Alaposan körbenéztek, majd előbújtak a bokrok mögül. Vittár elővett hátizsákjából egy tenyérnyi nagyságú, ólomból készült formát. A címer kereszt alakú volt, melynek mind a négy homorított ága a mellette lévőhöz hajolt. A felső és alsó ágon két nyíl helyezkedett el. Ezek jelképezték az istenek és a démonok, vagyis diszparátuszok világát. Mindkét oldalsó részén négy kisebb ág pihent, szimbolizálva a nyolc ember-világot. A négy oldal középen egyetlen pontban végződött, melynek rombusz alakja testesítette meg a Központi Világot.
Testvére kíváncsi szemekkel pillantott hol rá, hol a címerre.
– Ez meg micsoda? – kérdezte.
– Egy átjáró-kulcs. A Sámántól.
– Micsoda? – kiáltott fel rémületében Ména. – Elloptad a Sámántól? Vittár, ezért még száműzhetnek is minket. Vagy rosszabb. A Sámán békává változtat bennünket. Félek! És különben is... Utálom a békákat.
A nyálkás állat gondolatától összerázkódott. Sebesen megragadta Opát a fülénél fogva és szorosan átölelte.
– Nem loptam el – tiltakozott Vittár. – Apa adta.
A lányka megkönnyebbülten fellélegzett.
– Hogyan kell megnyitni az átjárót? – kérdezte már jóval nyugodtabb hangon.
– Fogalmam sincs. Apu azt mondta, hogy csak tartsam fel ezt az izét és megnyílik.
A fiú pontosan a két oszlop között helyezkedett el, két lépésnyi távolságra azoktól. A kulcsot két kezébe fogta és szemének magasságába emelte. Lélegzet-visszafojtva várták az eredményt. A tárgyon apró négyzetek körvonalai jelentek meg, melyek mindegyike erőteljesen felizzott. A címer hirtelen szétesett apró kocka részekre, amik a magasba emelkedett. Ekkor a két oszlop között egy óriási arany fal jelent meg, ami szintén kockákra volt tagolva, ám ezek mérete jóval nagyobb volt. Az alakzatokban bemélyedések fénylettek, más-más ábrákat tartalmazva. Néhány pillanat elmúltával a vésett motívumok egytől-egyig felizzottak. Eközben a felbomlott címer részei keringeni kezdtek egymás körül, míg végül egy sárgán izzó, kétfejű sasban egyesültek. Az állat szélesre tárta szárnyait, majd sebesen belerepült a falban lévő, vele azonos, vésett formába. A fal áttetszővé vált.
Vittár ámuldozva bámulta a jelenséget. Szíve hevesen dobogott, tenyere izzadt. Nagyot nyelt, majd kezét kishúga felé nyújtotta. 
– Gyere, mennünk kell! – próbálta szavait úgy kiejteni, hogy a lány ne fedezhesse fel hangjában a félelmet.
– Vittár, én félek! – közölte bátyja helyett is ijedt tekintettel.
– Ne aggódj, én majd vigyázok rád! – nyugtatta húgát, aki látszólag felbátorodott ígéretén és megfogta a kezét.
Átléptek a másik világba, miközben mindkettejük a saját állatkáját erősen magához szorította.
A túloldalon első ránézésre semmi sem különbözött otthonuktól. Ott is éjszaka volt egy erdős tisztáson, a Hold ugyanolyan titokzatos leplet ajándékozott a tájnak, akárcsak a Központi Világban.
A következő pillanatban Ména felsikoltott, majd ijedtségében olyan szorosan belecsimpaszkodott bátyja nyakába, hogy annak feje vörös színre váltott, szeme pedig majd kiugrott helyéről.
– Hu...hugi – préselte ki nehezen, levegő hiányában. – Megfulladok.
A kislány épp hogy elengedte nyakát, karját kezdte eszeveszetten ráncigálni, miközben pánikozva sikítozott.
– Egy hulla! Egy hulla! 
Vittár zavarodottan kapkodta fejét.
– Mi? Hulla? Hol? – hebegett.
Kisvártatva ő is megpillantott egy fekvő férfit, akinek a fél arcáról le volt rágva a bőr.
– Ááááááá! Egy hulla! Hulla! Hulla! – kapcsolódott be az ordibálásba.
– Én is ezt mondtam! – szólt rá a könnyező lányka.
Egymást ráncigálva kiabáltak.
– Most mit csináljunk?
– Nyújtsunk elsősegélyt.
– Egy hullának?
– Ez igaz. Meg amúgy sem tudjuk, hogyan kell csinálni.
– Mi öltük meg?
– Nem tudom.
– Ááááá! Le fognak csukni minket. Soha nem fogok férjhez menni.
Miközben a két gyerek elképzelte jövendő sorsukat, addig Bomi és Opa fejvesztve repdesett, gyakran összeütközve egymással.
– Guta! Mégis, miért nem tüntetted el a tetemet? – mérgelődött Rusnya ideiglenes társának egy magas fán rejtőzve.
 A körülbelül egy méteres, görnyedt lénynek sötétszürke bőre volt, elálló hegyes fülei és sárga, éles fogai. Csupa csont testrészei egyfolytában rángatóztak, szeme vérben forgott.
– Mit számít?! Támadjunk végre – vetette oda türelmetlenül és társai válaszát meg sem várva leugrott a vastag ágról, egyenesen Vittár arcára.
– Most megvagy, te ember fajzat! – sipákolt, görcsös kacagás kíséretében.
– Bátyus! – kiáltott rémülten Ména.
 A következő pillanatban Rusnya hátulról megragadta a kislányt, a külsejében Gutához azonos, fülkagyló nélküli Igézet pedig Opát dugta egy zsákba, mikor az gazdája segítségére próbált sietni.
– Guta, ne játszadozz! Gyorsan kötözd meg a fiút! – utasította Rusnya.
Az undorító lény rá sem hederített. Vittárt kedve szerint ráncigálta, meggörnyedve testének egyik pontjáról a másikra ugrott.
Ám ekkor az átjáró megnyílt, és egy fekete egyenruhás férfi sietett a gyerekek megmentésére.
Guta megragadta Vittár egyik lábát és vadul maga után vonszolta a földön. A fiú ordítva kapálózott, de a fogát csattogtató támadó rá sem hederített. Bomi odarepült Gutához és fülön harapta. A kis ocsmányság elengedte Vittárt és megpróbálta leszedni magáról a bátor állatkát, aki annyira kitartóan tartotta fogai között annak egyik fülét, hogy a végén egy darabot sikerült leharapnia belőle. Guta felugrott az egyik fára és gyorsan elmenekült. Ezalatt az egyenruhás megmentő kardot rántott Igézetre és egy mozdulattal fejét vette. Meg sem állt csapása közben, úgy futott Rusnya felé. Ledobta fegyverét. Tarkójánál kabátjába nyúlt, ujjai között éles pengéket húzott elő, melyeket egyenesen Rusnya felé dobott. Az szélsebesen kitért előle, karjában a sikítozó gyerekkel, vállán az Opát rejtő zsákkal. Övéről lecsatolt egy méretes bőrerszényt és egyenesen a férfinak dobta. Az szétnyílt és ezernyi, apró, féregszerű vérszívó tapadt rá a testre. Sebesen átrágták magukat fekete köpenyén, szaggatták bőrét. Az egyenruhás a földhöz verte magát, kezével söpörte az élősködőket, melyek egyre mélyebbre vájtak húsában. 
– Vittár! – nyújtotta karját bátyja felé, miközben Rusnya egyre csak távolodott vele.
Kétségbeesve próbálta utolérni őket, de a több sebből vérző idegen lefogta. Utolsó képe az volt húgáról, ahogy egy csuklyás lény fogságából próbál kiszabadulni, arca a félelemtől sápadt, gyönyörű barna szemeiből pedig könnyei úgy ömlenek, akár a zápor.

***

Az éj leple alatt a zsúfolt irodában két magas férfi alakját járta körbe a sápadt fény. Mozdulatlanul álltak egymással szemben, arcukról aggodalom tükröződött.
– Most mitévők legyünk, Sámán? – kérdezte suttogva a hosszú hajú férfi. Vörös szemei valósággal világítottak a sötétben.
– Az általad elmondottak alapján nem túl sokat. Elvégre, nem sikerült megmentened a lányt – válaszolta rekedtes hangján Mító.
– Sajnálom, Uram, de nem tudtam... – próbált mentegetőzni.
– Ne aggódj emiatt. Hiszen túlerővel szemben aligha tehettél volna bármit is. A lényeg, hogy legalább a fiút sikerült visszahoznod – közölte szokásos közönyösségével, miközben a kanapén alvó Vittárra pillantott. – Ha van egy kis szerencsénk, a lány már halott.
– De Uram! – rémült el a hallottaktól. – Kérem, ne mondjon ilyet!
– Mindegy is – lépett túl a témán. – Gyere velem! Valamit látnod kell – vett irányt a kijárat felé.
– És vele mi lesz? – mutatott az alvó gyerekre.
– Itt biztonságban van – felelte anélkül, hogy hátra pillantott volna.
Mikor Vittár felébredt, a Nap már magasan járt az égen. Fénye beszűrödött az ablakon, beterítve a szoba minden zugát. A fiú azonnal felugrott fekvőhelyéről. Kérdően pásztázta végig a szobát, mely teljesen ismeretlen volt számára. A helyiség egyik szélén egy vaskos asztal állt, melyen tömegével magasodtak kuszán a papírhalmazok. A falaknál polcok tornyosultak, könyvekkel zsúfoltan. Némelyik olyan régi volt, hogy címének az idő által koptatott betűi kivehetetlenek voltak. Másokon, Vittár számára ismeretlen jelhalmazok szerepeltek. Kisvártatva tekintete a kanapé melletti, nyolcszög alakú asztalkára tévedt, mely három faragott lábon pihent. A barna bútoron eltérő méretű és anyagú figurák díszelegtek. Volt olyan, mely szomorú arcú embert ábrázolt, és akadt olyan is, mely haragos tekintetű démont. Vittár némelyikben felismerni vélt legendás történelmi személyeket, és egy kicsi ezüst szobrocskában édesanyját. 
„Most nincs idő bámészkodni. Meg kell keresnem Ménát.” – zökkentették ki gondolatai a nézelődésből. A kanapé fölé hajolt, hogy felébressze Bomit. Ekkor egy ősz hajú, idősebb férfi lépett be az ajtón. A Sámán. Szigorú tekintete azonnal szembetalálkozott Vittáréval. Lénye tiszteletet parancsoló volt és lenéző. Egész testét elfedő sötétszürke köpenye, annak magas gallérja még inkább szigorúbbá varázsolták vonásait. Kreol bőrét helyenként ráncok ékelték, ősz hajszálakkal borította homlokán egy mély heg sűrű szemöldökéig nyúlt. Sárga szemét, melynek pupillája egy alig látható fekete pont volt, kutakodva forgatni kezdte a szobán. 
– Hozzányúltál valamihez? – mordult rá a Sámán.
– Nem – válaszolt Vittár megszeppenve.
Minden bátorságát összegyűjtve a férfihoz lépett. Csak ekkor tudatosult benne, hogy valójában az milyen magas. Alig ért mellkasáig, így fejét kicsit hátra döntötte, hogy láthassa arcát. Némi hezitálás után, összeszorult torokkal feltette kérdését.
– Hol van a húgom, Ména? – kémlelte széles arcát reménykedő tekintettel.
– Meghalt – válaszolt közönyösen, hezitálás nélkül.
Vittár szeme elkerekedett, mellkasába tompa fájdalom nyilallt. Arca elzsibbadt, alig kapott levegőt. Fejét hevesen csóválni kezdte.
– Nem, nem, nem! Az nem lehet! – ordította sírva. – Ez hazugság! Hazudik! – csapta gyűlölettől izzó tekintetét Mitóra.
– Ez az igazság. Meghalt. A tegnap éjszaka – felelte szigorúan.
Vittár zavarodottságában azt sem tudta, mitévő legyen. Tétován kapkodta fejét, majd ellökte útjából a férfit és kirohant a szobából.
„Meghalt. Az éjszaka. Meghalt!” – visszhangoztak elméjében az ismeretlen szavai.
– Nem... nem lehet! – terítette be keserű zokogása a folyosót.
Úgy rohant az épületben, hogy nem is figyelte, merre megy. Megfeszített állkapcsát leszegte, haja szemét fedte, amelyet összeszorított heves fejcsóválása közben, mikor húgát látta maga előtt, amint az ismeretlen támadó elragadja.
Hirtelen egy fekete ruhás alakba ütközött. Nem is tudott ránézni, az olyan gyorsan felkapta, és hassal a vállára fektette.
– Engedj el! Engedj el, te barom! – kapálózott veszettül. – Süket vagy? – ütögette öklével a széles hátat.
A nyugodt férfi szorításából mégsem tudott szabadulni. Némán visszacipelte Vittárt a Sámán irodájába.
– Nem akarok itt lenni! Mit akarnak tőlem?
Az egyenruhás a kanapéra dobta Vittárt, aki válaszul haragosan rábámult. Egy húszas évei közepén járó, hosszú, sötétlila hajú, vörös szemű katona állt előtte. Bőre fehér volt, vonásai finomak. Fekete, térdig érő köpenyt viselt, mely alatt ugyancsak fekete nadrág volt. A fiú kicsivel alacsonyabb volt a Sámánnál. Testalkata vékony de izmos, válla széles.
– Sámán, a felderítő csoport megérkezett – fordult feletteséhez.
„Sámán? Tényleg... Most, hogy visszagondolok, ott volt apám temetésén is. Hát ezért volt ismerős. A mocsok!” – emlékezett vissza Vittár, miközben hallgatta párbeszédüket.
– Mit akarnak tőlem? – pattant fel a kanapéról. – És mi ez a hazugság, hogy a húgom halott? – vonta felelősségre őket. – Tudom, hogy nem mondott igazat! – fordult a vezetőhöz. – Elvégre, mit is várhatnánk a főisten kutyájától?! – mondta undorodva.
– Beszélj több tisztelettel anyádról! – szólította fel modorához képest elég higgadtan.
– Magának ahhoz aztán végképp semmi köze, vén majom. És veled mi a helyzet? – fordult ezúttal a katonához.
– Elnézésedet kérem! Még be sem mutatkoztam. A nevem Jáosi – válaszolt kedvesen, enyhén meghajolva. – Emlékszel a múlt éjszakára? – a választ meg sem várva folytatta. – Én voltam, aki utánatok ment. Látó vagyok. Érzékeltem, hogy bajban vagytok és mivel a közelben voltam, azonnal átmentem a Művészet Világába.
– Ó. Te voltál az?! – enyhült meg. – És mi van a húgommal? Ő hol van? – lábadt újra könnybe szeme.
– Sajnálom, Vittár! A húgod az éjjel meghalt – közölte sajnálattal. – Őszinte részvétem! – hajtotta le szánakozva fejét.
Vittár minden porcikáját elhagyta ereje, lába a földbe gyökerezett.
– Akkor tényleg meghalt? Nem látom többé? – mormolta maga elé.
Felnézett Jáosira. Nedves tekintete előtt alakja összefolyni látszott.
– És Bomi testvére, Opa?
A férfi a kinterre pillantott. Az állatka öklét szájánál szorongatta, lélegzet-visszafojtva várta reakcióját.
– Sajnálom, Bomi! Ő is meghalt.
Bomi mancsát lassan leengedte. Ajka remegni kezdett, szeme megtelt könnyekkel. Éktelen bömbölése azonnal betöltötte a szobát. Vittár gyengéden magához ölelte. Óvatosan simogatta fejét, miközben fojtogató könnyei lefolytak kifejezéstelen arcán.
Hosszú percekkel később a gyerekek sírása abbamaradt. Bomi időközben álomba merült gazdája karjaiban, aki maga elé bámulva még mindig gépiesen simogatta bozontos fejét.
– Most, hogy megnyugodtál, válaszolnod kell néhány kérdésünkre – csendült fel a Sámán érces hangja.
– Nem kell félned. Már értesítettük a rokonaid. Hamarosan értetek jönnek – tette hozzá Jáosi készségesen.
Késő délután volt, mikor befejezték Vittár kihallgatását. Feje zúgott, végtagjai mintha ólomból lettek volna. Könnyek marta szeme égett, gyomra émelygett. Nyomorultnak és elgyötörtnek érezte magát.
Vontatottan kisétált karján Bomival a többszintes szürke épületből. Mohón szívta magába a friss levegőt, mely egy kis megkönnyebbülést hozott feldúlt lelkére.
– Ne aggódj, Bomi! Azok ketten hazudtak nekünk. Nevezhetik ezt ikrek közötti kapcsolatnak vagy akárminek, én tudom, hogy nem haltak meg. Mi pedig hamarosan megtaláljuk őket – mosolygott élénken.
Bomi boldogságtól telve bámult gazdájára. Hosszú fülét meglegyintette, majd örvendezve átölelte.
– Bomi bu! – fúrta arcát mellkasához.
– Higgy is benne, mert hamarosan viszont látjuk őket.
– Vittár, Vittár! – futott feléjük egy rémült nő.
Nénikéje volt az, akivel édesapja halála óta lakott. Az örökké kifogástalanul megjelenő nő haja ezúttal kócos volt, szeme kisírt, alatta mély karikákkal. Elnyűtt pólót viselt és gyűrött nadrágot. Egész külseje zilált volt, kialvatlan ábrázata még mindig riadt. Megragadta Vittárt és térdre rogyva a nyakába borult.
- Hála az isteneknek, azt hittem, már soha többé nem látlak – tapogatta végig testét, sebet kutatva.
Mikor megbizonyosodott róla, hogy unokaöccse épségben van, újra magához ölelte, közben tovább hálálkodva, hogy nem esett baja. 
– Gyere Drágám, menjünk haza! – vonta nem sokára magához és együtt elsétáltak.

Eközben az irodában Jáosi és Mitó még mindig a múlt éjszaka zavaros eseményeire próbáltak magyarázatot találni.
– Akkor sem értem, Uram! – mondta az asztallal szemben álló Jáosi. – Hogyan tudták megszerezni az átjárót megnyitó kulcsot? Hiszen abban a ládában voltak, melyet ön manipulált. Ha bárki is megpróbálta volna feltörni, azonnal belehalt volna. És különben is... Ha sikerült is kinyitnia a ládát, mégis honnan tudta, hogy melyik a megfelelő kulcs? – kérdezte feszülten.
– Nagy valószínűséggel egy igen nagy tudású geniusszal vagy démonnal állunk szemben – válaszolta borúsan. Kezeit szájánál összekulcsolta.
– Arra gondol, hogy esetleg valaki... – hallgatott el Jáosi, mikor a Sámán vészjóslóan rászegezte acélos szempárját. 
Egy hosszú pillanatig szótlanul néztek egymással farkasszemet, majd válaszul Mitó bólintott. Mikor tudatosult Jáosiban az el nem hangzott tény, megbillent, szeme elkerekedett.
– Akkor ezek szerint a diszparátuszok...
– Ne hívd így őket! – emelte fel hangját Mitó. – Azok közönséges démonok, akárhogy is nevezik magukat.
– Elnézését kérem, de mi a véleménye? Céljuk van a két gyerekkel?
– Attól tartok, igen. És ha elérik a céljukat, nagyon komoly megpróbáltatások elé nézünk.


***

Ména kábán ült fel a kőtáblán lévő szalmazsákról. Döbbenten pillantott végig a tágas szobán, mely közepén zöld láng nyújtózkodott a hegyes mennyezetig. Átkarolta Opát és lemászott a szerény fekvőhelyről. A sarokban egy repedezett kőpolc állt, gazdagon megrakva üvegcsékkel, melyekben mindenféle színű és állagú szerek porosodtak. Ablak nem volt a teremben, helyette három vasajtó rozsdált, melyek mindegyike zárva volt. 
– Ki szeretnél menni? – szólalt meg valaki váratlanul a háta mögött.
A kislány rémületében sikítva zárta karjába a szintén megfélemlített Opát.
Egy magas, fehér hajú férfi lépett ki a tompa fénybe. Ráncok szabdalta arca betegesen sápadt volt és beesett, szemének pupillája kék, írisze fekete. Hosszú, fekete köpenye elfedte egész testét. Vékony nyakán egy lánc lógott, furcsa amulettben végződve. 
– Ne félj tőlem! – csillapította a kislányt. – A barátod vagyok.
Ména félénken bámult a férfira.
– Hol van a bátyám? – kérdezte.
A köpenyes letérdelt a gyerek elé, majd átölelte. Vállig érő haja a lányka arcára hullt.
– Ó, gyermekem! Annyira sajnálom! A testvéred... a testvéred meghalt. A Központi Világ geniuszai hidegvérrel meggyilkolták.
Ména üveges tekintettel eltolta magától az ismeretlent.
– Ugye ez nem igaz?! Tessék visszaszívni – préselte ki magából, könnyeitől fuldokolva.
– Bárcsak ne lenne igaz... De sajnos ez történt – sajnálkozott.
A kislány Opára nézett. Az, tekintetében halvány reménnyel bámulta hol őt, hol a már álló helyzetben lévő férfit.
– És Opa testvére, Bomi? Ő hol van?
A férfi lemondóan csóválta fejét.
Szívszaggató sírásba kezdtek, amit messzire mosott a visszhang.
Az idegen arcvonásai megkeményedtek, majd dühösen az egyik ajtó felé kiáltott.
– Rusnya! Azonnal gyere ide!
– Itt vagyok, herceg! – zárta be maga mögött az ajtót.
– Etesd meg őket és csinálj valamit, hogy abbahagyják a bőgést. Utána mutasd meg a szobájukat – parancsolta, majd mondandója végeztével eltűnt, mint akit a föld nyelt el.
Rusnya a zaklatott kislányhoz lépett.
– Ne keseregj, kérlek! Meglátod, jól fogod itt érezni magad.
– De én haza akarok menni – mondta két szipogás között.
– Sajnálom, kicsi lány! Próbálj meg beletörődni, hogy itt kell maradnod – kérlelte tovább a csuklyás fiú. – Elvégre, tudtommal már nincs családod.
A kislány, szavai hallatán éktelen bömbölésbe kezdett. Visított, ordítozott testvére után.
– Sajnálom, nem akartalak megbántani – mentegetőzött Rusnya. – Itt új családra lelhetsz, csak adj egy kis időt magadnak, hogy megszokd a helyet.
– Miért van eltakarva az arcod? Bujkálsz valaki elől? – kérdezte, mikor már kissé lecsillapodott.
– Nem, Ména. Majd, ha nagyobb leszel, elárulom. De most gyere velem, kérlek – válaszolt kedvesen. – Megmutatom a szobádat.
Ména megengedte, hogy Rusnya kézen fogva bevezesse új szobájába, ám mindeközben vigasztalhatatlanul sírt bátyja után, akit örökre elvesztett.